Az ókori
Közel-Keleten a rabszolgatartás leggyakoribb oka az eladósodás volt. Kölcsön felvételekor a szegény emberek nem
tudtak mást felajánlani biztosítékként, mint saját magukat vagy családtagjukat.
Abban az esetben, ha nem tudták visszafizetni a kölcsönt, a hitelező megragadta
az adóst vagy családtagját, és a szolgájává tette. Képzeljük el, micsoda áldást
jelentett ez az adósság-eltörlésre vonatkozó rendelkezés, amelynek értelmében
hét évente mindenki lehetőséget kapott a gazdasági helyreállításra.
Ideális esetben az
izraeliták között nem lett volna szabad az egyéneknek elszegényedniük. De ebben
a fejezetben megmutatkozik a valóság: „Mert a szegény nem fogy el a földről”
(11.vers). Ez azért lehetett így, mert néhány izraelita nem
engedelmeskedett teljes mértékig Istennek az adósságok eltörlését illetően.
Azokban a nehéz
időkben Isten gyakorlati nagylelkűségre próbálta tanítani népét. „hanem légy hozzá bőkezű, és adj neki
szívesen kölcsönt, amennyire szüksége van, amiben szükséget szenved” (8. vers). Ez a „szükségek” betöltésére
korlátozódik, és nem a „kívánságok” teljesítésére. A túléléshez nélkülözhetetlen,
elemi szükségletek kielégítéséről szól, nem pedig luxuscikkekről.
„Drága Atyám, nyisd meg a szemem, hogy észrevegyem a körülöttem
lévő szegények szükségleteit! Tudom, hogy Te vagy a világegyetem legnagylelkűbb
adományozója. Segíts, hogy olyan lehessek, mint Te.”
Fordította Kóczián Ágnes
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése