Mai szakasz: 2 Korintus 7

A hetedik fejezet elején Pál apostol védelmébe veszi apostoli szolgálatát. Felhívást intéz az olvasókhoz: „tisztítsuk meg magunkat minden testi és lelki tisztátalanságtól, Isten félelmében vivén véghez a mi megszentelésünket” (1. vers). Továbbá emlékezteti őket, hogy mik a helyes cselekedetek (2b vers), és ezeket a gyülekezet és közte levő szoros kapcsolatukból fakadóan osztja meg (3. vers) illetve reményét és bátorítását fejezi ki a gyülekezet felé (4. vers). 

A fejezet további részében (5-16. versekig) Pál visszatér a fő gondolathoz, miszerint miért változtatta meg az utazási tervét. (Ez az útiterv változás vezetett a korinthusi gyülekezet tagjaival való konfliktushoz.) A levél ezen része igazán személyes, és az előző levelének érzelmi hatásához vezet vissza. „Hát ha megszomorítottalak is titeket azzal a levéllel, nem bánom” (8. vers). Ez az összeütközés vezethetett el ahhoz a lehetőséghez, hogy emberek szíve és élete változzanak meg (9. vers). 

A bűnbánat az a cselekedet, mely a bűntől való elfordulást mutatja. „Mert Isten szerint szomorodtatok meg” mondja Pál, és „az Isten szerinti szomorúság megbánhatatlan megtérést szerez az üdvösségre, a világ szerinti szomorúság pedig halált szerez” (7-8. vers – új prot. ford.).

Tehát hogyan kezeljünk valakit, aki bűnt követett el? A második levélben Pál nem nevesíti azt a személyt, aki bűnt követett el. Korábban emlékeztette a korinthusiakat, hogy bocsássanak meg ennek a személynek (2Kor 2:5-8). Ellen White figyelmeztet minket, hogy keresztényként felelősségünk van abban, hogy kerüljük a kritikus magatartást: „Nagyon könnyű mások hibáiról és tévedéseiről beszélni, és általánosságban kárhoztatni ezt vagy azt a viselkedésformát, de belegondoltunk már abba, hogy ez valójában az ellenség módszere? … Vajon mennyi nyugalmat, békességet és boldogságot találtunk már abban, hogy testvéreink kevésbé kívánatos tulajdonságain rágódtunk? … Nem az történt inkább, hogy hitünk gyengült, tisztánlátásunk csökkent, lelkünk pedig egyre inkább híjával volt Isten kegyelmének?” (48. Levél, 1893). 

Pál saját maga állít fel példát azzal, hogy próbál bátorítani (13. vers). A helyes és jó cselekedetek mutatják, hogy a hitük tényleg valódi. „Örülök” – mondja Pál –, „hogy mindenképen bízhatom bennetek” (16. vers). 

Michael W. Campbell, Ph.D

tanársegéd, történelem és teológiai tanszék

Nemzetközi Adventista Felsőoktatási Intézet

Fülöp-szigetek

Fordította: Rajki Dávid

Mai szakasz: 2 Korintus 6

A 6. fejezetben Pál apostol folytatja szolgálatának védelmét. Korábban intette a korinthusiakat, most emlékezteti őket, hogy helyzetük igen gyors döntést és cselekvést kíván: „Íme, most van a kegyelem ideje! Íme, most van az üdvösség napja!” (6:2 – új prot. ford.). Kérleli őket, hogy figyeljenek. Erről eszembe jut egy gyülekezeti tag, akinek az a rossz szokása volt, hogy folyton beszélgetett istentisztelet alatt, s ezzel elvonta mások figyelmét is. Egyszer aztán prédikáció közben megelégeltem a dolgot, és küldtem neki egy sms üzenetet. Pár pillanat múlva meg is kapta az üzenetet, és szemem sarkából láttam, hogy hirtelen kiegyenesedik. Az istentisztelet után odajött hozzám, és döbbenten kérdezte: „Hogy tudtál sms-t küldeni, miközben prédikáltál?” Azt válaszoltam, hogy megkaptam az sms-ezés lelki ajándékát. Ha Pál apostol ma élne, azt hiszem, nagyon sürgető üzeneteket küldene szét a világhálón és a közösségi oldalakon, hogy emlékeztesse az embereket arra, mennyire fontos a lelki életük, és késlekedés nélkül hozzanak döntést arra vonatkozóan, hogy elfogadják Jézus Krisztust.    

Pál a lelki készenlétre való felhívást rögtön azután intézi olvasóihoz, hogy idézi Ézs 49:8-at. Itt arra utal, hogy az „üdvösség napja” elérkezett Jézus Krisztusban. A továbbiakban emlékezteti olvasóit arra, hogy szükség van tűrésre „nyomorúságban, szükségben, szorongattatásban” (4. vers). A szolgálat nem attól lesz dicsérendő, hogy a szolgálattevő mennyi nehézségen megy keresztül, hanem attól, hogy mi mindent tesz a Szentlélek által. Ennek eredménye a képmutatás nélküli szeretet, az igazság igéjének hirdetése, s az Isten ereje (lásd 6/b-7. vers).

Végül Pál apostol lezárja szolgálata „védőbeszédét”. Emlékezteti őket az apai szerepre, amit betölt a „lelki gyermekek” életében. Apaként inti őket, hogy ne legyenek „hitetlenekkel felemás igában”, mert „mi az élő Isten temploma vagyunk” (14, 16. vers). Még ennél is fontosabb az arra figyelmeztető üzenet, hogy Isten a mi mennyei Atyánk. A személyes, de mégis természetfeletti Istenbe vetett hit volt az, ami megkülönböztette a korai keresztények és zsidók hitét minden más világvallástól.

Michael W. Campbell, Ph.D

tanársegéd, történelem és teológiai tanszék

Nemzetközi Adventista Felsőoktatási Intézet

Fülöp-szigetek

Mai szakasz: 2 Korintus 5

A negyedik fejezet végétől (a 16. verstől kezdődően) az 5. fejezet első 10 versén keresztül Pál apostol a földi lét mulandó természetét hasonlítja össze a feltámadt lét maradandó természetével. Miközben nyilvánvaló, hogy a „külső emberünk megromlik”, ami igazán számít az, hogy „a belső emberünk megújul napról napra” (4:16). Mi azokra a dolgokra összpontosítunk, amelyek nem láthatók, mert azok tartanak örökké (4:17).

Ezen a földön minden homályba vész a menny dicsőségéhez képest. Így a „sátorok” vagy „otthonok” amelyekben lakunk, összeomlanak. Mi „sóhajtozunk ebben a testben” – mondja Pál (5:2), ezt pedig hit által értjük meg, és nem látás által (7. vers). Jézus az, aki a mennyei otthonról és ruháról gondoskodik számunkra. 

A fejezet második fele (11-21. vers) a megbékélés csodálatos szolgálatára emlékeztet bennünket. A mi feladatunk az, hogy meggyőzzük az embereket, hogy jöjjenek és kerüljenek közösségbe Jézus Krisztussal (11. vers). Tény az, hogy ha „bolondok vagyunk, Istenért van az” (13. vers).

A fejezet csúcspontján Pál ezt írja: „Mert a Krisztusnak szerelme szorongat minket, úgy vélekedvén, hogy ha egy meghalt mindenkiért, tehát mindazok meghaltak; és azért halt meg mindenkiért, hogy akik élnek, ezután ne magoknak éljenek, hanem annak, aki érettük meghalt és feltámasztatott” (14-15. vers). Pál feladata nem az, hogy felrója bűneiket, hanem az, hogy elmondja nekik a bűnből való megváltás örömüzenetét (19. vers). Végül is mi Krisztus nagykövetei és képviselői vagyunk, akik osztozunk a megbékélés szolgálatában. A feladatunk, hogy ezt mondjuk az embereknek: „béküljetek meg az Istennel” (20. vers). „Mert azt, aki bűnt nem ismert, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk Őbenne” 21. vers).

Michael W. Campbell, Ph.D

tanársegéd, történelem és teológiai tanszék

Nemzetközi Adventista Felsőoktatási Intézet

Fülöp-szigetek

Mai szakasz: 2 Korintus 4

A keresztény egyház történetében igen korán bekövetkezett az, amivel úgy tűnik a korinthusi gyülekezet is szembesült: a nézet terjedése, miszerint az evangélium híre titkos tudomány lenne. Az apostol kijelenti: „visszautasítjuk a szégyenteljes, titkolt dolgokat, nem járunk ravaszságban, és nem hamisítjuk meg Isten igéjét” (2. vers). A keresztények valójában „az igazság nyílt megvallásával” hirdették az evangélium üzenetét (2/b vers).

A tény, hogy egyesek nem ismerik fel a világosságot, még nem jelenti azt, hogy az igazság hirdetése nem leplezetlenül és nyíltan történik: „… akikben e világ istene megvakította a hitetlenek elméit, hogy ne lássák a Krisztus dicsőséges evangéliumának világosságát, aki Isten képe” (4. vers – ÚRK).

Isten kinyilatkoztatásának egyik legbuzdítóbb ténye, hogy az Ő igazsága nyíltan szembeszáll a bűnnel, és ellenzi azt. Érdekes módon Ellen G. White Bizonyságtételek a gyülekezetnek című művének egyik fő témája is az, hogy mi emberi lényként vakká válunk a bűnnel szemben. Ezért figyelmeztet újra, meg újra: „Bárcsak a Menny nézőpontjából látnátok magatokat!” (többek között: 3. kötet, 39. oldal). Ez a veszély is indokolja, hogy az egyetlen fennhatóságot elfogadjuk. Végső soron Krisztus az igazság mércéje, és nem mi. Ezt a hírt nyíltan és világosan kell, és muszáj is hirdetni a világnak.

Egy főiskolai tanár a szemeszter végén felmérést készített diákjai között arról, hogy szerintük Jézus extrovertált, vagy visszahúzódó volt. A diákok több mint 90%-ának véleménye szerint Jézus ugyanolyan személyiség volt, mint ők. A saját életükkel azonosították Jézusét. Keresztényként azonban soha nem mérhetjük önmagunkhoz hitbéli tapasztalatainkat.

Valószínűleg ezért is köti össze Pál apostol az Isten dicső világosságáról szóló gondolatot a „cserépedényekről ” szóló hasonlattal, ami Isten rendkívüli erejéről beszél. (7. vers). Életünkre minden szempontból hatással van, amit hiszünk, beleértve a testünket is. Az evangéliumi üzenet kincse Pál gyenge testében (a cserépedényben) van elrejtve. Annak ellenére, hogy Pál apostol és társai nélkülöznek minden földi pompát, testükben hordozzák „a Krisztus dicsőséges evangéliumának világosságát” (4. vers).

A 13-18. igeversekben Pál a héber Írások görög változatából idéz, a 116. és 115. Zsoltárokra hivatkozik, melyekben Jézus nem észérveket, hanem a Szentírást előtérbe helyezve szól. Pál és társai is ezt tették. Ilyen szellemben éltek, a Szentírást tették életük irányadójává és a feltámadásba vetett hitük alapjává.

Michael W. Campbell, Ph.D

tanársegéd, történelem és teológiai tanszék

Nemzetközi Adventista Felsőoktatási Intézet

Fülöp-szigetek

Fordította: Csala Beáta

Mai szakasz: 2 Korintus 3

Pál apostol emlékezteti a korinthusi hívőket, hogy nincs szüksége ajánlólevélre, amiben jellemzi magát (3:1). Puszta jelenlétük tesz bizonyságot Pál mellett és a hívek jelleme mellett. Ezen felül az életük tanúskodik lelki útjukról. „Nem tintával, hanem az élő Isten Lelkével van felírva; és nem kőtáblára, hanem a szívek hústábláira ” (3. vers – új prot. ford.).

Pál lelkipásztorként cselekszik. Törődik velük. Tudom mit érzett Pál, mert lelkészként – aki most lelkészeket tanítok – elmondhatom, hogy szeretek hallani korábbi gyülekezeti tagjaimról. Együtt örülök velük, amikor jó híreket hallok, máskor pedig együtt sírok velük. A szívünk összeforrt, még akkor is, ha nem túl gyakran értesülök felőlük.

Ezután Pál ellentétbe állítja szolgálatát Mózesével (amit segítenek megérteni az alábbiak).

Mózes szolgálata

Dicsőséges szolgálat, ami ugyanakkor halált és kárhoztatást is hozott (2Kor 3:7, 9)

Betűkkel kőtáblákra vésett szolgálat (2Kor 3:7)

Ideiglenes és elhalványuló dicsőséggel járt (2Kor 3:7, 9-11)

Mózes leplet viselt, hogy eltakarja az átmeneti dicsőség fényét (2Kor 3:13)

Mózes olvasóinak elméje zárt, szívükön lepel van (2Kor 3:14-15)

Pál szolgálata

Az életadó Lélek szolgálata, aki igazságot hoz (2Kor 3:8 vö. 2Kor 3:6)

Az emberi szívek tábláira íródott (2Kor 3:3)

Magasztosabb szolgálat, fényesebb, örökké tartó dicsőséggel (2Kor 3:8-11)

„Mi pedig az Úrnak dicsőségét mindnyájan fedetlen arccal szemlélvén” (2Kor 3:18)

Akik az Úrhoz térnek, azokról lehull a lepel (2Kor 3:16)

Mindenekfelett ez a „Léleknek szolgálata”, ami „még inkább dicsőséges” (8. vers). Mózes valójában előre mutatott a jelenre a „régi szövetség” által. Ez nem két különböző szövetség, hanem arról van szó, hogy Mózes tanításáról „a lepel… csak Krisztusban tűnik el” (14. vers). Más szavakkal: Mózes szavai és tettei Jézus Krisztusra, a megígért Messiásra mutattak előre.

Michael W. Campbell, Ph.D

tanársegéd, történelem és teológiai tanszék

Nemzetközi Adventista Felsőoktatási Intézet

Fülöp-szigetek

Fordította: Kóczián Ágnes

Mai szakasz: 2 Korintus 2

Pál azzal kezdi ezt a fejezetet, hogy emlékezteti a korinthusi híveket az irántuk érzett „igen erős szeretetére” (4. vers). Utal arra a „sok könnyhullatással” írt rövid levélre, amit valószínűleg a két korinthusi levél közötti időszakban írt. Pál, aki szívében lelkész, arra bátorítja őket a megpróbáltatásaik és konfliktusaik közepette, hogy szeretettel forduljanak azok felé, akik bűnbe estek és kiigazításra szorulnak, nehogy bánat és elkeseredés legyen úrrá rajtuk (8. vers). Az apostol Titusz iránti aggodalmának ad hangot a továbbiakban, akit látni szeretett volna, mielőtt elindul Macedóniába, de nem találkozott vele (13. vers). Ők ketten együtt, egy csapatként szolgáltak Pál korábbi missziós útjain.

Az én kedvenc részem ebben a fejezetben Pál hálaadásának leírása a korinthusi hívekért. Ahogy mondja, minden, amit teszünk, Krisztus körül forog, és hívőként elismerjük és felemeljük Őt, mintha egy róla szóló felvonuláson lennénk. Krisztus az, aki rajtunk keresztül kiárasztja az Ő ismeretének illatát, bárhova is megyünk. Pál arra emlékezteti őket, hogy mi Krisztus Isten számára felajánlott áldozatának jó illata vagyunk, miközben azokért dolgozunk, akik megtartatnak, és azokért, akik elvesznek (14-15. vers).

Jelenleg a Fülöp-szigeteken szolgálok misszionáriusként, és új lakóhelyünkön a csodálatos illatokat szeretem a legjobban. Amikor ideköltöztünk, a gyerekeimnek nagyon hiányzott a megszokott otthonuk. A kisfiam különösen nehezen fogadta el a helyzetet, de eljött a pillanat, amikor odajött hozzám, és így szólt: „Tudod, apa, mit szeretek az új otthonunkban?” Azt válaszoltam, hogy nem, de kértem, hogy mondja el. „Azt szeretem, hogy egy igazi dzsungelben élünk!” Azonnal tudtam, mire utal. Közvetlenül az épület mögött dús lombú banánfák állnak, a házunk pedig egy hatalmas mangófa alatt épült. Ez különösen tetszik a gyerekeknek! Körülöttünk pedig mindenhol trópusi virágok illatoznak, és gyümölcsök érnek. Minden nap hálát adunk Istenünknek ezért a sok szépségért.   

Az iskola területétől nem messze van egy szemétdomb is. Amikor a közelében vagyok, rögtön eszembe jut Pál apostol utalása a jó illat ellentétpárjára: „ezeknek a halál illata halálra, azoknak az élet illata életre. De ki alkalmas erre?” (16. vers – új prot. ford.). Nem nehéz megállapítani a különbséget a szemétdomb bűze és a virágok illata között. Ezért tanácsolja Pál, hogy legyünk élet illata, vagy élet forrása azok számára, akik hisznek, s akik elfogadják Jézus megváltását.

Michael W. Campbell, Ph.D

tanársegéd, történelem és teológiai tanszék

Nemzetközi Adventista Felsőoktatási Intézet

Fülöp-szigetek

Fordította: Kóczián Károly

Mai szakasz: 2 Korintus 1

Valószínűleg eltelt egy kis idő a korinthusi hívőkkel együtt töltött idő óta, mire Pál apostol a 2. Korinthusi Levelét megírta. Ugyan a gyülekezethez fűződő viszonya eléggé közvetlen volt az apostolnak ahhoz, hogy nyíltan megfeddje őket a különböző problémák miatt, és hogy adománygyűjtésre  szólítsa őket a jeruzsálemi zsidó hívők számára (1Kor 16:1-4), mégis valami nyilvánvalóan megváltozott. Úgy tűnik, hogy konfliktus alakult ki amiatt, hogy Pál megváltoztatta tervét azzal kapcsolatosan, hogy mikor tér vissza hozzájuk (2Kor 1:23; 2:1; 7:12).

Valamivel azután, hogy Pál Korinthusba látogatott, írt egy másik levelet (egy közbülső harmadik levelet) is a gyülekezetnek „könnyhullatással” fájdalmakkal teli látogatásáról (2Kor 2:3-4). Habár ez a levél nem maradt fenn, tudjuk, hogy mire két Korinthusi levél megszületett, Pál már elhagyta Kis-Ázsiát, hogy Macedóniába menjen (2Kor 2:13), ahol meghallhatta Titusz beszámolóját arról, hogy a gyülekezet megkapta ezt a „könnyhullatással”  írt levelet. Végül a gyülekezetben megszűnt a pártoskodás, ami nagy örömet és bátorítást jelentett az apostol számára (2Kor 7: 5-16).

Így tehát érthető, hogy a második levél elején Pál apostol magyarázatot ad arra, hogy miért változtatta meg utazási terveit (2Kor 1:15-20). Vigasztaló szavakkal kezdi a levelet Pál arról, hogy Isten velük lesz a bajok közepette is (1: 3-11). Ezek a szavak ma is érvényesek, annak ellenére, hogy nagyon régen íródtak. Ma is vigasztalást keresünk Krisztus lábainál, éppúgy, ahogyan osztozunk Megváltónk szenvedéseiben is (lásd: 5. vers). A Biblia nem ígéri, hogy elkerülnek bennünket a próbák és a szenvedések, hanem arra késztet, hogy ilyen helyzetekben igyekezzünk Jézus Krisztus által bátorítást nyerni. Mint hittestvéreknek, megvan a lehetőségünk arra, hogy meglássuk a körülöttünk élők között azokat, akik „társaink a szenvedésben”, és akik „társaink a vigasztalásban” is (7. vers).

Azon az egyetemen, ahol tanítok, a közelmúltban élete hajnalán meghalt egy fiatalember. Még csak 23 éves volt. Ilyen esetekben gyakran meglepnek bennünket félelmeink. Ha őszinték vagyunk, mindannyiunknak el kell ismernünk, hogy vannak olyan szituációk – amikről Pál apostol is ír –, amiket aligha élnénk túl (8. vers). Mégis a reménység emberei vagyunk, mert Jézus Krisztus megmentett minket egy „még szörnyűbb haláltól”, az Istentől való elidegenedéstől, amit a bűn hozott az emberiségre. Ez a szabadítás Jézus Krisztus kereszten meghozott áldozata által vált lehetővé. Megpróbáltatásai közepette Pál azt mondja, hogy hálás a szolgálatáért és szenvedései miatt elmondott sok imáért, valamint a Jézus Krisztusban elnyert becses ajándékért, az üdvösségért (11. vers). Az ima nem óv meg minden szenvedéstől, de erőt ad, hogy el tudjuk viselni megpróbáltatásainkat.

Michael W. Campbell, Ph.D
tanársegéd, Történelem és Teológiai tanszék
Nemzetközi Adventista Felsőoktatási Intézet
Fülöp-szigetek

Fordította: Liebhardt László