Mai szakasz: Zsoltárok 53

Az 53. zsoltár majdnem tökéletes mása a 14.-nek. A 14. zsoltárt Dávid úgy írta meg, ahogy ma is ismerjük, de ez a zsoltár annak átdolgozása egy újabb helyzetre vonatkozóan. Mindkettő a bolond gonosztevőkhöz szól, akik azt mondják, hogy nincsen Isten, de mindegyik zsoltár az Isten-tagadó gonosztevők más-más csoportjára vonatkozik. E zsoltár szerint „majd egyszer igen megrettennek, akik addig nem rettegtek! Mert szétszórja Isten a támadóid csontjait, megszégyeníted őket, mert Isten megvetette őket.” (6. vers) Ez az után íródhatott, miután Szanhérib megtámadta Jeruzsálemet, csak hogy Isten angyala elpusztítsa a 185 ezer fős hadseregét, és a csontjaikat szétszórva hagyja a város falain kívül.

„A bolond azt mondja a szívében, hogy nincs Isten” (2. vers) Ez nem azt jelenti, hogy tagadná Isten létezését. Az ősi világban gyakorlatilag senki sem volt ateista, mindenki hitt a természetfeletti lények létezésében. Ám a bolond életvitele nincsen tekintettel Istenre. Szerinte Isten beleavatkozik az életébe, és ezt ő inkább nem szeretné. Mégis, ha a dolgok rosszra fordulnak, a saját szívével vitatkozik, és ösztönösen egy nála nagyobb külső hatalomhoz folyamodik.

Ha azzal a gondolattal éljük a mindennapi életünket, hogy Isten nem létezik, valóban a legnagyobb bolondok vagyunk. Vagy ha Istent egy „szombati dobozban” tartjuk, amit naplementekor bezárunk, hogy folytathassuk a saját önző, kusza életünket a következő hat nap folyamán, és alig-alig gondolunk rá a következő szombatig.

A bolondnak, aki azt mondja, hogy nincs Isten, „romlottak és utálatosak a tettei, senki sem tesz jót” (2. vers). Ha Istent figyelmen kívül hagyjuk, valóban nincsen semmilyen erkölcsi viszonyítási alapunk.  Mindenki azt teszi, ami a saját szemében helyes. Az ateisták úgy hiszik, hogy az erkölcsiség teljesen a társadalmi kultúrától és a lelkiismerettől függ.  Azonban mindkét koncepció megbízhatatlannak és értéktelennek mutatkozik egy olyan világban, ahol az evolúciós elmélet „foggal-körömmel” farkastörvénye uralkodik, és mindenki önmagának él, bármilyen eszközt felhasználva. Ennek az istentelen elméletnek az önfenntartás az alapelve, az önmegvalósítás a fő célja, és akárhogy is, az önpusztítás a végső realitása.

Ám Isten nem zárható ki a teremtményei szívéből. „Isten letekint a Mennyből az emberek fiaira, hogy lássa, van-e közöttük értelmes, aki keresi Istent.” (3. vers) Ő nem távozott messze tőlünk. Érdekeljük Őt, és tudja, hogy az élet legjava Őkörülötte forog. A tudomány értelmi önteltsége, amely megtagadja, visszautasítja Isten eszméjét, soha nem lesz képes kielégíteni a lélek valós éhségét, vagy helyreállítani világunk súlyos megtörtségét.  Ám ahol csak  Istent keresik, és megtalálják, a béke és a teljesség, a tervszerűség és a remény  érzése jelenik meg.

Garth Bainbridge

a Lelkészi Osztály vezetője

Greater Sydney Egyházterület, Ausztrália

Fordította:Csala Beáta