Mai szakasz: Jób 33

Azoknak a kedvéért említem, akik csak most kapcsolódnak be Jób történetének olvasásába, hogy Elihu egy fiatalember, aki akkor kezdett beszélni, amikor Jób befejezte mondanivalóját a 31. fejezet végén. A 32. fejezetben, mint fiatal férfi – körülbelül 30 éves volt ekkor, és ez volt az első alkalom életében, amikor nyilvánosan beszélt – engedélyt kért arra, hogy beszélhessen. Ebben a fejezetben kezdte el a beszédét.

Egy eléggé hosszúra nyúlt bevezetőben arra kérte Jóbot, hogy figyelmesen hallgassa meg őt, és gondosan figyeljen mindarra, amit mondani fog (1. vers), és most csak azokat a szavakat és azt a tudományt hallgassa, amely az ő nyelvéről és ajkairól, és igaz szívéből származik (2-3. vers). Először – Jóbbal és Mózessel összhangban – arról beszél, hogy az Istennek Lelke teremtette, és a Mindenhatónak lehelete adott neki életet (4. vers). Része volt a beszédek szabályainak, hogy a beszélő megemlítette a Lélek szerepét, épp úgy, ahogy ezt Jób is megtette a 27. fejezet 3. versében, vagy ahogy Cófár is megemlítette a bölcsesség Lelkét Jób 20:3-ban, de Elihu azt mondta, hogy az ő lelke a bölcsességnek olyan lelke volt, ami észérveken alapult. Így arra hívta Jóbot, hogy ha tudja, cáfolja meg (5. vers). Világossá tette azt a tényt – a Teremtés történetét megerősítve – hogy ő éppúgy Istené, mint Jób, és sárból formáltatott ő is (6. vers).

Hogyan tudta Jób az 1Mózes 2:7-ben leírt, a sárból, azaz a föld porából való formáltatásunk állítását megerősíteni, amit Mózes hosszú évekkel a Jób 33-ban leírt beszélgetés után írt le? Egyszerű. Mózes az első könyvének első öt fejezetet Ádám Könyvéből idézte (1Móz 5:1). Meglehet, hogy amikor Mózesnek menekülnie kellette Egyiptomból az egyiptomi megölésének éjszakáján, édesanyja adta át neki Ádám Könyvét. Ádámnak 900 éve volt, hogy hirdesse a teremtésről szóló beszámolót, Methusélah a kortársa volt, aki ismerte Noét, aki Ábrahámig élt. Nem kérdéses, hogy Isten Szava bizonyos és teljességgel hiteles.

Elihu elismeri, hogy ő is ember, és hogy amit mond, nem nehezedik olyan súllyal Jóbra, mintha azt Isten mondaná (7. vers). Hasonlóképpen Elihu sem tekint úgy Jób szavaira, mintha azok Istentől származtak volna, mert a füle hallatára beszélt Jób (8. vers). Aztán idézte azt, amit Jób mondott korábban: „Tiszta vagyok, fogyatkozás nélkül: mocsoktalan vagyok, bűn nincsen bennem, de [Isten] vádakat talál ellenem, …  és őrzi minden ösvényemet" (9-11. vers).

Jóbnak igaza van, mert Istennek gondja van rá, még akkor is, ha Isten ellenségének, sátánnak a jelenlétébe helyezte őt. Most Elihu Jób állítását támadja: „nincsen igazad - azt felelem néked” (12. vers). „Azért perelsz vele, mert nem ad számot neked...?” (13. vers). Ezután Elihu elkezd felelni Jób két felvetésére: miért szenved, hiszen ártatlan, valamint, hogy hol van a vizsgálati ítélet és hol találhat védő ügyvédet. Elihu azt mondja, hogy Isten próféciákban beszél hozzánk többféleképpen, egyszer vagy többször is, de mi nem értjük úgy, ahogyan kellene értenünk, és nem figyelünk rá (14. vers). Szól hozzánk álomban, éjjeli látomásban, (15. vers). Megnyitja fülünket, és figyelmeztetését megpecsételi jelekkel (16. vers). Azt mondja Elihu, hogy Isten azért jelenti ki önmagát, hogy ha rosszat tervezünk, eltérítsen attól; hogy visszatartson a büszkeségtől; hogy megóvja lelkünket a haláltól; életünket a gyilkos dárdadöféstől (17-18. vers).

Elihu azt állítja, hogy annak, aki erős a hitben, Isten csak sikereket ad. Ugyanakkor figyelmeztetés jön tőle, amikor betegen fekszünk, fájdalommal fegyelmez, és csontjainkban érzzük a figyelmeztetést (19. vers). Elmondja, hogy mi történik a beteggel: „... már a kenyeret sem kívánod, kedvenc ételedtől is undorral fordulsz el.” (20. vers), "annyira lesoványodsz, hogy csontjaid is kilátszanak" (21. vers), „mikor lelked már közeleg a puszuláshoz, életed ahhoz, aki azt majd kioltja " (22. vers). Elihu azt mondja, hogy mindenkire vigyáz egy angyal, és ha valaki közel van Istenhez, akkor igaznak nyilvánítják, és áldások követik (23. vers). „És az Isten könyörül rajta, és azt mondja: Szabadítsd meg őt, hogy ne szálljon a sírba; váltságdíjat találtam!” (24. vers). Ez az angyal Elhu számára – ellentétben Mózessel és Jóbbal – nem Krisztus, a mi Védelmezőnk, Akinek nem kell külön még egy közbenjáró, hanem egy magas rangú angyal, egy az ezerből, aki az emberek védelmezőjeként szolgálhat. A Biblia nem támogatja ezt az alternatív közbenjárói változatot. Az egyetlen váltság, amit az Atya Isten talált, nem más mint Krisztus, nem pedig egy angyal – sem a kereszt előtt, sem a kereszt után.

Elihu, saját szemszögéből nézve, úgy látja, hogy azt a beteget, aki ártatlan, Isten meg fogja gyógyítani. Teste fiatal lesz, erőtől fog duzzadni, újra kezdi ifjúságának napjait (25. vers). Imádkozik Istenhez és Ő kegyelmébe veszi, hogy Őt nézhesse nagy örömmel, és az embernek visszaadja az igazságát (26. vers). Elihu valahogy úgy képzeli, hogy Isten sorba állítja az embereket, és ha valaki azt mondja: „Vétkeztem és az igazat elferdítettem, de nem e szerint fizetett meg nékem” (27. vers), akkor azt a személyt Isten megváltja a sírba szállástól, és meg fogja láttatni vele a világosságot (28. vers). Elihu szerint mindezt kétszer, vagy háromszor is megcselekszi Isten az emberrel, hogy megmentse lelkét a sírtól, s így megint ráragyogjon az élet világossága (29-30. vers).

Elihu azt kéri Jóbtól, hogy figyeljen rá jól, és hallgassa meg őt, de ha van mit mondania, cáfolja meg; beszéljen, mert nagyon szeretné, ha Jób ártatlannak bizonyulna (31-32. vers). Ha viszont nincs ellenérve, akkor hallgassa meg Elihut, és ő majd megtanítja Jóbot a bölcsességre (33. vers).


Drága Istenünk!

Igeolvasásunknak az a célja, hogy igazán megértsük a Te jellemedet és egész valódat. Üdvösségünk biztosítéka, hogy ismerjünk Téged, és személyes kapcsolatban legyünk Veled. Óvj meg bennünket attól, hogy felületesen és könnyelműen beszéljünk az üdvösség útjáról, amit Te tanítasz nekünk! Ámen

Koot van Wyk
Kyungpook Nemzeti Egyetem
Sangju, Dél- Korea

Fordította: Liebhardt László

Józsué 22

Miközben Rúben és Gád törzsei, valamint Manassé törzsének fele hazafelé tartott a kánaáni hódításból, magukban ezt gondolták: „Le fogunk itt telepedni a Jordán folyó partján, magunkban, elkülönülve testvéreinktől, egy másik törzsben. Mi lesz, ha azt mondják majd gyermekeinknek a jövőben, hogy ők nem tartoznak Izraelhez és nincs közük az Úrhoz?” Ezért Manassé törzse úgy határozott, hogy felépít egy impozáns oltárt a Jordán folyónál, a silói Szent Sátorban álló oltár másolatát, amely majd eggyé tartozásukat mutatja.

Amikor a többi törzs hallott az oltárról, összegyűjtöttek egy hadsereget, hogy Manassé törzse ellen induljanak. Szerencsére, mielőtt megtámadták volna őket, először egy delegációt küldtek, hogy beszéljenek velük. „Hogy tudtatok ilyen hamar elfordulni az Úrtól, a ti Istenetektől azzal, hogy felállítottatok egy másik oltárt?” - kérdezték. Megdöbbenve azon, hogy jó szándékukat milyen értetlenség fogadja, a vezetők azt válaszolták: „Isten őrizz, hogy fellázadjunk ellene! Nem, ezen az oltáron nem lehet áldozatot bemutatni, csakis a Szent Sátorban! Ez csak egy egyszerű bizonyíték arra, hogy ti a testvéreink vagytok, és mi hűségesek leszünk az Úrhoz.”

Az izraelitákhoz hasonlóan nekünk is felelősnek kell lennünk egymásért, de mindig nagyon gondosan meg kellene fontolnunk a helyzetet, mielőtt levonnánk a következtetetést testvéreink tetteiről, és vádaskodnánk.

Ralph Neall
Nyugalmazott professzor és misszionárius

Fordította Baksa Viktória