Mai szakasz: Ruth 2

Boáz a „közeli rokon” is megjelenik a történetben. Először abban látjuk a hitét, ahogyan munkásait üdvözli: „Az Úr legyen veletek.” Ők is viszonozzák a köszöntést, bizonyítva azt, hogy kapcsolatukat a kölcsönös szeretet és tisztelet jellemzi, Isten áldásával. (A szeretetet úgy is meghatározhatjuk, mint állhatatos törekvést arra, hogy a másik javára éljek.) Boáz egyértelművé teszi, hogy ugyanígy nézzenek Ruthra is, mert ő is odaadóan gondoskodik Naomiról. A Ruthért mondott imája, amelyet a 12-ik versben olvashatunk, ugyanúgy jó kívánságokkal teli, mint amilyen jó szándékúak az aratással kapcsolatos utasításai. A „szárnyak” Isten törődésére és védelmére utalnak, és talán el tudjuk képzelni, hogy csillognak az Úr szemei a gondolatra, hogy miként fog válaszolni az imára. Naomi arca is azonnal felragyog azokra a hírekre, hogy Ruth hogyan töltötte a napját. A fejezet zárásként még egyszer megemlíti az árpaaratást, felállítva egyfajta szimbolikus ígéret-ritmust, aminek majd a történet kibontakozásakor lesz szerepe.

Jan Haluska

Southern Adventist University
Fordította: Rajki Dávid

Mai szakasz: Ruth 1

Nincs édesebb rövid történet a világon, mint Ruth könyve. Ez az egyszerű beszámoló megszólítja az olvasókat, hogy legyenek tanúi Isten szerető előrelátó gondoskodásának. A három főszereplő élete egyedi reménytelenségből közös bőségbe fordul négy rövid fejezet alatt. Ez a történet egy gyöngyszem. A hagyomány szerint szerzője Sámuel volt, akinek a születése válasz volt édesanyja kétségbeesett imájára.

A történet három özvegy, gyermektelen nő bemutatásával kezdődik, akik Moáb földjén éltek. „Naomi”, akinek a neve azt jelenti: „Kellemes”, meg akarja változtatni a nevét „Mára”-ra, ami „Keserű”-t jelent. Jóbhoz hasonlóan, ő is elvesztette a családját – a férjét és két fiát –, de mint Jób, ő sem vonja felelősségre Istent, ahogy azt Sátán szeretné. A helyzet mégis kétségbeesésbe kergeti, és következtetése is erősen valósághű: úgy tűnik, nincs reménye a jövőre nézve, és azt mondja a menyeinek, hogy a reménységüket valahol máshol kellene keresniük. Ruth mégis megtartotta azt a hitet, amit bizonyára Naomitól tanult, és ez a hit most válik teljessé döntésével, hogy részt vállal Naomi jövőjében, bármilyen vészjóslónak tűnik is. A fejezet egy finom utalással ér véget arra vonatkozóan, hogy mi fog következni. „Betlehem” azt jelenti, hogy „a kenyér háza” és „az árpaaratás kezdetén” érkeznek meg. Isten szeretete nem változott meg, és biztos terve van számukra. Egy apró dolgot figyeljünk még meg a történetben: senki sem fogadja el Naomi névváltoztatását, amit később már nem is erőltet.

  

Jan Haluska

Southern Adventist University

Fordította: Rajki Dávid

Mai szakasz: Bírák 21

A Bírák könyvének 17-21. fejezetei ugyanazzal a néhány ismerős sorral végződnek, mint amivel kezdődnek: „ebben az időben nem volt király Izráelben; azért mindenki azt cselekedte, ami jónak látszott az ő szemei előtt.” Az izraeliták anélkül a lelki és erkölcsi vezetés nélkül próbálták megoldani a saját maguk okozta problémákat, amit Mózes és Józsué képviselt. Bár az Úr biztosította a győzelmet a hitetlenkedő izraelitáknak, de ők nem látták meg Isten útmutatását a következményekben, és továbbmentek azon az úton, amit saját értékítéletükkel helyesnek véltek. 

Az előző, 20. fejezetben a benjáminiták vereséget szenvedtek saját izraelita társaiktól, akiknek Isten megígérte a győzelmet. Izrael fiai esküt tettek, hogy minden izraelitának tilos saját lányait benjáminita férfiakhoz feleségül adni. Ez teljes egészében az ő döntésük volt, nem az Úré, és problémát is okozott később az izraelitáknak, mert alig tudtak módot találni arra, hogy megmentsék Benjámin törzsének maradékát. Most már az esküjük kötelezte őket arra, hogy bármi áron megtartsák, nehogy magukra zúdítsák saját átkukat (21:18). 

Megoldásuk azonban túlmutat a józan ész határain. Eldöntik, hogy elpusztítják Jábes-Gileád városát és lakóit - férfiakat, asszonyokat és gyerekeket - mert kapcsolatban álltak a benjáminitákkal, és ezért nem csatlakoztak az ellenük indított hadjárathoz. A harcok után összehívott lelki ünnepségre sem jöttek el Silóba, hogy áldozatot mutassanak be az Úrnak. Mennyire undorító az ezután következő kegyetlen lépés és a tömegmészárlás! Jábes-Gileád lakói között azonban találtak a harcosok 400 szüzet, akiket életben hagytak feleségnek a benjáminiták számára. Mindeközben az izraeliták sokkal jobban aggódtak amiatt, hogy elkerüljék egy esküszegés következményeit, mint hogy jólétben tudják a testvéreiket. Valójában anélkül sértették meg az eskü szellemiségét, hogy megtörték volna azt. Istenfélelmük teljesen öncélú volt.   

Napjainkban sok meggyőződéses kereszténynek van öncélú hite; csak annyit tesznek, amennyi a követelmények teljesítéséhez elegendő, és semmi többet. Ez félszívű engedelmesség, ami törvényeskedésig fajulhat. Észrevetted már az utóbbi időben, hogy megjátszod magad? Vajon azért engedelmeskedsz Istennek, mert szíved mélyéből ezt szeretnéd, vagy mert muszáj? Az Úr ezt mondja: „szeretetet kívánok én és nem áldozatot: az Istennek ismeretét inkább, mintsem égőáldozatokat.” (Hós 6:6).

Justo E. Morales

Southern Adventist University

Fordította: Rajki Dávid

Mai szakasz: Bírák 20

Egyik fejezet a másik után számol be az izraeliták nemtörődömségéről és tétlenségéről saját erkölcsi állapotukkal kapcsolatosan. Józsué halálával és az izraeliták ezt követő hitehagyásával kezdtük ezt a könyvet. Ettől kezdve az izraeliták nem csupán elnyomásban részesülnek hűtlenségük miatt, hanem szakadások történnek közöttük, sőt, időnként egymás ellen harcolnak, és egymást ölik. Ebben a fejezetben végre azt láthatjuk, ami egyszer sem történt meg Józsué napjai óta, hogy Izrael egész népe (kivéve a benjáminitákat), egy emberként tart gyűlést az Úr előtt. Még bátorítóbb az a tény, hogy azért gyűltek össze, hogy kezeljék a közöttük előforduló gonoszságot.

Izrael fiai felháborodva gyűltek egybe, hogy megtorolják a gonoszságot, és halálbüntetéssel sújtsák a gibeai perverz embereket. Ezzel ellentétben a benjáminiták eltökélték magukat, hogy megvédik a gonosztevőket, és nem adják ki őket. E válasz után az izraeliták elmennek Béthelbe (Isten háza), és megkérdezik Istent. Ám nem azt kérdezik, hogy harcoljanak vagy sem, hanem azt, hogy ki harcoljon velük elsőként (20:18). Az izraeliták már eldöntötték, hogy mit fognak tenni. Érdekes, hogy a sértett fél itt nem a lévita, vagy Izrael vezetői. Ez egy gyalázatos bűn volt Istennel szemben, ők mégsem Istent keresték bocsánatért és vezetésért. Istenre nem úgy tekintettek, mint királyukra és parancsnokukra; hanem úgy közelítettek hozzá, mint egy jóshoz, és a tanácsát jövendőmondó képességeiért kérték. Abból is nyilvánvaló, hogy az izraeliták félreértették Isten szerepét, hogy elhozták a frigyládát Silóból, mert szerencsetárgyként akarták használni (1Sám 4).

Isten csak arra válaszol, amit kérdeztek: Júda harcoljon először, de nincs áldás és győzelem ígérete. A benjáminiták felülkerekednek, és egy hatalmas mészárlás következik. Az izraeliták most már tanácsot kérnek az Úrtól (20:23), de az Úr most sem ígér győzelmet. Csak egy óriási veszteség után közelednek úgy az izraeliták a Mindenhatóhoz, ahogy azt már kezdetben tenniük kellett volna: böjtöltek aznap estig, közben pedig égő- és békeáldozatokat mutattak be az Úrnak. Az Úr csak akkor ígéri meg, hogy kezükbe adja a benjáminitákat (20:26-27). Ekkor „az Úr ... vereséget mért Benjáminra Izráel előtt” (20:35).

Isten szándékosan engedi meg, hogy Izrael kétszer is vereséget szenvedjen a győzelem előtt. Egy fontos leckét kellett megtanulniuk arról, hogy hogyan kapják meg Isten áldását. Noha az ő szerepük csak annyi volt, hogy kitisztítsák a gonoszságot Izraelből, Isten bűnbánatot és alázatosságot kívánt meg tőlük, különösképpen ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy az egész nemzet megérdemelte volna Isten haragját. Kiáltó ellentét van a Gibeával szemben kinyilvánított erkölcsi felháborodás és aközött, hogy az izraeliták éveken keresztül minden lelkiismeret-furdalás nélkül gyakorolták a nyílt bálványimádást. A gibeoniták elleni büntetés minden élet és vagyon teljes megsemmisítése volt, de az ilyen ítélet csak a bálványimádás esetére volt előírva (5Móz 13:12-18)! Képmutatásukban nem vették észre, hogy sokkal buzgóbbak törekedtek testvéreik elpusztítására, mint arra, hogy saját bűneikből megtisztuljanak, és azokra bocsánatot nyerjenek. Vajon nem tanulság ez számunkra?

Justo E. Morales

Southern Adventist University

Mai szakasz: Bírák 19

Ez az elbeszélés Izrael történelmének legsötétebb fejezetét mutatja be, amely a Bírák korszakában zajlott. Az izraeliták által elkövetett összes erkölcsi rémtett közül, amiről ebben a könyvben olvashatunk, messze ez a legmegdöbbentőbb. E történet és Sodoma romlottságának története (1Mózes 19) között túl sok a hasonlóság ahhoz, hogy véletlen legyen. Az író szándékosan tervezte ezt a történetet úgy, hogy összehasonlítsa benne Izrael erkölcsi romlottságát a sodomabeli emberek romlottságával. A lévita szavai foglalják össze a történet lényegét: „Nem történt semmi ilyesmi, nem látott senki ilyet, amióta kijöttek Izráel fiai Egyiptomból, mind a mai napig” (19:30).

Fontos megjegyezni, hogy az elbeszélő nem alkot véleményt a szereplők cselekedeteiről. Nem szabad azt feltételeznünk, hogy a lévita vendéglátója a heteroszexualitást részesítette előnyben a homoszexuális erőszakkal szemben. Azért tette ezt, mert ezt látta a helyesnek. Hasonlóképpen nem a vendéglátás hiánya volt itt az igazi probléma, mint ahogy ezt néhány kommentátor felvetette. Az erőszak, amit ezek a férfiak elkövettek, nem barátságtalan természetükből eredt, hanem gonosz és perverz szívük sarkallta erre őket. Az elbeszélő egyértelművé teszi, hogy itt a bűncselekmény nemi erőszak és gyilkosság, melyet a gibeai férfiak követtek el.

Ezekben a szörnyű cselekményekben az az igazán megdöbbentő, hogy elkövetői Izrael fiai voltak. A nemi erőszak és a gyilkosság nem volt kevésbé gyakori az ókori Közel-Keleten, mint manapság. Ám ilyen szörnyűségek az összes nemzet közül a legkevésbé történhettek volna meg Isten kiválasztott népe között. Az ő erkölcsi mércéjük még abban a korszakban is jóval magasabb volt a szomszédos népek „színvonalánál”, amikor „nem volt király Izraelben”. A lévita ragaszkodott ahhoz, hogy egy izraelita városba menjenek egy idegen város helyett (19:12), ez is azt mutatja, hogy azt hitte, az izraeliták a jobb emberek.

Az izraelita társadalom erkölcsi hanyatlása annak következménye volt, hogy az emberek úgy éltek, mintha nem volna uruk, és Isten sem volna közöttük – de még a környéken sem. Mi is pontosan így élünk a mai világban. Az istenfélelem elavult és idegen fogalomnak tűnik a legtöbb ember számára a mai társadalomban. Jézus követői, Isten kiválasztott népe a kivétel, ők fénysugarak a sötétben! A legtöbbünk valószínűleg sosem lesz részese olyan szörnyűségeknek, mint az itt leírt események – hála az Úrnak! Ám amikor önző módon közelítjük meg a bűnt, a lévita vendéglátójának szerepét játsszuk. Az ír filozófus, Edmund Burke így fogalmazott: „a gonosz győzelméhez csupán annyi szükséges, hogy a jó emberek ne tegyenek semmit”. Ha hagyjuk, hogy a megalkuvás és a kényelem diktáljon akkor, amikor ki kellene állnunk a jóért, számos lehetőséget fogunk elhalasztani, hogy segítsünk azoknak, akiknek a bűn ártott.

Justo E. Morales

Southern Adventist University

Fordította: Baksa Viktória

Mai szakasz: Bírák 18

Bírák könyve első fejezetében azt olvashatjuk, hogy a kánaáni föld meghódítása még nem fejeződött be teljesen (1:26-27). Ez a szakasz leírja, hogyan jutott örökségéhez Dán törzse Kánaán északi részén. Az, hogy a lévitát Manassé (vagy talán Mózes; 18:30) unokájaként azonosítja ez a szakasz, arra utal, hogy ezen események a Bírák korszakának az elején mentek végbe. Mindazonáltal a történet középpontjában nem Lais (a későbbi Dán) városának elfoglalása áll. A történet szerepe, hogy elmondja, hogyan alakított ki Izrael legészakibb törzse egy hamis izraelita vallást, ami annyira jól felépített volt, hogy egészen az asszír fogságig fennmaradt, egy olyan bálványimádó vallást, amely maga után vonta a fogságba vitelt.

Míká és a Dán nemzetségéből valók története is kihangsúlyozza a Bírák könyvének fő motívumát: „nem volt király Izraelben” és „mindenki azt tette, ami helyes volt az ő szemei előtt”. Az Urat kellett volna királyuknak tartaniuk, de az izraeliták elutasították, megrontották vagy elfelejtették törvényének minden tanítását, ami romboló következményekkel járt. Mind Míká, mind a dániak azt gondolták, kisajátíthatják Isten áldásait az által, ha felállítják saját szentélyüket, mintegy versengve (szembeszállva) az eredetivel Silóban. Ha valakinek ebben a történetben, akkor Jonathánnak, a papnak tudnia kellett volna mi a helyes, ám őt egyáltalán nem zavarja a bálványimádás gondolata, sőt örül a lehetőségnek, hogy a hamis vallás főpapja lehet (18:20, 30).

Míká és a dániak története rablással és bálványimádással kezdődik, és azzal is végződik. Csakúgy, mint Sámson történetében, egyik bűn a másikat vonja maga után és a bűnök erkölcsi következménye az idő múlásával egyre rosszabb lesz. A bűn bűnt szül, és a bűn jutalma mindig halál. Bár a Dán törzséből valók sikerrel járnak, nem szabad összekevernünk a sikert Isten jóváhagyásával. Elgondolkodva ezen a történeten imádkozzunk azért, hogy Isten segítsen megtörni a bűn sablonját az életünkben. Emlékezzünk rá, hogy van királya Izraelnek, és hogy Krisztus a mi örökségünk!

Justo E. Morales

Southern Adventist University

Fordította: Kóczián Ágnes

Mai szakasz: Bírák 17

A megelőző történetekben újra és újra emlékeztettek minket, hogy akkoriban mindenki „azt cselekedte, amit jónak látott.” (17:6) . A következő fejezetek világosan bemutatják, hogy hogyan is történt ez, és mik voltak az erkölcsi következményei (a politikaiak mellett) Izrael népe számára.

A legtöbb bibliafordítás ennek a fejezetetnek a „Míká bálányimádása” nevet adja. A korábbi történetekből már tudjuk, hogy a bálványimádás virágzott Izraelben a Bírák idejében. Ami azonban ebben a történetben figyelemre méltó az az, hogy mennyire nagyon szűklátókörűek a szereplők azt illetően, hogy bármit is rosszul tennének: a hamis imádat középpontjában álló bálványt (3-4. vers) az Úrnak szentelték! Mi több, a Míká által emelt törvénytelen oltár Efraim hegyén áll, ugyanott, ahol a silói törvényes oltár is (Józsué 18). Még a történetben szereplő lévita se tudja (vagy nem érdekli), hogy egy törvénytelen imádati helyet felállítani faragott képekkel problémának számít, és boldogan elfogadja a helyzetet úgy, ahogy van (11. vers). Egy igazi lévita alkalmazásával Míká úgy gondolja, hogy az oltára nemcsak hogy törvényes, hanem az Úrnak tetsző is: „Most már tudom, hogy jót fog velem tenni az ÚR, mert egy lévita lett a papom.” (13. vers – új prot. ford.)

Míká megfontolatlan tetteinek az egész izraeli nemzetre több generáción át kiható következményei lesznek. És a dologban az a valóban szomorú, hogy ő nincs is tudatában mindennek. Az Úr szomorúan jelenti ki: „Elpusztul népem, mert nem ismeri Istent. Mivel te megvetetted ezt az ismeretet, én is megvetlek: nem leszel papom! Nem törődtél Istened tanításával, én sem törődöm fiaiddal” (Hós. 4:6).

Ez egy lecke a mi számunkra, hiszen mi vagyunk a választott nemzedék. Isten kihívott minket a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hogy királyi papság, szent nemzet, az Ő elkülönített népe legyünk, hogy azt tegyük, ami igaz, és megtartsuk az Ő parancsait (1Pt 2:9 és Jel 14:12).

Justo E. Morales

Southern Adventist University

Fordította: Kóczián Károly