Mai szakasz: Ézsaiás 49

Bár a szöveg szerint: „Szolgám vagy, ó, Izráel.” (3. vers), a szolga ebben a fejezetben valójában Jézus, a Messiás. A 6. versben Isten Jézusnak mondja: „Kevés az, hogy szolgám légy...,a népeknek is világosságul adlak, hogy szabadításom a föld végéig terjedjen.” Ez a fejezet újabb „szolgaének”, amely Jézusra és az Ő messiási szolgálatára utal.

A fejezet panasszal kezdődik: „Hiába fáradoztam, hasztalan fecséreltem el erőmet a semmire” (4. vers). Isten tehát biztosítja Jézust, hogy nem csupán Izrael megváltása szerepel tervében, hanem a Messiás az egész világ megmentésének eszköze lesz (6-9. vers). Ahogy Izrael is megszabadul egy nap fogva tartóitól, az egész világ megszabadul majd sátántól és a bűn hatalmától.

A bűntől és haláltól Jézus által való szabadulás jó híre hegyeken, országutakon messzire fog terjedni, még Szín földjéről is jönnek majd Hozzá (11-12. vers). A száműzöttek földjéről és a világ legtávolabbi sarkaiból is. (Egyes kutatók szerint Szín földje Kína, vagy Egyiptom, vagy Perzsia.)

Izrael panaszára, miszerint Isten elfeledkezett volna róluk, a Szentírásban található leggyengédebb szavakkal válaszol Isten: „Hát elfeledkezhet-e az anya a gyermekéről, hogy ne könyörüljön méhe fián? És ha ő el is feledkezne, én nem feledkezem el rólad! Íme, a tenyerembe véstelek téged…” (15-16. vers). Milyen csodálatos szeretet! A héber „hesed” szó, ami kegyelmet jelent, az anyaméh szó fordításából ered. Ez a legmélyebbről fakadó anyai szeretet. Isten szeretete az emberiség iránt azonban még ezt is felülmúlja! Mi több, Isten a tenyerébe írta szövetségének ígéreteit, ahogy a fiatalok a telefonszámokat, ha nincs náluk a készülékük. Az egész örökkévalóságon át a tenyerébe lesz vésve szeretetének jele, a szögek ütötte sebek nyomai Jézus tenyerén, melyek az emberiségért hozott áldozatának jelei, mert „Nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért” (Jn 15:13).

Ez a gyönyörű fejezet a száműzöttek hazatérésének erőteljes ábrázolásával zárul. Ismét egy gyengéd családi jelenet tárul elénk: „…és ölükben hozzák haza fiaidat, és leányaidat a vállukon hordozzák.” (22. vers). Királyok és királynők hordozzák őket, és földre borulnak előttük (23. vers).  A dicsőség eme gyermekei kiragadtatnak az ellenség kezéből! Dicsőség az Úrnak! Hogyan történik ez?  A válasz éppoly egyszerű, amennyire megnyugtató, mert Isten lesz az, aki megteszi: „perlőiddel én szállok perbe” (25. vers).

Szülőként sem vagyunk egyedül. Soha nem voltunk, én nem is leeszünk egyedül! Jézus az, aki harcolni fog gyermekeink ellenségeivel a megváltásukért! Halleluja! Dicsőség érte Istennek!

Ron E M Clouzet
az Észak Amerikai Divízió Evangelizációs Intézetének igazgatója
a Lelkipásztori szolgálat és Teológia professzora
Andrews Egyetem

Fordította: Csala Beáta

Mai szakasz: Ézsaiás 48

Míg az előző fejezetekben a pogányok szembesültek Isten mindentudó előrelátásával, most Júda csökönyös gyermekeinek kell ugyanezt tenniük. „Előre megjelentettem azt, ami eddig történt…” (3. vers). Miért? „Mert tudtam, hogy konok vagy” (4-5. vers).

Amikor Nabukodonozor seregei rajtaütnek majd Júdán, a nép nem panaszkodhat arra, hogy Isten védelem nélkül hagyta őket. Réges-régen elmondta már nekik, hogy ez fog történni, és hogy miért. Azt is elmondta nekik, hogyan kezeljék a megszállást (Jer 27:6-11). Nagy csalódás lehetett az Úrnak: „Nem is hallottad…” (8. vers). Semmi sem halálosabb a lélek számára, mint nem hallgatni Isten szavára és makacsul visszautasítani az Ő akaratát.  „Bárcsak figyeltél volna parancsaimra!” – mondja Isten. „Olyan volna békességed, mint a folyóvíz, és igazságod, mint a tenger hullámai” (18. vers). Ehelyett azonban „Nincs békesség – így szól az Úr – az istenteleneknek!” (22. vers).

Milyen gyakran elveszítjük belső békességünket, mert inkább azonnal reagálunk a hangos külső körülményekre, minthogy az Úr biztos hangjára támaszkodnánk. Be kell ismernünk, hogy az Istenbe vetett bizalom nem fakad a természetünkből. Soha nem is fakadt, és amíg csak ezen a földön élünk, mindig az Úr szavát kell választanunk érzelmeink helyett.

Azonban az egész Menny a mi oldalunkon áll. A 16. versből felismerjük, hogy a teljes Szentháromság a mi érdekünkben dolgozik. „Közeledjetek hozzám (a Fiú Istenhez)…Kezdettől fogva nem titokban szóltam (előre megmondtam, mit teszek), amióta az történik, itt vagyok! (az Atya Isten) és Lelkét adta” (16. vers).

„Az egész Menny érdeklődéssel figyeli, hogy Jézusra tekintünk-e, és az Ő akaratának engedelmeskedünk, vagy a kísértések közepette a szív természetes hajlamait követve megadjuk magunkat a gonosz sürgető nyomásának. A kísértéstől szenvedők forduljanak imában Istenhez. Tartsanak ki az imádságban, kétség nélkül tekintsenek az Úrra, és a Szentlélek működni fog az emberi szívben, lélekben és elmében, hogy alá tudja vetni magát a megfelelő elveknek” (That I May Know Him, 276. oldal).

A győzelem: hittel engedelmeskedni Istennek (1Jn 4:4). Ha ezt tesszük, megtapasztaljuk azt a békét, amiről énekelni szoktunk: „Olyan békét, mint a folyó/Olyan békét, mint a folyó/Olyan békét kaptam tőled, Istenem!”.

Ron E M Clouzet
az Észak Amerikai Divízió Evangelizációs Intézetének igazgatója
a Lelkipásztori szolgálat és Teológia professzora
Andrews Egyetem

Fordította: Csala Beáta

Mai szakasz: Ézsaiás 47

Ézsaiás 40. fejezetétől erőteljes felvezetést láthattunk. Júda most a szorongás és bizonytalanság idejében él; a nép most csakis az Urat követheti (Ézs 40). Círusz egy nap majd felszabadítja Isten elnyomott népét (Ézs 41). Ő is egyfajta messiás, aki megszabadít a bűnből (Ézs 42). Ő gyógyszer Izrael betegségére, beleértve a babiloni fogságot (Ézs 43).  Isten kiárasztja a Lelkét a gyermekeire! Nem szabad bízniuk az emberi bálványokban (Ézs 44). Isten megígérte, hogy Círuszon keresztül fog cselekedni; emlékezzünk, hogy mindent ő teremtett (Ézs 45). A babiloniak isteneit elhurcolják a vereségük után, miközben Isten népét az Úr szabadítja meg (Ézs 46.)

Végezetül Ézsaiás 47-ben Babilon bukása kerül sorra. Babilon „szűz leánya” (a pogány templomok kéjnőit gyakran hívták „szent szüzeknek”) lejött és a porban ült (1. vers). Ha ismerősnek tűnik ez a fejezet, az azért van, mert sok szövegbeli részlet – szavak, kifejezések, versek, részletek – feltűnnek a Jelenések könyvében is. Ézsaiás és Jeremiás a történelmi Babilonról ír, míg a Jelenések könyve a világ végén létező Babilonra utal.

Babilon „dicsőítette magát” (Jel 18:7), de most már „nem hívnak többé téged gyöngének és elkényeztetettnek” (Ézsaiás 47:1). Dicsekedett, hogy ő sem nem özvegy, sem nem gyermektelen (5,7. vers, Jel 18:7), de Isten magányt küld rá (11. vers). És mindez hirtelen történik meg, „nagy hamar egy napon” (9. vers), sőt mi több, egy órában (Jel 18:8, 10, 16, 19).

Az egyik legérdekesebb dolog Istenről az az, hogy hogyan használja fel sátán cselekedeteit, hogy elérje a céljait a gyermekeinek érdekében. Mennyire fontos mindezt jól belevésnünk az agyunkba. A sok nyomorúság, mely körülvesz minket, eszköz lehet Isten kezében a mi érdekünkben.  Nem hiába szokták mondani, hogy ne aggódjunk mert „az aggodalmaskodás vak, nem láthat a jövőbe, Jézus azonban kezdettől fogva látja a véget. Minden nehézségben van kész útja, amely a szabaduláshoz vezet. Mennyei Atyánk ezerféle módon gondoskodik rólunk – ezekről sejtelmünk sincs” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 2003, Advent Kiadó. 273. oldal). És most nagyon figyeljünk ennek a bekezdésnek az utolsó részére: „Akik elfogadják azt az egy elvet, hogy az Istennek való szolgálatot és az Ő tiszteletét mindenek fölé helyezik, azok aggodalmai szertefoszlanak, sima ösvény tárul lábuk elé.” Bízz Benne. Bízz Benne! Addig mondogasd magadnak Isten ígéreteit, amíg meg nem bízol Benne. Tedd meg még ma!

Ron E M Clouzet
az Észak Amerikai Divízió Evangelizációs Intézetének igazgatója
a Lelkipásztori szolgálat és Teológia professzora
Andrews Egyetem

Fordította: Rajki Dávid

Mai szakasz: Ézsaiás 46

Bél egyike volt a főbb isteneknek Babilonban. Bél, hasonlóan Baálhoz, azt jelenti „úr” és ezzel a titulussal illették meg Bélt, főistenüket, Mardukot (Jer 50:2), valamint a fiát, Nebót is, aki a tudás és irodalom istene volt. A babiloniak gyakran zarándokoltak el Bél városába minden év kezdetekor, és állatokkal húzott szekereken vitték az istenek képeit. De természetesen az egész hiábavalóság volt, mivel ezek az istenek nem tudták megakadályozni Babilon bukását (2. vers).

Habár nincs bizonyíték arra, hogy ezt a jelképes szertartást eljátszották volna akkor is, amikor mindezekre mikor Círusz átvette Babilon felett az irányítást, a figyelmes tanuló fel tudja fedezni, hogy mindez pontosan egy évszázaddal azelőtt történt, hogy Nabukonodozor elpusztította Jeruzsálemet. Az asszír király, Szanhérib lerombolta Babilont és elvitte Marduk bálványát is zsákmányként. Isten azt mondta: ez már egyszer megtörtént, és újra meg fog történni.

De a különbség a hasznavehetetlen babiloni istenek, és Izráel csodálatos Istene között még nagyobb! Míg a pogányok isteneit szekereken kellett hordozni, Isten saját maga hordozza tenyerén gyermekeit születésüktől fogva a halálukig! „Hallgassatok rám, Jákób háza és Izráel házának minden maradéka, akiket magamra raktam anyátok méhétől fogva, és hordoztalak születésetek óta; Vénségtekig én vagyok az, és megőszüléstekig én visellek; én teremtettem és én hordozom, én viselem és megszabadítom” (3-4. vers).

Hallottad már a Lábnyomok című verset? Biztosan hallottad már. „Álmomban Mesteremmel tengerparton jártam…” A szerző (akárki is volt) visszatekintve a megtett útra, néha csak egy pár láb nyomát vélte felfedezni a homokban, és ez megzavarta, hiszen úgy tűnt, hogy az Úr nem volt vele életének legnehezebb szakaszaiban. Végül azonban az Úr ezeket a szavakat suttogja a fülébe: „azért láttad csak egy pár láb nyomát, mert a legsúlyosabb próbák alatt téged vállamon hordoztalak!” (Túrmezei Erzsébet fordítása).

Milyen nehéz is elviselni, ha Isten hallgat! Teljesen természetes, hogy elcsüggedünk, amikor úgy tűnik, minden rosszra fordul körülöttünk, a lelkünk sötétségbe burkolózik, és a sötétség befészkeli magát a szívünkbe. Isten az ő szolgáján, Ézsaiáson keresztül emlékeztet minket arra, hogy isteneket gyártani az általa teremtett dolgokból, nem megoldás (5-7. vers). Ha minden gondolatunkat Őreá összpontosítjuk, aki kijelenti kezdettől fogva a véget (10. vers) összpontosítjuk, egyedül akkor leszünk bizonyosak abban, hogy az ő szabadítása nem késik (13. vers). Figyeljünk minden nap Istenre, és arra, hogy a szabadítása már közel van!

Ron E M Clouzet
az Észak Amerikai Divízió Evangelizációs Intézetének igazgatója
a Lelkipásztori szolgálat és Teológia professzora
Andrews Egyetem

Fordította: Rajki Dávid

Mai szakasz: Ézsaiás 45

Ez a fejezet annyira tartalmas, hogy nehéz is röviden összefoglalni mondanivalóját.

Először is, a szakaszban újra ott szerepel Círusz király. Amikor az evangélisták Ézsaiás 44:26-45:1 verseit idézik, egyszerűen lenyűgözik a közönséget, ahogy elmesélik a babiloni hódítást és elmondják, hogyan jósolta meg mindezt Ézsaiás 150 évvel korábban. A hódító neve, a királyok és városok leigázása, a folyó kiszáradása, a tény, hogy a kapuk nyitva maradtak; valamint a rendelet Jeruzsálem és a Templom újjáépítéséről, mind itt található ezekben a versekben.

A történet Círusz saját szemszögéből – mely a Círusz-hengeren, a British Múzeumban található – elmondja Babilon harc nélküli bevételét, és azt is, hogy a foglyokat szabadon engedték, hogy a saját földjeiken azt imádhassanak, akit csak akarnak. A görög történetíró, Hérodotosz további részleteket árul el: miközben Círusz felállította az ostromgyűrűt Babilon körül, a király kedvenc lova megfulladt az Eufrátesz folyóban. Feldühödve a folyóra, megparancsolta az embereinek, hogy ássanak elvezető csatornákat a folyótól, hogy az kiszáradjon. Az Eufrátesz folyó a város falai alatt végigfutott a városon keresztül, így mikor a vízszint eléggé lecsökkent, Círusz serege be tudott vonulni a városba a folyómederben és kinyitotta a város kapuit. Azon az estén Babilon királya elesett (Dániel 5:30).

Nagyon sok liberális gondolkodásút tudós azt mondja, hogy Ézsaiás 40-66 fejezeteket nem Ézsaiás próféta írta, hanem egy „második” Ézsaiás. A legfőbb okok, amelyek miatt ezt állítják: Círusz említése még a születése előtt, a prófécia részletessége, és a rengeteg helyszín említése a szövegben a babiloni fogság és visszatérés idejéről. Emiatt vetették fel a tudósok, hogy Ézsaiás könyvének ez a része két századdal később íródott, az események után, és nem jóval előtte.

Ézsaiás szerzőségét  azonban szilárd érvek támasztják alá, és ezek közül az egyik az a fontos tény, miszerint János apostol Ézsaiás könyvének 6. és 53. fejezetéből úgy idéz, mint egy szerző művéből (lásd Jn 12:38-41-ben). Ézsaiás könyvét megtalálták a Holt-tengeri tekercsek között is, melyeket 150 évvel Krisztus születése előtt másoltak le és 1947-ben találták meg. Ezekben a tekercsekben sem találjuk nyomát különálló könyveknek, vagy több szerzőnek, mint ahogy a tudósok állítják.

Van még egy fontos téma ebben a fejezetben. A 11. és 12. versekben Isten két rendíthetetlen bizonyítékot ad isteni mivoltáról és tulajdonságairól: az egyik ilyen bizonyíték, hogy ismeri a jövőt, a másik, hogy ő az univerzum teremtője. Ezt a másodikat, melyet oly gyakran megtalálunk ezekben a fejezetekben elneveztem „Isten aláírásának.” Isten aláírásának három eleme van: 1) Ő teremtette a mennyet; 2) Ő teremtette a földet; 3) Ő teremtette az embereket, hogy népesítsék be a Földet. Ez mind hatszor van megemlítve Ézsaiás könyvének ebben a részében (42:5; 44:24; 45:12, 18; 51:13, 16). A 45. fejezetben kétszer is! „Én alkotám a földet, és az embert rajta én teremtém, én terjesztém ki kezeimmel az egeket, és minden seregöket én állatám elő” (12. vers).

Az egyik legmélyebb tapasztalatom az elmúlt néhány évben az volt, hogy oly sok mindent tanultam a kozmológiáról és Isten nagyságáról. A világegyetem precizitása, szintúgy mint a mi földünké, melyen élünk, sőt még a saját biológiai felépítésünk is csodálatos bizonyítéka, hogy egy Isten létezik, és csak Neki, egyedül Neki van hatalma, hogy ilyen pompás dolgokat teremtsen. Dicsőítsük az Ő nevét! Ő a Teremtő!

Ron E M Clouzet
az Észak Amerikai Divízió Evangelizációs Intézetének Igazgatója
a Lelkipásztori szolgálat és Teológia professzora
Andrews Egyetem

Fordította: Rajki Dávid

Mai szakasz: Ézsaiás 44

Azt szeretem a legjobban ebben a fejezetben, amit a két fiamról és a lányomról mond, akik mára már mindhárman fiatal felnőttek. Talán a 49. fejezet 24. és 25. verse a legismertebb ézsaiási igeszakasz, amelynek ígéretét világszerte szülők sokasága igényli gyermekei számára. Arra jutottam, hogy a 44. fejezet 5. verse csaknem ugyanannyira ismert és szerettet igevers. Nemrég, az egyik reggel, amikor korán felébredtem, és egyik gyermekünk miatt aggódtam, valahogy ennél a fejezetnél nyitottam ki a Bibliámat. Isten így szólt hozzám gyermekeinkről: „kiöntöm lelkemet a te gyermekeidre, és áldásomat a te utódaidra” (3. vers), és „az egyik azt mondja: ez a nevem: »Én az Úré vagyok!« A másik Jákób után nevezi el magát, a következő ezt írja kezére (vagy kezével): »Az Úr tulajdona« (5. vers).

Évekkel ezelőtt egyszer gyermekeink nevei mellé írtam ezeket a kijelentéseket. A legidősebb ezt mondja majd „Az Úré vagyok”, a második Jákób neve után nevezi el magát, ami nem más, mint Izráel, a „Győző”, és a lányunk azt írja majd, hogy „Az Úr tulajdona”. Hányszor és hányszor igényeltem számukra ezeket a neveket imáimban Jézus Krisztus érdemeiért! 

Még a második versben található igen ritka kifejezés – Jeshurun – is a szülőknek szól. A szó Jákóbra utal, és azt jelenti, hogy egyenes, valaki, aki emelt fővel jár. Az „-un” végződés gyöngédségre utaló kicsinyítő képző, jelentése: „Én kicsi Jákóbom”. Nem nehéz elképzelnünk egy fiatal édesanyát, aki alvó babájához fordul, és arra vágyik, hogy egyenes ember váljék belőle. Vagy gondoljunk egy középkorú édesapára, aki hosszú, őszinte imáiban térdein azért esedezik, hogy távolban lévő gyermekei a hűség emberi legyenek. Istenünk is ekképpen vágyakozik arra, hogy mi is ilyenek legyünk.

 
Azonban még ennél is több van Ézsaiás könyve 44. fejezetében. Ugyanaz a szerető Isten, aki megígérte, hogy kiönti Lelkét utódainkra, azt is kijelenti, hogy nincs senki olyan, mint Ő. Az egyik bizonyíték erre, hogy Ő képes kijelenteni a jövőt. „És ki hirdetett hozzám hasonlóan?” – mondja Isten „a közeli és távoli jövőt” (7. vers). Olyan egyértelmű Isten a jövendölésekben, hogy az eseményt másfél évszázaddal megelőzően pontosan előre látta Cyrus, a Médó-Perzsa uralkodó szerepét Babilon elfoglalásában, látta előre, hogy Jeruzsálem újra benépesül, és Júda városait újjáépítik (26-28. vers). További jövendöléseket olvashatunk a holnapi, 45. fejezetben.

Ez az, amiért Isten nem érti, hogy miért kellene még csak gondolnunk is arra, hogy elforduljunk Tőle, és bálványokat imádjunk. A 9-20. versek leírását a bálványimádásról helytelenül értelmezve talán hamis biztonságérzetünk lehet, hiszen mi nem faragunk vagy öntünk bálvány szobrokat, és nem borulunk le előttük. Nem imádunk, és nem tisztelünk bálványokat. De tényleg nincsenek bálványaink? A bálványistenek mai megfelelő lehetnek a sport különböző formái, vagy a filmek, kitalált, virtuális dolgok, étel, ital, kinek mi a legvonzóbb a megannyi számunkra hozzáférhető dolgok közül, amelyek által elmenekülünk az élet gyakran fájdalmas valósága elől. Mihez vagy kihez fordulunk, amikor elkeseredettek, lehangoltak vagyunk, vagy jelentéktelennek érezzük magunkat? Bármi is legyen vigaszunk forrása, ahová menekülünk az igaz Isten helyett, az az „istenünk”, modernkori bálványunk. Az Úr emlékeztet bennünket „A bálványok csinálói mind hiábavalók, és kedvenceik mit sem használnak”, nem érnek semmit (9. vers).

Istenünk azonban a semmiből teremtette ezt a világot. Ő nem csupán Teremtőnk, de Megváltónk is (24. vers). Ő mindig kész, hogy segítségünkre siessen. Hagyatkozzunk Rá, vigyük hozzá megnehezedett szívünket – minden terhünket és gondunkat – még ma. Ő alkotta az egész világegyetemet. Egészen bizonyosak lehetünk abban, hogy megoldást tud nyújtani a mi problémáinkra is.

Ron E M Clouzet
az Észak Amerikai Divízió Evangelizációs Intézetének Igazgatója
a Lelkipásztori szolgálat és Teológia professzora
Andrews Egyetem

Fordította: Liebhardt László

Mai szakasz: Ézsaiás 43

Ebben a fejezetben, valamint Ézsaiás könyvének többi ilyen szakaszában Isten kinyilatkoztatja saját reményteljes terveit csakúgy, mint az Izrael miatti csalódottságát. A 42. fejezet végén azt a szomorú kijelentést olvassuk, hogy Istennek át kellett adnia Izraelt ellenségei kezébe, bálványimádásuk miatt (42:23-25). Ebben a fejezetben Isten elmondja, hogy Izrael volt a az Ő tanúja, szolgája, akit azért választott, hogy bemutassa a pogány népeknek az Úr valódi jellemét és természetét: Ő az Úr, és rajta kívül nincs más Szabadító! (10-11. fejezet). De mint az a fügefa, melyet gyümölcs helyett csak levelek borítanak, Izrael is csak hivalkodó lombruhát viselt. Habár a pogányok szerettek volna életet kapni Izrael Istenétől, Izrael önző tetteivel és értékrendjével rejtve tartotta Őt a világ elől.

És így szólt Isten: „Mert én újat cselekszem” (19. vers).

Vízen és tűzön – az Úr tisztító útjain – is átküldelek majd, de nem fogsz megfulladni, és nem is égsz meg. Úgy képzelem, Júda népének néhány hűséges tagja emlékezett Ézsaiás szavaira, amikor közel egy évszázaddal később kénytelenek voltak átkelni a sivatagon és a nagy Eufrátesz folyón, mint a babiloni birodalom száműzöttei. Isten népét arról biztosítja, hogy elküldi Babilóniába őket, mint menekülteket (14. versszak). „Ha én cselekszem, ki másíthatja meg?” (13. vers).

                                                                                                            

Ugyanakkor Izrael Megváltója emlékezteti is önfejű gyermekeit, hogy Ő az, aki „utat készített a tengeren… aki hagyta, hogy kivonuljanak a harci kocsik és a lovak”, amelyek „elaludtak és elhamvadtak, mint a mécses” (16-17. vers). Csakúgy, mint mikor az Úr legyőzte az egyiptomiakat a Vörös-tengernél, a legnagyobb nemzetet, amely abban az időben a földön létezett, a babiloniakra is gondja lesz a megfelelő időben. Sőt, azt mondja: „Ne a régi dolgokat emlegessétek” (18. vers), közel a szabadulás, „mert én újat cselekszem”.

                                                                                                     

Elképesztő, ahogy milyen tartós Izrael hűtlensége – Isten töretlen hűsége ellenére (lásd 22-25. fejezet). Isten a mi önző tetteinkre és akaratának szándékos megtagadására is azt mondja: „vétkeidre többé nem emlékezem”. Miféle Isten tenne ilyet? Az Atya minden értelemben sokkal nagyobb, mint az emberi történelem legkiemelkedőbb szereplője. Nem úgy gondolkodik, mint mi, nem az alapján dönt, mint mi és nem a mi hajlamaink szerint jár el. Ő a maga a jóság, akinek örökké tart a szeretete.

„Én vagyok az, aki eltörlöm álnokságodat” – ígéri az Úr. És milyen kiváló érdemre tekintettel teszi ezt? A bennünk rejlő jóság alapján? Talán mert meg akar szabadítani az ellenség rontásától? A Mindenható ezt mondja: „önmagamért” (25. vers). A megbocsátást a legkiválóbb érdem – saját érdemei, Jézus Krisztus érdemei – alapján kapjuk.

Dicsőség Istennek, akitől minden áldás származik!

Ron E M Clouzet
a NAD Evangélizációs Intézet igazgatója
a teológia és szolgálat professzora
Andrews Egyetem

Fordította: Baksa Viktória