Amint ezt a fejezetet olvassuk, felmerül a kérdés: "Mit
mond ez a szakasz Istenről?"
A 2. és 4. versben Dávid megkérdezi az Urat, hogy
megszabadítsa-e Kehilla népét (Kehilla Júda egyik városa volt), akik filiszteus
fosztogatóktól szenvedtek; az Úr azt válaszolta, hogy igen, és győzelmet adott
neki. Mivel Abjáthár, Akhimélek pap fia magával vitt egy efódot, valószínű,
hogy az Úr kapcsolatba lépett az ifjú pappal az Urim és Tummim kövek által,
amelyek az efódhoz voltak csatolva.
A 11-12 versekben Dávid arról értesül, hogy Saul el fogja
pusztítani Kehillát annak érdekében, hogy elfogja őt. Az Úr igazolja Saul
szándékát, és azt mondja Dávidnak, hogy Kehilla lakói átadják őt és embereit
Saulnak, ezért Dávid kimenekíti embereit a júdeai sivatagba.
Isten vezette Dávid minden lépését még az elhagyatott sivatagban
is. A 14. vers azt mondja, hogy Isten nem adta Dávidot Saul kezébe.
A fejezet csúcspontja Dávid és Jonathán találkozása Zif
pusztájában. Jonathán megerősíti Dávidot az Úrban való bizalomban és elmondja
neki, hogy Izrael királya lesz és ő a második lesz utána. Keresztelő Jánoshoz
hasonlóan Jonathán is ezt mondta: "Neki
növekednie kell, nekem pedig kisebbé lennem" (Jn 3:30 - új prot. ford.).
A történet úgy alakult, hogy Dávid ekkor látta utoljára Jonathánt.
A fejezet utolsó beszámolójában azt olvashatjuk, hogy Dávid
megmenekül Saultól, amikor a királyt visszahívják, hogy űzze ki a portyázó
filiszteus csapatokat az országból. Isten nevét ugyan nem említi a szakasz, de
a sorok között olvasva látjuk, hogyan cselekszik.
Az Úrnak terve volt Dáviddal, amit Dávid tévedései és Saul
agresszivitása ellenére, meg is valósított. Istennek terve van velünk is, és ha
bízunk benne, értünk is valóra váltja azt.
Ralph Neall
Nyugalmazott professzor és misszionárius
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése