A zsoltáros minden nemzetet Isten
dicsőítésére hív a népe iránt tanúsított irgalmas jóságáért. Ez a legrövidebb,
ugyanakkor fennkölt tartalommal bíró
zsoltár. Láthatjuk, hogy egyetlen törzs vagy nemzet sem marad ki az Úr
magasztalására szóló felhívásból. A Rómaiakhoz írt levél 15. fejezetének 11.
versében Pál apostol erre a zsoltárra utal, annak bemutatására, hogy
Krisztusban Isten kegyelme a nem zsidókra és a zsidókra egyaránt kiterjed.
Csak e két versben elegendő jellemzőjét
láthatjuk Istennek ahhoz, hogy szeressük és dicsőítsük Őt. Istennek az ebben a fejezetben bemutatott
jellemvonásai örökkévalók, akárcsak maga Isten, és azért íródtak, hogy emlékeztessenek
minket, a bizonytalan társadalomban megnyugvást találhatunk Isten szeretetének
biztonságában.
Isten azt várja tőlünk, hogy hirdessük az Ő
jóságát, és beszéljünk a hatalmáról. Dicsőítésünk kifejezése és hálaadásunk
által tisztelhetjük Őt. Ezt mondja: „Aki hálával áldozik, az dicsőít engem.”
(Zsolt 50:23) A pusztai vándorlás idején az izraeliták szent énekkel
dicsőítették az Urat. A parancsolatot és Isten ígéretét megzenésítették, és a
vándorlásuk során végig énekelték. Kánaánban, amikor a szent ünnepekre
összegyűltek, elbeszélték Isten csodálatos műveit, és hálatelt szívvel áldoztak
a nevének. Isten arra vágyott, hogy népének egész élete a dicsőítés élete
legyen. Az ilyen életforma elűzi a zúgolódást és a panaszkodást. Isten
gyermekei ezért fejlesztik és gyakorolják azokat a tulajdonságokat, amelyek
alkalmassá teszik őket a mennyei lakhelyükre. Az ilyen bizonyságtétel
befolyással lesz másokra is, és hatásos eszköz lesz az emberek lelkét megnyerni Krisztusnak.
Megkéred ma Istent, hogy segítsen ezt
megtapasztalnod?
Jan
Harry Cabungcal
Neurológus,
Europe for Jesus, Svájc
Neurológus,
Europe for Jesus, Svájc
Fordította:
Csala Beáta
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése