Mai szakasz: Galácia 1

A Galáciai levél egy lenyűgöző rövid levél. Mivel ez vélhetően Pál apostol legkorábbi levele, amelyet közvetlen a Kr. u. 50-es Jeruzsálemi zsinat előtt írt, egy érdekes ablakot biztosít számunkra, amelyen betekinthetünk az egyház legkorábbi éveibe, amikor a pogányok nagy számban kezdtek el válaszolni az evangélium megszólítására. Miközben az egyház növekedéséről szóló beszámoló jól hangzik a számunkra, akkoriban nem mindenki örült ennek. A gyülekezetben többen megtért pogányok voltak, akik előbb zsidóvá kellett, hogy váljanak, mielőtt keresztényekké lettek volna – ez azt jelentette, hogy a pogány férfiakat körül kellett metélni (ApCsel 15:1).

Miközben Pál nem volt ellene az engedelmességnek, rájött arra, hogy ez a fajta teológia aláássa az evangélium nagyon jó alapját, a Krisztusban való megváltás mindenre elégséges voltát. Azzal, hogy ragaszkodtak a körülmetélkedéshez, ezek az emberek a gyülekezetben nem szándékosan ugyan, de az emberi viselkedést az üdvösség előfeltételévé tették, ami nem más, mint legalizmus. A Galáciai levél Pál szenvedélyes felhívása az újonnan megtért pogányokhoz, hogy maradjanak hűségesek az evangéliumhoz.   

Köszöntésének részeként Pál emlékezteti őket arra, hogy a megváltás azon alapul, amit Jézus már megtett az emberi fajért azzal, hogy életét helyettesítő áldozatként odaadta a mi bűneinkért – egy olyan áldozatot, amely nemcsak bűnbocsánatot szerez, hanem szabadságot is annak rabságban tartó hatalmából (4. vers). Ezt az evangéliumot nem Pál találta ki. Egyenesen a feltámadt Krisztustól kapta, amikor megjelent neki a damaszkuszi úton, és átváltoztatta őt üldözőből Krisztus követőjévé (11-24. vers).

És mi a helyzet velünk? Vajon előfordul, hogy szavainkkal és tetteinkkel nem szándékosan ugyan, de az emberi engedelmességnek valamilyen formájával helyettesítjük Krisztus mindenre elégséges áldozatát? Miközben időt töltünk Pál apostolnak ezen levelével, emlékezzünk arra, hogy az evangélium mindig és örökre arról szól, amit Krisztus tett, nem pedig arról, hogy nekünk mit kell tenni!

Carl P. Cosaert
Walla Walla Egyetem
Egyesült Államok

Mai szakasz: 2 Korintus 13

Azzal az ígérettel fejezi be Pál apostol ezt a levelet (amely legalább harmadik a sorban), hogy harmadszor is ellátogat majd a korinthusi hívőkhöz (1. vers). Kilátásba helyezi, hogy nem lesz velük kíméletes következő látogatása során (2. vers). Mivel a korinthusi hívők bizonyítékot követeltek arra, hogy Krisztus szól Pál által, fel kell készülniük Krisztus erejének megtapasztalására (3. vers). Bár Krisztus megfeszíttetett (ami az erőtlenségre utal), most „Isten hatalmából” él (4. vers).

Pál apostol azért imádkozik, hogy megálljanak a próbában, miközben arra figyelmezteti a korinthusi hívőket, vizsgálják meg magukat, hogy valóban hitben járnak-e (5-6. vers).

A korinthusi gyülekezet példája is bizonyítja, hogy tökéletes gyülekezet nem létezett még a korai hívők között sem. Az újszövetségi mintát gyakran követendő példának tartjuk, ám még sokkal fontosabb a korai gyülekezetek hibáiból tanulni. Az akkori gyülekezetben ugyanúgy előfordultak összetűzések és problémák, mint manapság. A gondokon túllátva mégis jusson eszünkbe az ígéret: „Mert semmit sem tehetünk az igazság ellen, hanem csak az igazságért” (8. vers). Hívőként tehát nagy a felelősségünk, hogy amiben csak tudjuk, a gyülekezet építésére használjuk a befolyásunkat. Pál kijelenti, apostoli hatalmát „építésre, nem pedig rombolásra” kapta az Úrtól (10. vers).

Hittestvérei iránt érzett nagy szeretetét kifejező szavakkal búcsúzik Pál (1-13. vers). „Az Úr Jézus Krisztus kegyelme, az Isten szeretete és a Szentlélek közössége legyen mindnyájatokkal!” Ez a Szentháromságra utaló, az egyenlőséget is hangsúlyozó, világos kijelentés rámutat, hogyan kell a korinthusi hívőknek, és valamennyi keresztény hívőnek egymással bánniuk.

Michael W. Campbell, Ph.D

tanársegéd, történelem és teológiai tanszék

Nemzetközi Adventista Felsőoktatási Intézet

Fülöp-szigetek

Fordította: Csala Beáta

Mai szakasz: 2 Korintus 12

Pál a 12. fejezetben egyes szám harmadik személyre vált. „Ismerek egy embert a Krisztusban: tizennégy évvel ezelőtt … elragadtatott a harmadik égig.” Egyértelműnek tűnik, hogy Pál saját magáról beszél, különösen ismerve ellenfelei dicsekvéseit, amely megmagyarázza vonakodását attól, hogy közvetlenül beszéljen látomás-élményéről. Hogy alázatos maradjon titokzatos módon „tövis adatott” a testébe, hogy – ahogy írja - „el ne bizakodjam” (7. vers) Könyörgései közepette ígéretet kapott: „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz” (9. vers). Valamilyen gyengeség mindannyiunkban megtalálható. Ezért „amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős” (10. v.)

Pál utal rá, hogy szeretne visszatérni a korinthusi gyülekezethez harmadik alkalommal is. Ahogy korábban is, biztosítja őket, hogy nem lesz terhükre, „mert nem azt keresem, ami a tietek, hanem titeket magatokat kereslek” (14. vers).

Sajnálatos módon Pál attól fél, hogy néhányak szerint ő nem más, mint ravasz ember, aki csellel fogta meg a híveket (16. vers). Pedig minden, amit tett az a „ti épülésetekre” szolgált (19. vers). Mennyire reméli, hogy visszatérésekor nem talál viszálykodást, irigységet, haragot, rágalmazást a hívők között (20. vers)!

Úgy gondolom, Isten is reméli, hogy nem talál viszálykodást és rágalmazást népe között ma!

Michael W. Campbell, Ph.D.
tanársegéd, Történelem és Teológiai tanszék
Nemzetközi Adventista Felsőoktatási Intézet
Fülöp-szigetek

Fordította: Kóczián Ágnes

Mai szakasz: 2 Korintus 11

Korinthusban rivális misszionáriusok próbálták tévútra vinni a gyülekezeti tagokat. Pál – mint a gyülekezet alapító lelkésze – nagyon aggódott, hogy sikerül elhitetniük őket, ezért konkrétan beszél a hamis tanítókról, akiket „fő-fő apostoloknak” nevez. „Félek azonban, hogy amiként a kígyó a maga álnokságával megcsalta Évát, akként a ti gondolataitok is megrontatnak és eltávolodnak a Krisztus iránt való egyenességtől” (3. vers). Intette őket, nehogy higgyenek bárkinek is, aki „más evangéliumot” hirdet, mint amit Pál először tanított nekik.

Úgy tűnik, Pál általában nem fogadott el anyagi támogatást a gyülekezetektől, ahol misszionáriusi munkát végzett. Miután elmagyarázza ezt az elvet a 9. fejezetben, itt újra megismétli. Bár joga volt ilyen fizetséghez, ő úgy döntött, nem fogad el senkitől pénzt, mégpedig azért, hogy ingyen ajánlhassa fel az evangéliumot mindenkinek (1Kor 9:18); és ne érezze senki kötelességnek a támogatást a gyülekezeti tagok közül. Így vall erről: „rajta voltam és rajta is leszek, hogy semmiben se legyek terhetekre” (9. vers).

A pásztor szerepe az, hogy védelmezze juhait. Ennélfogva tehát természetes, hogy Pál szívében azonnal feltámad a pásztori ösztön, amint veszélyt érzékel. Eszembe jut egy eset még abból az időből, amikor kezdő lelkipásztor voltam. Egy helyi szekta vezetője bejött a gyülekezetbe, és hamis tanításokat tartalmazó szórólapokat kezdett osztogatni a folyosón. Elsétált mellettem, és még több emberrel igyekezett szóba elegyedni. Azonnal késztetést éreztem, hogy szembeszálljak vele, és megkérjem, hogy ne osztogasson több lapot. Mivel nem tett eleget a kérésemnek, fel kellett szólítanom, hogy távozzon. (Soha többé nem jött vissza.)

A 16. verstől a fejezet végéig Pál ismét arra kéri a korinthusi gyülekezet tagjait, hogy fogadják el őt, és dolgozzanak együtt vele, miközben ő igyekszik szembenézni a kihívásokkal. Az „esztelen beszéd” után, amiben elismeri saját „esztelenségét”, Pál felsorolja a megszámlálhatatlan nehézséget és próbát, amin keresztülment.

A szolgálat mindig személyes áldozatot követel. Pál feljegyzése azt bizonyítja, hogy az evangélium ügye teljes odaszánást igényel.

Michael W. Campbell, Ph.D

tanársegéd, történelem és teológiai tanszék

Nemzetközi Adventista Felsőoktatási Intézet

Fülöp-szigetek

Mai szakasz: 2 Korintus 10

Azok a szavak, hogy „én, Pál” egy személyes és erőteljes bevezetést biztosítanak ennek a fejezetnek. E levél sok tanulmányozója egy hangnembeli váltást lát abban, ahogy Pál nyomatékosan saját szolgálata védelmére kel. Egy „személyes kéréssel” kezdi a fejezetet, mert néhány gyülekezeti tag Korinthusban azt állította, hogy különbség van Pál alázatos személyes fellépése és a leveleiben megütött erélyes hangnem között (1. és 10 vers). Mégis ragaszkodik ahhoz, hogy hatalma az Úrtól van (8. vers), és összhangban áll a tetteivel (11. vers).

Pál így figyelmezteti olvasóit: „Mert testben élünk, de nem test szerint hadakozunk” (3. vers). Hanem az erőnk Istentől ered (4. vers). Keresztényekként az egyik kihívásunk az a kísértés, hogy a saját erőnkre hagyatkozzunk ahelyett, hogy Istenhez fordulnánk.

„Nem akarva azt a látszatot kelteni, mintha levelemmel csak fenyegetnélek titeket”, írja Pál apostol (9. vers). Az ő élete erős kontrasztban áll a ellenfeli életével, akik szüntelenül csak „önmagukat ajánlják” (12. vers). Ezzel szemben „Mi (...) nem mérték nélkül, hanem annak a határnak a mértéke szerint dicsekszünk, amelyet Isten szabott ki nekünk mértékül”, mert ők elsőként „hozzátok is eljutottak Krisztus evangéliumával” (13-14. vers).

Egy friss cikkben a „Kereszténység ma” című lapban Andy Crouch élesen megjegyzi, hogy a közösségi média korában teljesen új problémákkal küzdünk. Egyre gyakoribb, hogy azzal foglalkozunk, hogy hány „like”-ot vagy hozzászólást kap valaki online. Bár a nyugati társadalom azzal büszkélkedik, hogy mennyire individualista, Crouch azt állítja, hogy egy „híres-kínos kultúra” jelenségét alakítjuk ki éppen, ami a „státusz egy erős mércéje” (A szégyen visszatérése. Christianity Today, 2015. március). A Pál által lefektetett elv sok szempontból a segítségünkre lehet a státuszfrissítések online világában. Ne koncentráljunk önmagunkra, hanem használjuk a közösségi médiabeli jelenlétünket arra, hogy másokat bátorítsunk, és Jézus Krisztushoz emeljünk föl!

Michael W. Campbell, Ph.D

tanársegéd, történelem és teológiai tanszék

Nemzetközi Adventista Felsőoktatási Intézet

Fülöp-szigetek

Fordította: Kóczián Károly

Mai szakasz: 2 Korintus 9

Adománygyűjtő erőfeszítéseinek részeként Pál most arra figyelmezteti a korinthusi hívőket, hogy legyenek készségesek nagylelkűen hozzájárulni a segélyadományokhoz (1-2. vers). A figyelmeztetés arra utal, hogy amikor a kijelölt adománygyűjtők hozzájuk megérkezve azt tapasztalnák, hogy a korinthusi hívők nem kívánnak adakozni, az mind rájuk nézve, mind pedig az apostolra nézve szégyenletes lenne (3-5. vers).

Pál apostol a 6. verstől a 10. versig a vetés és aratás hasonlatával teszi világosabbá üzenetét. Ez a kép nagyon is érthető volt a zsidó emberek számára. Mindenki vetett, Isten pedig beérlelte a gabonát az aratásra. Aki viszont „szűken vet, szűken is arat; és aki bőven vet, bőven is arat” (6. vers). Az apostol arra szólítja a híveket, hogy merjenek bőségesen adakozni az evangélium terjedése érdekében.

Ezek alapján azt mondja, hogy „a jókedvű adakozót szereti az Isten” (7. vers)

Meg kell vizsgálni a szívünket nekünk is, hogy miért adakozunk. Sosem felejtem el azt az esetet, amikor az egyik gyülekezeti tag, évekig nagyon határozottan képviselte, hogy építsünk szép, Isten nevéhez méltó imaházat. Nem csak beszélt, hanem amikor elkezdődött az imaházépítés dolgozott is az építkezésen, és bőven adakozott is erre a célra. Az imaház elkészült, és szép lett. Aztán amikor az építkezés fáradalmait kiheverve a misszióra került volna komolyabban a sor, akkor egyszer azt mondta, hogy „csak legyünk óvatosak, testvéreim, ki tudja, hogy miféle emberek jönnének ide, mi építettük ezt az imaházat, azért, hogy mi tiszteljük benne Istent, nem?” Ez alapján arra a következtetésre juthatunk, hogy erőfeszítései és adományai a gyülekezetért pusztán önző érdekeket szolgáltak.

Isten az, Aki beérleli és megsokasítja a gabonánkat, azaz „igazságunk gyümölcseit” (10. vers). Valójában ez a vagyon és gazdagság új forrását hozza létre. „Hogy mindenben meggazdagodjatok a teljes jószívűségre, amely általunk hálaadást szerez az Istennek” (11. vers). Pál a fejezet mondanivalójának összefoglalásaként példát is mutat erre: „Az Istennek pedig legyen hála az Ő kimondhatatlan ajándékáért” (15. vers).

Michael W. Campbell, Ph.D.
tanársegéd, Történelem és Teológiai tanszék
Nemzetközi Adventista Felsőoktatási Intézet
Fülöp-szigetek

Fordította: Liebhardt László

Mai szakasz: 2 Korintus 8

Ez a fejezet a nagylelkűségről szól. Most, hogy Pál befejezte a szolgálatának védelméről szóló részt, valamint erősítette hitükben a korinthusi hívőket, immár felszólítja őket, hogy segítsék a jeruzsálemi hittestvéreiket (lásd 1Kor 16:1-4, Róm 15: 22-23).

A helyzetet bonyolítja, hogy Pál apostol gyülekezetet alapít Macedóniában (a mai Észak-Görögországban), legnagyobb valószínűség szerint a béreai-, a tesszalonikai- és a filippi gyülekezettel. Azzal kezdi, hogy beszél nekik „Isten kegyelméről”, amely a macedóniai gyülekezeteknek adatott. Ezt a szót, hogy „kegyelem”, úgy is lehet fordítani, hogy „kiváltság”, vagy „hála” (lásd 8: 4, 16). A felhívás egészen világos a korinthusi hívek felé. Mivel a macedóniaiak nagylelkűségről tettek bizonyságot egészen mély szegénységük ellenére is, ezért a korinthusiaknak nincs mentségük arra, hogy ne támogassák az ügyet a „feleslegükkel” (14. vers). Lehetséges azonban, hogy a korinthusi hívők sem voltak sokkal jobb anyagi helyzetben, mint a macedóniaiak. Egyes történészek becslése szerint a Római Birodalom lakosságának több mint 90 százaléka élt a létminimumon, illetve kicsivel afölött, vagy az alatt (értsd: szükséges kalória a túléléshez).

A 7-12. versekben Pál dicséri a korinthusiakat a Szentlélekkel teljes hitükért, beszédükért, tudásukért és teljes odaszánásukért és szeretetükért. Ahelyett, hogy parancsolgatna nekik, arra törekszik, hogy bátorítsa őket az önkéntes segítségnyújtásra. Végeredményben minden támogatás, mellyel a másiknak segítünk, jelentéktelen Jézus Krisztus végtelen áldozatához képest. „Mert ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelmét; hogy gazdag létére szegénnyé lett értetek, hogy ti az ő szegénysége által meggazdagodjatok” (9. vers).

Mindent egybevetve Pál apostol emlékezteti őket az „egyenlőség kérdésére”. Azzal, hogy másokat támogatnak, az „egyenlőség” fenntartásában segítenek. A világban létező társadalmi-, gazdasági és más jellegű egyenlőtlenség ellenére nekünk, keresztényeknek azt a kiváltságot adta Isten, hogy az ő eredeti terve szerinti egyenlőségre törekedjünk.

Az utolsó részben (16-24. versek) Pál javasol három küldöttet: Tituszt (16, 23. vers) és másik két, meg nem nevezett személyt (18-19, 22-23. vers) az adománygyűjtés koordinálására. Aggodalmát fejezi ki, nehogy „valaki megrágalmazzon minket szolgálatunknak eme bőséges eredménye miatt” (20. vers). Az egyház tagjainak szent felelőssége, hogy éberek legyünk a pénzügyi kérdésekben; különösen az egyházon belül, hogy ne kifogásolhassák semmilyen cselekedetünket.

Michael W. Campbell, Ph.D

tanársegéd, történelem és teológiai tanszék

Nemzetközi Adventista Felsőoktatási Intézet

Fülöp-szigetek

Fordította: Baksa Viktória