Mai szakasz: Jób 34

Elihu, aki kicsit bizonytalanabb volt magában, mivel bölcsnek akart látszani, holott nem is volt tapasztalata, ráadásul még fiatal is volt, „megint megszólalt”, ami teljesen szokatlan volt azokban a napokban. Továbbá kérte a bölcsebbeket, hogy hallgassanak rá, annak ellenére, hogy ő maga is tudja: a bölcsesség a korral és tapasztalattal jár.. Tudta jól, hogy minden szavát figyelmesen fogják vizsgálni (1-3. vers).

Az általánosan elfogadott nézetekre hivatkozik, aminek alapján megállapíthatná az igazat. „Keressük csak magunk az igazságot, értsük meg magunk között, mi a jó" (4. vers). A katolikus meggyőződés szerint az alapító atyák, és zsinatok által megfogalmazott és elfogadott hagyományok támasztják alá az igazságot, amelyekben a többség szavazata és a pápai dekrétumok jelentik a végső döntést. Ezek akár felül is írhatják a bibliai megállapításokat. Elihu az igazság hasonló formájával ért egyet, vagyis a többség akaratát teszi meg igazságnak. Edward Heppenstall az Adventist Seminary-n ezt mondta egy előadásában: „az igazság az igazság, független a többség akaratától, a Biblia pedig felette áll az emberi döntéseknek."

Elihu kizárta Jóbot e közmegegyezésből azt állítva, hogy mivel Jób igaz a maga szemében, ezért Isten megfosztja őt az ítélettől (5. vers). Szerinte Jóbnak azt kellett volna mondania: „Ítéletem szerint hazugnak mondom az embert.” „Sebem gyógyíthatatlan. Halálos nyíl talált hibám nélkül" (6. vers). Elihu azt mondja, hogy a bölcsesség a miénk, beleértve az összes társadalmi osztályt, a bölcseket, az erőseket, a bűnösöket, és a gonoszokat; a szegényeket, a megkínzottakat, a jólelkűeket és értelmeseket; a királyokat és a hercegeket is.

Majd felteszi a kérdést: „Melyik ember olyan, mint Jób, aki issza a csúfolást, mint a vizet?" (7. vers). Elihu megvádolja Jóbot, hogy egy úton jár a gonosztevők társaságával és a bűnösökkel (8. vers). Jób már korábban elmagyarázta: a szerencsétleneket azért kereste, hogy munkát adjon nekik, s így segítse őket. De Elihu mégis azzal vádolja Jóbot, hogy közösséget vállal a bűnösökkel. Továbbá azzal vádolja Jóbot, hogy korábban kijelentette: „Nem használ az az embernek, ha Istennel békességben él" (9. vers). Ezek Jób kiforgatott szavai, mert Jób valójában azt akarta leszögezni, hogy nagyon fontos az a felismerés, hogy még ha kedveset is teszünk az Úr előtt, ennek előnye akár el is veszhet, de ez ne zavarjon össze minket.

Elihu ezután kéri a megértőbbeket, hogy figyeljenek rá: „Távol legyen Istentől a gonoszság, és a Mindenhatótól az álnokság" (10. vers). A gonoszokkal való együttműködés nem Isten módszere, viszont az elkülönülés igen. Elihu szavaiban van némi igazság, a szabály azonban nem a társadalomtól való teljes elkülönülés – bár el fog ennek is jönni az ideje –, hanem az az ideális, ha úgy működünk együtt a világban lévőkkel, hogy közben nem veszünk részt rossz dolgaikban. Elihu úgy érzi, hogy Isten megfizeti az emberek tetteit, és aszerint kapják meg a jutalmukat, ahogyan élnek, (11. vers). „Bizonyára az Isten nem cselekszik gonoszságot, a Mindenható el nem ferdíti az igazságot" (12. vers).

A dilemma Elihu gondolkodásában egyre világosabb lesz, ahogy továbbolvasunk. Elihu a nagy küzdelem valóságán kívül áll, és ahelyett, hogy bölcsességet kérne, végül egy hamis istenképet alkot, és nem tudja megmagyarázni az emberi viselkedés abnormális cselekedeteit. Ezért az összes fejleményt, jót is, rosszat is, Istennek tulajdonít. Elihu kihangsúlyozza Isten uralmát, ami önmagában nem rossz, mivel ki adott hatalmat Istennek a Föld felett, és ki helyezte az egész lakott világot az Ő gondoskodása alá? (13. vers). Ha Isten úgy döntene, hogy visszavonja az Ő Lelkét, minden élő elpusztulna, és az ember visszatérne a földbe (14-15. vers).

Elihu még nem ért beszéde végére, még van mondanivalója. Megkérdezi: szabad-e uralkodnia annak, aki utálja az igazságot? Jób abban az időben egyike volt a nemeseknek, aki elvesztette mindenét. Tehát Elihu azt mondja, hogy amíg királyok és vezetők tiszteletben állnak (18. vers), addig nincs az jól, hogy a gazdagokat több elismerés éri, mint a szegényeket. Minden ember Isten teremtménye. Elihu kihangsúlyozza az egyenlőséget, tehát Jóbnak nem kellene különleges bánásmódot várnia a helyzetében. Mindenki meghal, és semmit sem vihet magával (19-20. vers). Isten szemei figyelik az emberek útját és csak Ő látja saját útjait. A bűnös nem tud elrejtőzni előle (21-22. vers). Azt mondja, Isten nem helyez még több nyomást az emberre, hogy az Úr elé kerül Ítéletre (23. vers). Elihu megpróbálja feltárni a logikát, miszerint Jób a rossz döntései miatt kapta a büntetést, az olyan rossz dolgokért, melyeket nem Isten kényszerített rá, hogy aztán megbüntethesse.

Mivel Elihu nem tiszta jövőképpel gondolkodik, Isten minden lehetséges jövőbeli tetté a gonoszok jelenlegi életével igyekszik magyarázni, akik közé Jób is tartozik. Isten „megrontja a hatalmasokat vizsgálat nélkül, és másokat állít helyükbe" (24. vers). Isten világosan látja tetteiket, az éjszaka alatt elfordul tőlük, lesújt és összetöri a gonoszokat (25-26. vers). Elihu azt mondja, hogy a bűnösökre Isten le fog sújtani, mivel "elfordultak Tőle, és nem gondoltak egyetlen útjával sem. De a szegények kiáltása aljut Hozzá, és a nyomorultak kiáltását meghallja" (lásd:27-28. vers).

Elihunak szocialista nézete van: az összes gazdag rossz, az összes szegény pedig jó. De ez nem biblikus. A szegények az evangéliumok szerint: a „lelki szegények”.  Mózes nagyon jól tudta ezt, és Jób is. Mózes elvesztette fejedelmi rangját, Jób a nemesi gazdagságát, de Elihunak egyik sem volt meg. Inkább próbál egy anyagias szemléletű Istent létrehozni, aki pénzzel jutalmaz, és anyagi csőddel büntet. De Mózesnek és Jóbnak nem ez volt a nézőpontja. „Ha ő nyugalmat ád, ki kárhoztatja őt? Ha elrejti arcát, ki láthatja meg azt? Akár nép elől, akár ember elől egyaránt." A képmutatóknak nem kellene uralkodniuk, ellenkező esetben az embereket tőrbe ejtik (29-30. vers).

Elihunak eltérő nézőpontja van Isten kegyelméről és büntetéséről. Így folytatja beszédét: „bizony az Istenhez így való szólani: Elszenvedem, nem leszek rossz többé" (31. vers). „Isten vajon nem ilyen feltételek alapján fizet meg az embernek?" (32-33. vers). Elihu érzése szerint az értelmes emberek úgy beszélnek majd, mint ő, és a bölcsek is hallgatnak majd rá, de Jób tudatlanul beszél (34-35. vers).

Majd Elihu így imádkozik: „Óh, bárcsak megpróbáltatnék Jób mind végiglen, amiért úgy felel, mint az álnok emberek" (36. vers). Azt jósolja, hogy a megpróbáltatások még nem értek véget, a vég még nincs itt, és ami szükséges még, az a bűnösök bűnbánata. Úgy érzi, hogy Jób még több vétekkel toldja meg bűneinek sorát azáltal, hogy  tovább szaporítja istenellenes szavait (37. vers). Mostanra Elihu kicsit lecsillapodik, mivel érzi, hogy ez egy hosszú beszéd volt.

Szerető Istenünk!

A fiatalok beszélni kívánnak, és meg is teszik, holott alig van élettapasztalatuk. Könnyen kritizálnak, és elítélnek másokat. De mi türelemért imádkozunk, hogy majd idővel ők maguk ismerjék fel hiányosságaikat és megfelelő lelkülettel foglalják el helyüket a vezetésben. Ámen!

Koot van Wyk
Kyungpook Nemzeti Egyetem
Sangju, Dél-Korea

Fordította: Rajki Dávid

Józsué 23

Az évek teltek, és Józsué látta, hogy életének vége közel van. Találkozóra hívta Izrael vezetőit, valószínűleg Sikhembe (2. vers). Emlékeztette őket arra, miként osztotta el közöttük azt a földet, amit Isten a kánaánita törzsektől vett el (9-11. vers).

Azután azzal fordult hozzájuk, hogy legyenek erősek, és engedelmeskedjenek mindannak, amit a Mózes Törvényének Könyvében megírva találnak. Felszólította őket, hogy ne keveredjenek azokkal a népekkel, amelyek fennmaradtak közöttük; isteneiknek nevét ki se ejtsék, azokra ne esküdjenek, hanem ragaszkodjanak az Úrhoz, az ő Istenükhöz (6-8 vers).

Arra figyelmeztette őket, hogy ha összeadják magukat azokkal a népekkel, amelyek fennmaradtak közöttük, az Úr ki nem űzi többé azokat a bálványimádó népeket előlük, sőt inkább tőrré és hurokká lesznek a számukra, oldalaikban ostorrá, szemeikben pedig tövisekké, amíg kivesznek arról a jó földről, amelyet az Úr adott nekik.

„… egy szó sem esett el mindama jó szóból, amelyeket az Úr, a ti Istenetek szólott felőletek” mondta Józsué. „Minden betelt rajtatok, egy szó sem esett el azokból! De amiképpen betelt rajtatok mind az a jó szó, amelyeket az Úr, a ti Istenetek szólott felőletek: akképpen teljesíti majd rajtatok mind a gonosz szót is az Úr, míglen kipusztít titeket e jó földről, amelyet az Úr, a ti Istenetek adott ti néktek” (14-15. vers).

Mindezek a mi tanulságunkra írattak meg. Isten mindig megtartja ígéreteit. Nekünk is erőseknek kell maradnunk, és engedelmeskednünk kell mindannak, amelyek az Ő Törvényének Könyvében megírattak. 

Ralph Neall
Nyugalmazott professzor és misszionárius

Fordította: Liebhardt László