Mai szakasz: Jób 29

Ez a fejezet hamarosan Jób visszaemlékezéseként, vagy mint a Védelem Beszédeként lesz ismert. Olyan, mintha valaki történeteket mesélne a múltból. Jób kívánsága ebben a fejezetben az, hogy visszatérhessen a "régi szép időkhöz." A "régi szép idők" Jób számára Isten jelenlétét jelentették. "Mint azokban a hónapokban, amikor Isten őrzött engem" (2. vers, új. prot. ford.). Isten fénye ott ragyogott Jób felett, és vezette őt a bizonytalan időkben és a sötétségen keresztül (3. vers). Isten tanácsai ott voltak Jób sátrában (4. vers). "Velem volt a Mindenható" és a gyermekei is (5. vers). Mielőtt a bőrbetegsége elhatalmasodott volna Jóbon, a sziklákból olaj patakzott (6. vers). Jób folyónyi olajjal példázza szüreteinek bőségét.

Úgy mondja: "és elfoglaltam helyemet a téren" (7. vers). Becsülettel és tisztelettel teli légkör vette körül Jóbot, úgyannyira, hogy a fiatalok ha meglátták, elrejtőztek, az idősebbek pedig felálltak (8. vers). A vezetők elnémultak, szájukat az ujjukra tették (9. vers). A fejedelmek hangja elhalkult (10. vers). Rendkívüli dolgokat hallottak Jóbról, áldották őt, és akik látták cselekedeteit, mind tanúi akartak lenni (11. vers). Megmenti a szegényt, aki kiált, megmenti az árvát, azokat, akiknek nem volt semmi segítségük (12. vers). Áldása szállt az elveszettekre, az özvegyeket megörvendeztette (13. vers). Felöltözte az igazságosságot (14. vers), az igazság és igaz döntései mint palást és süveg borították be őt (14. vers). Jób szeme volt a vaknak, és lába a sántának (15. vers). Apja volt a szükölködőnek (16. vers), és ügyeket vizsgált ki, hogy válaszokat találjon azokra a dolgokra, amiket nem tudott (16. vers). Megfelelő bánásmódban részesítette az igazságtalant, és megmentette az ártatlant a fogaik közül (17. vers).

Jób belső késztetése nem más volt, mint a Szentlélek biztató hangja, ami tanácsolta, hogy mi a helyes, és mi az ami rossz: ráadásul Jób áldott lesz, és ez ellenpéldaként szolgál majd más családoknak, mivel mikor majd egy napon meghal, akkor a családja körülötte lesz; de mostantól a napjainak száma megsokasodik; gyökere a vízig nyúlik (19. vers), és olyan lesz, mint egy fa a lombkoronájával, amit élő víz mellé ültettek (Zsolt 1:3). Jób áldott lesz, vagyis harmat öntözi majd az ágait (19. vers), becsülete helyreáll (20. vers). Jób nem jobb fegyverekről beszél, hanem a karjai erejéről, amelyek képesek meghajlítani az íjat és messzebb lőni, mint valaha. Az ereje egyre nő majd.

Miután beszélt a másokkal való viszonyáról, Jób folytatja a jó pásztor, a király cselekedeteinek sorolását, és az emberek tiszteletének nagyságát, amit egy ilyen személy kaphat. Tehát ez történt Jóbbal is. Mindenki hallgatott reá, várva addig, amíg befejezte a beszédét, és csendben maradtak a tanácsaira várva (21. vers). És a beszéde után nem volt kérdésük, szavai permetként hulltak rájuk (22. vers). Talán Jób ugratta őket, hogy nem hisznek neki, de nem vették őt komolyan, mivel túl becsületes volt, és nem csalódtak "ha derűs volt az arcom" (24. vers), Jób kiválasztotta nekik az utat, vagy mint király állt egységei élén, és vigasztalta a gyászolókat (25. vers).

Szerető Istenünk!

Azt kívánod, hogy mindenki közülünk fejedelmi életet élhessen, mint fiai és lányai Istennek. Mint Jób, talán mi is a legjobbat kívánjuk a környezetünknek, és a benne élő embereknek, miközben igyekszünk szoros kapcsolatba hozni őket Veled. A Te kedvedért és dicsőségedért. Ámen.

Koot van Wyk

Kyungpook National University

Sangju, South Korea

Fordította: Rajki Dávid

Józsué

Miután Kánaánt bevették, még mindig volt hét törzs, amely még nem kapta meg örökségét. Józsué azt javasolta, hogy Izrael fiai válasszanak három-három embert a hét törzs mindegyikéből, akik bejárják a földet és beszámolót hoznak. Le kellett írniuk, hogy mit láttak, és javaslatot kellett tenniük a nagy terület felosztásáról, amit meg teljesítettek is. A léviták azonban nem kaptak törzsi földterületet, mert nekik a nép között kellett lakniuk, és a nép lelki szükségleteit kellett szolgálniuk. Aztán Józsué sorsot vetett Silóban az Úr előtt, és a földet aszerint osztotta szét. Nem ő döntött arról, hogy az egyes törzsek hol lakjanak, és nem is beszéltek össze Eleázárral a pappal, hogy ketten eldöntenék a föld felosztását, hanem mindenben az Úrtól függött.

Ez hasonlít ahhoz, amit a tanítványok tettek, amikor egy tanítványt kellett találniuk Júdás helyett (ApCsel 1:15-26). Abban az időben Péter felállt a 120 hívő között, akik imádkozásra jöttek össze, és ezt mondta: „Júdás közülünk való volt, de elárulta az Urat, aztán felakasztotta magát. Találnunk kell valakit, aki velünk volt kezdettől fogva, aki tanúja volt Jézus feltámadásának, és aki Júdás helyét elfoglalja.” A csoport megállapodott két névben: József, akit Justusnak is hívtak és Mátyás. Aztán imádkoztak: „Urunk, aki minden ember szívét ismered, mutasd meg, hogy e két ember közül melyiket választottad az apostoli szolgálatra.” Aztán sorsot vetettek  és a sors Mátyásra esett, aki a tizenkét apostol egyike lett.

A sorsvetés nem olyan dolog, amit minden fontos döntésnél gyakorolnunk kellene, még akkor sem, ha egyházi vezetésre választunk meg valakit, de buzgón kell imádkoznunk, hogy az Úr akarata legyen meg, és az eljárást nem egy vagy két embernek kell lebonyolítani. Hinnünk kell az Úr vezetésében, aki vezetni és irányítani fogja az Ő egyházát úgy, miként a múltban is tette.

Ralph Neall
Nyugalmazott professzor és misszionárius