Mai szakasz: Apostolok cselekedetei 16

Pál egy lelkész volt vagy inkább misszionárius. Az első missziós útja során megtértek csoportjait gondozta Kis-Ázsiában, de szívében eldöntötte, hogy elmegy oda, ahova még Krisztus egyetlen követője sem jutott el. Jézus evangéliumáért bátor és félelemtől mentes volt. Tudta, hogy még a legkeményebb pogány is megváltozhat, megindíthatja őt az élő Isten kegyelme, hiszen Jézus őt magát is megváltoztatta. 

Istennek különleges terve volt Pállal. Tróásban Pál egy látomást kapott, hogy menjen Macedóniába, Görögország északi részére. Ez valóban messze volt otthonától! Filippiben, ahol a római veteránok egy kolóniája volt található, rájöttek arra, hogy a településen nincs zsidó zsinagóga, de találtak istentisztelőket, akik szombaton a folyó partján gyűltek össze. Nem kétség, hogy sokat imádkoztak Isten különleges vezetéséért. Nos, Lídia volt az, aki elsőként válaszolt az evangélium hívására, aki gazdag kereskedő volt, és ő lett az első európai megtérő. Sátán meglepődhetett. Rájött arra, hogy „betörtek a birodalmába” (Az apostolok története, 141. oldal), ezért ellentámadásba lendült egy jövendőmondó lány által, akit az ő lelke megszállt. A támadás nagyon egyértelmű volt. Ahelyett, hogy igaztalan dolgokat mondatott volna ki vele, igazat mondott az apostolokról. Egy démontól megszállt lány mutatja be az apostolokat, ami összezavarta az embereket, és pontosan ez az, amit Sátán akart. Amikor Pál elhallgattatta a démont, a lány tevékenységéből üzleti hasznot húzók letartóztatták az apostolokat és börtönbe vetették őket.     

Mi lenne, ha ez történt volna meg veled, miután hűségesen végezted volna Isten munkáját ott, ahová Isten egyértelműen küldött téged? Hajlamos lennél a csüggedésre ilyen helyzetben? Pál és Silás úgy küzdött a megkínzás és fájdalmak ellen, hogy imát énekeltek Isten dicsőítésére. Emlékszem arra, hogy évekkel ezelőtt, hogyan tanultam meg a leckét, hogy imát énekeljek az Úrnak (2Krón 20:21-22). Olvasd el a történet többi részét is: angyalok jöttek el, hogy meglátogassák őket, akik földregést idéztek elő, amikor földet értek. Jézus Lelkének édes jelenléte árasztotta el a börtönt, és minden rab hallgatta az énekeket és feszülten figyelték az apostolokat, akik egyetlen mozdulatot sem tettek meg azért, hogy megszabaduljanak. A börtönőr megdöbbent, amikor rájött arra, hogy a magasságos Isten szolgáinak a jelenlétében van, és bocsánatért és a megváltás ismeretéért könyörgött.

Filippiben Lídia és házanépe, a volt ördöngös szolgálólány, aki úgy döntött, hogy Krisztus követője lesz (Az apostolok története 142. oldal), a börtönőr és egész családja Jézus tanítványaivá lettek. Ezek az első európai keresztények, „az apostol által megtértek közül a filippiek voltak a legszeretetteljesebbek és leghűségesebbek” (Az apostolok története 257. oldal). Amikor Isten irányítja az életed, megtért emberek lesznek az eredmény.

Ron E. M. Clouzet

az Ézsak-amerikai Divízió Evangelizációs Intézetének igazgatója

az Andrews egyetem teológia és missziológia professzora

Mai szakasz: Apostolok cselekedetei 15

A korai keresztény egyház történetének gondos megörökítéséből kiderül, hogy az emberi természet mit sem változott az évezredek során. Az Apostolok cselekedeteiről szóló könyv 15. fejezetének első verse olyan problémáról beszél, ami megoldást igénylő konfliktusokhoz vezetett az antiókhiai gyülekezetben. Ezért kis küldöttséget menesztettek Jeruzsálembe a Főtanácshoz. Miután a vének és az apostolok üdvözölték őket, előadták küldetésük célját, ami heves vitát váltott ki. Végül Péter felállt és így szólt: „Miért akarjátok megkérdőjelezni e hívők őszinteségét?”  „Mert kegyelemből nyertetek üdvösséget, hit által, és ez nem tőletek van, Isten ajándéka ez, nem cselekedetekből, hogy senki se dicsekedjék” (Ef 2:8). Ezeket az új hívőket ugyanúgy elfogadja Isten, mint a zsidókat.

Péter beszéde felkészítette a tanácsot Pál és Barnabás mondanivalójára. Miután befejezték, Jakab, Jézus fivére, aki a Tanács elnöke volt, Péter beszédére alapozva összefoglalta Isten kijelentését, hogy Ő befogadja ezeket a pogányokat egyházába. Felhívta a figyelmet, hogy a pogányok megtérése is szerepel a prófétai jövendölésekben (Ámos 9:12), és része Isten tervének. Jakab hatalommal szólt: „Testvéreim, férfiak, hallgassatok meg engem!” (13. vers). Azt javasolta, ne háborgassák ezeket az új hívőket, hanem levélben szólítsák fel őket, hogy tartózkodjanak a bálványok tisztátalanságaitól, és ne fogyasszanak se megfulladt állatot, se vért. A szombatnap megtartásának említésére, ami szintén a törvény része, semmi szükség nem volt.

Mindez nem Jakab egyszemélyi döntése volt, hanem az apostolok, a vének és az egész gyülekezet elfogadta. A 22. vers szerint ez „tetszett” mindnyájuknak, vagyis elrendelték, megszavazták. A „megoldást” jelentő levélben biztosították az új keresztényeket, hogy ők és a jeruzsálemi vezetők mind testvérek a Jézus Krisztusban. A kiválasztott képviselőkkel elküldték a levelet az antiókhiai gyülekezeti tagoknak, akik nagyon hálásan fogadták azt.  Közös imádság és megegyezés – amit minden érintett elfogadott – által sikerült elkerülni a válságot. Jelentős lépések történtek az egyházi szervezet felépítésében!

Milyen sok hasonlóságot mutat ez a mi egyházunk kezdeteihez! James White hangsúlyozta az egyházszervezet szükségességét. Küldöttek gyűltek össze, kérdéseket bocsátottak szavazásra, nevet választottak, hívők közössége jött létre, Isten egyháza megalapozódott és növekedésnek indult, és ma is Isten egyháza. Nem ösztönöz vajon bennünket az apostolok történetének tanulmányozása arra, hogy mi is segítsük Isten munkájának befejezését a helyi gyülekezetben, a szomszédságunkban, városunkban, vagy a széleskörű, messzire terjedő missziós munkában?  Mt 24:14.

Alice Voorheis
nyugalmazott nevelési osztálytitkár
jelenleg az Adventist Heritage Ministry munkatársa

Fordította: Csala Beáta

Mai szakasz: Apostolok cselekedetei 14

Ahogy az Apostolok cselekedeteit olvasom, sok párhuzamot veszek észre a korai keresztény egyház és Isten végidei egyháza között. A városról városra való utazásuk során Barnabás és Pál megosztották Jézus feltámadásának örömhírét, és sokan hittek nekik, zsidók és görögök egyaránt. Az út azonban nem volt zökkenőmentes. Hasonló volt a helyzetük Izraeléhez, amikor a nép először jutott be Kánaán földjére. A „sok keverék nép” (2Móz 12:38) gátolta az ügy előrehaladását minden lépésnél, hiszen elégedetlenséget és viszályt szítottak. A harmadik angyal üzenetének terjedése is sok akadályba ütközött, azonban az igazság mindkét esetben megállíthatatlanul terjedt, és a gyülekezetek gyarapodtak. Kétségtelenül csodák történtek mind a korai egyház, mind a Hetednapi Adventista Egyház első napjaiban. Az Ékes-kapunál fekvő sántára gondolok, aki felkelt, járt és bement a Templomba Istent dicsőíteni, miután Péter és János meggyógyította őt (ApCsel 3:1-8). Volt egy másik sánta is Lisztrában, aki felkelt és járt, miután meghallgatta Pál beszédét és engedelmeskedett neki, mikor azt kérte tőle: „Állj a lábadra egyenesen!” (8-9 vers).

Hiram Edson adventista pionír szintén az ima embere volt, aki mikor a Szentlélek az egyik éjjel arra szólította fel, hogy menjen és gyógyítsa meg a beteg szomszédját, engedelmeskedett és ment. A beteg lelkéért aggódva odament az ágyához, a szomszédja fejére tette a kezét, és hangosan így szólt: „Az Úr Jézus gyógyítson meg!”. Az ember talpra állt, járt, és Istent dicsőítette. A következő este befogta a lovakat, felrakta a családját és az immár egészséges szomszédját a kocsira és Istent dicsérve elment az istentiszteletre. Az Istenre bízott élete olyan hitet adott Edsonnak, ami arra késztette, hogy másoknak is hirdesse meggyőződését.

Jézus tanította és gyógyította az embereket, ahogy különböző helyeken járt, majd később visszatért ezekre a helyekre, hogy ezen új hívek hitét erősítse. Az apostolok követték ezt a példát, mivel ők is felismerték, hogy az embereknek bátorításra van szükségük, hogy a hűek maradjanak a hitben. Egyik helyről a másikra menve a „jelenvaló igazságot” hirdették, hívők csoportjait alapítva meg. Később visszatértek a városokba és a helyekre, ahol már jártak, és erősítették az új híveket, hogy legyenek hűek, bármit is mondjanak az arcukba. Hogy érezzék, hogy van támogatásuk, minden gyülekezetben presbitereket szenteltek fel, Istennek ajánlva őket, közben tovább növekedtek, és még több hívő csatlakozott hozzájuk.

A korai adventista úttörők: James és Ellen White, Hiram Edson, J. N. Loughborough, Joseph Bates, John Andrews és mások is ugyanazt a mintát követték, mikor hívők csoportjait rendezték szervezett keretek közé. Nemsokára az igény a rendre és a szervezetre nyilvánvalóvá vált, amiről többet fogunk megtudni a következő fejezetben.

Alice Voorheis

nyugalmazott  nevelési osztályvezető

jelenleg az Adventist Heritage Ministry munkatársa

Fordította: Kóczián Károly

Mai szakasz: Apostolok cselekedetei 13

Isten időzítése tökéletes. Újra és újra találunk erre utalást a Szentírásban. Csak két hivatkozást emelnék itt ki. Amikor eljött az ideje, hogy az Ádámnak és Évának a Megváltóról adott ígéret beteljesedjék, Jézus megszületett Betlehemben. A Bibliában így olvashatjuk: „kibocsátotta Isten az ő Fiát . . . hogy a törvény alatt levőket megváltsa, hogy elnyerjük a fiúságot.” (Gal 4:4-5) Miután Jézus lefizette a megváltásunk árát, és kész volt visszatérni a mennybe, azt mondta a tanítványainak, itt az idő „elmondani a világnak” (Mt 28:18-20). Mondjuk el mi is!

A tanítványok engedelmeskedtek, betöltekezve a Szentlélekkel! Ők lettek az újtestamentumi hívők, akik Jézus születésének, szolgálatának, keresztre feszítésének és feltámadásának jelenvaló igazságát hirdették karöltve az ígérettel, hogy Ő visszatér, és örökre magához veszi megváltottait. Ahogy az Apostolok cselekedeteit és az Újszövetség további részeit olvassuk, sok párhuzamot találhatunk az alázatos, elhivatott hívők által alapított apostoli egyház és Isten szintén alázatos és elhivatott hívők által alapított végidei egyháza között.

Az 1-3. versek a korai keresztények egy csoportjáról beszélnek Kr. u. 45 körül, akik az Úrnak szolgáltak Antiókiában. Ők a Szentlélektől indíttatva odaszentelik Pált és Barnabást az „új munkára”, hogy elvigyék a világra Megváltónk, Krisztus üzenetét. Hasonlóképpen 1852-ben a korai adventisták egy Úrnak szolgáló csoportja az Amerikai Egyesült Államokban, a New York állambeli Rochesterben a Szentlélektől vezettetve kijelölte Hiram Edsont és John N. Loughborough-t az „új munkára”, hogy a jelenvaló igazságot, a hetedik napi szombat és Krisztus második eljövetele üzenetét hirdessék a világnak. James White testvér ezt mondta Hiram Edsonnak: „Fogd öreg Charlie lovat és a fogatot, vidd magaddal Loughborough testvért egy hathetes körútra New York állam délnyugati részére, és gondoskodj róla, hogy elkezdje prédikálni az üzenetet” (J. N. Loughborough: Csodák az életemben, 31. oldal)-

A 42-49. versek elmondják, hogy Pál és Barnabás komolyan vették az evangelizáció munkáját, amire megbízatást kaptak, és ezrek fogadták el Jézus Krisztust, mint Urukat és Megváltójukat. Ma majdnem 20 millió hetednapi adventista tagja van Isten egyházának a világtörténelem utolsó napjaiban, ami bizonyítja, hogy Edson, Loughborough és társaik komolyan vették a rájuk bízott feladatot. De mi a helyzet veled és velem? Vajon komolyan vesszük a küldetésünket, hogy elmondjuk a világnak: Jézus hamarosan visszajön?

Alice Voorheis
nyugalmazott nevelési osztálytitkár
jelenleg az Adventist Heritage Ministry munkatársa

Fordította: Kóczián Ágnes

Mai szakasz: Apostolok cselekedetei 12

Az őskeresztény egyház a Krisztus halála óta eltel időszak legnagyobb válságát élte át. Heródes király kivégeztette az első apostolt, Jakabot, és bebörtönözte Pétert azzal a szándékkal, hogy ő lesz a következő. De ez nem ugyanaz a Péter volt, aki egyszer megtagadta Jézust. Röviddel kivégzése előtt, Pétert aludva találták két katona között két lánccal megkötözve (6. vers).

Az alvás nem volt ismeretlen Péter számára. A régi Péter gyakran aludt, épp a legrosszabb időpontokban. Aludt, amikor Jézus a hegyre vitte fel imádkozni, és csak akkor ébredt fel, amikor a megdicsőült Jézus Mózessel és Illéssel beszélt (Lk 9:32). Kétszer is elaludt, amikor Jézus arra kérte, hogy imádkozzon a Gecsemáné kertjében (Mt 26:36-46). Érdekes módon Péternek nem nagyon tetszett, amikor Jézus aludt a tengeren a hajóban, amikor viharba keveredtek. Kétségbeesetten rázta fel Jézust, azt kiabálva, hogy „Mester, nem törődsz vele, hogy elpusztulunk?!” (Mk 4:38).

Most, az új Péter, a halál küszöbén állt, és nem kiabált segítségért. Ehelyett nyugodtan aludt, ahogyan Jézus a hajón. Meglehet, hogy gondolt rá, hogy ez az utolsó éjszakája, hallotta, amikor Jézus előre megmondta, hogy meg fog halni (Jn 21:18, 18-9). Azt is látta, amikor közeli barátja, Jakab meghalt. Bizonyára hatalmas volt Péter hite, ami ilyen nyugodt álmot biztosított számára. Péter ideje azonban még nem érkezett el - egy angyal kivezette a börtönből. Heródes majd' felrobbant mérgében, látva, hogy egy apostol megmenekült a kivégzéstől. Végül a börtönőröket küldte halálba. Péter őreinek a gonosz Heródes miatt kellett meghalniuk. Pétert kiszabadította egy angyal, az őröket megölték. Ebben az eseménysorban komoly tanulság rejlik. Éppúgy, ahogyan emberek áldásokban részesülnek, ha igaz emberekkel vannak kapcsolatban, sajnos az is igaz, hogy másoknak viszont szenvedniük kell, akik gonosz emberekkel vannak kapcsolatban.

Drága Istenünk, köszönjük az Apostolok cselekedeteiről írott könyv 12. fejezetének csodálatos igazságait! Még ha teljes igyekezetet fordítok is arra, hogy mindenkinek bemutassam a Te szeretetedet, arra kérlek, hogy adj nekem tisztánlátást, hogy azokkal járjak, akik bölcsek, és kerüljem a balgatagok társaságát. Taníts meg arra ma, hogy a megfelelő időben aludjak – és mindig hitben aludjak, még akkor is, ha nehézség és zűrzavar vesz körül, mert tudom, hogy Te ülsz a Menny Trónján! Ámen."

Andrew McChesney

az Adventist Review hírszerkesztője

Fordította: Liebhardt László

Mai szakasz: Apostolok cselekedetei 11

Az Apostolok cselekedetei 11. fejezete a személyes bizonyságtétel erejére emlékeztet bennünket, mindössze két fejezettel az után, hogy „láthattuk” Pál megtérését. A fejezet elején Péter visszatér Jeruzsálembe, ahol azonnal szemére veti a többi zsidó, hogy Kornéliusszal evett együtt: egy pogánnyal. Ahelyett, hogy magyarázkodna, Péter részletesen kifejti a tisztátalan húsról szóló látomását (ApCsel 10). Úgy döntött, elmondja az összegyűlt apostoloknak és más testvéreknek, hogy Jézus akarata az, hogy a Szentlélek eljusson a pogányokhoz is, csakúgy, mint a zsidókhoz.

A mérges szívek megszelídültek. Az őt hallgatók gyorsan megszabadultak a pogányokkal szembeni, régóta bennük élő előítéletektől, és „dicsőítették Istent, és így szóltak: Akkor tehát a pogányoknak is megadta Isten a megtérést az életre” (18. vers). Ez a személyes bizonyságtétel hatalma! Az apostolok reakciója is emlékeztet arra, hogy Péter víziója nem vetett véget az étkezéssel kapcsolatos, ószövetségi korlátozásoknak, mint ahogy egyes felekezetek tanítják. Ha ez történt volna, akkor az apostolok így dicsőítették volna az Urat: „Most már mindenféle húst ehetünk!”

A fejezet végén arról olvashatunk, hogy létrehozták az első keresztény fejlesztési- és segélyszervezetet. De ahelyett, hogy élelmiszert osztottak volna a katasztrófa sújtotta területeken, mint az ADRA manapság, ez a szervezet egy prófécia által értesült az Antiókhiában fenyegető válságról. Ezért segélyszállítmányokat készítettek. „Előállt egyikük, név szerint Agabosz, és a Lélek által megjövendölte, hogy nagy éhínség lesz az egész földön. Ez be is következett Klaudiusz idejében. A tanítványok pedig valamennyien elhatározták, hogy aszerint, amint kinek-kinek módjában áll, valami segítséget küldenek a Júdeában lakó testvéreknek.” (28-29. versek).

Milyen hasznos lenne, ha mi is értesülnénk a katasztrófákról még azok bekövetkezte előtt!

Drága Uram, lehet, hogy nekünk nincsenek olyan látomásaink, mint Péternek; de tudom, hogy a személyes tanúságtételnek mekkora ereje van. Taníts meg rá, hogy a leghatékonyabban tudjam megosztani másokkal bizonyságtételemet, így a hallgatóságom is dicsőíthet Téged, mondván: „Isten megadja nekünk a megtérést az életre”. Ámen.

Andrew McChesney

az Adventist Review hírszerkesztője

Fordította: Baksa Viktória

Mai szakasz: Apostolok cselekedetei 10

Pál tanácsa, miszerint „szüntelen imádkozzatok” (1Thess. 5:17) nagyon zavart engem. Biztosan nem úgy érthette ezt, hogy összetett kézzel, csukott szemmel járkáljunk mindenhol egész nap. Az Apostolok cselekedetei 10. fejezete erre ad választ.

Kornélius, az istenfélő katonai vezető és pogány ember szüntelen imádkozott. Úgy írja a Biblia, hogy „Jámbor és istenfélő egész házanépével egybe, ki sok alamizsnát osztogat vala a népnek, és szüntelen könyörög vala Istennek” (2. vers). A válasz a szüntelen imádkozásra a hetedik versben található. Itt Kornélius segítséget kért azok közül, „kik rendelkezésére állnak vala”. Mindegyik szolga és katona Kornélius körül tartózkodott egész nap? Ez lehetetlen lett volna, mivel nekik szintén kellett aludniuk, enniük és mosdaniuk.

Csak lelkiállapot kérdése, hogy egy szolga szüntelenül urának parancsára várjon. A szolga mindig készen áll, hogy a mester parancsa szerint tegyen. Az állandó imádkozás szintén csak döntés kérdése. Az Isten és közöttünk lévő kapcsolatnak sohasem lenne szabad megszűnnie. Mindig figyelnünk kellene Isten hangjára és parancsaira. Isten válaszolt Kornélius imájára – és nem csak azért, mert mindig imádkozott. Figyeljük meg, mit mondott az angyal: „A te könyörgéseid és alamizsnáid felmentek Isten elébe emlékezetnek okáért.” Háromszor is olvashatjuk, hogy Kornélius imádkozott és alamizsnát adott másoknak (2, 4, 31. vers). Isten figyelembe veszi az imáinkat és tetteinket.

Viszont nem foglalhatjuk össze az Apostolok cselekedetei 10. fejezetét anélkül, hogy ne tisztáznánk egy szerencsétlen félremagyarázást. Rengeteg keresztény rámutat erre a fejezetre és állítja, hogy Isten megszüntette az ótestamentumi tiltásokat bizonyos ételek fogyasztásával kapcsolatban, amikor megparancsolta Péternek, hogy tisztátalan ételt egyen, és helyreigazította őt, amikor ő ezt elutasította. De Péter tisztán rámutat, hogy ez nem az ételre vonatkozott, hanem az evangéliumra, mely mind zsidónak, mint pogánynak egyaránt szólt. „Nékem az Isten megmutatá, hogy senkit se mondjak közönséges, vagy tisztátalan embernek” – mondta Péter. „Bizonnyal látom, hogy nem személyválogató az Isten” (ApCsel 10:28, 34).

Szerető Istenünk, taníts minket, hogy olyanok lehessünk, mint Kornélius! Segíts, hogy állandó kapcsolatban lehessünk Veled. Ugyanakkor a tetteink is tükrözzenek Téged ma, és életünk minden napján! Ámen.

Andrew McChesney

az Adventist Review c. lap hírszerkesztője

Fordította: Rajki Dávid