Mai szakasz: Jób 35

Amikor Elihu mondandójával idáig jutott, hallgatói valószínűleg elbóbiskoltak. Laposakat pislogtak, ezért fel kellett emelnie a hangját (1. vers). Kihívást intéz Jóbhoz: „Jogosnak gondolod-e, ha ezt mondod: Igazam van Istennel szemben?" (2. vers - új prot. ford.). Ez a héber szöveg szószerinti fordítása, de a középkorban élő rabbik túlzó kifejezéseket használtak, amikor úgy adták vissza, hogy Jób azt mondta: az ő igazsága nagyobb mint az Istené. Ez túlmutat azon, amit a héber szöveg megenged.

Elihu folytatja: „Ha így szólsz: Mit érek vele, mi hasznom abból, ha vétkezem?" (3. vers – angolból fordítva). Jóbnak, mint Istenben hívő embernek igaza van, amikor ezt a kérdést felteszi. Mit használ a bűn az embernek? „Mivel várhatok többet, mintha vétkezném?" (Károli). Nincs oka annak, hogy a rabbik felső fokot (többet mint) és feltételes módot (mintha) használjanak a szószerinti héber szövegben. Ez tévedést tulajdonítana Jóbnak, pedig ő nem tévedett. A modern fordítások a rabbikat követték ebben az esetben.  

Elihu válaszolni akar Jóbnak (4. vers). „Tekints az égre és lásd meg; és nézd meg a fellegeket, milyen magasan vannak feletted!" (5. vers). Elihu azt mondja, hogy ha Jób vétkezett, és ha számosak a bűnei, milyen hatással van az az Istenre? „… mit ártasz néki?" (6. vers). Elihu válasza az, hogy semmit. Ha Jób igaz, mit ad az az Istennek? Mivel az ég olyan magas, Jób nem tesz mást, minthogy akadályozza Istent abban, hogy belépjen a képbe. Mit kap Isten Jóbtól akkor, ha Jób igaz? (7. vers). A gonoszság és az igazság csak emberi fogalmak – mondja Elihu: „Csak a magadfajta embernek árt a bűnöd, és az ember fiának használ igazságod" (8. vers – új prot. ford.). Sok elnyomott ember jajgat ezen a Földön (9. vers).

De Jób nem mondja: „Hol van az én teremtő Istenem, aki éneket ad számba éjszaka?" (10. vers – új prot. ford.). Isten itt e Földön az állatok viselkedése által tanít és a madarak megfigyelése által ad bölcsességet (11. vers). Az emberek kiáltanak de a gonoszok büszkesége miatt Isten nem válaszol (12. vers). Billy Graham azt mondta, hogy a büszkeség fog megakadályozni sok embert abban, hogy bemenjen az Isten országába. „Mert a hiábavalóságot Isten meg nem hallgatja, a Mindenható arra nem tekint" (13. vers). De Isten szeretete nem képez akadályt. Azért keresi az embert, hogy megváltsa. És te, Jób, bizonyára nem azt mondod, hogy nem akadályozod a bírósági tárgyalást Isten előtt, és Rá vársz (14. vers). Elihu arról beszél, hogy Jób egy bírósági tárgyalást vár: "Mivel még nem büntetett meg eléggé haragjában, és még nem vette tudomásul, hogy mily nagy a vétek" (15. vers). Ez nem helyes, mert ez azt jelentené, hogy a héber Biblia téved.   

Elihu Istent vádolja, hogy Isten nem gondoskodik eléggé arról, hogy haragjával meglátogassa az emberiséget. De Jób másként tudja, és erről beszélt korábban. Elihu szidja Jóbot azért, hogy hiábavalóságra nyitja a száját és oktalanul szaporítja a szavakat (16. vers).  

Drága Istenünk!

Jóbbal együtt mi is azt akarjuk mondani, hogy a mi igazságunk Tőled származik, és a bűn semmit sem használ nekünk. Az emberek csúnyán félreértenek bennünket ebben az ellenséges környezetben, amelyben élünk. Áldd meg az Érted végzett munkánkat! Ámen!

Koot van Wyk

Kyungpook Nemzeti Egyetem

Sangju, Dél-Korea

Józsué 24

Isten szövetséget kötött Izraellel a Sínai-hegynél (ld.: 2Móz 19:3-6, és 20:1-7), és Mózes megújította azt mielőtt meghalt (5Móz 29 és 30). Ebben a fejezetben Józsué ismét megújítja a szövetséget mielőtt meghal.

Itt visszatekint arra, hogy mi mindent tett Isten Izraelért: kihozta őket a szolgaságból, Egyiptomból, és utat nyitott számukra a Vörös-tengeren keresztül;  nekik adta az emoreusok földjét a Jordán keleti partján, és Bálám átkait áldásra fordította; azután az Úr ledöntötte Jerikó falait, hogy aztán nekik ajándékozza Kánaán  hét törzsének földjeit, időnként úgy, hogy darazsakat bocsátott az ott élőkre (ld.: 12.vers).

Most Józsué arra hívja Izrael népét, hogy az Urat válasszák Istenüknek örökre. Háromszor tesznek esküt, hogy hűségesek lesznek az Úrhoz (16, 21, 24 versek). Ekkor Józsué beírja ezeket a törvénykönyvbe, és felállít egy emlékkövet az eskütétel bizonyságaként (26-27. vers). Az emberek megtartották ígéretüket egész életükben, mindazok, akik látták mit tett értük korábban az Úr (31. vers).

Ma nekünk is emlékeznünk kell a sok ajándékra, amelyet Istentől kaptunk. Jézus eljött, hogy éljen értünk, és meghaljon helyettünk. Ő mennyei közbenjárónk lett. Megígérte, hogy visszajön, és magával visz a mennyei Ígéret Földjére. Újra és újra fel kell idéznünk nekünk adott ajándékait, minél gyakrabban, és hálatelt szívvel megújítani az elköteleződésünket Felé (ld.: Mt 26:27-28, Zsid 8:8-12).

Ralph Neall

Nyugalmazott professzor és misszionárius

Fordította: Kóczián Ágnes

Mai szakasz: Jób 34

Elihu, aki kicsit bizonytalanabb volt magában, mivel bölcsnek akart látszani, holott nem is volt tapasztalata, ráadásul még fiatal is volt, „megint megszólalt”, ami teljesen szokatlan volt azokban a napokban. Továbbá kérte a bölcsebbeket, hogy hallgassanak rá, annak ellenére, hogy ő maga is tudja: a bölcsesség a korral és tapasztalattal jár.. Tudta jól, hogy minden szavát figyelmesen fogják vizsgálni (1-3. vers).

Az általánosan elfogadott nézetekre hivatkozik, aminek alapján megállapíthatná az igazat. „Keressük csak magunk az igazságot, értsük meg magunk között, mi a jó" (4. vers). A katolikus meggyőződés szerint az alapító atyák, és zsinatok által megfogalmazott és elfogadott hagyományok támasztják alá az igazságot, amelyekben a többség szavazata és a pápai dekrétumok jelentik a végső döntést. Ezek akár felül is írhatják a bibliai megállapításokat. Elihu az igazság hasonló formájával ért egyet, vagyis a többség akaratát teszi meg igazságnak. Edward Heppenstall az Adventist Seminary-n ezt mondta egy előadásában: „az igazság az igazság, független a többség akaratától, a Biblia pedig felette áll az emberi döntéseknek."

Elihu kizárta Jóbot e közmegegyezésből azt állítva, hogy mivel Jób igaz a maga szemében, ezért Isten megfosztja őt az ítélettől (5. vers). Szerinte Jóbnak azt kellett volna mondania: „Ítéletem szerint hazugnak mondom az embert.” „Sebem gyógyíthatatlan. Halálos nyíl talált hibám nélkül" (6. vers). Elihu azt mondja, hogy a bölcsesség a miénk, beleértve az összes társadalmi osztályt, a bölcseket, az erőseket, a bűnösöket, és a gonoszokat; a szegényeket, a megkínzottakat, a jólelkűeket és értelmeseket; a királyokat és a hercegeket is.

Majd felteszi a kérdést: „Melyik ember olyan, mint Jób, aki issza a csúfolást, mint a vizet?" (7. vers). Elihu megvádolja Jóbot, hogy egy úton jár a gonosztevők társaságával és a bűnösökkel (8. vers). Jób már korábban elmagyarázta: a szerencsétleneket azért kereste, hogy munkát adjon nekik, s így segítse őket. De Elihu mégis azzal vádolja Jóbot, hogy közösséget vállal a bűnösökkel. Továbbá azzal vádolja Jóbot, hogy korábban kijelentette: „Nem használ az az embernek, ha Istennel békességben él" (9. vers). Ezek Jób kiforgatott szavai, mert Jób valójában azt akarta leszögezni, hogy nagyon fontos az a felismerés, hogy még ha kedveset is teszünk az Úr előtt, ennek előnye akár el is veszhet, de ez ne zavarjon össze minket.

Elihu ezután kéri a megértőbbeket, hogy figyeljenek rá: „Távol legyen Istentől a gonoszság, és a Mindenhatótól az álnokság" (10. vers). A gonoszokkal való együttműködés nem Isten módszere, viszont az elkülönülés igen. Elihu szavaiban van némi igazság, a szabály azonban nem a társadalomtól való teljes elkülönülés – bár el fog ennek is jönni az ideje –, hanem az az ideális, ha úgy működünk együtt a világban lévőkkel, hogy közben nem veszünk részt rossz dolgaikban. Elihu úgy érzi, hogy Isten megfizeti az emberek tetteit, és aszerint kapják meg a jutalmukat, ahogyan élnek, (11. vers). „Bizonyára az Isten nem cselekszik gonoszságot, a Mindenható el nem ferdíti az igazságot" (12. vers).

A dilemma Elihu gondolkodásában egyre világosabb lesz, ahogy továbbolvasunk. Elihu a nagy küzdelem valóságán kívül áll, és ahelyett, hogy bölcsességet kérne, végül egy hamis istenképet alkot, és nem tudja megmagyarázni az emberi viselkedés abnormális cselekedeteit. Ezért az összes fejleményt, jót is, rosszat is, Istennek tulajdonít. Elihu kihangsúlyozza Isten uralmát, ami önmagában nem rossz, mivel ki adott hatalmat Istennek a Föld felett, és ki helyezte az egész lakott világot az Ő gondoskodása alá? (13. vers). Ha Isten úgy döntene, hogy visszavonja az Ő Lelkét, minden élő elpusztulna, és az ember visszatérne a földbe (14-15. vers).

Elihu még nem ért beszéde végére, még van mondanivalója. Megkérdezi: szabad-e uralkodnia annak, aki utálja az igazságot? Jób abban az időben egyike volt a nemeseknek, aki elvesztette mindenét. Tehát Elihu azt mondja, hogy amíg királyok és vezetők tiszteletben állnak (18. vers), addig nincs az jól, hogy a gazdagokat több elismerés éri, mint a szegényeket. Minden ember Isten teremtménye. Elihu kihangsúlyozza az egyenlőséget, tehát Jóbnak nem kellene különleges bánásmódot várnia a helyzetében. Mindenki meghal, és semmit sem vihet magával (19-20. vers). Isten szemei figyelik az emberek útját és csak Ő látja saját útjait. A bűnös nem tud elrejtőzni előle (21-22. vers). Azt mondja, Isten nem helyez még több nyomást az emberre, hogy az Úr elé kerül Ítéletre (23. vers). Elihu megpróbálja feltárni a logikát, miszerint Jób a rossz döntései miatt kapta a büntetést, az olyan rossz dolgokért, melyeket nem Isten kényszerített rá, hogy aztán megbüntethesse.

Mivel Elihu nem tiszta jövőképpel gondolkodik, Isten minden lehetséges jövőbeli tetté a gonoszok jelenlegi életével igyekszik magyarázni, akik közé Jób is tartozik. Isten „megrontja a hatalmasokat vizsgálat nélkül, és másokat állít helyükbe" (24. vers). Isten világosan látja tetteiket, az éjszaka alatt elfordul tőlük, lesújt és összetöri a gonoszokat (25-26. vers). Elihu azt mondja, hogy a bűnösökre Isten le fog sújtani, mivel "elfordultak Tőle, és nem gondoltak egyetlen útjával sem. De a szegények kiáltása aljut Hozzá, és a nyomorultak kiáltását meghallja" (lásd:27-28. vers).

Elihunak szocialista nézete van: az összes gazdag rossz, az összes szegény pedig jó. De ez nem biblikus. A szegények az evangéliumok szerint: a „lelki szegények”.  Mózes nagyon jól tudta ezt, és Jób is. Mózes elvesztette fejedelmi rangját, Jób a nemesi gazdagságát, de Elihunak egyik sem volt meg. Inkább próbál egy anyagias szemléletű Istent létrehozni, aki pénzzel jutalmaz, és anyagi csőddel büntet. De Mózesnek és Jóbnak nem ez volt a nézőpontja. „Ha ő nyugalmat ád, ki kárhoztatja őt? Ha elrejti arcát, ki láthatja meg azt? Akár nép elől, akár ember elől egyaránt." A képmutatóknak nem kellene uralkodniuk, ellenkező esetben az embereket tőrbe ejtik (29-30. vers).

Elihunak eltérő nézőpontja van Isten kegyelméről és büntetéséről. Így folytatja beszédét: „bizony az Istenhez így való szólani: Elszenvedem, nem leszek rossz többé" (31. vers). „Isten vajon nem ilyen feltételek alapján fizet meg az embernek?" (32-33. vers). Elihu érzése szerint az értelmes emberek úgy beszélnek majd, mint ő, és a bölcsek is hallgatnak majd rá, de Jób tudatlanul beszél (34-35. vers).

Majd Elihu így imádkozik: „Óh, bárcsak megpróbáltatnék Jób mind végiglen, amiért úgy felel, mint az álnok emberek" (36. vers). Azt jósolja, hogy a megpróbáltatások még nem értek véget, a vég még nincs itt, és ami szükséges még, az a bűnösök bűnbánata. Úgy érzi, hogy Jób még több vétekkel toldja meg bűneinek sorát azáltal, hogy  tovább szaporítja istenellenes szavait (37. vers). Mostanra Elihu kicsit lecsillapodik, mivel érzi, hogy ez egy hosszú beszéd volt.

Szerető Istenünk!

A fiatalok beszélni kívánnak, és meg is teszik, holott alig van élettapasztalatuk. Könnyen kritizálnak, és elítélnek másokat. De mi türelemért imádkozunk, hogy majd idővel ők maguk ismerjék fel hiányosságaikat és megfelelő lelkülettel foglalják el helyüket a vezetésben. Ámen!

Koot van Wyk
Kyungpook Nemzeti Egyetem
Sangju, Dél-Korea

Fordította: Rajki Dávid

Józsué 23

Az évek teltek, és Józsué látta, hogy életének vége közel van. Találkozóra hívta Izrael vezetőit, valószínűleg Sikhembe (2. vers). Emlékeztette őket arra, miként osztotta el közöttük azt a földet, amit Isten a kánaánita törzsektől vett el (9-11. vers).

Azután azzal fordult hozzájuk, hogy legyenek erősek, és engedelmeskedjenek mindannak, amit a Mózes Törvényének Könyvében megírva találnak. Felszólította őket, hogy ne keveredjenek azokkal a népekkel, amelyek fennmaradtak közöttük; isteneiknek nevét ki se ejtsék, azokra ne esküdjenek, hanem ragaszkodjanak az Úrhoz, az ő Istenükhöz (6-8 vers).

Arra figyelmeztette őket, hogy ha összeadják magukat azokkal a népekkel, amelyek fennmaradtak közöttük, az Úr ki nem űzi többé azokat a bálványimádó népeket előlük, sőt inkább tőrré és hurokká lesznek a számukra, oldalaikban ostorrá, szemeikben pedig tövisekké, amíg kivesznek arról a jó földről, amelyet az Úr adott nekik.

„… egy szó sem esett el mindama jó szóból, amelyeket az Úr, a ti Istenetek szólott felőletek” mondta Józsué. „Minden betelt rajtatok, egy szó sem esett el azokból! De amiképpen betelt rajtatok mind az a jó szó, amelyeket az Úr, a ti Istenetek szólott felőletek: akképpen teljesíti majd rajtatok mind a gonosz szót is az Úr, míglen kipusztít titeket e jó földről, amelyet az Úr, a ti Istenetek adott ti néktek” (14-15. vers).

Mindezek a mi tanulságunkra írattak meg. Isten mindig megtartja ígéreteit. Nekünk is erőseknek kell maradnunk, és engedelmeskednünk kell mindannak, amelyek az Ő Törvényének Könyvében megírattak. 

Ralph Neall
Nyugalmazott professzor és misszionárius

Fordította: Liebhardt László

Mai szakasz: Jób 33

Azoknak a kedvéért említem, akik csak most kapcsolódnak be Jób történetének olvasásába, hogy Elihu egy fiatalember, aki akkor kezdett beszélni, amikor Jób befejezte mondanivalóját a 31. fejezet végén. A 32. fejezetben, mint fiatal férfi – körülbelül 30 éves volt ekkor, és ez volt az első alkalom életében, amikor nyilvánosan beszélt – engedélyt kért arra, hogy beszélhessen. Ebben a fejezetben kezdte el a beszédét.

Egy eléggé hosszúra nyúlt bevezetőben arra kérte Jóbot, hogy figyelmesen hallgassa meg őt, és gondosan figyeljen mindarra, amit mondani fog (1. vers), és most csak azokat a szavakat és azt a tudományt hallgassa, amely az ő nyelvéről és ajkairól, és igaz szívéből származik (2-3. vers). Először – Jóbbal és Mózessel összhangban – arról beszél, hogy az Istennek Lelke teremtette, és a Mindenhatónak lehelete adott neki életet (4. vers). Része volt a beszédek szabályainak, hogy a beszélő megemlítette a Lélek szerepét, épp úgy, ahogy ezt Jób is megtette a 27. fejezet 3. versében, vagy ahogy Cófár is megemlítette a bölcsesség Lelkét Jób 20:3-ban, de Elihu azt mondta, hogy az ő lelke a bölcsességnek olyan lelke volt, ami észérveken alapult. Így arra hívta Jóbot, hogy ha tudja, cáfolja meg (5. vers). Világossá tette azt a tényt – a Teremtés történetét megerősítve – hogy ő éppúgy Istené, mint Jób, és sárból formáltatott ő is (6. vers).

Hogyan tudta Jób az 1Mózes 2:7-ben leírt, a sárból, azaz a föld porából való formáltatásunk állítását megerősíteni, amit Mózes hosszú évekkel a Jób 33-ban leírt beszélgetés után írt le? Egyszerű. Mózes az első könyvének első öt fejezetet Ádám Könyvéből idézte (1Móz 5:1). Meglehet, hogy amikor Mózesnek menekülnie kellette Egyiptomból az egyiptomi megölésének éjszakáján, édesanyja adta át neki Ádám Könyvét. Ádámnak 900 éve volt, hogy hirdesse a teremtésről szóló beszámolót, Methusélah a kortársa volt, aki ismerte Noét, aki Ábrahámig élt. Nem kérdéses, hogy Isten Szava bizonyos és teljességgel hiteles.

Elihu elismeri, hogy ő is ember, és hogy amit mond, nem nehezedik olyan súllyal Jóbra, mintha azt Isten mondaná (7. vers). Hasonlóképpen Elihu sem tekint úgy Jób szavaira, mintha azok Istentől származtak volna, mert a füle hallatára beszélt Jób (8. vers). Aztán idézte azt, amit Jób mondott korábban: „Tiszta vagyok, fogyatkozás nélkül: mocsoktalan vagyok, bűn nincsen bennem, de [Isten] vádakat talál ellenem, …  és őrzi minden ösvényemet" (9-11. vers).

Jóbnak igaza van, mert Istennek gondja van rá, még akkor is, ha Isten ellenségének, sátánnak a jelenlétébe helyezte őt. Most Elihu Jób állítását támadja: „nincsen igazad - azt felelem néked” (12. vers). „Azért perelsz vele, mert nem ad számot neked...?” (13. vers). Ezután Elihu elkezd felelni Jób két felvetésére: miért szenved, hiszen ártatlan, valamint, hogy hol van a vizsgálati ítélet és hol találhat védő ügyvédet. Elihu azt mondja, hogy Isten próféciákban beszél hozzánk többféleképpen, egyszer vagy többször is, de mi nem értjük úgy, ahogyan kellene értenünk, és nem figyelünk rá (14. vers). Szól hozzánk álomban, éjjeli látomásban, (15. vers). Megnyitja fülünket, és figyelmeztetését megpecsételi jelekkel (16. vers). Azt mondja Elihu, hogy Isten azért jelenti ki önmagát, hogy ha rosszat tervezünk, eltérítsen attól; hogy visszatartson a büszkeségtől; hogy megóvja lelkünket a haláltól; életünket a gyilkos dárdadöféstől (17-18. vers).

Elihu azt állítja, hogy annak, aki erős a hitben, Isten csak sikereket ad. Ugyanakkor figyelmeztetés jön tőle, amikor betegen fekszünk, fájdalommal fegyelmez, és csontjainkban érzzük a figyelmeztetést (19. vers). Elmondja, hogy mi történik a beteggel: „... már a kenyeret sem kívánod, kedvenc ételedtől is undorral fordulsz el.” (20. vers), "annyira lesoványodsz, hogy csontjaid is kilátszanak" (21. vers), „mikor lelked már közeleg a puszuláshoz, életed ahhoz, aki azt majd kioltja " (22. vers). Elihu azt mondja, hogy mindenkire vigyáz egy angyal, és ha valaki közel van Istenhez, akkor igaznak nyilvánítják, és áldások követik (23. vers). „És az Isten könyörül rajta, és azt mondja: Szabadítsd meg őt, hogy ne szálljon a sírba; váltságdíjat találtam!” (24. vers). Ez az angyal Elhu számára – ellentétben Mózessel és Jóbbal – nem Krisztus, a mi Védelmezőnk, Akinek nem kell külön még egy közbenjáró, hanem egy magas rangú angyal, egy az ezerből, aki az emberek védelmezőjeként szolgálhat. A Biblia nem támogatja ezt az alternatív közbenjárói változatot. Az egyetlen váltság, amit az Atya Isten talált, nem más mint Krisztus, nem pedig egy angyal – sem a kereszt előtt, sem a kereszt után.

Elihu, saját szemszögéből nézve, úgy látja, hogy azt a beteget, aki ártatlan, Isten meg fogja gyógyítani. Teste fiatal lesz, erőtől fog duzzadni, újra kezdi ifjúságának napjait (25. vers). Imádkozik Istenhez és Ő kegyelmébe veszi, hogy Őt nézhesse nagy örömmel, és az embernek visszaadja az igazságát (26. vers). Elihu valahogy úgy képzeli, hogy Isten sorba állítja az embereket, és ha valaki azt mondja: „Vétkeztem és az igazat elferdítettem, de nem e szerint fizetett meg nékem” (27. vers), akkor azt a személyt Isten megváltja a sírba szállástól, és meg fogja láttatni vele a világosságot (28. vers). Elihu szerint mindezt kétszer, vagy háromszor is megcselekszi Isten az emberrel, hogy megmentse lelkét a sírtól, s így megint ráragyogjon az élet világossága (29-30. vers).

Elihu azt kéri Jóbtól, hogy figyeljen rá jól, és hallgassa meg őt, de ha van mit mondania, cáfolja meg; beszéljen, mert nagyon szeretné, ha Jób ártatlannak bizonyulna (31-32. vers). Ha viszont nincs ellenérve, akkor hallgassa meg Elihut, és ő majd megtanítja Jóbot a bölcsességre (33. vers).


Drága Istenünk!

Igeolvasásunknak az a célja, hogy igazán megértsük a Te jellemedet és egész valódat. Üdvösségünk biztosítéka, hogy ismerjünk Téged, és személyes kapcsolatban legyünk Veled. Óvj meg bennünket attól, hogy felületesen és könnyelműen beszéljünk az üdvösség útjáról, amit Te tanítasz nekünk! Ámen

Koot van Wyk
Kyungpook Nemzeti Egyetem
Sangju, Dél- Korea

Fordította: Liebhardt László

Józsué 22

Miközben Rúben és Gád törzsei, valamint Manassé törzsének fele hazafelé tartott a kánaáni hódításból, magukban ezt gondolták: „Le fogunk itt telepedni a Jordán folyó partján, magunkban, elkülönülve testvéreinktől, egy másik törzsben. Mi lesz, ha azt mondják majd gyermekeinknek a jövőben, hogy ők nem tartoznak Izraelhez és nincs közük az Úrhoz?” Ezért Manassé törzse úgy határozott, hogy felépít egy impozáns oltárt a Jordán folyónál, a silói Szent Sátorban álló oltár másolatát, amely majd eggyé tartozásukat mutatja.

Amikor a többi törzs hallott az oltárról, összegyűjtöttek egy hadsereget, hogy Manassé törzse ellen induljanak. Szerencsére, mielőtt megtámadták volna őket, először egy delegációt küldtek, hogy beszéljenek velük. „Hogy tudtatok ilyen hamar elfordulni az Úrtól, a ti Istenetektől azzal, hogy felállítottatok egy másik oltárt?” - kérdezték. Megdöbbenve azon, hogy jó szándékukat milyen értetlenség fogadja, a vezetők azt válaszolták: „Isten őrizz, hogy fellázadjunk ellene! Nem, ezen az oltáron nem lehet áldozatot bemutatni, csakis a Szent Sátorban! Ez csak egy egyszerű bizonyíték arra, hogy ti a testvéreink vagytok, és mi hűségesek leszünk az Úrhoz.”

Az izraelitákhoz hasonlóan nekünk is felelősnek kell lennünk egymásért, de mindig nagyon gondosan meg kellene fontolnunk a helyzetet, mielőtt levonnánk a következtetetést testvéreink tetteiről, és vádaskodnánk.

Ralph Neall
Nyugalmazott professzor és misszionárius

Fordította Baksa Viktória

Mai szakasz: Jób 32

Az előző fejezetben Jób beszédének végét narrátorként maga Mózes írta, madártávlatból rálátást adva ezzel nekünk a Jób és három barátja közötti kapcsolatra. Ahogyan a fejezet első verse mondja: „Ez a három férfiú már nem felelt többet Jóbnak, mivel ő igaznak tartotta magát a saját szemében.”

Elihu, aki most szólásra emelkedett, sokkal fiatalabb volt Jób három barátjánál. Viszont bizonyára elmúlt már harminc éves, hiszen abban az időben nyilvánosság előtt fiatalabbak nem szólhattak. Mózes azt mondja, hogy Elihu haragra gerjedt. „Jóbra haragudott, mert igaznak tartotta magát Istennel szemben. De három barátjára is mérges volt, mivel nem találták meg a helyes választ, mégis kárhoztatták Jóbot” (2-3. vers).

Mózes elmagyarázza, hogy Elihu eddig azért hallgatott, mert fiatalabb volt. (4. vers). Végül, hosszú hallgatás után törte meg Elihu a csendet (5. vers).

Jellemző, ázsiai szokás szerint a fiatalabb ember csöndben maradt, mert tudta, hogy az idősebbeké az elsőbbség (6. vers). Elihu azt hitte, hogy a kor bölcsességgel jár, ezért hagyta az idősebbeket beszélni (7. vers). Azt hitte, hogy rendelkeznek az éleslátás lelkével, mert a Teremtő megengedi nekik, hogy megértsék dolgait (8. vers). Elihu azt is tudja, hogy a nagy emberek nem válnak mindig bölccsé, és a vének sem mindig értik meg az ítéletet (9. vers). Valószínű, hogy Elihu most szerepelt először nyilvánosság előtt. Ha az ember egy olyan hosszú tanácskozáson vesz részt, amilyen ez volt, nyilvánvalóvá válik, hogy irányítás nélkül, egyhelyben toporognak, sok ide-oda kapkodással, de előremozdulás nélkül.

Tehát Elihu úgy érezte, hogy szólnia kell (10. vers). Végigvárta Jób barátainak beszédeit, figyelte okoskodásukat, míg a szavakat keresgélték. (11. vers). Amikor az ember már a szavakat keresi, a beszélgetés a végéhez közeledik. Hatsepszut palotájában Mózes számtalanszor vett részt megbeszéléseken, és tudta, hogy ha egy fontos ember beszél, és mindenki rá figyel, lendületesen szól, de egy bizonyos ponton „lemerül az elem”, és a szavak keresése a beszéd végét jelzi.

Elihu így szól barátaihoz: „Igen figyeltem rátok, és íme, Jóbot egyikőtök sem tudta megcáfolni, egyikőtök sem felelt meg érveire.” (12. vers). „Ne mondjátok, hogy megtaláltátok a bölcsességet: csak Isten győzheti meg őt, és nem ember!” (13. vers). Elihu azt is tudta, hogy Jób nem hozzá, hanem csak a többiekhez intézte válaszait, de ők összezavarodtak (14-15. vers) Elihu várta válaszaikat, de ők csöndben maradtak (16. vers). Bejelenti, hogy most rajta a beszéd sora, mert tele van mondanivalóval, és a gyomra görcsbe rándult az idegességtől (16-17. vers). Nem tudja visszatartani magát. Elihu azt mondja, hogy a szavak úgy feszítik szét bensőjét, mint a tömlőbe zárt újbor (must), amitől az csaknem szétszakad.

Mózes és Jób jól ismerték az ősi közel-keleti italozási szokásokat, de ők maguk nem ittak szeszes italt. Elihu a szőlőlé (must) borostömlőben történő érlelési folyamatáról beszél. Jégvermeket használtak tárolásukra, vagy a földbe ásták a tömlőket, hogy hidegen tartsák őket. Tudták, milyen fontos az élelmiszereket hűvös helyen tárolni.  (A közel-keleti kutatások szerint a Hermon-hegyről szerezték be a jeget.)

Elihu engedélyt kér a szólásra (20. vers). Azt is bejelenti, hogy nem lesz személyválogató, és nem fog senkinek sem hízelegni. Nem is tudja, hogyan kell, nincsen gyakorlata a kegyes beszédben. Ha azt tenné, hamar elszólítaná őt Teremtője (21-22. vers). Ez azt jelenti, hogy még sok a tanulnivalója Istentől, és a gyakorlatban fogja majd jobban elsajátítani a beszéd szabályait.

Drága Urunk!

Időnként megbeszéléseken veszünk részt, ahol hosszú fecsegéseket kell végighallgatnunk, néha a Te nevedben. Minden gyűlésen vannak Elihuk, akik akkor szólalnak fel először. Még ma is ezek a gyűlések jelentik a Te megoldási módszeredet a problémák kezelésére, és nem az egyszemélyes, gyors „letaroló” előadások. Ezért kérünk, adj nekünk türelmet, hogy elfogadjuk azt, amin nem tudunk változtatni.  Ámen.

Koot van Wyk

Kyungpook National University

Sangju, South Korea

Fordította: Csala Beáta

Józsué 21

A léviták, akiknek nem adtak saját törzsi területet, eljöttek Eleázárhoz, a főpaphoz Silóba, és emlékeztették őt arra, hogy az Úr azt mondta Mózesnek: Izráel fiai adjanak városokat és azokhoz tartozó legelőket a lévitáknak és családjaiknak, hogy legyen hol lakniuk. Így az Úr parancsolata szerint (3. vers) ez meg is történt.

Mivel a léviták voltak az emberek lelki vezetői, a városok és a legelők, amelyeket kaptak, szétszórtan helyezkedtek el a törzsek között. Összesen  48 várost és azokhoz tartozó legelőt kaptak a léviták és családjaik. Utána az Úr nyugalmat adott az Izraelitáknak mindenhol a földjeiken, ahogy megígérte az ő atyáiknak és „senki sem tudott megállni velük szemben ellenségeik közül. Egyetlen szó sem veszett el azokból az ígéretekből, amelyeket az Úr Izráel házának tett. Minden beteljesedett” (Józs 21:45 – új prot. ford.).

Isten gondoskodik rólunk és családunkról, és az Ő ígéretei biztosak. Bár talán lehetnek nehézségeink, Ő nem hagy el, és nem felejt el minket. Habár vannak nehézségeink ezen a világon, de a mennyei Kánaán határán állunk; Isten ígéretei be fognak teljesedni, és nyugalmunk lesz mindörökké.

Ralph Neall

Nyugalmazott professzor és misszionárius

Fordította Rajki Dávid

Mai szakasz: Jób 31

Jób a feddhetetlenségével szeretne foglalkozni. „Szövetséget kötött” a szemeivel, hogy ne nézzenek a lányokra. (1. v.) Ennek a szövegnek a fordításai mindig csak másod-forrásai Isten igéjének. Ám ha alapvetően helyesen akarunk eljárni, akkor a legjobb, ha ragaszkodunk az eredeti, változatlan és vitathatatlan irodalmi szöveghez.

Jób azt kérdezi, hogy milyen természetfeletti következményei van az ember e világi cselekedeteinek. Hogyan reagál Isten, ha valaki megtartja, vagy megrontja az Ő parancsolatait. (2. v.) „Hát nem az istentelennek jár-e a romlás, és a gonosztevőnek a veszedelem?” (3. v.) Jób azt kérdezi, hogy nincsen-e ideje az elszámoltatásnak, cselekedeteink megítélésének. Tudni szeretné, hogy Isten ismeri-e mindenkinek az útjait, és számon tartja-e minden lépésünket. (4. v.)

Az 5. verstől kezdődően Jób mintegy tizenötször alkalmazza a fordulatot, amit így írhatnánk le: a rossz cselekedeteknek átok a következménye.  Isten az Ő igazságának mérlegével mér bennünket, hogy vajon csalárdan járunk-e és lábunk álnokságra siet-e; és megtudja, hogy feddhetetlenek vagyunk. (5-6. v.)

Jób azzal folytatja, hogy ha léptei letértek az útról és a szíve a szemeit követte, vagy ha kezéhez szenny tapadt, akkor azt átok kövesse: akkor más egye meg azt, amit ő vetett és a terményeit gyökerestül tépjék ki. Ha a szívét egy asszony csábította volna el, vagy ha a szomszédja ajtajánál leselkedett volna, akkor a következő átok jöjjön rá: másnak őröljön a felesége, és más hajoljon rá.

A 11. versben Jób azt akarja kihangsúlyozni, hogy ő teljesen tudatában van annak, hogy a gonosztettek megfelelő büntetést vonnak maguk után. Azzal érvel, hogy a büntetésnek arányban kell állnia a bűnnel.  „Olyan tűz volna ez, amely a pusztulás helyéig emésztene…”(12. v.) Ha megtagadta volna szolgája, vagy szolgálóleánya igazát, az átok az lenne, hogy nem tudná, mitévő legyen a vizsgálati ítélet után, és amikor az Úr meglátogatja (Jézus második eljövetelekor) (14. v.) Ahogy a munkaadót, úgy a munkásokat is a Teremtő alkotta. (15. v.) Ha megtagadta a szegények kívánságát, és sóvárogni engedte az özvegy szemét, ha egyedül evett és nem osztotta meg ételét az árvákkal, akkor azt Isten megjegyzi. (16-17.v.)

A következő versben Jób szünetet tart, hogy kitérjen neveltetésére, édesanyja tanításaira. Mózest is édesanyja tanította otthon, mielőtt Hatsepszut udvarába került volna. Jézus is édesanyjától tanult gyermekkorában. Jób kihangsúlyozza, hogy tökéletes képzést kapott az otthoni iskolában.

Jób így folytatja: ha a szükségben lévő ruhátlanon nem segített, miközben ő juhainak gyapjával melengette magát, ha felemelte a kezét egy árva lélek ellen, akkor essen le a válla és törjön el a karja. (21-22. v.) Ezután Jób feltárja ártatlanságának okát: Isten félelmetes számára, és nem bírja ennek terhét elviselni. (23. v.) Ha Jób aranyba, ékszerekbe és a tulajdonában lévő nagy gazdagságba vetette volna bizalmát, ha annak örült volna, hogy milliárdos, ha az égbolt szépségeit, - mint például a holdfényt - nézte volna, ha szíve titokban elcsábult volna, és kezével csókot intett volna felé (a hold-imádat és a bálványimádás jeleként), akkor elviseli a büntetést, mert mindezek bűnök, amikkel megtagadta volna Istent odafönt. (24-28.v)

Ha Jób örült volna ellenségei balszerencséjének, káromolta volna őket, vagy átkot mondott volna fejükre, ha sátrának vendégei elégedetlenek lettek volna a hússal, amivel jóllakatta őket, ha a jövevényeket az utcán hagyta volna, és nem fogadta volna őket vendégszeretettel (29-32. v.); akkor - ahogyan barátai állították - titkon vétkezett volna. Jób összegzi a végeredményt: ha emberi módon eltitkolta volna a bűnét, akkor joggal tarthatna a tömegektől és retteghetne a nemzetségek megvetésétől, akkor csendben maradna és még a házból sem lépne ki. (33-34. v.)

A 35-37. igeversekben Jób körvonalazza, hogy mennyei védőügyvédre, Közbenjáróra van szüksége a vizsgálati ítéletben. „Ó, bárcsak volna valaki, aki meghallgatna engem!” (35. v.) Ó, bárcsak válaszolna neki Krisztus, aki a mi közbenjárónk a vizsgálati ítéletben. Nem választhatjuk szét Mózes és Jób felfogását a vizsgálati ítéletről Dániel könyvének 7. fejezetétől. Mózes is próféta volt és ismerte Krisztust, mint közbenjárót. (Zsid 11:26). Jób azt mondja, hogy a vállán fogja vinni a könyvet és  elmondja a Mindenhatónak lépteinek számát,és úgy közeledik hozzá, ahogyan Krisztus, a fejedelem.(36-37.v) Lásd még Dániel  9:24-27.

Jób ezután visszatér a körülményeihez és az átkokhoz. Ha a földje ellene kiáltott és a barázdái miatta siránkoztak (38. v.), ha termését fizetés nélkül fogyasztotta, és fájdalmat okozott a föld tulajdonosának, akkor az átok a következő: búza helyett tövis teremjen, és árpa helyett konkoly. Így végződtek Jób beszédei.

Drága Istenünk!

A mi Mennyei Közbenjárónk legyen számunkra a Béke Fejedelme is. Mindig a Szentháromság közelében kell lennünk. Arra kérünk, tartsd számon a mi lépteinket, ismerd a mi útjainkat is, és írd be abba a könyvbe, amit rólunk vezetsz. Nem akarjuk, hogy bármi is közénk és a mi Közbenjárónk közé álljon. Semmi ne álljon közénk. Ámen.

Koot van Wyk

Kyungpook National University

Sangju, South Korea

Fordította:

Csala Beáta

Az ebben a fejezetben megemlített hat menedékvárosnak az volt a rendeltetése, hogy biztonságot nyújtson azoknak, akik feltehetően véletlenül ölték meg embertársukat. Három ilyen város volt a Jordán folyó nyugati oldalán, és három másik a keleti oldalán. A városokat úgy választották ki, hogy az ország bármely pontjáról fél napon belül el lehetett érni őket. Az utakat tisztán tartották, valamint útjelző táblákat is elhelyeztek. A "vérbosszút" elvileg az áldozat bármelyik közeli rokona megfontolhatta, aki esetleg elégtételt akart venni.

Aki bebocsátást kért egy menedékvárosba, annak a törvény előtt kellett felelnie tettéért, hogy a bírák eldöntsék, vajon a haláleset véletlen emberölés volt, vagy szándékos gyilkosság. Ha a haláleset nem volt szándékos, akkor megengedték, hogy a városban maradhasson, és védelem alatt legyen egészen addig, amíg a város határain belül marad. Ott kellett laknia az akkori főpap haláláig.

A menedékvárosok a mi hatalmas Menedékünkre, Jézus Krisztusra mutattak előre. Ha vannak vétkeink (és pedig senki sem mondhatja, hogy neki nincsenek), akkor mi is bizalommal siethetünk Jézushoz, és biztonságban leszünk egészen addig, amíg vele vagyunk.

Ralph Neall
Nyugalmazott professzor és misszionárius

Fordította Rajki Dávid

Mai szakasz: Jób 30

Ebben a fejezetben többet megtudhatunk Jóbról. Igen, az ifjabb generáció tagjai kinevetik őt most a betegsége idején. Nincsen bennük semmi tisztelet az idősebbek iránt, és úgy viselkednek, mint a juhászkutyák. Jób nem sokra becsüli a szüleiket (1. vers).  Jób nem ártott ezeknek a képesítés nélküli fiatal munkásoknak, sőt mivel jövedelemre volt szükségük, munkát adott nekik és szüleiknek. Ám ezeknek a munkásoknak a gyermekei gyűlölték Jóbot, amiért szüleiknek kietlen helyen kellett dolgozniuk. Dávid király is éjjel-nappal juhokat őrzött fiatalkorában, tehát semmi gond nincs ezzel a munkakörrel. A második vers szerint Jóbnak erős izomzatú emberekre volt szüksége, a gyenge karúakkal nem tudott mit kezdeni. Munkásokra volt szüksége, akik segítenek neki sok báránya gondozásában, de ezeknek az embereknek igen zűrös volt az életmódjuk.

Jób jobban bánt szolgálóival, mint az akkoriban megszokott volt.   Azért járt el így, mert hívő ember volt és útjai tökéletesek voltak. Jób nem tudja összeegyeztetni azt, hogy valaki hisz Istenben, de a munkásain keresztüllép.  A 3. vers Jób könyvének talán legnehezebb mondata. A „vesztesekről”, a társadalomból kivetettekről szól. Hajléktalanok és gyökereken kell élniük (4. vers). Számtalan gyökér-evő vegetáriánus él világszerte, de Jób nem róluk beszél, hanem azokról, akiknek nincsen más választásuk, kénytelenek a mező füvét enni. Elűzik őket az emberek közül, ki a szabályos társadalomból, és úgy ordítanak rájuk, minta tolvajokra (5. vers).  A társadalom mindig gyanakvással viseltetik a hajléktalanokkal szemben és automatikusan kapcsolatba hozza őket a szomszédban történt betöréssel.

Folyóvíz vájta völgyekben, barlangokban, vagy bokrok és fák között kell lakniuk, mint az állatoknak.(6.7. v.) Esztelenek és névtelenek fiai, akiket kivertek az országból.(8. v.). Ezeket a nyomorúságos hajléktalanokat alkalmazta Jób és rájuk bízta a nyájainak őrzését. „Ezeknek most gúnydal és szóbeszéd tárgyává lettem!” (9. v.) Ahelyett, hogy hálásak lennének Jóbnak, mert javított életkörülményeiken és rendszeres jövedelmet biztosított számukra, pletykálkodnak és gúnydalokat költenek Jób bajáról. Elutasítják őt, és távolságot tartanak tőle. (10. v.)

A 11. versben Jób és Mózes befejezik a korabeli, egyiptomi jövevényszavakkal tűzdelt, akkoriban elterjedt vers idézését, és Jób saját állapotának leírásával folytatja. Isten meglazította íjának húrját, és lesújtott rá. Jób betegsége jobb lábán kezdődött a kelésekkel, amik miatt nem tudott rendesen járni. (12. v.) Ezek fokozták szerencsétlenségét és fizikai szenvedéseit. (13.;17,; 20. vers). Mint valami széles seben, hasadáson, a bőrén keresztül tört rá a betegség ( 14. vers). Rémségek fordultak ellene, gonosz lelkek üldözték és üdvössége eltűnt, mint a felhő.(15. vers). Mióta a betegség rátört, fogyatkozik a lelke. Éjszaka sincs nyugodalma és nyilallnak a csontjai.(16-17. vers). A fájdalom és a betegség miatt kórházi ápolttá kellett válnia (18. vers). Iszappakolással kúrálta magát, hamunak és pornak érezte magát (19. vers). Az iszap-kúra mai, modern korunkban is alkalmazott gyógymód a Holt-tenger környékén.

Jób terápiájának része az imádság: „Kiáltok hozzád Uram, de Te nem felelsz.” (20. vers). Isten kiszolgáltatta őt a gonosz lelkek urának, sátánnak. (21-22. vers). Színpadiasan szemlélteti azok sorsát, akik hűségesek Istenhez és bíznak benne: „Fölemelsz, szélnek eresztesz és széttépsz a viharban.” (22. vers). Mindeközben Jób hite  nem változik és tanúsítja: „Hiszen tudtam, hogy halálba viszel engem, abba a házba, ahol minden élő gyülekezik” (23. vers).

Jób tud a feltámadás hajnaláról és az összes még élő szent összegyűjtéséről a végső napon. Jób azt kérdezi, hogy miért is ne nyújthatná a szenvedő egyszerűen Isten felé a kezét? (24. vers)   Jób saját feddhetetlenségét bizonygatva kihangsúlyozza, hogy könnyeket ejtett a nehéz sorsúakért, és lelke szomorkodott a szűkölködők miatt (25. vers).  Jót remélt, de rossz következett, világosságot keresett, de homály tört rá (26. vers). Nyomorúság napjai jöttek el testére. A bőre megsötétedett, de nem a napfénytől és segítségért kiált a gyülekezetben (27-28. vers). Az emberek közül kitaszítva, a gyengék és erőtlenek fivére lett. Bőre elfeketedett és csontjai kiszáradtak a láz miatt. Citerájának és sípjának hangja gyászossá, jajgatóvá vált (19-30. vers)

Drága Istenünk!

Amit Jóbtól megtanulhatunk, az az, hogy hűséges maradt a mennyei nézősereg előtti színpadon elszenvedett csapások ellenére is; hogy jó munkaadója volt a nyomorúságos embereknek, és hogy fizikai gyengesége ellenére is ismerte Istenét. Drága Urunk, mi is állhatatosak akarunk maradni. Ámen.

Koot van Wyk

Kyungpook National University

Sangju, South Korea

Fordította: Csala Beáta

Józsué 19

Józsué Isten embere, erőskezű katonai vezető és a nép bölcs kormányzója volt. Mindemellett egy alázatos szívű ember is, aki az elfoglalt ország őt illető részét csak mindenki után, utolsóként kérte el. Választhatott volna földet és követelhette volna azt elsőként is, és senki nem tiltakozott volna. Ő azonban szolgáló vezető volt, és követendő példát mutatott a többieknek.

Ahogy az előző fejezetben láttuk, a föld elosztását Józsué és Eleázár, valamint „az izráeli törzsek családfői sorsvetéssel Silóban, az ÚR színe előtt, a kijelentés sátrának a bejáratánál” végezték. Mindez azt bizonyítja, hogy a föld eredeti és jogos tulajdonosa maga az Úr volt.

Ez ugyanúgy igaz a mai Magyarországra is. Ha visszavezetjük a föld tulajdonjogát az avarokon, a hunokon át azokig, akik előttük voltak a Kárpát-medencében, végül Istenhez jutunk. Mi nem tulajdonosok, csupán bérlők vagyunk, és az Úr meg fog minket kérdezni, hogy és milyen célra használtuk az Ő tulajdonát.

Neall Ralph

Nyugalmazott professzor és misszionárius

Mai szakasz: Jób 29

Ez a fejezet hamarosan Jób visszaemlékezéseként, vagy mint a Védelem Beszédeként lesz ismert. Olyan, mintha valaki történeteket mesélne a múltból. Jób kívánsága ebben a fejezetben az, hogy visszatérhessen a "régi szép időkhöz." A "régi szép idők" Jób számára Isten jelenlétét jelentették. "Mint azokban a hónapokban, amikor Isten őrzött engem" (2. vers, új. prot. ford.). Isten fénye ott ragyogott Jób felett, és vezette őt a bizonytalan időkben és a sötétségen keresztül (3. vers). Isten tanácsai ott voltak Jób sátrában (4. vers). "Velem volt a Mindenható" és a gyermekei is (5. vers). Mielőtt a bőrbetegsége elhatalmasodott volna Jóbon, a sziklákból olaj patakzott (6. vers). Jób folyónyi olajjal példázza szüreteinek bőségét.

Úgy mondja: "és elfoglaltam helyemet a téren" (7. vers). Becsülettel és tisztelettel teli légkör vette körül Jóbot, úgyannyira, hogy a fiatalok ha meglátták, elrejtőztek, az idősebbek pedig felálltak (8. vers). A vezetők elnémultak, szájukat az ujjukra tették (9. vers). A fejedelmek hangja elhalkult (10. vers). Rendkívüli dolgokat hallottak Jóbról, áldották őt, és akik látták cselekedeteit, mind tanúi akartak lenni (11. vers). Megmenti a szegényt, aki kiált, megmenti az árvát, azokat, akiknek nem volt semmi segítségük (12. vers). Áldása szállt az elveszettekre, az özvegyeket megörvendeztette (13. vers). Felöltözte az igazságosságot (14. vers), az igazság és igaz döntései mint palást és süveg borították be őt (14. vers). Jób szeme volt a vaknak, és lába a sántának (15. vers). Apja volt a szükölködőnek (16. vers), és ügyeket vizsgált ki, hogy válaszokat találjon azokra a dolgokra, amiket nem tudott (16. vers). Megfelelő bánásmódban részesítette az igazságtalant, és megmentette az ártatlant a fogaik közül (17. vers).

Jób belső késztetése nem más volt, mint a Szentlélek biztató hangja, ami tanácsolta, hogy mi a helyes, és mi az ami rossz: ráadásul Jób áldott lesz, és ez ellenpéldaként szolgál majd más családoknak, mivel mikor majd egy napon meghal, akkor a családja körülötte lesz; de mostantól a napjainak száma megsokasodik; gyökere a vízig nyúlik (19. vers), és olyan lesz, mint egy fa a lombkoronájával, amit élő víz mellé ültettek (Zsolt 1:3). Jób áldott lesz, vagyis harmat öntözi majd az ágait (19. vers), becsülete helyreáll (20. vers). Jób nem jobb fegyverekről beszél, hanem a karjai erejéről, amelyek képesek meghajlítani az íjat és messzebb lőni, mint valaha. Az ereje egyre nő majd.

Miután beszélt a másokkal való viszonyáról, Jób folytatja a jó pásztor, a király cselekedeteinek sorolását, és az emberek tiszteletének nagyságát, amit egy ilyen személy kaphat. Tehát ez történt Jóbbal is. Mindenki hallgatott reá, várva addig, amíg befejezte a beszédét, és csendben maradtak a tanácsaira várva (21. vers). És a beszéde után nem volt kérdésük, szavai permetként hulltak rájuk (22. vers). Talán Jób ugratta őket, hogy nem hisznek neki, de nem vették őt komolyan, mivel túl becsületes volt, és nem csalódtak "ha derűs volt az arcom" (24. vers), Jób kiválasztotta nekik az utat, vagy mint király állt egységei élén, és vigasztalta a gyászolókat (25. vers).

Szerető Istenünk!

Azt kívánod, hogy mindenki közülünk fejedelmi életet élhessen, mint fiai és lányai Istennek. Mint Jób, talán mi is a legjobbat kívánjuk a környezetünknek, és a benne élő embereknek, miközben igyekszünk szoros kapcsolatba hozni őket Veled. A Te kedvedért és dicsőségedért. Ámen.

Koot van Wyk

Kyungpook National University

Sangju, South Korea

Fordította: Rajki Dávid

Józsué

Miután Kánaánt bevették, még mindig volt hét törzs, amely még nem kapta meg örökségét. Józsué azt javasolta, hogy Izrael fiai válasszanak három-három embert a hét törzs mindegyikéből, akik bejárják a földet és beszámolót hoznak. Le kellett írniuk, hogy mit láttak, és javaslatot kellett tenniük a nagy terület felosztásáról, amit meg teljesítettek is. A léviták azonban nem kaptak törzsi földterületet, mert nekik a nép között kellett lakniuk, és a nép lelki szükségleteit kellett szolgálniuk. Aztán Józsué sorsot vetett Silóban az Úr előtt, és a földet aszerint osztotta szét. Nem ő döntött arról, hogy az egyes törzsek hol lakjanak, és nem is beszéltek össze Eleázárral a pappal, hogy ketten eldöntenék a föld felosztását, hanem mindenben az Úrtól függött.

Ez hasonlít ahhoz, amit a tanítványok tettek, amikor egy tanítványt kellett találniuk Júdás helyett (ApCsel 1:15-26). Abban az időben Péter felállt a 120 hívő között, akik imádkozásra jöttek össze, és ezt mondta: „Júdás közülünk való volt, de elárulta az Urat, aztán felakasztotta magát. Találnunk kell valakit, aki velünk volt kezdettől fogva, aki tanúja volt Jézus feltámadásának, és aki Júdás helyét elfoglalja.” A csoport megállapodott két névben: József, akit Justusnak is hívtak és Mátyás. Aztán imádkoztak: „Urunk, aki minden ember szívét ismered, mutasd meg, hogy e két ember közül melyiket választottad az apostoli szolgálatra.” Aztán sorsot vetettek  és a sors Mátyásra esett, aki a tizenkét apostol egyike lett.

A sorsvetés nem olyan dolog, amit minden fontos döntésnél gyakorolnunk kellene, még akkor sem, ha egyházi vezetésre választunk meg valakit, de buzgón kell imádkoznunk, hogy az Úr akarata legyen meg, és az eljárást nem egy vagy két embernek kell lebonyolítani. Hinnünk kell az Úr vezetésében, aki vezetni és irányítani fogja az Ő egyházát úgy, miként a múltban is tette.

Ralph Neall
Nyugalmazott professzor és misszionárius

Mai szakasz: Jób 28

Van egy néhány dolog, amit el kell mondanunk Jób könyvéről és az ősi verziókról. Mózes óhéber nyelven írta meg Jób könyvét. Röviddel Krisztus Földre jövetele előtt és után Jób könyvét számos nyelvre lefordították, gyakran egy bizonyos nyelvre akár többször is. Vajon Isten szava megőrződött-e  ezek alatt az évek alatt? Igen.

Ez elvezet bennünket Jób könyve 28. fejezetéhez, hogy felfedezzük azt, amit Jób eredetileg mondott. Sok szó csak Jób könyvében fordul elő, és ezeket a legkönnyebb az egyiptomi nyelv használatával megérteni, amelyen Mózes beszélt és írt. Ebben a fejezetben Jób szembe akarja állítani a technológiát és a bölcsességet. A technológiáról az első 11 versben beszél, az igazi bölcsességről pedig a 12-28. versekben

Az ember a bányák sötét járataiban keresi az aranyat és az ezüstöt; a gyémántot és a színes fémeket, a vasat és a rezet (1-2. vers). Kíváncsivá teszik a különböző kalandok még a halál árnyékában is, és akkor is ha alá kell merülniük vagy lebegniük kell az emberektől messze (3-4. vers). Az ember megváltoztatja a folyók irányát, de évekkel később a folyó visszamegy saját medrébe. A földet, amely valamikor kenyereskosár volt, mert mezőgazdasági célokra használták, most tűz pusztítja és zafír és aranypor lelőhellyé vált (5-6 versek). Jób a szélsőségekkel foglalkozik, hogy rámutasson az ember tetteinek hiábavaló voltára. Az emberi technológia teszi mindezeket. A föld alatti járatok, amelyeket nem ismer a keselyű, a ragadozó és a vadállatok, az a hely, ahol ezek a fémek találhatóak (7-8 versek). Az ember kinyújtotta a kezét, felforgatta a talajt a hegyek gyökerétől kezdve (miközben ezeket a fémeket keresi). Összeköt forrásokat és napvilágra hozza azt, ami korábban rejtve volt (10-11). Jób felsorolja az emberi szakértelem kiválóságát a bányászatban és a folyóelterelési eljárásokban.  

Jób most továbbvezeti a gondolatmenetet az emberi kiválóságtól odáig, ahol az igazi bölcsesség megtalálható. És hol van ez? (12. vers). Hol található? Az ember nem ismeri értékét, és nem tudja, hogy az élők földjén nem található meg (13. vers). A földön lakó emberiségtől a természetfelettiben található kiválóság irányába akar váltani (14. vers). Az igazi bölcsességet nem lehet ezüstön vagy aranyon megvásárolni (15-16 vers). Mózes ismerte Hatsepszut palotájának minden kincsét, de Egyiptom kincseinél nagyobb gazdagságnak tartotta Krisztus gyalázatát (lásd: Zsid 11:26). Jób ezt a fajta bölcsességet keresi. Egy hosszú lista után eljut a 20. vershez és megismétli a 12. vers kérdését: "Hol van az értelem lelőhelye? Rejtve van minden élő szeme előtt, az ég madarai elől is el van takarva" (21. vers - új prot. ford.).

Jób azt mondja, hogy a pusztulás és a halál így nyilatkoznak: "Csak hírét hallottuk fülünkkel" (22. vers) Sátán és angyalai első kézből hallották, mielőtt lázadásuk miatt kivettettek volna a Mennyből. És most Jób elérkezik a fejezet igazságához: "Isten ismeri az ahhoz vezető utat, ő tudja annak lelőhelyét" (23. vers). Isten mindenek fölött van és látja a világegyetem minden sarkát. Ő méri meg a természeti jelenségeket tökéletes mérlegével sátán rontása és rombolása ellenére is. Ő alkotta a bölcsességet, Ő hirdette ki, és Ő vizsgálja meg azt (27. vers). Végül Jób itt fogalmazza meg egy mondatban saját meggyőződését: "az Úr félelme a bölcsesség, és a rossz kerülése az értelem" (28. vers - új prot. ford.).

Drága Istenünk!

A mi bölcsességünk: az irántad való tisztelet, a Te utad megértése, követése, és a bűntől való tartózkodás. Vágyunk arra, hogy kövessük Mózes és Jób hitét. Jézus nevében imádkoztunk. Ámen!

Koot van Wyk
Kyungpook Nemzeti Egyetem
Sangju, Dél-Korea

Józsué 17

Ez a fejezet Mákirral, Manassé fiával kezdődik, akinek öt lánya volt, de fia egy sem. Ez azt jelentette, hogy örökölhették apjuk vagyonát azzal a feltétellel, hogy a törzsön belül mentek férjhez, amit meg is tettek. Tehát Isten Mózes által adott parancsolata szerint Eliézer a pap, kiutalta nekik az örökséget.  

Manassé többi fiának Gileád földjét osztották, de ők nem űzték ki a városok lakóit és a kánaániták továbbra is ott éltek. Amikor Manassé leszármazottai megerősödtek, ahelyett, hogy kiűzték volna őket, a kívánságuk erőt vett rajtuk, és úgy döntötték, hagyják, hogy ott maradjanak, és adót szedtek tőlük. Manassé leszármazottait a pénz jobban érdekelte, mint az Úrnak való engedelmesség és a helyes tettek.

Az után József fiai több földet kértek és Józsué arra bátorította őket, hogy nyomuljanak előre a hegyvidékre és irtsanak maguknak földet. Vonakodva ezt mondták: „De ott laknak a kananaeusok és vasszekereik vannak.” Józsué így válaszolt: „Erős nép vagytok, és földre van szükségetek, tiétek a hegyvidék, és ha vasszekerei vannak a kananeusoknak, az Úr segítségével ki tudjátok űzni őket.”

Isten népe ma is gyakran tekint így az elvégzendő feladatra, arra, hogy elvigyék az evangéliumot a világnak, és vonakodnak hittel előre lépni; pedig biztosan tudhatják azt, hogy a Szentlélek utat nyit és lehetőségeket teremt az utolsó üzenet számára, hogy legyőzzön minden akadályt és mindenhová eljusson.

Ralph Neall
Nyugalmazott professzor és misszionárius

Mai szakasz: Jób 27

Jób folytatja válaszát barátainak, alapállásának megfelelően: Az Istennek odaszentelt élet túlságosan értékes ahhoz, hogy odaadjuk a második legjobbért. Jób egy kis szünetet tartott, és a barátai valószínűleg mindannyian csendben maradtak egy pillanatra. Ezért szólalt meg Jób újra, és folytatta beszédét (1. vers). Ezt mondja: "Él az Isten, aki az én igazamat elfordította, és a Mindenható, aki keserűséggel illette az én lelkemet" (2. vers). Tudjuk azt, hogy Isten ezt nem közvetlenül tette, hanem megengedte Sátánnak, a világegyetem elrontójának, hogy megpróbálja Jóbot, mivel Isten teljesen megbízott hűséges szolgájában. Jób eltökélt abban, hogy "amíg csak lélegzem, és Isten lehelete van bennem, nem szól ajkam álnokságot, nem mond nyelvem hamisságot. Távol legyen tőlem, hogy igazat adjak nektek! Míg csak meg nem halok, nem engedek feddhetetlenségemből" (3-5 versek, új prot. ford.).

Azt mondja: "Igazamhoz ragaszkodom, nem hagyom, egyetlen napomért sem gyaláz a szívem" (6. vers). Jób nem bánja azt, ahogyan élt. Azonban, ami a gonoszok sorsáról tudható, a Jób ellenségeire is eljön, akik igazságtalanul bántak vele (7. vers). Az az ember, aki vallást játszik, de hazudik és lop, milyen reménye lehet, amikor Isten elragadja a lelkét és elveszi életét? (8. vers). "Meghallgatja-e Isten a kiáltását, ha végszükségbe kerül?" (9. vers). "Gyönyörködhet-e a Mindenhatóban? Segítségül hívhatja-e bármikor az Istent?" (10. vers).

Jób tudni akarja, hogy álhívő barátainak lesz-e olyan hitük, amely "mindenkor" megmarad. Vajon az ő hite egy "tedd ide - tedd oda hit?" Jób elmagyarázza szekuláris és humanista barátainak: "Megtanítlak benneteket Isten dolgaira; amik a Mindenhatónál vannak, nem titkolom el" (11. vers). Isten aktívan tevékenykedik teremtett világában még a bűneset után is. Ezért Jób tanítani fogja őket, és emlékezteti őket arra, amit tudniuk kell. Istennek nincsenek titkai. Jób ezt mondja: "Hiszen mindnyájan látjátok! Miért beszéltek hát hiábavalóságot?" (12. vers). Ez a gond Jób barátaival: kijelentéseket tesznek a végidővel kapcsolatosan, de figyelmen kívül hagyják Sátán szerepét a nagy küzdelemben. Jób magyarázatait teljesen hiábavalónak és képmutatónak tartják. 

Néhány tudós úgy gondolja, hogy Cófár ezen a ponton félbeszakítja Jóbot, és arról beszél, hogy milyen jutalmat kap a gonosz Istentől, és milyen örökségük lesz a hatalmasoknak, amit a Mindenhatótól kapnak majd (13. vers): a) Ha fiai gyarapodnak, a kard végez velük (14. vers); b) és az unokákkal is; c) azok, akik túlélik, meghalnak és eltemetik őket (15. vers); d) özvegyei nem sírnak (15. vers); e) ha annyi pénzt gyűjt össze mint a por, és sok ruhát, az igazak fogják hordani azt, és az ezüstjét az ártatlanok öröklik (16-17 versek); f) minden biztonsági intézkedés mellett, amellyel házát építi, nem lesz biztonságosabb, mint a molyfészek, vagy a csősz ideiglenes kunyhója (18. vers); g) gazdagon fekszik le és alszik el, és szegényen ébred, mindene, amit összegyűjtött, másé lesz (19. vers). h) kinyitja szemét (alvás után), és amije volt, már nincs ott (mintha ellopták volna (19. vers); i) éjszakai rémület lepi meg őt (20. vers); j) egy vihar elragadja gazdagságát (20. vers); k) a keleti szél elsöpri őt helyéről (21. vers). A egyiptomiak azt hitték, hogy a halottak nyugatra mennek a napistennel, de itt az ijesztés keletről jön. l)  A keleti szél (Isten tettét jelképezi) lecsap rá és nem kíméli meg őt (22. vers); m) Isten kezétől biztosan elmenekül (22. vers); n) az emberek összecsapják a kezüket és fölszisszennek lakóhelyén (23. vers).

Az istentiszteletben való taps ellentétben van a bibliai nézettel, ahol a taps a büntetés eredményére és a bűnösök megsemmisítésére van fenntartva a végrehajtó ítéletben. Az adventista és nem adventista tudósok véleménye ezen a ponton majdnem teljesen azonos.

Drága Istenünk!

Te azt kéred tőlünk, hogy erősen álljunk, függetlenül attól, hogy Sátán mekkora vihart támaszt, tudva azt, hogy te erősen fogod a kezünket. A mi utunk nem a gonoszok útja. Mi téged akarunk követni. Ámen.

Koot van Wyk
Kyungpook University
Sangju, South Korea

Job’s continues his response to his friends with this basic point: A sanctified life for the sake of God, is too precious to trade in for second best. Job took a slight break and his friends were probably all silent for a moment. That is why Job “spoke up again and continued his discourse” (v. 1). He says, “God lives, the One who has taken away justice from me and the Almighty who has brought bitterness to my soul” (v. 2). We know that God did not do it directly but by permitting Satan, the destroyer of this universe to test Job since God had full confidence in His faithful servant. Job is determined that “all the while my breath is in me and the Spirit of God is in my nostrils my lips will not speak evil and my tongue will not utter deceit.” Be it far from me to say that you are right.  I will not do so as long as I live (vv. 3-5).  

He says, “I will hold fast to my righteousness and will not let go, nor will my heart rebuke me all my days” (v. 6). Job has no regret the way he lived. However, what is known about the destiny of the wicked, will also come to the enemies of Job who treat him unjustly (v. 7). The person who plays with religion but lies and robs, what hope will there be for such a person when God “throws down his soul?” and takes his life (v. 8). “When trouble comes over him will God hear his cry?” (v. 9). “Will the God be his delight and will he call on Him? (v. 10).

Job wants to know whether this fake believer will have a faith that endures at “all times.” Is his religion just a put on and take off one? Job explains to his secular and humanistic friends: “I will instruct you and tell you about God and not conceal the actions of the Almighty” (v. 11). God is actively involved with His Creation even after the Fall. So Job will instruct them and remind them what they need to know. God has no secrets. Job says, “You know the plan of God, so why do you talk such nonsense (v. 12). That is the problem with Job’s friends, making statements about the last days and ignoring the role of Satan in the Great Controversy.  They saw the explanations of Job as totally vain and hypocritical.

Some scholars think that Zophar interrupts Job at this point and talks about the portion a wicked man will receive from God, and the inheritance of the powerful which they will receive from the Almighty” (v. 13): a. If their sons increase, they are for the sword (v. 14); b. so are his grandsons; c. those who survive him will die and be buried (v. 15); d. his widow will not weep (v. 15); e. if he gathers money like dust and lots of clothing, the righteous will wear them and the innocent will inherit the silver (vv. 16-17); f. with all measures of security he builds his mansions, villas, and estates, but they are no more secure than “what a moth builds or as the temporary shelter of a watchman” (v. 18); g. he sleeps or lies down rich and what he has gathered will go to someone other than himself (v. 19); h. he opens his eyes [after sleeping] and what he has is not there [as if it were stolen] (v. 19); i. terrors of the night overtake him (v. 20); j. a tempest snatches away [his wealth] (v. 20); k. and the east wind sweeps him away from his place (v. 21). The Egyptians believed that the dead go to the West with the sungod, but here the terror comes from the east. (l) The east wind [symbolizing God’s actions] will cast upon him and not will not spare (v. 22); (m) from His [God’s] hand he shall surely flee (v. 22); (n) men will clap their hands and will hiss out of his place (v. 23).

The common habit of handclapping in worship is contrary to the biblical view where handclapping is reserved for the result of punishment and eradication of the wicked in the executive judgment. The findings of both Adventist and non-Adventists scholars on this topic were seemingly the same. 

Dear God,

We are asked to stand firm regardless of the tempest of Satan knowing that You are holding us firmly by the hand. The way of the wicked is not our way but You we want to follow. Amen.

Koot van Wyk
Kyungpook University
Sangju, South Korea

Józsué 16

Amint azt már az előző fejezetben is láthattuk, és most, Józsué könyve 16. fejezetében szintén, Józsué és Káleb voltak az egyetlenek azon felnőttek közül, akik egykor megszabadultak Egyiptomból, átkeltek a Vörös-tengeren, és negyven éven keresztül vándoroltak Izrael népével a pusztában. Józsué most Kálebnek adta Hebront, azt a várost, amelytől annak idején oly’ nagyon megrettentek a kémek, hiszen Anák hatalmas fiai éltek ott. A 85 éves Káleb – Istenben bízva – kiűzte onnan az óriásokat, majd felvonult Kirjáth-Széfer ellen. A várost Othniél, unokaöccse foglalta el, és ezért a hőstettéért Káleb leányát, Akszát kérte feleségül.

Sajnos Izraelben sokan voltak, akiknek szívében nem élt ott Káleb hite. Júda fiai nem tudták kiűzni Jeruzsálemből a jebuzeusokat; a 16. fejezet 10. verse pedig megemlíti, hogy Efraim fiai sem űzték ki földjükről a kananeusokat. Azzal, hogy meghagyták maguk között ezeket az idegeneket, az efraimiták önmagukat sodorták lelki veszélybe. Jövőbeni történelmük azt mutatja, hogy bálványimádásba süllyedtek, mégpedig olyan mértékben, hogy az Úr ezt kellett, hogy mondja prófétáján keresztül: „Bálványokkal szövetkezett Efraim; hagyd hát magára!” (Hós 4:17). A következő fejezetekben azt olvassuk, hogy Manassé fiai sem tudták elfoglalni néhány városukat, és „sikerült a Kananeusoknak ott maradni azon a földön” (17:12); valamint Dán nemzetségének is sok nehézsége támadt a kapott földterület elfoglalása során.

Ha hittek volna, és hitüket tettekkel is bizonyították volna, az Úr ugyanúgy megadta volna nekik is a győzelmet, mint ahogy Kálebnek megadta. Így kövezték ki a jövendő hitehagyás útját. Vajon a mi hitünk ellenáll a bennünket körülvevő világ nyomásának?

Ralph Neall

Nyugalmazott professzor és misszionárius