Mai szakasz: Jób 40

Megjegyzés: az angol és az új fordításhoz képest 5 vers eltolódás található. Ebben a felolvasásban az angol változatot követjük.

A 39. fejezetben Isten befejezte képességének ecsetelését, hogy állatok sokféle faját teremtette meg különleges tulajdonságokkal. A 40. és 41. fejezetben három jelképes állat leírását találjuk. Az első kettő félelmetes az emberiség számára, a harmadik a gonoszok számára lesz félelmetes, de nem a hűséges maradék számára. Mind a három állat kapcsolatba hozható a vizsgálati és a végrehajtói ítélettel.

Isten tudja, de megkérdezi, hogy milyen lesz a gonoszok helyzete, akik szembeszállnak az Istennel. „Mit perlekedik a Mindenhatóval az akadékoskodó? Aki Istennel akar vitatkozni, feleljen neki!" (1-2. vers - új prot. ford.). Amikor Jób ezt meghallja, térdre esik és csendben marad. Nincs mit mondania. Kezét a szájára teszi (3-4. vers). Ha kérdés van, nem fog felelni, ha másodszor is megkérdezik, ő akkor sem ejt ki több szót (5. vers). Jób érzékeli Isten örökkévaló karjait maga körül és ez a mély és szeretettel teljes békesség érzése megnémítja őt.

Az Úr azonban még nem fejezte be mondandóját, mert Jóbnak látnia kell, hogy a vizsgálati ítéletet végrehajtói ítélet követi majd. Isten felszólítja Jóbot, hogy legyen olyan, mint egy ügyvéd egy bírói tárgyaláson. „Nosza! övezd fel, mint férfi, derekadat; én kérdezlek, te pedig taníts engem!” (6-7. vers). Jób úgy viselkedik, mint egy gyerek, de az Úr azt akarja, hogy férfi módjára (geber) viselkedjen. Isten négy kérdést fog feltenni Jóbnak ebben a bírósági eljárásban (a vizsgálati és a bekövetkező végrehajtói ítéletben): 1. „Semmivé akarod tenni az én igazságomat?” (8a. vers); 2. „Bűnösnek mondasz engem (ahogy Sátán teszi), hogy te lehess igaz?” (8b. vers); 3. „Van-e olyan karod, mint az Istennek (hogy véghezvidd az ítéletet)?” (9a. vers); 4. „Tudsz-e olyan hangon mennydörögni, mint ő (amikor kihirdeti az ítéletet)?” (9b. vers). Jób számára minden kérdésre a válasz egy határozott "nem".

Ezek után Isten felszólítja Jóbot: ha úgy gondolja, hogy úgy viselkedhet mint a Fáraó, akkor nézzen is ki úgy mint ő: „Ékesítsd föl magad fenséggel és méltósággal, öltözz ékességbe és pompába!” (10. vers). Isten azt mondja Jóbnak, hogy ha azt akarja feltételezni, hogy a vizsgálati ítélet úgy működik, ahogyan a harcos fáraók tették, akkor ellenségeit ássa „el valamennyit a föld alá, zárja el őket rejtett helyre!” (13. vers). Mózes élt Egyiptomban és ismerte a fáraó büszkeségét. Ha Jób le tudja győzni ellenségeit, mint egy fáraó a harci szekerén, „akkor még én is (Isten) dicsérlek téged, mert megsegített a jobbod” (14. vers).

De Isten egy nagyobb ellenségről szeretne beszélni és egy nagyobb harcos Messiásról, aki el fog jönni. Ezért bemutat két vadállatot, amellyel ember nem bír el és egy harmadikat, amely a harcos Messiást fogja szimbolizálni. Őt a 41. fejezet nagyobb részletességgel fogja bemutatni. A fejezet hátralévő vadállatairól úgy vélik, hogy az a víziló és a krokodil lennének. Az első részben sok kifejezés illik a vízilóra, a második részben pedig a krokodilra. Azonban sok igényes olvasót nem nyugtat meg ez értelmezés a rövidfarkú vízilóról, akinek „merev a farka, mint a cédrus” (17. vers). Azonban a vízilovat és a krokodilt jól ismerték az ősi Egyiptomban. Ennek a hatalmas állatnak jellegzetes tulajdonságai vannak. a. Isten teremtette őt éppúgy, mint Jóbot és az egész emberiséget; b. a lábai és a hasa képezi erejének forrását (16. vers); c. farka merev, mint a cédrus, combjának inai egymásba fonódnak (17. vers); d. csontjai, mint az érc-csövek (nehusa), lábszárai, mint a vasrudak (barzel) (18. vers).

A kritikusok morgolódnak és azt mondják, hogy a vasat nem ismerték abban az időben. A régészek azonban egymástól távol levő helyeken találtak Jób idejéből származó vasat. Nincs szükség a könyv későbbi keletkezése mellett érvelni és tagadni Mózes szerzőségét.

Ez az állat magasabb a nádnál, nagyobb a mocsárnál és a fák árnyékánál a folyó partján (20-22. vers). Egy víziló el tud rejtőzni a nádasban és a fűzfák árnyékában, de ez állat olyan nagynak tűnik, hogy a víziló kicsi mellette. Mialatt Mózes Midián földjén ezt a könyvet írta hallhatott róla vagy tanulmányozhatta a Jordán folyó áradásait, amelyet később láthatott is. Nyilvánvalóan ez a vízilószerű lény az özönvíz után élhetett, mert Jób ismerte. Azt is tudjuk, hogy a kihalt dinoszaurusz ismert volt Jób idejében, mert leírást találunk róla ősi cseréphenger feliratokon. Isten erről a fajta dinoszaurusz-szerű hatalmas lényről beszél. A víziló találó lehet, de túl kicsi a leíráshoz képest. 

Fel kell készülnünk ezen állatok titokzatos tulajdonságainak megértéséhez, mert azok Isten ellenségeinek a jelképeivé válnak, sokkal pontosabban sátán jelképeivé. Isten ezen állatok teremtéséről beszél (19. vers). „Az Isten alkotásainak remeke ez” (egy olyan jellegzetesség, amely sátán, mint Lucifer esetében is megtalálunk, amikor Isten megteremtette őt a Mennyben). Isten képes megsemmisíteni Sátánt (19. vers). Krisztus a harcos Messiás, el fogja pusztítani sátánt a millennium végén. A hadakozó Isten ráveti szemeit Sátánra és megsemmisíti őt (24. vers).

Drága Istenünk!

Azt tanuljuk, hogy Te még mindig uralkodsz. Sátán éppúgy a környékünkön ólálkodik, mint Jób életében, ezért szükségünk van a te oltalmadra. Megváltásod végül nyilvánvalóvá lesz, amint megszabadulunk az ellenséges erők fennhatósága alól. Köszönjük, hogy a Te uralmad alatt biztonságban lehetünk! Ámen!

Koot van Wyk
Kyungpook National University
Sangju, South Korea

Bírák 5

A Bírák könyvének ötödik fejezetében Debora és Bárák egy duettet énekel, egy „új éneket az Úrnak” ahogyan a Zsoltárok könyvének 96:1 versében olvashatjuk. Milyen friss, aktuális és konkrét példa ez Isten csodálatos magasztalására! Debora és Bárák egyszerűen csak énekelhette volna Mirjám énekét, ami Isten szabadításáról szól, amikor Izráel átkelt a Vörös-tengeren. Ehelyett, íme egy új ének, ami azt részletezi, mit vitt véghez értük éppen akkor az Isten.. Amikor számba veszik az énekben, mit tett értük Isten, amikor megmentette őket Siserától, akkor a jelenben cselekvő, hatalmas VAGYOK iránt fejezik ki hódolatukat.

Bár arról is kell énekelnünk, mit tett értünk Isten a múltban, arról is fontos új dalt énekelnünk, hogy mit tesz értünk a jelenben. Ha saját életemet nézem, túlságosan gyakran előfordul, hogy nem sikerül leírnom, megragadnom Isten hatalmas cselekedeteit a jelenben. És amikor nem sikerül felidézni, miként vezetett Isten eddig, és vezet most is engem, akkor elkezdek aggódni a jövőmért. Debora és Bárák duettje arra hív minket, hogy emlékezzünk Istenre, aki most is hatalmasan munkálkodik népéért. Énekeljünk új énekeket az Úrnak, olyan személyes énekeket, amelyek részletesen bemutatják, milyen különlegesen dolgozik Isten az életünkben!

Brennon Kirstein,

A Southern Adventist University káplánja

Fordította: Rajki Dávid

Mai szakasz: Jób 39

Isten még mindig beszél Jóbhoz. Mózes leírja Isten Jóbhoz intézett üzenetét, és ebben a fejezetben Isten, mint egy biológia tanár, aki végigvezeti a diákjait egy hat állatból és madárból álló listán, bemutatva különlegességeiket és csodás tulajdonságaikat. Jób megkérdezi Istent, hogy tudja-e, hogy miért úgy teremtette ezeket az állatokat, ahogyan teremtette. Az állatok a következők: zerge és szarvas (1-4. vers); szamár (5-8. vers); vad bivaly (9-12. vers); strucc (13-18. vers); ló (19-25. vers) és sas (26-30. vers). Olyan az egész, mintha elvinnének bennünket az állatkertbe.

Az 1. versben kapcsolat fedezhető fel két párhuzamos mondatrész között, amely úgy kezdődik, hogy „Tudod-e?" és úgy végződik, hogy „Megfigyelted-e?" Isten azt is megkérdezi Jóbtól, hogy meg tudja számolni a hónapokat, amelyekben ezek az állatok vemhesek. Jób feladata volt, hogy ismerje juhait és kecskéit, a korukat és az időt a fogantatástól születésükig. Jób és szolgái feljegyzéseket készítettek erről. Jób előre tudhatta, hogy ezek az állatok hol fognak megelleni, és hogy a kicsinyek mikor nőnek fel és mikor hagyják egy anyjukat, akihez soha nem térnek vissza (3-4. vers).

Dr. Sang-ne Kim a Sahmyook egyetem igazgatója 2013-ban elmondott egy prédikációt az ember és az állatok közötti különbségekről és kihangsúlyozta: „az állatok nem ismerik fel a szüleiket és nem térnek vissza hozzájuk." Tehát hogyan lehet igaz az evolúció? Isten az emberbe más tulajdonságokat plántált, mint az állatokba, és természetesen Jób, Mózes és Isten is tudta.   

Aztán Isten rátér a második állatra, a szamárra (5. vers). A rabbik nem voltak biztosak abban, hogy ez a vers a vadszamárra vonatkozik-e, mert ezek a pusztában a „szikes földön” élnek. Más tudósok azt vélik, hogy ezek a versek valamiféle vadmadárról beszélnek (5-8. vers). A lényeg ez: Isten választ vár Jóbtól arra a kérdésre, hogy ismer-e olyan állatot, amely örül a szabadságának és a pusztában a szikes földön él. Ezt az állatot nem érdekli a hajcsár kiáltozása, hogy álljon félre. Szereti a hegyeket, minden zöldet megtalál, és kineveti a városi sokadalmat (7-8. vers). 

A harmadik állat, amelyről Isten beszélni akar Jóbnak, a vadbivaly, vagy egyesek szerint az orrszarvú vagy a bölény. Isten meg akarja tudni Jóbtól, hogy a bölény megszelídíthető-e (9. vers). Használhat-e Jób egy kötelet, hogy szántásra fogja a bölényt? Hatalmas ereje hasznos lehet-e Jób számára? (10-12. vers). A válasz nemleges. Miért? Isten vadállatnak teremtette és nem arra, hogy háziasítsák és az embert szolgálja. A tehén szelíd, a bölény vad. 

Aztán Isten rátér a negyedik állatra a struccra, amely büszke és vidám. Egyes rabbik úgy vélik, hogy ezek a versek a gólyáról vagy a keselyűről szólnak, mások valamilyen hatalmas madárra gondolnak, vagy éppen egy pávára. A strucc a földben hagyja a tojását (14. vers). Isten megkérdezi Jóbot, hogy tudja-e, hogy a strucc elhagyja a tojását és nem gondol arra, hogy egy elefánt vagy valamely mezei állat lába széttörheti (15. vers)? Vajon tudja-e Jób, hogy a strucc keményen bánik fiaival (16. vers)? A lényeg, amire Isten rá akar mutatni, ez: Ő ültette a struccba ezeket a furcsa tulajdonságokat. Nem az evolúció eredménye. „Mert Isten megtagadta tőle a bölcsességet, nem részesítette értelemben” (17. vers – új prot. ford.). Vajon Jób látott-e már olyan esetet, amikor a strucc kineveti a lovat és annak lovasát és gondolkodott-e azon, hogy miért vannak ezek a tulajdonságai, amelyet nem a környezetéből kölcsönzött (18. vers)?

Az ötödik állat, amelyet Isten Jób figyelmébe ajánl, a ló. Isten megkérdezi Jóbot, hogy ő adta-e a lónak az erejét, és ő ruházta-e fel a nyakát sörénnyel? Isten alkotta úgy a lovat, hogy ugorjon, mint egy szöcske, hogy örüljön erejének és kikapálja a völgyeket (19-21. vers). A ló „neveti a rettegést, nem remeg, nem fordul vissza a kard elől" 22-23. vers – új prot. ford.). Nem fordul vissza a sófár (a trombita) hangjától (24. vers). Vajon Jób tudja-e, hogy a ló messziről megérzi a csata illatát, a vezérek dörgő hangját és a harci zajt (25. vers)? Isten adta a lónak a szépséget, az erőt, a bátorságot, az energikus izgatottságot, a jó hallóképességet és a türelmet. Hogyan illeszthető ez bele az evolúciós elméletbe?

Isten a hatodik állathoz ér: az ölyvhöz vagy sashoz (26-27. vers). Ezeknek a ragadozó madaraknak a tulajdonságait Isten adta nekik a teremtéskor. Az ölyvnek nagy szárnyai vannak (26. vers) és vándorol „kiterjeszti szárnyait dél felé (26. vers). A te parancsodra repül? (27. vers). A sas magasan repül és a fészkét magas bevehetetlen várnak építi. Szeret a magas sziklákon lakni (28. vers). Vajon tudja-e Jób, hogy Isten adta a sasnak a jó látó képességet vagy rájött-e arra, hogy a fiókái tudják hová nézzenek, és ahol a dög van, ott teremnek (29-30. vers).

Isten az állatokat különleges tulajdonságokkal teremtette, amelyek sokszínűségről, leleményességről, gondoskodásról tanúskodnak,  nem pedig egyhangú ismétlődésről. Mindez rendkívül érdekessé teszi az életet ebben az ellenséges világban.

Drága Istenünk!

Lenyűgöző az a csodálatos gondoskodás, amelyet irántunk gyakorolsz, és az hogy letekintést adsz az állatvilág különleges tulajdonságaiba, amelyek meglepnek bennünket. Köszönjük, hogy tanítasz és vezetsz bennünket. Ámen.

Koot van Wyk
Kyungpook Nemzeti Egyetem
Sangju, Dél-Korea

Bírák 4

Mire a Bírák 4-ik fejezetéhez érkeztünk, Isten már legalább három különböző pogány ellenséget használt fel arra, hogy fegyelmezze Izráelt, és minden egyes engedetlenség következményeként fokozatosan nőtt a az elnyomások hossza: Kusán-Risathaim, 8 év; Eglon, 18 év; majd Jábin, 27 év. A szabadításokban egy sémát láthatunk, hogy Isten nem ígéretes személyeket használ fel: Éhúdot, aki balkezes volt; Samgart, aki egy ökörösztökével 600 filiszteust ölt meg; és egy feleséget, Jáélt (nem Bárákot, a hadvezért, se nem valamelyik katonáját a tízezerből), akit név szerint tiszteltek, mert megszabadította Izráelt Siserától. Isten különböző eszközeiben a gyengeség a közös nevező, az a feltűnő tulajdonság, amely által Isten legnagyobb cselekedetei megvalósulnak.

Gyengének érzed ma magad? A saját engedetlenséged összetörte a lelkedet? Ne csüggedj el!  Isten nem csak fegyelmezi azokat, akiket szeret, hanem gyönyörködik megszabadításukban. Kész vagy felajánlani gyengeségedet Istennek?  Ő nem csak azt tervezi, hogy megment Téged, hanem azt is, hogy képessé tegyen arra, hogy te is megmenthess másokat.

Brennon Kirstein,

A Southern Adventist University káplánja

Fordította: Rajki Dávid

Mai szakasz: Jób 38

A 37. fejezet végéhez érve rájöttünk arra, hogy Elihu és barátai nemcsak egyszerűen Jób barátai, hanem egy magasabb hatalom eszközei. Az álarc lekerül, és sátán, a „mennyei lázadó” teljesen leplezetlenül jelenik meg Elihu utolsó szavaiban. A küzdőtérre most Isten lép, és mint mindig, felveszi a harcot sátánnal. Igen, Istennek van mondanivalója saját gyermekeihez, a maradékhoz, a hívőkhöz, akik hűségesen megmaradtak Krisztusban.  

Az Úr válaszolt Jóbnak a minhaseorah szóval a forgószél közepéből (1. vers). Nemcsak felhők és vihar léteznek, amelyekben Ő megjelenik és nemcsak egy képzeletbeli szó hallatszik. Isten érthető hangon szól, és egyaránt válaszol Jóbnak és Jób barátainak. A barátok nem felelnek meg Isten  elvárásainak, de Jób megfelel. A barátoktól Isten megkérdezi: „Ki akarja elhomályosítani örök rendemet értelem nélküli szavakkal?” (2. vers - új prot. ford.). A válasz az, hogy Jób barátai. Ezek után Isten Jóbhoz fordul: „Övezd hát föl derekadat férfiasan! Én kérdezlek, te meg oktass engem!” (3. vers - új prot. ford.).   

Hol voltál amikor? (Egy sorozat kérdés következik). A válasz: te nem voltál ott, tehát honnan tudod? Ha mint férfi akarsz velem beszélni szemtől-szembe, tedd meg most, de először tisztázd, hogy kivel beszélsz. Hol volt Jób, amikor Isten a Földnek alapot vetett? (4. vers). Ki mérte meg azt? Milyen alapra lett helyezve? Isten építészeti szakkifejezéseket használ azért, hogy leegyszerűsítse a teremtés ismeretlen, összetett folyamatát. komplexitását. És hol voltál akkor, amikor a hajnalcsillagok együtt énekeltek és Isten fiai ujjongtak az örömtől? (7. vers). A világ teremtésekor az angyalok, mint nézőközönség ámulattal szemlélték a végbemenő folyamatokat. Amikor a mélyből vízözön fakadt, ki zárta be a tenger ajtókkal? Ma tudunk a szökőárakról, amelyek akkor keletkeznek, amikor a tenger kitör a korlátaiból. Ez sátán műve, mert Isten ajtókkal korlátozta a tengert (4-8. vers).

Ezután Isten az asszonyok konyhájából kölcsönöz hasonlatokat, hogy az időjárás néhány törvényszerűségét megmagyarázza: a felhőket felöltöztette és beburkolta (9. vers). A fizikai törvények a felhők ruhái és csomagolóanyaga, és ezeket a törvényeket Isten alkotta. Minden elem és jelenség egyensúlya Isten teremtési rendjétől függ. Isten fizikai törvényei határt szabnak, sorompók és ajtók a felhők számára (ismét férfias, építkezéssel kapcsolatos kép). A természetet Isten korlátok közé helyezi. A teremtés reggelét Isten határozta meg, éppúgy mint azt, hogy milyen hosszú legyen a nap egészen estig. Este a nap „szélénél fogva megragadja a földet”, ami azt jelenti, hogy az este kezdetének meghatározott ideje van. Isten folytatja a beszédét a változásokról a nappalokban és az éjszakákban: „a pecsét megváltozik (beállítja az időt  a nappalnak és az éjszakának) és a világosság a gonoszoktól elvétetik” (9-13. vers). Isten így folytatja: „Formálódik, mint az agyag a pecsét alatt, és előtűnik a föld, mintha fel volna öltöztetve. Így veszi el a bűnösöktől a világosságot [napot, holdat és a csillagokat], és összetöri a fölemelt kart” (14-15. vers – új prot. ford.).

A maszorétáktól származó héber kézirat, amelyből Károli is fordított, Isten megbízható szava. Minden ősi változat csak másodlagos és függvénye a héber normának.  

Isten megkérdezte: „Eljutottál-e a tenger forrásáig? Bejártad-e a mélység alját? Föltárultak-e előtted a halál kapui? A halál árnyékának kapuit láttad-e?” (16-17. vers – új prot. ford.). Ismered-e a föld nagy kiterjedéseit ahol a világosság és a sötétség lakik, ismered-e a határait és a házát? Ismered-e, mert ott születtél (18-21. vers). „Eljutottál-e a hó raktárához? A jégeső raktárát láttad-e? A nyomorúság idejére tartogatom ezt, a harc és a háború napjára” (22-23. vers). Egyesek azon töprengenek, hogy vajon az Északi- és Déli-sark valóban a hó és a jég tárháza-e, és a nyomorúság ideje közel van-e. A napkeltét és napnyugtát is Isten határozza meg (24. vers).

„Ki hasított nyílást a záporesőnek?” vagyis, ki gondoskodik az esőről a megfelelő időben és a boldog madárdalról? Ki ad esőt a távoli területeken, ahol ember nem él, hogy megitassa az elhagyatott földet, és füvet sarjasszon? Az esőnek nincs apja és a harmatnak nincs anyja. Van anyja a jégnek és a dérnek? Összesűrűsödnek a vizek, a felszíne megfagy, megkeményedik és olyan lesz mint a kő (25-30. vers).

A 32. és 32. versekben Isten csillagászattal kapcsolatos kérdéseket tesz fel. Honnan tudott Mózes a Fiastyúkról (Plejádok) és a Kaszáscsillagról (Orion), hogy megértse azt, amit Isten mond, amikor a Lélek arra indította őt, hogy megírja Jób könyvét? Mózes tanult csillagászatot Egyiptomban és röviddel az ő ideje előtt a babiloniak már beszéltek a Jupiterről. 1972-ben a régészek az ősi Ninive területén találtak egy lencsét, ami talán egy teleszkópból származik. Honnan tudta Mózes egy csillagképben csak bizonyos csillagok vannak kapcsolatban egymással, amit a tudósok csak modern teleszkópokkal láthatnak?

Aztán Isten megkérdezi Jóbot: Ismered-e az ég szabályait? Talán te határozod meg uralmát a földön? Tudod-e irányítani a felhőket a hangoddal? A villámok a te szolgálatodban állnak-e? Ki ültetett bölcsességet és értelmet az emberbe? Ki tud esőt préselni a felhőkből, amikor a föld megkeményedik, mint az öntvény és egymáshoz tapadnak a göröngyök? (33-38. vers). Ki tölti meg az oroszlán gyomrát? Amikor búvóhelyén fekszik és lesi a prédáját, ki adja neki az ösztönt? (39-40. vers). A holló zsákmányt keres, és visszatér éhes kicsinyeihez (41. vers). Feltehetjük a kérdést: „Ki állapította meg a táplálkozási láncot a bűneset utáni ellenséges környezetben?”

Drága Istenünk!

Most, hogy megszólaltál, fellélegezhetünk, mert tudjuk, hogy Te teremtetted az egész világot a maga hihetetlen összetettségében az egyensúly és ellenőrzés harmonikus szabályaival. A torzulások nem Tőled vannak. Tarts biztonságban a Te kezedben! Szükségünk van rád! Ámen!

Koot van Wyk
Kyungpook National University
Sangju, South Korea

Bírák 3

A Bírák könyvének 3. fejezete emlékeztet minket Isten végtelen, mindenre kiterjedő hatalmára. Ebben a fejezetben egy olyan Istent láthatunk, aki nem nézi tétlenül, közönyösen, elidegenedetten és passzívan az Ő népének döntéseit. Nem csak egyszerűen megengedi az okozatot és a következményt Izrael döntéseiben, hogy minden a természetes rendjén haladjon, hanem  egy olyan Istent látunk, aki aktívan tesz egyrészt azért, hogy fegyelmezze, másrészt azért, hogy megszabadítsa az Ő népét. Amellett, hogy egészen valószínűtlen módon támaszt olyan szabadítókat, mint Othniel, Ehud és Sámgár; Isten az, aki Kusán-Risathaimnak kezére adva folyamatosan munkálkodva fegyelmezi Izráelt. Isten ténylegesen megerősíti Eglon kezeit azután, hogy Izráel ismét gonoszságot művel Isten szeme láttára.

Felismerve azt, hogy Isten szándékosan erősítette meg az Ő népének ellenségeit, hogy végső célként visszatérítse az akaratos népet önmagához, az jut eszembe, mennyire nem "bedobozolható" a mi Istenünk. Mi nem tudjuk Őt belerakni egy dobozba, és korlátozni azt, hogy mit tud, vagy mit nem tud tenni. Különös, kifürkészhetetlen tettek mutatkoznak meg itt tökéletes összhangban az Ő céljaival és útjaival. Ezeket a leírásokat olvasva érzem, hogy csendes tiszteletre hív engem, és bizalomteljes engedelmességre az Egyetlen iránt, akinek a tervei és cselekedetei felettem állnak. Hogyan munkálkodik ma Isten a mi életünkben? Lehetséges, hogy Ő olyan módon próbál meg, fegyelmez, vagy ment meg minket, amit abban a pillanatban nem értünk? Mindenképpen megbízol Istenben?

Brennon Kirstein,

A Southern Adventist University káplánja

Fordította: Rajki Dávid

Mai szakasz: Jób 37

Elihu végre elérkezik hosszú szónoklatának a végéhez. Ez a fejezet az utolsó és az agya üres lesz. Egy majdnem panteista szemszögből tekinti Istent, mint esőt és vihart a 36. fejezetben. Első pillantásra úgy tűnik, hogy csak jelzi ezeknek az esővel kapcsolatos jelenségeknek a megteremtését, de ebben a fejezetben az álláspontja pontosan olyan, amilyen Dr. Kellogg álláspontja volt Ellen White idejében, amikor Istent egyenlővé tette a természettel, amely miatt Ellen White figyelmeztette őt.

Elihu megrendül a vihartól és benne Isten jelenlététől. Ezt mondja: „Hallgassátok figyelmesen mennydörgését és a morajlást, mely szájából jön ki” (2. vers – új prot. ford.). Az Ő fénye, vagy villámlása a világ végéig terjed, és addig hallatszik az Ő hangja is. Nagy és csodálatos dolgokat tesz, amelyeket mi nem ismerünk, de hangja mégis hallható (1-5. vers). Elihu azt mondja, hogy amikor az eső esik, az mindig Isten utasítására történik. Ha havazik, Isten küldte azt (1-6. vers). Egyesek (akiket deistáknak neveznek) azt hiszik, hogy felhúzta a természeti törvények óráját, aztán hagyta, hogy a föld magától működjön. A panteizmus azt mondja, hogy még a mennydörgés is Isten hangja. Úgy tűnik, hogy ez Elihu nézete is, amikor ezt mondja: „Minden ember kezét lepecsétli, hogy megismerje minden halandó, hogy az ő műve” (6. vers).

Minden ember kezében ott van a lehetőség, hogy megtudja, létezik egy Teremtő. A tagadás ostobaság. Elihunak itt igaza van. „A vadállat is rejtekébe húzódik, és búvóhelyén tanyázik” (8. vers - új prot. ford). Elihu valószínűleg azt akarja mondani, hogy visszatérnek alvóhelyükre, mert Isten oda kényszerítette őket. Valószínűleg oda próbál kilyukadni, hogy Jóbra is Isten kényszerítette rá a betegséget.

A 8. versnek többféle fordítása is van. A leghelyesebb az, hogy úgy lássuk ezt a verset, ahogy Mózes értette, és ahogyan leírta. A metsző, hideg szél északról jön, a forgószél meg délről. „Isten leheletétől jég támad, a víz felszíne jégpáncél lesz” (10. vers – új prot. ford.). Ő tölti meg a sűrű felhőt nedvességgel és Ő szórja szét a villámokat is a föld fölött (10-12. vers). Ebben a szakaszban Elihu egy óceánról beszél, amelyből Isten hideget és árvizet hoz elő. A felhő másik oldalán egy jégbevonat van azért, hogy Isten szekere, amely ide-oda kanyarog és körös-körül forog, ne törje át a felhőt és ne szórja a fényét. Elihu igyekszik összehangolni a mennyei történéseket (meteorológia) az egyiptomi kultusszal és a panteizmusnál köt ki, egyenlővé téve Istent a természettel. Mózes és Jób nem értenek egyet ezzel a nézettel.

Elihu azt akarja, hogy Jób figyeljen Isten csodáira (13. vers). Ez egy új téma kezdete, amelyet a következőkben akar kidolgozni és megkérdezi: Ismered Isten tetteit? Tudod-e, hogy villám fénye hogyan cikázik a felhőben? Tudod-e, hogy mit tanítanak a felhők? Ismered-e annak a csodáit, Akinek tökéletes a tudása? Tudod-e, hogy hogyan marad a föld meleg, és miért van szükség téli ruhára? Te terjesztetted ki az eget? Hol voltál Jób, amikor Isten mindezeket cselekedte? (14-17. vers).

Elihu most gúnyos hangra vált. Nem törődik azzal, hogy mit mond: „Mondd meg nekünk, mit mondjunk Neki?” „Mi nem tudunk beszélni az Istennel a sötétség miatt." „Kell-e szólni Neki, ha beszélni akarunk?” „El kell-e mondani az embernek a titkokat?” „Nem látják a fényt, hiszen a fényes égboltra sem tudnak felnézni, miután a szél elkergette a felhőket” (18-20. vers). Ám aztán valamilyen oknál fogva Elihu abbahagyja a gúnyolódást, és összehasonlítja Istent az arannyal és kijelenti, hogy Isten egy félelmetes ragyogás (21. vers).

Végül Elihu néhány nagyon cinikus megjegyzést tesz: „A Mindenhatót nem tudjuk megtalálni, hatalma fenséges. A jogot és a teljes igazságot mégsem nyomja el” (23. vers - új prot. ford.). Nem tehetjük, hogy ne Sátán hangját halljuk itt. Ez már nem Elihu. Ez már a mennyei lázadás története, amely megismétlődik itt a földön. Megjegyzése cinikus: "ezért félik Őt az emberek" (23. vers). Elihu utolsó cinikus megjegyzése azonos Lucifer mennyei, és sátán későbbi, földi kijelentésével: Isten nem tekint azokra, akik bölcsszívűek. Ez nem biblikus. Sátán felhasználta ugyan eszközként Jób barátait, de most leveszi álarcát, és ez arra készteti Istent, hogy belépjen a párbeszédbe.

Drága Istenünk!

Néha hirtelen rájövünk arra, hogy barátaink nem egyebek, mint sátán eszközei. De keserű tapasztalataink leleplezik sátánt, és szemtől szembe láthatjuk őt, úgy amilyen. Szeretjük a barátainkat, de nem közösködünk sátánnal. Mi Téged keresünk. Ámen!

Koot van Wyk
Kyungpook National University
Sangju, South Korea

Bírák 2

A Bírák könyvében egy látszólag végnélküli körfolyamat figyelhető meg: elfordulás Istentől, ellenséges fosztogatás, sírás Istenhez segítségért, Istentől jövő megszabadítás, végül visszatérés a makacs útra.  Hogy milyen gyakran fordul vissza ez a körforgás az eredeti önző utakra, és ismétli meg önnmagát az életemben, szégyellem beismerni! Túl gyakran fordul elő, hogy amikor a mai idők 'Baáljainak' csábítására hallgatva énemet szolgálom, akkor nem veszem a fáradságot, hogy megálljak, és aktívan számot adjak Isten irántam való hűségéről. A kísértésnek az a lényege, hogy egy adott pillanatban azonnal kielégítse a szükségleteket, és elfeledtesse velem, mit tett Isten az életemben. Izrael nem állt meg, hogy felidézze, milyen hűséges volt hozzájuk Isten, amikor kihozta őket Egyiptomból, mannát hullatott nekik minden nap végig a sivatagban, s hatalmával bevette Jerikót. Az új generációnak mindezek csak a letűnt korok régi történetei voltak. Mózes és Józsué meghaltak. Az akkor volt, most ez van.

Az új nemzedék számára a valóság a következő volt: élet egy nagy lehetőségekkel teli földön, viszonylagos nyugalom, tejjel-mézzel folyó Kánaán. Ugyan miért harcoljanak tovább? Hasonlóképpen, amikor beengedünk életünkbe olyan dolgokat, amikre Isten azt parancsolta, hogy teljesen irtsuk ki, akkor azok tövisként lesznek oldalunkban, mert azzá válnak, ahogy Ő előre megmondta (Józs 2:3). Ha engedjük, hogy ellenségeink – az önzés és énközpontúság – megerősödjenek, azok végül elpusztítanak minket. Téged milyen „Baál” csábít imádatra?

Brennon Kirstein

A Southern Adventist University káplánja

Fordította: Rajki Dávid

Mai szakasz: Jób 36

Elihunak, a fiatal szónoknak hosszú mondandója van. Elkezdte a 32. fejezetben és most a 36-ban folytatja. Úgy beszél, mintha attól félne, hogy elveszik tőle a mikrofont. Lehetséges, hogy valaki a hallgatói közül fel akart állni és el akart menni, mert Elihu ezt mondja: „Várj még egy kevéssé, majd felvilágosítlak, mert az Istenért még van mit mondanom." Több igazságot akar tulajdonítani Alkotójának, és bizonyos abban, hogy hallgatósága elfogadja szavait, mert nem hamisak azok (1-4. vers).

Elihu néhány hitelvi pontot akar bemutatni: Isten hatalmas és nem néz le senkit sem. Ez ugyanaz, mintha ezt mondaná: „hatalmas az ő lelkének ereje” (5. vers). Isten nem kíméli meg a gonoszok életét, de igazságot szolgáltat a szegénynek (6. vers). Nem veszi le a tekintetét az igazakról. Mi tudjuk azt, hogy Jelenések 3:21 szerint a győztesek, vagy az igazak a királyok Királyával, Krisztussal azonos királyiszékben fognak ülni. Elihunak már korábban hallania kellett erről, mivel pontosan ezt mondja: „királyok mellé, a trónba ülteti őket örökre, hogy felmagasztaltassanak" (7. vers).

Elihu nem egy olyan végidei elképzeléssel foglalkozik miszerint Istennek segítségre lenne szüksége, hogy felépítse országát ezen a Földön. Igazat mond, de más összefüggésben. Ha valaki meg van láncolva és a nyomorúság ruháiba van felöltözve (mint Jób), akkor Isten elmondja nekik tetteiket és bűneiket, mert fennhéjázó módon viselkedtek. Kinyitja a fülüket, hogy megfenyítse őket, és felszólítja, hogy bánják meg bűneiket (8-10. vers).   

Az emberek döntésére Isten a következő tettekkel válaszol: ha engedelmeskednek és Istent szolgálják, napjaikat jó és kellemes dolgok fogják kitölteni (11. vers). Noha evangéliumi igazságként hangzik, és nagyon is az, a csavar itt mégis ott látható, hogy a történelem nagy küzdelem szemlélete nélkül Elihu ezeknek az ígéreteknek a teljesedését itt és most várja, és csakis materiális szempontból. A rossz hír az, hogy ha nem engedelmeskednek, fegyverrel veretnek által, és tudatlanságban múlnak ki, mert nem igényelték a megváltást (12-13. vers). Elihu szerint a kötés és oldás Isten részéről itt a Földön történik, és ha fiatalon halnak meg, ez pontosan ezért van (14. vers). 

„A gazdag rossz, a szegény jó” szocialista elképzelést alkalmazva Elihu azt sugallja, hogy Isten „a nyomorultat a nyomorúság által menti meg, és a sanyargatás által nyitja meg fülüket” (15. vers). Modern szocialista tudósok Elihuhoz hasonlóan azt vallják, hogy a szegények és elnyomottak jók és mindenki más gonosz. A Biblia üzenete az elnyomással kapcsolatban az, hogy az igazak sátán általi elnyomása és a lelki nyomorúság minden formája a Szentlélek hiányának tudható be. Elihu az anyagi szegénységre és az anyagi elnyomásra  összpontosít, miközben Jób, Mózes, Jézus és a Biblia a lelki szegénységre és a lelki elnyomásra. A hűségesek asztala telve lesz lelki javakkal és a mennyei bírósági ítélet támogatni fogja őket (15-16. vers). Isten szolgája már életében kezeli a bűn kérdését, és nemcsak úgy félszívvel. Ha nem kezeli a bűnt, Isten félre fogja tenni őt az útból és a gazdagsága nem fog segíteni rajta, mivel gonoszsághoz folyamodott (17-21. vesr).   

A 22-32 versek között Elihu az Istenről alkotott képét akarja bemutatni nekünk. Az Isten nagyon hatalmas; kicsoda taníthatja Őt? Ki kérheti számon Őt? Ki mondta: „Igazságtalanul cselekedtél?” Emlékezz arra, hogy fel kell magasztalnod az Ő tetteit, amelyeket az emberek szemlélnek. Az emberek távolról látták isten tetteit. Isten hatalmas és mi nem tudjuk éveinek számát, és ki sem nyomozhatjuk azokat. Isten növeli a vízcseppeket úgy ahogy akarja, ami azt eredményezi, hogy a felhők esőt hullatnak a nagy emberekre (22-28. vers). Úgy tűnik, hogy Elihu itt arra utal, hogy ha valaki nagy ember, az eső az ő földjére fog esni. Azt mondja, hogy az ember nem tudja teljesen megérteni a felhő terjedését, és Isten sátrának dörgését. Kiterjeszti fölötte világosságát és beteríti a tenger gyökereit. Megítéli a népeket, táplálékot ad gazdagon. Kezében hordja a villámot és parancsol neki, hogy lecsapjon, mennydörgése a közelgő vihart jelzi. (29-32). Elihu elmondja, hogy (saját megértése szerint) Isten hogyan bánik az emberrel. Az áldottak Istentől kapnak üzenetet, de azok, akik magukat felmagasztalják nem kapnak. 

Drága Istenünk!

Tőled származik a valódi bölcsesség, és mi áldjuk ezért nagy neved! A te jövendöléseid nélkül mi elveszünk a magyarázatokban. Köszönjük a próféciák biztonságát! Ámen!

Koot van Wyk
Kyungpook Nemzeti Egyetem
Sangju, Dél-Korea

Bírák 1

A Józsué halála utáni korszak egészen jó kezdet volt Izrael életében. Istent keresték, Őt kérdezték meg döntésük előtt. „Ki menjen legelőször közülünk…?” Júda és Simeon hűségesek voltak. A következő kifejezés azonban az első fejezet másik fontos témájául szolgál: „nem űzték ki”. Ez nagyon messze állt Isten szándékától, mert az Úr akarata az volt, hogy a kánaánitákat maradéktalanul távolítsák el. A 27-28. versben ezt olvashatjuk: „… a Kananeusoknak tetszett ott lakni azon a földön. … Izráel adófizetőjévé tette a Kananeust; de elűzni nem űzte el”. Izrael elbukott azon a területen, hogy nem engedelmeskedett teljes mértékig Istennek, és ez azzal a szomorú következménnyel járt, hogy Isten iránti szeretetük egészen a szívük mélyéből tűnt el.   

Amint ezt a fejezetet olvasom, lelkünk négy ellensége jut eszembe, amelyeket Isten teljesen ki akar ütni belőlünk: a vádló lelkületet, a gyűlölködést, a kapzsiságot és az irigységet. Mind a négy ellenség az énünket ülteti szívünk trónjára. A Vádoló lelkület így szól: „Tartozol nekem, és meg kell fizetned azért, amit tettél!”; a Gyűlölködés így: „Az enyém vagy, és uralkodom rajtad!”; a Kapzsiság így: „Többel tartozom magamnak, mint amennyim van!”; az irigység pedig így: „Isten több áldással tartozik nekem, hiszen másokhoz viszonyítva kevesebbet kapok!” Lehet, hogy ezen ellenségek mindegyike felett részleges győzelmet aratunk Isten segítségével, és egy-egy rövid időre elenyésző lesz hatalmuk életünkben. Ám ha engedjük, hogy tartósan ott maradjanak lelkünkben, az olyan, mintha földünkön hagynánk a kánaánitákat – szaporodni és erősödni fognak, akár a rák, és lelki életünk ugyanolyan változékony és ingadozó lesz, mint Izrael nemzete a Bírák korában. Minden esetben Istent állítjuk félre, és énünk kerül a trónra.

Brennon Kirstein

A Southern Adventist University káplánja

Mai szakasz: Jób 35

Amikor Elihu mondandójával idáig jutott, hallgatói valószínűleg elbóbiskoltak. Laposakat pislogtak, ezért fel kellett emelnie a hangját (1. vers). Kihívást intéz Jóbhoz: „Jogosnak gondolod-e, ha ezt mondod: Igazam van Istennel szemben?" (2. vers - új prot. ford.). Ez a héber szöveg szószerinti fordítása, de a középkorban élő rabbik túlzó kifejezéseket használtak, amikor úgy adták vissza, hogy Jób azt mondta: az ő igazsága nagyobb mint az Istené. Ez túlmutat azon, amit a héber szöveg megenged.

Elihu folytatja: „Ha így szólsz: Mit érek vele, mi hasznom abból, ha vétkezem?" (3. vers – angolból fordítva). Jóbnak, mint Istenben hívő embernek igaza van, amikor ezt a kérdést felteszi. Mit használ a bűn az embernek? „Mivel várhatok többet, mintha vétkezném?" (Károli). Nincs oka annak, hogy a rabbik felső fokot (többet mint) és feltételes módot (mintha) használjanak a szószerinti héber szövegben. Ez tévedést tulajdonítana Jóbnak, pedig ő nem tévedett. A modern fordítások a rabbikat követték ebben az esetben.  

Elihu válaszolni akar Jóbnak (4. vers). „Tekints az égre és lásd meg; és nézd meg a fellegeket, milyen magasan vannak feletted!" (5. vers). Elihu azt mondja, hogy ha Jób vétkezett, és ha számosak a bűnei, milyen hatással van az az Istenre? „… mit ártasz néki?" (6. vers). Elihu válasza az, hogy semmit. Ha Jób igaz, mit ad az az Istennek? Mivel az ég olyan magas, Jób nem tesz mást, minthogy akadályozza Istent abban, hogy belépjen a képbe. Mit kap Isten Jóbtól akkor, ha Jób igaz? (7. vers). A gonoszság és az igazság csak emberi fogalmak – mondja Elihu: „Csak a magadfajta embernek árt a bűnöd, és az ember fiának használ igazságod" (8. vers – új prot. ford.). Sok elnyomott ember jajgat ezen a Földön (9. vers).

De Jób nem mondja: „Hol van az én teremtő Istenem, aki éneket ad számba éjszaka?" (10. vers – új prot. ford.). Isten itt e Földön az állatok viselkedése által tanít és a madarak megfigyelése által ad bölcsességet (11. vers). Az emberek kiáltanak de a gonoszok büszkesége miatt Isten nem válaszol (12. vers). Billy Graham azt mondta, hogy a büszkeség fog megakadályozni sok embert abban, hogy bemenjen az Isten országába. „Mert a hiábavalóságot Isten meg nem hallgatja, a Mindenható arra nem tekint" (13. vers). De Isten szeretete nem képez akadályt. Azért keresi az embert, hogy megváltsa. És te, Jób, bizonyára nem azt mondod, hogy nem akadályozod a bírósági tárgyalást Isten előtt, és Rá vársz (14. vers). Elihu arról beszél, hogy Jób egy bírósági tárgyalást vár: "Mivel még nem büntetett meg eléggé haragjában, és még nem vette tudomásul, hogy mily nagy a vétek" (15. vers). Ez nem helyes, mert ez azt jelentené, hogy a héber Biblia téved.   

Elihu Istent vádolja, hogy Isten nem gondoskodik eléggé arról, hogy haragjával meglátogassa az emberiséget. De Jób másként tudja, és erről beszélt korábban. Elihu szidja Jóbot azért, hogy hiábavalóságra nyitja a száját és oktalanul szaporítja a szavakat (16. vers).  

Drága Istenünk!

Jóbbal együtt mi is azt akarjuk mondani, hogy a mi igazságunk Tőled származik, és a bűn semmit sem használ nekünk. Az emberek csúnyán félreértenek bennünket ebben az ellenséges környezetben, amelyben élünk. Áldd meg az Érted végzett munkánkat! Ámen!

Koot van Wyk

Kyungpook Nemzeti Egyetem

Sangju, Dél-Korea

Józsué 24

Isten szövetséget kötött Izraellel a Sínai-hegynél (ld.: 2Móz 19:3-6, és 20:1-7), és Mózes megújította azt mielőtt meghalt (5Móz 29 és 30). Ebben a fejezetben Józsué ismét megújítja a szövetséget mielőtt meghal.

Itt visszatekint arra, hogy mi mindent tett Isten Izraelért: kihozta őket a szolgaságból, Egyiptomból, és utat nyitott számukra a Vörös-tengeren keresztül;  nekik adta az emoreusok földjét a Jordán keleti partján, és Bálám átkait áldásra fordította; azután az Úr ledöntötte Jerikó falait, hogy aztán nekik ajándékozza Kánaán  hét törzsének földjeit, időnként úgy, hogy darazsakat bocsátott az ott élőkre (ld.: 12.vers).

Most Józsué arra hívja Izrael népét, hogy az Urat válasszák Istenüknek örökre. Háromszor tesznek esküt, hogy hűségesek lesznek az Úrhoz (16, 21, 24 versek). Ekkor Józsué beírja ezeket a törvénykönyvbe, és felállít egy emlékkövet az eskütétel bizonyságaként (26-27. vers). Az emberek megtartották ígéretüket egész életükben, mindazok, akik látták mit tett értük korábban az Úr (31. vers).

Ma nekünk is emlékeznünk kell a sok ajándékra, amelyet Istentől kaptunk. Jézus eljött, hogy éljen értünk, és meghaljon helyettünk. Ő mennyei közbenjárónk lett. Megígérte, hogy visszajön, és magával visz a mennyei Ígéret Földjére. Újra és újra fel kell idéznünk nekünk adott ajándékait, minél gyakrabban, és hálatelt szívvel megújítani az elköteleződésünket Felé (ld.: Mt 26:27-28, Zsid 8:8-12).

Ralph Neall

Nyugalmazott professzor és misszionárius

Fordította: Kóczián Ágnes

Mai szakasz: Jób 34

Elihu, aki kicsit bizonytalanabb volt magában, mivel bölcsnek akart látszani, holott nem is volt tapasztalata, ráadásul még fiatal is volt, „megint megszólalt”, ami teljesen szokatlan volt azokban a napokban. Továbbá kérte a bölcsebbeket, hogy hallgassanak rá, annak ellenére, hogy ő maga is tudja: a bölcsesség a korral és tapasztalattal jár.. Tudta jól, hogy minden szavát figyelmesen fogják vizsgálni (1-3. vers).

Az általánosan elfogadott nézetekre hivatkozik, aminek alapján megállapíthatná az igazat. „Keressük csak magunk az igazságot, értsük meg magunk között, mi a jó" (4. vers). A katolikus meggyőződés szerint az alapító atyák, és zsinatok által megfogalmazott és elfogadott hagyományok támasztják alá az igazságot, amelyekben a többség szavazata és a pápai dekrétumok jelentik a végső döntést. Ezek akár felül is írhatják a bibliai megállapításokat. Elihu az igazság hasonló formájával ért egyet, vagyis a többség akaratát teszi meg igazságnak. Edward Heppenstall az Adventist Seminary-n ezt mondta egy előadásában: „az igazság az igazság, független a többség akaratától, a Biblia pedig felette áll az emberi döntéseknek."

Elihu kizárta Jóbot e közmegegyezésből azt állítva, hogy mivel Jób igaz a maga szemében, ezért Isten megfosztja őt az ítélettől (5. vers). Szerinte Jóbnak azt kellett volna mondania: „Ítéletem szerint hazugnak mondom az embert.” „Sebem gyógyíthatatlan. Halálos nyíl talált hibám nélkül" (6. vers). Elihu azt mondja, hogy a bölcsesség a miénk, beleértve az összes társadalmi osztályt, a bölcseket, az erőseket, a bűnösöket, és a gonoszokat; a szegényeket, a megkínzottakat, a jólelkűeket és értelmeseket; a királyokat és a hercegeket is.

Majd felteszi a kérdést: „Melyik ember olyan, mint Jób, aki issza a csúfolást, mint a vizet?" (7. vers). Elihu megvádolja Jóbot, hogy egy úton jár a gonosztevők társaságával és a bűnösökkel (8. vers). Jób már korábban elmagyarázta: a szerencsétleneket azért kereste, hogy munkát adjon nekik, s így segítse őket. De Elihu mégis azzal vádolja Jóbot, hogy közösséget vállal a bűnösökkel. Továbbá azzal vádolja Jóbot, hogy korábban kijelentette: „Nem használ az az embernek, ha Istennel békességben él" (9. vers). Ezek Jób kiforgatott szavai, mert Jób valójában azt akarta leszögezni, hogy nagyon fontos az a felismerés, hogy még ha kedveset is teszünk az Úr előtt, ennek előnye akár el is veszhet, de ez ne zavarjon össze minket.

Elihu ezután kéri a megértőbbeket, hogy figyeljenek rá: „Távol legyen Istentől a gonoszság, és a Mindenhatótól az álnokság" (10. vers). A gonoszokkal való együttműködés nem Isten módszere, viszont az elkülönülés igen. Elihu szavaiban van némi igazság, a szabály azonban nem a társadalomtól való teljes elkülönülés – bár el fog ennek is jönni az ideje –, hanem az az ideális, ha úgy működünk együtt a világban lévőkkel, hogy közben nem veszünk részt rossz dolgaikban. Elihu úgy érzi, hogy Isten megfizeti az emberek tetteit, és aszerint kapják meg a jutalmukat, ahogyan élnek, (11. vers). „Bizonyára az Isten nem cselekszik gonoszságot, a Mindenható el nem ferdíti az igazságot" (12. vers).

A dilemma Elihu gondolkodásában egyre világosabb lesz, ahogy továbbolvasunk. Elihu a nagy küzdelem valóságán kívül áll, és ahelyett, hogy bölcsességet kérne, végül egy hamis istenképet alkot, és nem tudja megmagyarázni az emberi viselkedés abnormális cselekedeteit. Ezért az összes fejleményt, jót is, rosszat is, Istennek tulajdonít. Elihu kihangsúlyozza Isten uralmát, ami önmagában nem rossz, mivel ki adott hatalmat Istennek a Föld felett, és ki helyezte az egész lakott világot az Ő gondoskodása alá? (13. vers). Ha Isten úgy döntene, hogy visszavonja az Ő Lelkét, minden élő elpusztulna, és az ember visszatérne a földbe (14-15. vers).

Elihu még nem ért beszéde végére, még van mondanivalója. Megkérdezi: szabad-e uralkodnia annak, aki utálja az igazságot? Jób abban az időben egyike volt a nemeseknek, aki elvesztette mindenét. Tehát Elihu azt mondja, hogy amíg királyok és vezetők tiszteletben állnak (18. vers), addig nincs az jól, hogy a gazdagokat több elismerés éri, mint a szegényeket. Minden ember Isten teremtménye. Elihu kihangsúlyozza az egyenlőséget, tehát Jóbnak nem kellene különleges bánásmódot várnia a helyzetében. Mindenki meghal, és semmit sem vihet magával (19-20. vers). Isten szemei figyelik az emberek útját és csak Ő látja saját útjait. A bűnös nem tud elrejtőzni előle (21-22. vers). Azt mondja, Isten nem helyez még több nyomást az emberre, hogy az Úr elé kerül Ítéletre (23. vers). Elihu megpróbálja feltárni a logikát, miszerint Jób a rossz döntései miatt kapta a büntetést, az olyan rossz dolgokért, melyeket nem Isten kényszerített rá, hogy aztán megbüntethesse.

Mivel Elihu nem tiszta jövőképpel gondolkodik, Isten minden lehetséges jövőbeli tetté a gonoszok jelenlegi életével igyekszik magyarázni, akik közé Jób is tartozik. Isten „megrontja a hatalmasokat vizsgálat nélkül, és másokat állít helyükbe" (24. vers). Isten világosan látja tetteiket, az éjszaka alatt elfordul tőlük, lesújt és összetöri a gonoszokat (25-26. vers). Elihu azt mondja, hogy a bűnösökre Isten le fog sújtani, mivel "elfordultak Tőle, és nem gondoltak egyetlen útjával sem. De a szegények kiáltása aljut Hozzá, és a nyomorultak kiáltását meghallja" (lásd:27-28. vers).

Elihunak szocialista nézete van: az összes gazdag rossz, az összes szegény pedig jó. De ez nem biblikus. A szegények az evangéliumok szerint: a „lelki szegények”.  Mózes nagyon jól tudta ezt, és Jób is. Mózes elvesztette fejedelmi rangját, Jób a nemesi gazdagságát, de Elihunak egyik sem volt meg. Inkább próbál egy anyagias szemléletű Istent létrehozni, aki pénzzel jutalmaz, és anyagi csőddel büntet. De Mózesnek és Jóbnak nem ez volt a nézőpontja. „Ha ő nyugalmat ád, ki kárhoztatja őt? Ha elrejti arcát, ki láthatja meg azt? Akár nép elől, akár ember elől egyaránt." A képmutatóknak nem kellene uralkodniuk, ellenkező esetben az embereket tőrbe ejtik (29-30. vers).

Elihunak eltérő nézőpontja van Isten kegyelméről és büntetéséről. Így folytatja beszédét: „bizony az Istenhez így való szólani: Elszenvedem, nem leszek rossz többé" (31. vers). „Isten vajon nem ilyen feltételek alapján fizet meg az embernek?" (32-33. vers). Elihu érzése szerint az értelmes emberek úgy beszélnek majd, mint ő, és a bölcsek is hallgatnak majd rá, de Jób tudatlanul beszél (34-35. vers).

Majd Elihu így imádkozik: „Óh, bárcsak megpróbáltatnék Jób mind végiglen, amiért úgy felel, mint az álnok emberek" (36. vers). Azt jósolja, hogy a megpróbáltatások még nem értek véget, a vég még nincs itt, és ami szükséges még, az a bűnösök bűnbánata. Úgy érzi, hogy Jób még több vétekkel toldja meg bűneinek sorát azáltal, hogy  tovább szaporítja istenellenes szavait (37. vers). Mostanra Elihu kicsit lecsillapodik, mivel érzi, hogy ez egy hosszú beszéd volt.

Szerető Istenünk!

A fiatalok beszélni kívánnak, és meg is teszik, holott alig van élettapasztalatuk. Könnyen kritizálnak, és elítélnek másokat. De mi türelemért imádkozunk, hogy majd idővel ők maguk ismerjék fel hiányosságaikat és megfelelő lelkülettel foglalják el helyüket a vezetésben. Ámen!

Koot van Wyk
Kyungpook Nemzeti Egyetem
Sangju, Dél-Korea

Fordította: Rajki Dávid

Józsué 23

Az évek teltek, és Józsué látta, hogy életének vége közel van. Találkozóra hívta Izrael vezetőit, valószínűleg Sikhembe (2. vers). Emlékeztette őket arra, miként osztotta el közöttük azt a földet, amit Isten a kánaánita törzsektől vett el (9-11. vers).

Azután azzal fordult hozzájuk, hogy legyenek erősek, és engedelmeskedjenek mindannak, amit a Mózes Törvényének Könyvében megírva találnak. Felszólította őket, hogy ne keveredjenek azokkal a népekkel, amelyek fennmaradtak közöttük; isteneiknek nevét ki se ejtsék, azokra ne esküdjenek, hanem ragaszkodjanak az Úrhoz, az ő Istenükhöz (6-8 vers).

Arra figyelmeztette őket, hogy ha összeadják magukat azokkal a népekkel, amelyek fennmaradtak közöttük, az Úr ki nem űzi többé azokat a bálványimádó népeket előlük, sőt inkább tőrré és hurokká lesznek a számukra, oldalaikban ostorrá, szemeikben pedig tövisekké, amíg kivesznek arról a jó földről, amelyet az Úr adott nekik.

„… egy szó sem esett el mindama jó szóból, amelyeket az Úr, a ti Istenetek szólott felőletek” mondta Józsué. „Minden betelt rajtatok, egy szó sem esett el azokból! De amiképpen betelt rajtatok mind az a jó szó, amelyeket az Úr, a ti Istenetek szólott felőletek: akképpen teljesíti majd rajtatok mind a gonosz szót is az Úr, míglen kipusztít titeket e jó földről, amelyet az Úr, a ti Istenetek adott ti néktek” (14-15. vers).

Mindezek a mi tanulságunkra írattak meg. Isten mindig megtartja ígéreteit. Nekünk is erőseknek kell maradnunk, és engedelmeskednünk kell mindannak, amelyek az Ő Törvényének Könyvében megírattak. 

Ralph Neall
Nyugalmazott professzor és misszionárius

Fordította: Liebhardt László