Mai szakasz: Zsoltárok 56

Mindenkinek, aki az Egyesült Államokban lakik, ismerősek a szavak, melyek az 56. zsoltárban visszhangoznak. Amerika pénzérméibe ütve olvashatjuk a mottót: „Istenben bízunk”, amely az 5. és a 12. versen alapul: „Istenben bízom, nem félek; ember mit árthatna nékem?” Először 1864-ben jelentek meg ezek a szavak az USA pénzérméin, az amerikai polgárháború idején, hogy kinyilvánítsák azt a hitet és reménységet, hogy Isten fogja őket megsegíteni, és Ő fog megbékéléshez vezetni. 

Mint oly’ sokszor, Dávidot most is azok a gondolatok foglalkoztatták, amik ellenséges fenyegetettség esetén szokták meglepni a királyt. Ahogy a címben is olvashatjuk, a zsoltár akkor íródott, amikor Dávid Saul elől rejtőzködött néhány segítőkész filiszteus között. A filiszteusok Izrael ősi ellenségei voltak, ezért ez nem lehetett hosszú távú megoldás, így Dávid visszatért Júdeába, Adullám barlangjába. Saul fenyegetése azonban nem hagyott alább, Dávid három alkalommal is megemlíti, hogy támadóinak erőszakossága minden nap, egész napon át, végeláthatatlanul fenyegette. Istent hívta segítségül: „Megmenekülhetnek-e gazságuk ellenére? Taszítsd el haragodban e népséget, Istenem”" (8. vers - új prot. ford.). Ez bizonyítaná számára, hogy Isten az ő oldalán áll. „Ebből tudom meg, hogy Isten velem van” (10. vers).

A sok megpróbáltatás közepette Dávid három olyan dolgot említ, amelyek bennünket is vigasztalhatnak és bátoríthatnak, amikor úgy érezzük, hogy az egész világ ellenünk fordult. Elsőként, kifejezi Istenbe vetett rendíthetetlen bizalmát az ellentmondásos körülmények ellenére is. „Ha félek is, benned bízom! Istenben, akinek igéjét dicsérem, Istenben bízom, nem félek, ember mit árthat nekem?!” (4-5. vers – új prot. ford). Ehhez hozzáteszi személyes bizonyosságát: „velem van az Isten” (10. vers). Pál is használja ezt a kifejezést azoknak a kérdéseknek a kezdetén, amelyek abban a kijelentésben csúcsosodnak ki, hogy Jézus Krisztusban senki sem szakaszthat el bennünket Isten mélységes szeretetétől (Róm 8:31-39). „Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?”

Másodszor, Dávid Istenhez járul, és így esedezik: „Te számon tartod kesergésemet” („hányattatásomat” – angol fordítások), „Gyűjtsd könnyeimet tömlődbe, legyenek benne könyvedben!” (9. vers – új prot. ford). Isten számon tartja szenvedéseinket; minden fájdalmunkba, amit érzünk, beleremeg a szíve. Különösképpen megérinti Őt azon gyermekeinek a szenvedése, akiket olyan kezek bántanak, amelyek csak azért támadnak jó emberekre, mert a jelenlétük is zavaró számukra.

Dávid reménységének harmadik kijelentése pedig ez: „megszabadítottad lelkemet a haláltól, bizony az én lábaimat az eleséstől; hogy járjak Isten előtt az életnek világosságában” (14. vers). Jézus mindazokra alkalmazza ezeket a szavakat, akik követik Őt. „Én vagyok a világ világossága: aki engem követ, nem járhat a sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága” (Jn 8:12). Bármi történjék is velünk ezen a világon – ahol a szenvedés és veszedelem elkerülhetetlen, és ahol úgy tűnik, mindannyiunk végső sorsa a halál – Jézus arról biztosít bennünket, hogy ha Őt követjük, akkor soha, soha nem járunk sötétségben, hanem miénk lesz „az életnek világossága”.

Garth Bainbridge
a lelkészi osztály vezetője, 
Greater Sydney Egyházterület, Ausztrália

Fordította: Liebhardt László