Mai szakasz: Zsoltárok 54

Ebben a zsoltárban egy sürgős segélykiáltással találkozunk, amikor a zifeusok felfedték Saul előtt Dávid búvóhelyét, és segítséget ajánlottak a nyomra vezetésben. A zifeusok Dávid törzséből, Júdából valók voltak, mégis elárulták őt Saulnak. Ha úgy érzed, hogy valaki elárult téged, akiről azt gondoltad, hogy benne megbízhatsz, akkor ez a zsoltár neked szól. Vagy bizonyos értelemben nem mindnyájunknak szól, akik ebben a félelmetes világban élünk, ahol minden nap szükségünk van arra, hogy térdre essünk és kérjük Istent, hogy szabadítson meg, védelmezzen és tartson meg minket?

Ennek a zsoltárnak a központi gondolata a 4. versben található: „Isten a segítőm nékem, az Úr az én lelkemnek támogatója.” Ezért fordul Dávid Istenhez szorult helyzetében. Az eredeti héberben az első két vers ugyanúgy kezdődik: „Ó Isten!” – „Ó, Isten szabadíts meg engem; Ó Isten hallgass meg engem.” Dávid imája nagyon egyszerű és közvetlen. Amikor Péter süllyedt, elég volt neki felkiáltani: „Uram, ments meg”, és Jézus karja azonnal kinyúlt, hogy megmentse őt. Amikor bajban vagy, imád nagyon egyszerű és lényegre törő, gyakran csak ennyi, hogy „Istenem, segíts!” Isten nem veti meg ennek az imának az egyszerűségét.

Dávid három isteni tulajdonságot nevez meg: „Isten, a te neveddel szabadíts meg engemet, és a te hatalmasságoddal állj bosszút értem... a te igazságod által rontsd meg őket.” Isten saját neve „Jehova” benne rejlik a mi megváltónk Jézus nevében (Yeshua — Jehova megment). Péter kijelentette: „És nincsen senkiben másban idvesség: mert nem is adatott emberek között az ég alatt más név, mely által kellene nékünk megtartatnunk” (ApCsel 4:12). Hatalmánál fogva meg tud menteni bennünket: „Veled van Istened, az Úr, ő erős, és megsegít” (Sof 3:17). Ő megszabadít bennünket attól, ami fenyeget bennünket, mert Ő igaz és hűséges a szövetséghez, amelyet népével kötött.

Dávid várja ezt a szabadítást, amikor ezt mondja: „Kész szívvel áldozom néked: áldom a te nevedet, Uram, mert jó.” A kész szívvel való áldozás nem egy kikényszerített, és még csak nem is elvárt - ez önkéntes „plusz”, hálánk jele Megváltó Istenünk iránt. Amikor győzünk, el kell ismernünk, hogy Isten szerezte a győzelmet, egyébként könnyen elfelejtjük azt az időt, amikor segítségért kiáltottunk Hozzá, és helyzetünk megváltozott.

Garth Bainbridge

a Lelkészi Osztály vezetője

Greater Sydney Egyházterület, Ausztrália

Mai szakasz: Zsoltárok 53

Az 53. zsoltár majdnem tökéletes mása a 14.-nek. A 14. zsoltárt Dávid úgy írta meg, ahogy ma is ismerjük, de ez a zsoltár annak átdolgozása egy újabb helyzetre vonatkozóan. Mindkettő a bolond gonosztevőkhöz szól, akik azt mondják, hogy nincsen Isten, de mindegyik zsoltár az Isten-tagadó gonosztevők más-más csoportjára vonatkozik. E zsoltár szerint „majd egyszer igen megrettennek, akik addig nem rettegtek! Mert szétszórja Isten a támadóid csontjait, megszégyeníted őket, mert Isten megvetette őket.” (6. vers) Ez az után íródhatott, miután Szanhérib megtámadta Jeruzsálemet, csak hogy Isten angyala elpusztítsa a 185 ezer fős hadseregét, és a csontjaikat szétszórva hagyja a város falain kívül.

„A bolond azt mondja a szívében, hogy nincs Isten” (2. vers) Ez nem azt jelenti, hogy tagadná Isten létezését. Az ősi világban gyakorlatilag senki sem volt ateista, mindenki hitt a természetfeletti lények létezésében. Ám a bolond életvitele nincsen tekintettel Istenre. Szerinte Isten beleavatkozik az életébe, és ezt ő inkább nem szeretné. Mégis, ha a dolgok rosszra fordulnak, a saját szívével vitatkozik, és ösztönösen egy nála nagyobb külső hatalomhoz folyamodik.

Ha azzal a gondolattal éljük a mindennapi életünket, hogy Isten nem létezik, valóban a legnagyobb bolondok vagyunk. Vagy ha Istent egy „szombati dobozban” tartjuk, amit naplementekor bezárunk, hogy folytathassuk a saját önző, kusza életünket a következő hat nap folyamán, és alig-alig gondolunk rá a következő szombatig.

A bolondnak, aki azt mondja, hogy nincs Isten, „romlottak és utálatosak a tettei, senki sem tesz jót” (2. vers). Ha Istent figyelmen kívül hagyjuk, valóban nincsen semmilyen erkölcsi viszonyítási alapunk.  Mindenki azt teszi, ami a saját szemében helyes. Az ateisták úgy hiszik, hogy az erkölcsiség teljesen a társadalmi kultúrától és a lelkiismerettől függ.  Azonban mindkét koncepció megbízhatatlannak és értéktelennek mutatkozik egy olyan világban, ahol az evolúciós elmélet „foggal-körömmel” farkastörvénye uralkodik, és mindenki önmagának él, bármilyen eszközt felhasználva. Ennek az istentelen elméletnek az önfenntartás az alapelve, az önmegvalósítás a fő célja, és akárhogy is, az önpusztítás a végső realitása.

Ám Isten nem zárható ki a teremtményei szívéből. „Isten letekint a Mennyből az emberek fiaira, hogy lássa, van-e közöttük értelmes, aki keresi Istent.” (3. vers) Ő nem távozott messze tőlünk. Érdekeljük Őt, és tudja, hogy az élet legjava Őkörülötte forog. A tudomány értelmi önteltsége, amely megtagadja, visszautasítja Isten eszméjét, soha nem lesz képes kielégíteni a lélek valós éhségét, vagy helyreállítani világunk súlyos megtörtségét.  Ám ahol csak  Istent keresik, és megtalálják, a béke és a teljesség, a tervszerűség és a remény  érzése jelenik meg.

Garth Bainbridge

a Lelkészi Osztály vezetője

Greater Sydney Egyházterület, Ausztrália

Fordította:Csala Beáta

Mai szakasz: Zsoltárok 52

Ez a zsoltár különleges eseményt elevenít fel, „amikor az edómi Dóég Saulhoz ment, és jelentette neki, hogy Dávid Ahímelek házába érkezett.” Ez volt Izráel történetének egyik legsötétebb órája. Saul az összes papot lemészároltatta Nóbban, mert segítettek Dávidnak, amikor menekült Saul elől.

Ez az üzenet ma is érvényes a számunkra. Kellett valaha is együtt élned egy fizikailag vagy lelkileg elnyomó emberrel? Néhányan, akik olvassátok ezt a kommentárt, biztosan tudjátok, hogy milyen egy könyörtelen diktátor, egy nemtörődöm, kizsákmányoló főnök, egy bántalmazó házastárs vagy egy ravasz manipulátor elnyomása alatt élni. Erről a helyzetről beszél az 52. zsoltár is. Az első hat vers minden sora csak az elnyomó erejét jellemzi, „a nagy hőst”, aki megtervezi mások elpusztítását, aki egész nap büszkélkedik, aki jobban szereti a bűnösséget, mint a jót, és a hamisságot az igazságnál, és akinek szava hazug és bántó. Az ilyen személy igazi szégyen Istennek, mondja a második vers.

A hetedik vers olyan tényt közöl, amit a bűnös ember nem vesz figyelembe. „Össze is tör téged Isten végleg”, majd a legrosszabb dolgokkal folytatja, amit Isten tenni fog vele. Vagy még itt, ebben az életben, vagy ez után, de a pusztulása végleges és teljes lesz.

A másik oldalon ott áll Dávid, akit szintén két szó jellemez a tizedik versben. „Olyan vagyok…” Szemben „a nagy hőssel”, aki el fog pusztulni, Dávid szavai csak a végtelen életről és a végtelen jövőről szólnak, mivel bízik Isten végtelen szeretetében, és Isten nevét hívja segítségül.

Melyik „két igeverset” szeretnéd a legjobban látni a sírköveden? Az egyik ez lehetne a kilencedik versben: „Ez az az ember – mondják –, akinek nem kellett Isten oltalma, hanem a nagy gazdagságában bízott, és csalárdságban volt erős.” Vagy lehetne inkább a tizedik vers. „De én olyan vagyok, mint a viruló olajfa, Isten házában lehetek, bízom Isten szeretetében most és mindenkor.”

Garth Bainbridge

a Lelkészi Osztály vezetője

Greater Sydney Egyházterület, Ausztrália

Fordította: Rajki Dávid

Mai szakasz: Zsoltárok 51

Nem úgy, mint az előző tízet, az 51-63. zsoltárt Dávidnak tulajdonítják. Ezek a zsoltárok erősen személyesek is, mivel Dávid életének egyes eseményéhez kapcsolódnak. Az 51. zsoltár bűnbánó ima, amelyet Dávid a Betsabéval elkövetett bűntette miatt mond el. A kesergése időtlen és egyetemes, olyan, mint a mi emberi helyzetünk; minden szavunk híven tükrözi a kutatásunkat a helyes ösvény felé, amely a megtörtségből a tisztaságba vezet.

Az ótestamentumi áldozati rendszer megoldást kínált minden vétekre, kivéve kettőre, az erőszakra vagy vérfertőzésre, valamint a gyilkosságra. Mindkét bűntett elrabolja egy másik személy életét így vagy úgy. A Betsabé és férje elleni bűntettekor Dávid az Istennel kötött szövetségen kívül helyezte magát, azon szövetségen kívül, amin keresztül Isten megbocsáthatna és megújíthatna. Tehát Dávid teljesen Isten kegyelmére, jóindulatára és jóságára bízza magát, hogy megbocsátást nyerjen arra a bűntettre, amire az áldozati rendszer nem kínál megoldást. Nincs nyoma az önigazolásnak az imájában; csak megjelenni tud Isten kegyelme előtt. „Könyörülj rajtam, én Istenem, a te kegyelmességed szerint; irgalmad bősége szerint töröld el az én bűntettemet!” Nem kisebbíti a vétkét, de magasztalja a Megmentőjét.

Isten végtelen szeretete, kegyelme, a szövetségben megkötött szeretetkapcsolat az a szeretet, ami sosem hagy el, ami sohasem veszik el, amivel sohasem leszel magányos. A „kegyelem” szava az Ő anyai szeretete. Tény és való, hogy a héber „méh” szóból származik; és ahogy Ézsaiás feljegyezte Isten szavát, „Hát elfeledkezhet-e az anya a gyermekéről, hogy ne könyörüljön a méhe fián? És ha elfeledkeznének is ők, én rólad nem feledkezem el.” (Ésa 49:15)

A fontos szavak jelzik a bűnbánat és a gyógyulás folyamatát; a folyamat megmentési szakaszában ezek a szavak szerepelnek, „töröld el... moss ki... tisztíts meg”; míg a megújulás folyamatánál a „teremts... újíts... add vissza... támogass...” szót használja Dávid; aki mind a megbocsátásért, mint a megújulásért imádkozik, hogy újra egyenesbe jöjjön Istennel és saját magával.

Nincs semmije, amit Isten elé hozhatna, csak a megtört szíve, amiről tudja, hogy Isten nem fogja megvetni. Az Úr nem szeretné, hogy mi azt gondoljuk, csak úgy megvásárolhatjuk a szeretetét néhány kisebb áldozattal. Ő csak azt szeretné, ha az összetört életünket vinnénk elé gyógyulásra és megújulásra. Utána pedig már mi is tudunk másokat Isten elé vinni, és dicsőíteni fogjuk a mi kegyelmes Istenünket.

Garth Bainbridge

a Lelkészi Osztály vezetője

Greater Sydney Egyházterület, Ausztrália

Fordította: Rajki Dávid

Mai szakasz: Zsoltárok 50

Ez a zsoltár azt a nagy és ünnepélyes pillanatot írja le, amikor Isten megnyitja a bírósági tárgyalást, és elkezd ítélkezni a népe felett. A tárgyalás kimenetele alatt viszont hiába bizonyul Izráelre, hogy az Istennel kötött szövetségén alapulva, az indítéka helyes volt, ha közben az emberek mégsem éltek a szövetség szerint. Vallásosak voltak, de nem eléggé. Követték a hagyományt, de nem aszerint éltek.

Megdöbbentő, amit Isten vádként felhoz a népe ellen. „Hogy mered emlegetni a rendelkezésemet, és a szádra venni a szövetségemet? Hiszen te gyűlölöd a feddést, és elveted a szavamat!” (16-17. vers) Majd miután részletezte a vétkeket, Isten így folytatja. „Ilyeneket csinálsz, és én hallgassak? Azt hiszed, én is olyan vagyok, mint te?” (21/a vers) Nem viselkedtél megfelelően, de mivel nem szóltam, azt gondoltad, hogy beleegyeztem. Hűségesen követed a vallásodat, szentként beszélsz, de mégis, úgy kezeled az utasításomat, mint ami nem fontos. „Megfeddelek, és mindezt a szemedre vetem!” (21/b vers)

Bámulatos, hogy Isten a Föld nemzeteit esküdtszéktagoknak és tanúknak nevezi ki a népe tárgyalása alatt! A jelenben más nép bíráskodik felettünk. Még azok is, akik nem ismerik el Istent, azt várják, hogy másképpen viselkedjünk, és csalódottak, ha mi nem így teszünk. Azért „feddhetetlenek és romlatlanok legyetek, Isten hibátlan gyermekei az elfordult és elfajult nemzedékben, amely között ragyogtok, mint a csillagok, a világban…” (Fil 2:15) Jézus kér minket, hogy engedjük a világosságunkat fényleni mások előtt, és a jó cselekedeteink vezessék őket, hogy végül ők is imádhassák a mi Atyánkat a Mennyben (Máté 5:16). Bár az egyház gyakran döntött olyan módon, ami csökkentette Isten fontosságát mások előtt, nekünk egyenként és gyülekezetként az a csodálatos feladatunk van, hogy mentsük meg, és tartsuk fenn Isten jó hírét a Földön.

Isten meglepő orvossága a népe számára a vallásos gyengeségére az, hogy az övéi vigyenek hálaáldozatot elébe, és köszönjék meg Istennek, amit értük tett. Ez teszi Őt valóságosan megtapasztalható lénnyé a számunkra. Ugyan lehetséges megtartani a vallási formaságot, anélkül, hogy igazi kapcsolatunk lenne Istennel. A hálaadás erősíti az Istenbe vetett hitünket, s tudjuk, hogy közbenjár az érdekünkben. Tudatosítja bennünk, hogy Ő él, és aktívan jelen van a mindennapi életünkben. Elfogadja az imánkat a gyülekezet falai között, az otthonunkban vagy az utcán.

Garth Bainbridge

a Lelkészi Osztály vezetője

Greater Sydney Egyházterület, Ausztrália

Fordította: Rajki Dávid

Mai szakasz: Zsoltárok 49

Ez a zsoltár úgy hangzik, mintha A prédikátor könyvéhez vagy A példabeszédek könyvéhez tartozna. Tény, hogy az 5. vers ezt mondja. „Példázatra figyel a fülem, hárfakísérettel adom elő a talányomat.” Az élet valóban rejtvény, és ez megköveteli a bölcsességet, hogy megértsük, mi történik. Ha süketek vagyunk a bölcsesség befogadására, akkor elragad a reklám és a felületes propaganda, mint például, „A szépség egy üvegben van, a boldogság a te kezedben található, a pénzügyed biztonságban van.” Ez a világ isteneinek evangéliuma, az arany, a vas és fa isteneié. A társadalmi értékrend vezérel minket, hogy anyagi szempontból sikeresek lehessünk.

Minket figyelmeztetnek ebben a zsoltárban, hogy a gazdagság elvész. A gazdagságon nem lehet venni szívességet vagy szállást az örök élethez. „Ne törődj azzal, ha valaki meggazdagszik, ha nagy kincs lesz is a házában. Úgysem vihet magával semmit, ha meghal, nem követi a kincse.” A régi időben az emberekkel együtt temették el a földi javaikat, hogy a túlvilágon kényelmesebb életük legyen, de az egyedüliek, akik hasznot húztak ebből, azok a sírrablók voltak.

Tekintettel az életre, a 8-10. vers ezt mondja. „Hiszen senki sem válthatja meg magát, nem adhat magáért váltságdíjat Istennek. Mert olyan drága az élet váltsága, hogy végképp le kell tennie arról, még ha örökké élne is, és nem látná meg a sírgödröt.” Váltságdíjat gyakran követelnek az emberrablók, hogy elengedjék az áldozatukat. Mennyit ajánlunk fel egy ember életéért, különösen olyan valakiért, akit szeretünk? Több millió dollár túl sok, vagy túl kevés? A vers kijelenti, „olyan drága az élet váltsága, hogy végképp le kell tenni arról”. És amikor eljön az örök élet, hogyan is adhatnánk mi Istennek megfelelő fizetséget a megváltásunkért? Csak Isten cselekedete képes az ember életét kiváltani. „Senki sem válthatja meg magát... De Isten engem kivált a holtak hazájából, és magához fog venni.” (16. vers)

Mikor fogjuk fel végre, mennyibe került Istennek, hogy megváltson minket a sírból? „Mert a bűn zsoldja a halál, Isten kegyelmi ajándéka pedig az örök élet Krisztus Jézusban, a mi Urunkban.” (Róma 6:23) Mi volt az ajándék árcéduláján? Mit is kért Isten Fia azért cserébe, hogy emberré lett, hogy örökre kapcsolatba került az emberekkel, és hogy a végén alávetette magát a megalázó visszaélésnek és a szörnyű halálnak? Vajon átjutunk-e valamikor is a sötét felhőkkel borított Kálvárián, és megértjük-e annak az órának a mérhetetlenségét? Mindenekelőtt, hogyan tudta Isten elviselni azt, amikor végtelen fájdalommal nézte a Fiát, ahogy Ő a mi vétkeink és a lázadásunk végső következményét elviselte?

Isten maga fizetett a mi megváltásunkért. Bármit ajánlunk is fel neki fizetségül, a legkevésbé sem tudunk hozzájárulni a megváltásunkhoz. Az, hogy „úgy szerette Isten a világot”, teljesen új dimenziót nyit meg. A sír elvesztette a jelentőségét azon ígéret által, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.

Garth Bainbridge

lelkészi osztály vezető,

Greater Sydney Egyházterület, Ausztrália

Fordította: Baksa Viktória

Mai szakasz: Zsoltárok 48

Isten városának, a Sion hegyének szépsége és dicsősége.

A zsoltáros azért imádkozik, hogy Isten könyörüljön rajta az ő nagy szükségében.

Dávid azon zsoltára, amellyel a múltat kívánja felidézni.

Ez „jeruzsálemi költemény”, amiben az imádat helyének felmagasztalása, annak az Istennek a dicsőítése, aki ott lakik. Vajon olyan ének volt ez, amit a templomhegyre vezető szűk úton énekeltek a zarándokok, vagy „Kóráh fiai” bátorították az éppen érkező utazókat, ezt a dalt énekelve? A nép szabadsággá és várva-várt nyaralássá alacsonyította le a vallási zarándoklatot, ezt az éneket azonban a kegyes utazók nem a vásosnézésük alatt ismerték meg, ők ugyanis nem a látványosság miatt érkeztek Jeruzsálembe. Sőt, azért sem, hogy vezekeljenek a bűnös viselkedésükért, sem nem jutalom reményében. Ezen az úton a bűnösök oda mennek, ahol Isten tartózkodik, hogy az Ő jelenlétében legyenek, és dicsőítsék Őt. Itt abban reménykednek, hogy menedéket találnak a lelkük ellensége elől, mert maga Isten az Ő erősségük.

Talán a zsoltár Isten egy konkrét megszállótól való szabadítására utal, mint például Szanhérib vagy a tengeren érkező ellenséges hadsereg. A zsoltáros biztos abban, hogy ahogyan Isten a múltbeli veszély esetében már bizonyságot tett megmentő erejéről, úgy örökké az ő védelmezőjük marad. A zarándok meghívást kap a templomhoz való menetre, hogy ott dicsőítse Istent, és az ezt követő, templom körüli körmenetre, hogy ezen a dicsőítési helyen felismerje a nemzet biztonságának egyedüli forrását.

Ima. Atyám, megtapasztaltam a te jóságodat, a te szerető szívességedet, a te igazságosságodat. De mivel a korlátozott tapasztalatom miatt a te fenségednek csak egy részét látom, a hangom csupán erőtlen síp a trónodat körülzengő hatalmas himnuszban. Mégis, hozzáteszem a saját bizonyságomat az imádat énekéhez. Ámen.

Helen Pyke

nyugdíjas tanár,

Southern Adventist University

Fordította: Kóczián Károly

Mai szakasz: Zsoltárok 47

Isten, Akiben bíztak és örvendeztek, Aki az egész Föld királya. Kórah fiainak zsoltára

„Tapsoljatok!” - utasítja a közösséget a zsoltáríró. „Harsogó hangon ujjongjatok!”

A zsoltárokban nem a természet költői felmagasztalását találjuk, hanem egyedül a Teremtő nagyságát és jóságát dicsőítő verseket, aki megalkotta a csodálatos természetet. Ebben a zsoltárban, ahogy számos másikban is, az egész természet egyesül a Teremtő dicséretében. Hogyan maradhatunk mi csendben? Zsolt 98:8 azt mondja: „Tapsoljanak a folyamok, a hegyek mind ujjongjanak”. Ézs 55:12-ben azt olvashatjuk „A hegyek és a halmok vígan ujjonganak előttetek, és a mező fái mind tapsolnak.” Ez a fajta hála túl nagy ahhoz, hogy dudorászó énekesek legyünk. Az előtörő öröm kiárad az emberi ajkakon, kísérve a szeretettel, amelyet Isten jósága vált ki. Bár körülvesz az ellenség, Krisztus megmentettjei vagyunk, és Isten csodálatos örökséget választott számunkra. Amit ő szán nekünk, az sokkal boldogabbá tesz, mint bármi, amire magunktól vágyhatunk. Dicsőítjük Őt, mert ebben az örökségben az Atya szeretetének ránk áradó folyamait látjuk. Nincs szükségünk valami olyanra, ami másé. Mint a Föld királya, minden nemzetnek, minden egyénnek örökséget készít, és mindannyian, akik azt választjuk, hogy részesei leszünk az Ő örök királyságának, kapunk lakóhelyet, munkaterületet, és megkapunk minden képességet, ami annak eléréséhez kell, amire Ő kér bennünket. Amikor észrevesszük ezt a mennyei gondviselést, akkor tudunk „bölcsességgel énekelni”.

Atyám, ha fél szívvel énekelek a gyülekezetben, az azért van, mert nem fogtam fel, mit tettél értem. Bocsásd meg, hogy olyan területre vágyom, amit valaki másnak szántál! Mutasd meg, hogyan használhatom teljes mértékben a jogos örökségemet, neved dicsőségére! Ámen.

Helen Pyke
nyugalmazott professzor
Southern Adventist University

Fordította: Kóczián Ágnes

Mai szakasz: Zsoltárok 46

A zsoltáríró Izráelnek az Istenbe vetett bizalmáról énekel. Ez az ének halamotra, egy húros hangszerre íródott.

A történelem során világszerte nagyvárosok települtek a nagy folyók partjára.  Az embereknek bőséges vízellátásra van szükségük a növekedéshez. Bár Jeruzsálemnek csak egy forrás biztosította a vizet, Ezékiel hatalmas folyót látott Isten templomából kifolyni (Ez 47:1-12). „Van egy folyam” – énekli a zsoltáros. Ahogy Jézus a szent sátorban az ünnepségen kijelentette, Ő maga az a folyó, amely képes minden szomjazót kielégíteni (Jn 7:37-38).

Körülöttünk az emberek retteghetnek a hurrikántól, szélvihartól, árvíztől, földrengéstől és szökőártól. Isten velünk van a természeti katasztrófában is. A nemzetközi híradások megfélemlítő, politikai felfordulásról, háborús fenyegetésről szóló hírekkel vannak tele világszerte. Isten azonban még mindig a zűrzavar felett áll, és a kezében tartja az eseményeket. Kijelenti a hatalmát az aggódó népek felett. „Csendesedjetek – mondja nekünk –, és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten!” Nincsen más menedék, de Ő elegendő.

Atyám, kérlek, adj nekem békességet a zűrzavar és bizonytalanság közepette! A világban, amit természeti katasztrófa, háború és járvány sújt, vagy terroristák forgatnak fel, a lelkem biztonságot találhat benned. Engedd, hogy halljam Jézus szavainak visszhangját, ahogy Galileában a viharhoz szólt! „Békesség. Csendesedjél.” Ámen.

Helen Pyke
nyugdíjas tanár,

Southern Adventist University

Fordította: Csala Beáta

Mai szakasz: Zsoltárok 45

A zsoltáríró szíve ujjongó imával repes Királyáért. Míg a dal valószínűleg eredetileg egy „alkalmi” műnek készült, tényleges királyi esküvői szertartásra, az imádság magasztossága felülemel bennünket bármin, ami Salamon bármelyik feleségének érkezésére emlékeztet, vagy bármely későbbi hercegnő Jeruzsálembe érkezésére más királyhoz. Ez A jelenések könyvének nyelvezete, ahol Krisztust láthatjuk, amint a bűn feletti győzelem dicsőségével visszatér menyasszonyáért.

Minden emberi szertartáson – keresztény esküvőn, egy gyermek születésén, gyermekbemutatón, diplomaosztón, egy új vezető kinevezésénél – újabb okunk van az Ő dicsőítésére, aki maga a szeretet, akinek igazság és tisztesség az öltözéke. Amin még örvendezhetünk, az, hogy az „esküvő” hamarosan bekövetkezik, amikor Urunk hatalommal, fenségesen és dicsőséggel eljön a Menny „elefántcsont-palotájából”. Egyetlen vőlegény sem vágyott annyira a választottjára, vagy nem fizetett olyan sokat, hogy elnyerje a szeretetét, mint Ő. Egyetlen emberi menyasszony sem volt olyan boldog, mint amilyen az egyház lesz, amikor Jézus hazaviszi magával.

Atyám, minden alkalommal, amikor esküvői üdvözlőkártyát veszek, vagy elmegyek egy esküvőre, kérlek, emlékeztess engem minden idő legnagyszerűbb esküvőjére! Segíts, kérlek, megengednem, hogy Te megtisztíts; és tedd, hogy „csupa ékesség legyek odabent”.  Az általad készített ruhába öltöztess engem, és  szereteted illata legyen az életem parfümje! Ámen.

Helen Pyke
nyugdíjas tanár,

Southern Adventist University

Fordította: Csala Beáta

Mai szakasz: Zsoltárok 44

A zsoltáríró elbeszéli Isten régi nagy tetteit, és panaszkodik a jelen balsorsára; de töretlen hittel imádkozik szabadításért.

A kórus hangos kiáltással adta elő ezt a dalt az egész nép nevében. „Hallgass meg minket, ó, Isten! Fülünkkel hallottuk, amit atyáink beszéltek el nekünk. Mózes megparancsolta a szüleinknek, hogy mondják el nekünk az összes szertartás jelentését. Hallottuk a történeteket, a rendelkezéseket, a törvényt és a végzést” (lásd 5Móz 6:20).

Valóban, Mózes ismét átvette a néppel mindezeket a rendelkezéseket, mielőtt meghalt. Józsué elismételte a történeteket, és megbizonyosodott, az emberek megértették, hogy mindenért Istennek tartoznak hálával. Miután a fogságból visszatértek, Nehémiás is elismételte a történeteket (Neh 9:24). Ám pontosan, ahogy itt a zsoltáríró kiált fel elkeseredésében, kérdezve, hogy hol van Isten a jelen nyomorúságában, Isten más emberei is így aggodalmaskodtak. „Hol vagy? Miért nem hallgatsz meg bennünket?”

A 60. zsoltár 12. versében Dávid keresi a választ a kérdésre. „Miért vetettél el minket, és miért szórtál szerte?”  A krónika második könyve 20. fejezetének 14-15. versében Jósafát emlékezteti Istent az addigi tetteire. Aztán az Úr Lelke rászállt a lévita Jahaziélre, aki így szólt: „Ne féljetek, … mert nem ti harcoltok velük, hanem az Isten.” Jósafát megújult hittel küldi a kórust a hadsereg előtt. „Bízzatok az Úrban a ti Istenetekben, és megerősíttettek; bízzatok az ő prófétáiban, és szerencsések lesztek!” (2Krón 20:20) Amikor Szanhérib követei gúnyolták, Ezékiás is ezt kérdezte: „Hol vagy? Most miért nem vagy itt?” Ézsaiás magát Krisztust látta. „Mint a bárány, amelyet mészárszékre visznek.” (Ésa 53:7)

Figyel Isten? Meghallgat bennünket? Gondoskodik rólunk?

Ő figyel, és megvált bennünket!

Urunk, kérünk, javítsd az emlékezetünket, hogy látva, mi mindent tettél a népedért a múltban, emlékeztess bennünket, miszerint értünk is, a mi egyéni életünkben is mennyi csodálatos dolgot tettél, és hogy számíthatunk rád, mert újra meg újra megóvsz minket a viszontagságban! Ámen.

Helen Pyke
nyugdíjas tanár,

Southern Adventist University

Fordította: Csala Beáta

Mai szakasz: Zsoltárok 43

A zsoltáríró szabadításért könyörög, hogy örömmel jöhessen Isten oltárához.

A 42. és 43. zsoltár két különálló fejezet a Bibliában, mégis, refrénként többször is visszatérő vers köti össze a két fejezetet, amely valójában egyetlen, a kétségbeesését és reménységet megéneklő zsoltárt alkot. „Miért csüggedsz el, lelkem, miért nyugtalankodsz bennem?” –kérdezi a zsoltáros a 42. zsoltár 6., 12. és a 43. zsoltár 5. versében. „Bízzál Istenben!” – kiált fel. Ne add fel a reményt csak azért, mert olyan érzés vesz rajtad erőt, mintha messze földre hurcoltak volna el.

Ha megingunk, szem elől tévesztjük Istent, és úgy érezzük, hogy távol van tőlünk. Bátorságot meríthetünk az Istent ismerő emberek tapasztalatából, akik maguk is gyakran távol érezték magukat Isten jelenlétéről. Miután Ábrahám Istenbe vetett hite meggyengült Gérárban, visszatért Beérsebába, és ott újra odaszentelte magát és a családját Istennek. A Sikemben történt bukása után Jákób, a családjával együtt visszatért Bételbe, és megújította az Istenhez való hűségének fogadalmát. Isten szavának fényénél mi is megtalálhatjuk a szent helyhez visszavezető utat. Figyeljük azonban meg, hogy mit mondott Jézus a samáriai asszonynak a Jákób kútjánál! „Isten Lélek; és akik Őt imádják, szükséges, hogy lélekben és igazságban imádják.” (Ján 4:24) Láthatjuk, hogy egyetlen, a fizikai értelemben vett Isten-tiszteleti hely sem jobb a másiknál. Éppúgy, ahogyan a fogságba hurcolt zsidók tudták Istent imádni idegen földön, úgy mi is, akkor is, amikor gonoszság vesz körül bennünket, Isten jelenlétében élhetünk, és áldást nyerhetünk. Bárhol is vagyunk, szerethetjük és dicsőíthetjük Őt, és felajánlhatjuk az engedelmes szolgálatunkat, Istennek kedves áldozatul.

Ima. Jó Atyám! Kérlek, állítsd helyre a lelki egészségemet! Csillapítsd le a felzaklatott érzésemet, amely csak arra vezetne, hogy kételkedjem a jelenlétedben. Segíts megismernem a megbocsátás és megújulás gyönyörűségét, hadd teljen meg a szám a téged dicsőítő énekkel. Ámen. 

Helen Pyke
nyugdíjas tanár,

Southern Adventist University

Fordította: Liebhardt László

Mai szakasz: Zsoltárok 42

A karmesternek, elmélkedés

Egy zsidó számára Isten keresése annyit jelentett, mint elmenni Jeruzsálembe, a templomba, a nagy ünnepekre, és Isten közelébe kerülni bűnvallomásra és áldozat bemutatására. Istent szemlélni és Istennel találkozni annyit jelent, mint elzarándokolni Sionba, és Isten jelenlétében tartózkodni. A 42. zsoltár szónoka fogságban van, vágyik Isten jelenlétére, de úgy érzi, hogy ez csak úgy valósulhat meg, ha eljut Sionba. Visszaemlékszik a lelki utazásának kiemelkedő eseményeire, amikor felment a szent hegyre.   

Csüggedés fogja el őt, amikor a jelen körülményre gondol, távol az otthonától és távol a templomtól. Hullámokban tör a lelkére a reménytelenség érzése, majd elkezd reménykedni. Rájön arra, hogy Isten igazságának világossága elvezeti őt Isten jelenlétébe, még pogány földön is. A fogoly bátorítást kap Isten ígéretében, hogy Jeruzsálem újjáépül, és Isten népe újra ott fogja imádni Őt.

A csüggedés idején gyakran érezzük azt, hogy az ellenség erőszakkal távol vitt bennünket a lelki otthonunktól és Istentől. Talán nosztalgiával tekintünk vissza a múltbeli győzelmünkre, olyan időszakra és helyszínre, ahol nagyon közel éreztük magunkat Istenhez. A Babilonban levő zsidó foglyokhoz hasonlóan, mi is a legszívesebben felakasztanánk a hárfánkat egy fára, és teljesen beszüntetnénk az éneklést. Azonban ezt a zsoltárt olvasva, azt látjuk, hogy még az ismétlődő csüggedésben is a hit és az Isten ígéretébe vetett bizalom erősödik. A lelki hullámzás (egyszer fent, máskor lent) elfogadott az emberi körülményünkben, Isten azonban felajánlja a szabadulást a hit és csüggedés állandó körforgásából. Nem kell, hogy örökké rabok maradjunk, akik csak emlékeznek a hazára.

Ima. Köszönöm, Atyám, hogy hívhatlak téged, bárhol legyek is, soha meg nem kérdőjelezve azt, hogy meghallgatsz. Mivel Te mindenütt velem vagy, mindig „otthon” lehetek. Ámen

Helen Pyke
nyugdíjas tanár,

Southern Adventist University

Mai szakasz: Zsoltárok 41

A jótékonykodó embereken Isten áldása van. A zsoltáríró panaszkodik az ellenfeleire. Kéri Isten irgalmas támogatását. 

Hasonlóan Jóbhoz, Dávidnak is voltak „barátai”, akik meglátogatták a betegágyánál. Valószínűleg megsebesülhetett egy csatában, vagy elkapott egy járványbetegséget, ami viszonylag gyakori volt akkoriban. Vagy talán már szembekerült az utolsó betegségével, és Dávid ott feküdt legyengülve, hidegrázástól szenvedve; amíg az életében jelen levő két barátja, Joáb és Abjátár éppen a lázadó fia, Adónia ellen vonult, addig azok, akik ott sündörögtek körülötte, sokkal inkább várták a halálát, mint a meggyógyulását.

Dávid olyan személyiség volt, aki bárkinek hajlandó tiszta szívből megbocsátani, és segített a szerencsétleneken, olyan embereken, mint például Méfibóseth, aki nem számíthatott kegyelemre és kedvességre a királytól, ám mégis megtörtént. Most Dávid számon kéri Isten ígéretét, miszerint az Úr megőrzi azokat, akik mások szenvedését megpróbálják enyhíteni.

Lukács evangéliuma 22. fejezetének 47. verse Júdás árulásáról beszél a Gecsemáné-kertben; Az apostolok cselekedeteiben, az 1. fejezet 16. versében Lukács feljegyzi Dávid szavainak a 9. zsoltár 10. versében olvasható beteljesülését. Még az árulás órájában Dávid Istenhez fordul, tudva, Ő nem fogja hagyni, hogy az ellenfelei győzhessenek. 

Ima. Atyánk! Könnyen félelembe esünk, amikor balszerencsés időszak jön, vagy olyan betegséget szerzünk, ami mindennek véget vethet, amit eddig elértünk. Segíts, hogy emlékezhessem az ígéretedre, miszerint sosem felejted el még a legkisebb gyermekeid jó cselekedeteit sem. Segíts hinnem abban, hogy más el fogja tudni végezni a feladatomat, amikor szívbetegségben vagy rákban szenvedek, és el kell hagynom a munkámat. Remélem, hogy az országodban majd találkozhatom ezzel a személlyel, és együtt dicsőíthetünk téged, mert megmentettél minket, és azokat, akikért elküldtél minket. Ámen.

Helen Pyke
nyugalmazott professzor,
Southern Adventist University
Fordította: Rajki Dávid

Mai szakasz: Zsoltárok 40

Az Istenbe vetett hit a leghasznosabb dolog. Az engedelmesség a legjobb áldozat. A Dávid körüli megszámlálhatatlan mennyiségű rossz dolog ihlette ezt az imát.

Dávid jó néhány alkalommal nem érezte kielégítőnek Isten tervét, viszont tudott Istenre várni, hogy teljesítse az ígéretét, miszerint megkapja a királyságot. Tudta, kihez forduljon, ha meginog, ha össze van zavarodva. Gyorsan felismerte a sikere forrását, és mindig bocsánatért imádkozott Istenhez. Tudta, hogy az Úr csak azt szerette volna, ha átadja a szívét, nem pedig még nagyobb áldozatot. Ezért gondolatait ezekkel a csodálatos szavakkal fejezte ki, amelyek előre jelezték Jézus főhajtását az Atyja akarata előtt. „Abban telik kedvem, Istenem, hogy az akaratodat teljesítsem, a törvényed a szívemben van.”

Hasonlóan Jézushoz, Dávidot gyakran olyan bűntettekkel vádolták meg, amelyeket el sem követett. Úgy érezte, hogy az ellenfelei körülveszik, még akkor is, amikor olyan emberek között volt, akik a barátainak állították magukat. Ilyenkor Dávid megtört a nyomás alatt. Dicsőség Istennek! Jézus nem tört meg sosem!

Ima. Uram, nézd, én jövök. Adj gyönyörűséget abban a munkában, amiben a te akaratodat teszem, és ami Jézust is erősítette az emberek között eltöltött idejében. Én „szegény és szükségben szenvedő” vagyok. Kérlek, siess a segítségemre, de taníts meg, hogy tudjak a te megoldásodra várni, amikor a te utadat követem bizonytalanul, és add, hogy el tudjam fogadni a megoldásodat, még ha nem is olyan, mint amilyennek én reméltem! Ámen.

Helen Pyke
nyugdíjas tanár
Southern Adventist University
Fordította: Rajki Dávid

Mai szakasz: Zsoltárok 39

A zsoltáríró elhatározza, hogy ezentúl vigyáz a gondolatára és irányelvére. Megkérdi, hogy még mennyi ideig fog élni, miközben elmereng az élet rövidségén.

A legtöbb ember ösztönösen felfedezi, a gondja többnyire abból adódik, hogy túl sokat beszél akkor, amikor nem kellene. Emberi dolog értelmetlen fecsegéssel tölteni az időt. Szintén emberi vonás, hogy minden olyanba beleütjük az orrunkat, ami nem a mi dolgunk. Az emberek szeretik elmondani az „igazat” bárkiről, éppen akkor, amikor senkinek sincs szüksége arra, hogy a másik hibáját megtudja. Jakab apostol levele 3. fejezetének 2-3. verse figyelmeztet minket, hogy a nyelvünk olyan zabolátlan, mint egy ló, ami nincs még betörve. Dávid, érezve, hogy mennyire nem tudja féken tartani a nyelvét, inkább nem mond semmit, még akkor sem, amikor kellene. „Beragasztja” a száját; azonban mivel így sem oldotta meg a problémát, mert a szívét égeti a ki nem mondott panasz, elkezd imádkozni Istenhez. Kétségbeesésében bocsánatért kiált a balga beszéde és féktelen viselkedése miatt, és kéri Istent, hogy nyissa meg Dávid ajkait, és tudjon arra ügyelni, amit mond.

A 39. zsoltár segít meglátni, hogy mennyire elesettek vagyunk, és mennyire elveszünk azon dolgok között, amelyek csak egy pillanatig léteznek. A megbocsátás kéznél van. Isten a konfliktusunkat az ellenőrzése alá szeretné vonni. Dávid felteszi a kérdést a nyolcadik versben, „Most azért mit reméljek, ó, Uram? Egyedül benned bízom.”

Ima. Atyánk! Mint minden férfi és nő az Éden óta, konfliktust kezdeményezek, és az után nem tudok azzal mit kezdeni. Segíts, hogy elismerjem az ostobaságomat, és elfogadjam a segítségedet, mivel tudom, hogy nem tudok akkora zavart előidézni, amit te ne tudnál helyrehozni. Segíts a jövőben, hogy tudjam, mikor mit mondhatok. Az élet rövid ahhoz, hogy ugyanannak a véteknek az ismételgetésével töltsem el. Ámen.

Helen Pyke
nyugdíjas tanár
Southern Adventist University
Fordította: Rajki Dávid

Mai szakasz: Zsoltárok 38

Dávidra úgy emlékeznek, mint egy királyi példaképre; egy férfira, aki követte és tisztelte Istent. Azonban sokszor volt meggondolatlan és ostoba. A próféták kétszer is megdorgálták nyilvánosan a vétkei miatt. Két bűntett miatt nyilvános bűnbánatra volt szüksége; a Betsabéval valód intim viszonya és a nő férjének megölése (2Sám 12), illetve mintegy 15 évvel később, Dávid uralkodásának vége felé a sok ember háborúskodása miatt (2Sám 24). A Zsoltárok könyvének 32. és 38. fejezete is emlékeztet bennünket Dávid bánatára egy adott vétek miatt, és felajánl más bűnös számára egy mintaimát a megbocsátásért.

Képzeljük el, hogy a 38. zsoltár végigkíséri David bűnbánati felajánlása után Gád próféta rosszallását.  Dávid ezt mondja. „Engedd, hogy Isten kezében legyek, ne emberében.” Egy barát sebeiről tudja, hogy gyógyulást hoznak, nem számít, mennyire fáj. Dávid harcos, aki látta, és a legborzalmasabb ellenséges csapatok lemészárlását okozta, valószínűleg több alkalommal megsebesült. A csatatéri képeket használja, hogy leírja a lelki sebeit: Isten nyilai mélyen a testébe hatoltak.  A teste gyenge, a csontjai eltörtek. A bűn terhét nagyon nehéz cipelni. A sebeiből fertőzés szivárog. Üvölt a ​​fájdalomtól, felnyög. Megbotlik, liheg a kimerültségtől.

A legszörnyűbb élménye az, hogy barátai, kitartó bajtársai, most magára hagyták, mert megundorodtak tetteitől.. Az igaz barátai meg fognak bocsátani neki, ahogy Isten is teszi. De az ellenfelei kihasználják ezt az alkalmat, hogy megszégyenítsék Dávidot és az ő Istenét.  Mikeás próféta könyve 7. fejezetének 8. és A példabeszédek könyve 24. fejezetének 17. verse visszhangozza David gyötrelmét. A példabeszédek könyve 24. fejezetének 16. verse ad reményt. Az igaz ember felemelkedik, amikor elesik, mert Isten ítélete kegyelmes cselekedet, a megváltás eszköze, amíg a bűnös el nem jut a megtérésig.

Ima. Atyám! Te ismered a vétkeimet és megsebezted szívemet meggyőző munkáddal, de ezek az igaz barát sebei. Nem kell, hogy együttérzésért könyörögjek, hiszen együttérzésed megállított már gonosz utamban. A kegyelem gyakran emlékeztet engem, hogy amikor a saját véleményemben bízom, és a saját szeszélyemet követem, megbecstelenítelek téged; és hogy ez a katasztrófa újabb katasztrófát okoz nálam. Ölelj meg gyorsan! Nem tudom magamat megtartani. Ámen.

Helen Pyke
nyugdíjas tanár
Southern Adventist University

Fordította: Baksa Viktória

Mai szakasz: Zsoltárok 37

Amikor felfedeztem a 37. zsoltárt elsőévesként a Mount Vernon Akadémián, egy ohiói bentlakásos iskolában, nagyon mély benyomást tett rám. Megtanultam az első nyolc verset, és máig el tudom mondani fejből.

Az üzenete összefoglalható abban a dalban, ami a Gilbert Hurrikán 1988-as pusztítása után szinte nem hivatalos himnusz lett Jamaicában. „Don’t Worry, Be Happy!” (Ne aggódj, legyél boldog!)

A 37. zsoltár újra és újra azt tanácsolja, „Ne aggódj!” „Ne bosszankodj, ha az alattomos embernek szerencsés az útja! Tegyél le a haragról, hagyd a heveskedést, ne legyél indulatos, mert az csak rosszra visz!” (7-8. vers)

Nem ismertem gonosztevőket az akadémián, de volt bosszúságom, amin felül kellett kerekednem. A szüleim nem voltak jómódúak. Minden héten hosszú órákat kellett dolgoznom, hogy fedezni tudjam az iskola költségét. Kevés ruhám volt, és többnyire egyszerű darabok. Nem irigykedtem azokra a diákokra, akiknek szebb ruhái voltak. Nehéz volt, de azt mondtam magamnak, hogy ne bosszankodjam azon kevesek miatt, akiknek nem kellett dolgozniuk, és máshogy néztek ki, mint mi, a kevésbé jól öltözöttek. Igen, volt mit legyőznöm ezzel kapcsolatban.

Amellett, hogy tanácsot ad arra, mit NE CSINÁLJ, még jelentősebb, hogy a zsoltár azt is javasolja, MIT TEGYÉL. Az a mód, ami által a 37. zsoltár segített nekem, hogy ne nyugtalankodjam, az a pozitív utasítása volt. „Legyél boldog!” „Hagyd az Úrra az utadat, bízzál benne, mert Ő munkálkodik; világossá teszi az igazságodat, a jogodra fényt derít. Legyél csendben, és várj az Úrra!” Ahogy a pozitív tanácson elmélkedtem, az Úr megsegített, hogy elhagyjam a bosszankodást, és örömöm legyen.

Sokat segített az ígéret is, amely az Úr parancsának megtartóira vonatkozik. „Gyönyörködj az Úrban, és megadja nEked A szíved kérésÉt.”

Igényeltem ezt az ígéretet. A szívem egyik vágya az volt, hogy jó tanuló legyek. Annak ellenére, hogy minden héten sokat kellett dolgoznom, az Úr segített, hogy tanuljak, és jó jegyeket szerezzek. Ez folytatódott az egyetem és a doktori iskola alatt is.

„Akik az Urat várják, öröklik a Földet… és gyönyörködnek nagy békességben.”  A 37. zsoltár tanácsa és ígérete, amit elsőévesként felfedeztem, mindannyiunknak segíthetnek a nehézségben, és békével töltik be a szívünket most és mindig.

Helen E. Salus,

nyugdíjazott docens,

Southern Adventist University

Fordította: Kóczián Ágnes

Mai szakasz: Zsoltárok 36

Ebben a zsoltárban Dávid szembeállítja az emberi gonoszságot Isten szerető jóságával. Az első négy vers az emberi gonoszság általános leírása. A gonosz ember megtagadja Istent, és „nincs őelőtte Isten-félelem.” A „félelem” szó megfelelője itt a héber pachad szó, ami azt jelenti, hogy rettegés. A gonosz ember annyira züllött, hogy nem fél Istentől, aki meg tudja büntetni a gonosz cselekedeteit.  Azzal áltatja magát, hogy azok nem fognak kiderülni. A beszéde gonosz, hazugsággal teli, és a cselekedetei nem bölcsek, nem jók. Gonosz tervet agyal ki az ágyában fekve. Semmi sem jó, amit tesz, mert soha nem utasítja el a gonosz dolgokat.

Az 5-től a 9. versig terjedő szakaszban, feltűnő ellentétben az emberi gonoszsággal, Isten jelleméről olvashatunk. Az irgalma az égig ér, és a hűsége a felhőkig terjed. Míg a becsületessége hegyként magasodik, az igazságossága olyan, mint az óceán mélysége. Nagyszerű, nyájas szeretete által az emberek fiai „az Ő szárnyainak árnyékába” menekülnek.  Ez a kifejezés gyakori a zsoltárokban, és az anyamadárra emlékeztet, aki a kiterjesztett szárnyaival védi a fiókáit. Az emberek bővelkednek az Isten által biztosított táplálékban, és a jósága folyójának vizéből isznak. Isten az élet forrása (akár elhiszik ezt az ateisták, akár nem), és tőle jön az a világosság, amelynek fényében láthatnak az emberek. Más szóval, Istentől elszakadva az értelmünk teljesen sötét.

Végezetül a zsoltáríró azért imádkozik, hogy Isten jóindulata az Őt ismerők iránt tartson örökké, és hogy őt ne taposhassák el a gőgös bűnösök, és ne mozdíthassa ki senki a helyről, ahová Isten helyezte őt. Az utolsó vers a megbánást nem mutató bűnösök végét tárja elénk; elesnek, Isten elveti őket, és nem tudnak már többé fölállni.

Atyánk, kérünk, kelts minket életre, újíts meg bennünket, hogy visszatükrözhessük a te gyönyörű jellemedet. Jézus nevében. Ámen

Onaolapo Ajibade

a Közép-Nyugat Afrikai Divízió titkára

Fordította: Csala Beáta

Mai szakasz: Zsoltárok 35

Ez is Dávid zsoltára. Az ő kiáltása a csüggedésében, amikor olyan emberek üldözik őt, akik korábban a barátai voltak, de most gyűlölettel fizetnek a szeretetéért. A zsoltár három fő részből áll.

Az 1-től a 10. versig Dávid Istenhez imádkozik: „harcolj az ellenem harcolókkal!”Azt szeretné, ha legyőzhetné őket, és megszégyenülnének. Azt akarja, hogy váratlanul törjön az ellenfeleire a romlás, és ugyanabba a csapdába essenek, mint amit neki állítottak.

A második rész a 11-től a 18. versig terjed, ahol Dávid az ellenfeleit jellemzi. Hamis tanúk, akik olyasmivel vádolják őt, amit nem követett el. Rosszal fizetnek neki a jóért, amit értük tett. Böjtölt és imádkozott értük, amikor betegek voltak, azt gondolva, hogy igaz barátai. Dávid cserbenhagyottnak érzi magát, amikor a nyomorúságában ezek a „barátai” örvendeznek, és a háta mögött összefognak ellene.

Az utolsó rész a 18-tól a 28. versig tartó szakasz. Dávid az ő érdekében történő közbelépésért folyamodik Istenhez. Azért imádkozik, Isten ne engedje meg az ellenfeleinek, hogy az ő kárára örüljenek. Arra hivatkozik, hogy Isten igazolni fogja őt, és akik igazán szeretik őt, azok örömmel fognak kiáltani, és dicsőíteni Istent.

Ez átkozódó zsoltár. Ezek a zsoltárok „leleplezik Isten és az Ő népének ellenségeit, és átkot kívánnak a fejükre. Az ilyen zsoltárok hangneme ellentétben látszik állni azzal a lelkülettel, amelynek Krisztus kijelentése szerint vezetnie kell bennünket az ellenséghez való viszonyulásban (Mt 5:44).” (Hetednapi Adventista Biblia-kommentár, 3. kötet, 624. oldal) Honnan ez az ellentmondás, ha a zsoltárok ihletettek? Az egyik magyarázat a fenti kommentárból ugyanazon az oldalon a következő.

A bűnös vádolását mindig az adott kor hátterén kell figyelembe venni, amiben az idézett szakasz íródott. Abban az időben az emberek kemény szavakkal fejezték ki magukat, és erőteljes szóképekben. A Biblia írói emberi nyelven fejtették ki a gondolatukat, a többieknek is ismerős stílusban. „A Bibliát ihletett emberek írták, de ez nem Isten gondolkodás- és kifejezésmódja. Az emberiségé. Isten, mint író, nincsen feltüntetve. Az emberek gyakran mondják, hogy az ilyen kifejezésmód nem hasonlít Istenére. De Isten a Bibliában nem elsősorban a szavak, a logika és a retorika által nyilatkoztatja ki magát.” (E. G. White: MS, 24. 1886)

Atyánk, nem természetes, hogy szeressük az ellenfeleinket. De te megígérted, hogy mindent meg tudunk tenni Krisztus által, aki megerősít bennünket. Kérünk, add nekünk azt a kegyelmet, miszerint mindig azt válasszuk, hogy szeretjük az ellenfeleinket, és jót teszünk velük. Tudjuk, te meg tudod adni az erőt ahhoz, hogy így cselekedjünk. Jézus nevében. Ámen.

Onaolapo Ajibade

a Közép-Nyugat Afrikai Divízió titkára

Fordította: Csala Beáta

Mai szakasz: Zsoltárok 34

Ennek a Dávid által írt zsoltárnak az első tíz versszakában az ember személyes hálája egyesül az általános hálaadással. Egy irodalmi stílus, a héber szinonim párhuzam ismerhető fel itt, amelyben egy gondolatot kétszer ismételnek meg egy versszakon belül. Például az első vers első fele így szól: „Áldom az Urat minden időben...” A második fele megismétli ugyanezt, de más szavakkal, „dicsérete mindig az ajkamon van”. És ha tudni szeretnénk, hogyan kell az Urat dicsőíteni, a 3. vers második fele megmutatja, hogyan magasztaljuk az Ő nevét.

Felsorolja az okot, amiért Dávid dicséri az Urat. Dávid látta Őt, és az Úr meghallgatta; bízott benne, és nem csalódott. Isten kimentette őt a bajából, mert Ő parancsolt az angyalainak, hogy figyeljenek az őt megfélemlítőkre. Nagy ereje ellenére, élelem híján az oroszlán is megéhezik, de azok, akik Isten oldalán állnak, semmi jóban nem szűkölködnek.

Ez nagyszerű indok az Úr dicséretére, szolgálatára és tiszteletére. Ám mindaddig, amíg személyesen meg nem tapasztaljuk ezt, csupán elméleti. Ezért Dávid arra hívja fel a figyelmünket, hogy érezzük át az ő tapasztalatát. „Érezzétek, és lássátok meg, hogy jó az Úr!” (9. vers)

A 11–14. vers nagyon hasznos útmutatást ad ahhoz, hogy miképpen éljünk hosszú, boldog életet; tartóztassuk meg a nyelvünket a gonosz szavaktól, kerüljük a rosszat, és cselekedjünk jót. Más szóval, keressük a békességet, és ragaszkodjunk ahhoz.  A keresztények számára a békesség nem feltétlenül a gond hiányát jelenti, hanem Isten jelenlétét, a mellettünk állását a gondunkban. Tény, hogy az igazakat számtalanszor érheti megpróbáltatás, de az Úr valamennyiszer kimenti őket.

Mi a helyzet azokkal a keresztényekkel, akik betegségben halnak meg idő előtt, holott az Úrnak van hatalma meggyógyítani őket? Nem kaphatunk választ mindig a kételyünkre, de a következő idézet E. G. White-tól bepillantást nyújthat.  „Mindaz, ami összezavarhat bennünket Isten gondviselésével kapcsolatban, az új Földön világossá válik majd. Akkor a nehezen érhető dolgokra is lesz magyarázat. A kegyelem rejtélye feltárul előttünk. Ahol a mi véges értelmünk csak zűrzavart és megszegett ígéretet fedezett fel, tökéletes és gyönyörű harmóniát fogunk látni. Tudnunk kell, hogy a végtelenül szerető Isten rendelte el a legmegpróbálóbbnak tűnő tapasztalatot is. Amint felismerjük az Ő gyengéd gondoskodását, aki mindent a mi javunkra munkál, kimondhatatlan örömmel és dicsőséggel fogunk örvendezni.” (Bizonyságtételek, 9. kötet, 286. oldal az angolban)

Menyei Atyánk, kérünk, segíts nekünk, hogy teljesen átadjuk neked az életünket, hogy a te jóságod tanúiként élhessünk. Jézus nevében. Ámen.

Onaolapo Ajibade

a Közép-Nyugat Afrikai Divízió titkára
Fordította: Csala Beáta

Mai szakasz: zsoltárok 33

Ez a zsoltár azzal kezdődik, hogy Isten dicsőítésére emlékezteti az igazakat, az Úr jóságáért és hűségéért. Isten szavára keletkezett az ég és a Föld, „mert Ő szólt, és meglett, Ő parancsolt, és előállott”.

A Biblia első fejezete a Teremtőt mutatja be, és Isten gyermekeinek megteremtését írja le fenségesen. Minden egyes nap ugyanazzal a héber nyelvi fordulattal végződik, „és este lett, és reggel”, ami egy 24 órás periódus leírása. A teremtés hat napja sorra veszi először a fény, majd a légkör megteremtését, ezután a szárazföld, a növényzet, a Nap és a Naprendszerünk következik, a következő napon pedig a víztömeg halai és az ég madarai, valamint a szárazföldi állatok megteremtéséről olvashatunk. Végül pedig, a teremtés csúcspontjaként, egy egészen különleges lényt, az embert teremette meg Isten, a férfit és az asszonyt, aki együtt magának a Teremtőnek a képmása. És valóban, minden „igen jó” volt.

Isten itt is befejezhette volna, hatnapos „hetet” alkotva. Miért nem tett így? Senki sem fárad el az ilyen tökéletes kertben, tökéletes testben. De a Teremtő úgy döntött, hogy a teremtés hat napjához egy hetediket ad; a nyugalom napját, a szombatot, a Menny ajándéknapját. Miért? A legszebb ajándék, amit egy szerető szülő a gyermekének adhat, nem más, mint a zavartalanul és igazi nyugalomban, közösen eltöltött idő. 

Édesapám lelkipásztor volt, és amikor misszionáriuscsaládként Japánban étünk, gyülekezetet alapított egy olyan nagyvárosban, ahol alig volt keresztény. Ez azt jelentette, hogy szinte éjjel-nappal dolgozott. Egy este, amikor hazajött, elmondta nekünk, hogy milyen gondolat foglalkoztatta. Arra az elhatározásra jutott, minden keddet szabaddá tesz, hogy a családdal lehessen. Mivel magántanulóként otthon tanultunk, nem volt gond egy napot kivenni. Hegyet másztunk, kimentünk a tengerpartra, és a szabadban ebédeltünk. Milyen nagyszerű napok voltak!

Édesapám már nem él, és ahogy visszatekintek az elmúlt évtizedekre, azt látom, hogy az életünkben a legnagyszerűbb ajándék nem a pénz, hiszen úgysem volt abból sohasem sok, hanem az igazi nyugalomban, zavartalanul együtt töltött napok voltak. Ugyanezt az ajándékot adja nekünk a Teremtőnk minden hetedik napon.

 
Miért akarna bárki is „megszabadulni” a hetedik napi szombattól?

Megjegyzés: Idézet Dwight Nelson „A Kiválasztott” című művének 104-105. oldaláról

Dwight Nelson
lelkipásztor, Pioneer Memorial Church,
Andrews University

Fordította: Liebhardt László

Mai szakasz: Zsoltárok 32

A megbocsátásért mindig fizetni kell! Bűnbánat és beismerés az ára, de nem sokan szeretnék ezt ilyen módon megfizetni. A többség inkább más módon szeretné fizetni lelki tartozásait, de a tartozásunk túlságosan is sok ahhoz, hogy ezt megtehessük.

Sokunkat kínoz a bűntudat, ha a bűneinkre gondolunk. Néhányunkat olyan gondolatok kínoznak, mint például: hogyan szerethetne engem bárki is, ha tudja azokat a dolgokat, amiket tettem? Hogyan bocsáthatna meg nekem bárki is? Talán túl sok bűnöm van, hogy kegyelmet kaphassak? Egyszerűen már túl késő számomra.

A zsoltáríró nagyon is tudatában van annak, mit jelent a bűn, és milyen szörnyű következményekkel jár. Nem volt szent, sőt, bűnös volt gyilkosságban és házasságtörésben, de Isten kegyelmes volt hozzá, és nem hagyta el. Dávid felismerte bűnét, bevallotta Istennek és megbánta azt, amit tett. Utána pedig megismerte azt a megnyugtató örömöt, ami a bűn dühöngő vihara után következett. Megtudta, milyen lelki sivárság következik abból, ha hazugságok és csalások sorozatával próbálja meg elrejteni a bűneit; és azt is megtudta, milyen érzés a béke hűsítő forrásvize, ami a bűnbocsánatból ered.

Nincs nagyobb öröm annál, hogy tudjuk, Isten elengedte bűneink adósságát, amit sosem tudtunk volna visszafizetni. Nincs semmi édesebb, minthogy tudjuk; mások talán bűnösként elítélnek, de maga a Bíró felmentett.

Imádkozzunk ma azért, hogy az Úr adjon nekünk bátorságot és erőt bűneink megvallásához és elhagyásához!

Urunk, segíts minket, hogy megismerhessük a megbocsátás örömét, örülhessünk a Te szeretetednek, és fennhangon hirdethessük, mennyire kegyelmes és jóságos vagy hozzánk!

Richard McNeil

az  Andrews University diákja

Mai szakasz: Zsoltárok 31

Bizonytalan világban élünk. Semmi sem olyan megbízható, mint amilyennek tűnik. Néha azok az emberek okozzák nekünk a legszörnyűbb csalódást, akikben megbíztunk és akiket tiszteltünk. Időnként úgy tűnik, hogy az elnökökből, kormánytagokból, tanárokból, sőt még a lelkészekből is néha hiányzik az erkölcsi tartás és az erő, hogy szembeszálljanak a kísértéssel. Bár állítják, hogy vannak megoldásaik, de a személyes életükben fövenyre építik házaikat.

Dávid viszont megtalálta az egyetlen igaz bizonyosságot az Egyetlenben, aki teljesíteni tudja a ígéreteit. Meg tud védeni; gondoskodni tud rólunk; és akkor is meg tud szabadítani, amikor már mindenki más elbukott az életben.

Dávid elmondja nekünk, hol van az ő biztonsága. Megosztja velünk, ki az egyetlen Kezes, akiben mindig megbízhatunk. Ő Isten, a mi erősségünk és várunk.

A hatodik versben szerepelnek azok a szavak, melyeket Krisztus mondott, mikor a kereszten volt. „Kezedre bízom lelkemet.” Jézus tudta, hogy megbízhat Istenben, mint szabadítóban, és utolsó pillanataiban, a legsötétebb órában, amikor a legtöbb fájdalommal küzdött és a legmagányosabb volt, akkor ezek a szavakkal kiáltott Istenhez (Lk 23:46).

Dávid számára ezek a szavak jelentettek mindent; elkötelezte lelkét, és az egész lényét a Teremtője kezeiben helyezte el. Nem azért tette ezt, mert Isten megmentette őt az ellenségei kezei közül, amikor az életére törtek, nem is azért, mert Isten gondoskodott róla étellel, amikor éhezett, és nem is azért, mert Isten királlyá tette őt Izrael felett, hanem mert Az Úr megváltotta őt, megbocsátott neki, és megmentette őt a bűneiből.

Ma adjunk hálát Istennek azért, amiért annyira szeret minket, megbocsátja bűneinket és a sajátjainkat mond minket! Továbbá imánkban kérjük Istent, hogy erősítse meg hitünket Őbenne, mint egy várat, amikor életutunkat problémák keresztezik!

Richard McNeil
Andrews University