Amikor
válsághelyzetbe kerülünk, a „hogyan” és „miért” kérdések egyből fontosak
lesznek számunkra. Hogyan lehetséges, hogy minden, amit tudtam és gondoltam,
amit szilárdnak éreztem, egyszerre csak a semmibe tűnik? Hogyan maradhat Isten tétlen
fájdalmaim és szenvedéseim közepette?
A Jeremiás
siralmainak első fejezete még nem tér rá a „miértekre” és a „hogyanokra”. Ez a
költői könyv precízen szerkesztett akrosztichonban íródott (ami azt jelenti, hogy a költő a héber ábécé betűit használta
fel a versek kezdőbetűiként az 1., 2., 4., és 5. fejezetekben. A könyv
középpontjában a héber ábécé 22 betűjének megfelelő 22 vers helyett Jeremiás 66
verset írt, minden három verset azonos betűvel kezdve.)
Ez a könyv nem egy
csüggedt, reményét vesztett író spontán panaszkodását tartalmazza, hanem a
változatlan helyzet nagyon is pontos leírását, a fogság okairól szóló
beszámolót, és azt az imával kiharcolt felismerést, hogy egyetlen reménységünk
az Alkotónk és Megváltónk iránti megújult odaszentelődés. „Te Uram örökké
megmaradsz” – így hangzik az író hitbeli bizonyságtétele, mindazonáltal ez a
jövőre (is) vonatkozik. Mint mindenkinek, aki fájdalmat és veszteséget szenved
el, nekünk is meg kell tennünk bizonyos lépéseket, ha új életet szeretnénk
kezdeni.
A Siralmak első szava
a „Jaj!” megadja a kezdőhangot. Ez egy fájdalmas felkiáltás, gyászos jajgatás,
ami általában temetés keretében hangzik el (2Sám 1:19, 25, 27; Ézs 1:21; Jer
48:17). Júda nincs többé; temploma romokban hever (10. vers); vezetői és papjai
menekülnek (Jer Sir 10:4, 6). A katasztrófa oka világosan látható: „Vétkezvén vétkezett Jeruzsálem, azért lett
csúfsággá” (8. vers). Az író azonnal felismeri Isten válaszát „eltiport engem” (13. vers); „félredobta hőseimet mind mellőlem az Úr, … összetörte ifjaimat; sajtóba taposta az Úr Júda szűz
leányát”
(15. vers). Ez nem hirtelen balszerencse, vagy háborús politikai helyzet, hanem
maga az Úr áll Jeruzsálem bukásának eseményei mögött. Ez a történelem bibliai
nézőpontjának egyik fontos ábrázolása.
Igen, végül Babilon
rombolta le a várost és annak templomát Kr. e. 586-ban. Igen, Babilon királya,
Nabukodonozor vitette Júda lakóit fogságba, végeredményben azonban Isten volt
az, aki irányította az eseményeket (Dán 1:2). Jeremiás azonban – Dánielhez és a
régi idők többi hűségeséhez hasonlóan – felismerte Isten tevékeny részvételét
választott népe életében. Ezért amikor Isten megengedett egy-egy történést,
arra azt a kifejezést használták, hogy „Ő tette”.
Nem tudom, te milyen
élethelyzetben vagy most. Nem tudom, milyen völgyön vagy hegytetőn vezet ma át
az utad. De emlékezz arra, hogy az ÚR igaz, és minden az Ő irányítása alatt
van. Úgy az ítélet, mint az üdvösség kérdésében Ő a legfőbb tekintély, és
készségesen meghallgatja imáidat, és számon tartja könnyeidet!
Gerald A. Klingbeil,
D. Litt.
az Adventist Review és az Adventist World [Adventista Világ] című
iratok társszerkesztője
kutatóprofesszor az
Andrews Egyetemen
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése