Mai szakasz: Ezékiel 25

Ha valaki rosszul lát, nagy betűkkel kell írnod, hogy el tudja olvasni. Júdának a hallásával volt baj, ezért Ezékielnek kiabálnia kellett. Most azonban megtörtént az elképzelhetetlen, a város elesett. Jahve menyasszonya meghalt. Most a lágyabb hangok ideje jött el.

A helyreállítás előtt a haragnak kell jönnie. Haragnak mindazok ellen, akik bánatot és fájdalmat okoztak.  A próféta először a régi ellenségekkel foglalkozik.  Ammon és Moáb rokonok, Lót leszármazottai. Edom és Seir pedig Ézsau utódai. A rokonok közötti ellenségeskedés sokkal mélyebb lehet, mint a puszta ismerősök közötti. Ezenkívül a filiszteusok is az izraeliták örök ellenségei voltak.

Be kell vallanom, kellemetlen érzéseim vannak e fejezet heves indulataival kapcsolatban. Nem tűnik helyesnek a tetemre hívás. Mégis, biztosan helye van a gonoszok elleni haragnak, sőt még a legyőzésük feletti örömnek is. Önmagában egyetlen érzelem sem rossz. Az számít, hogyan élünk velük.

„És a megbocsátás?” Igen, a megbocsátás fontos. De éreznünk is kell, nemcsak kimondani. A megbocsátás nem tekinthető csupán a rossz miatti mentegetőzés elfogadásának és nem történik meg pusztán a fájdalom elengedésével. Szívfájdalommal jár és nem fogad el mentséget, ám a mély fájdalom ellenére mégis megbocsájt. A Golgota megkongatta a lélekharangot a könnyű kegyelem felett.

Milyen gyakran sürgetjük az embereket a következtetések túl korai levonására! A bántalmazottnak, az összetörtnek tudomásul kell vennie vesztesége valóságát. Nem az a lényeg, hogy engedjük el a fájdalmat, s akkor meg tudunk bocsájtani, hanem az, hogy érezzük át és éljük meg a fájdalmat, ismerjük meg, éljük át a bánatot. Ezután bocsássunk meg, és akkor engedjük el!

Ezékiel bemutatja majd a helyreállítást, de előbb az ellenség iránti haragot írja le, és jogosan teszi.  Amit nem érzünk, azt nem lehet meggyógyítani.

Isten elfogadja bánatunk őszinteségét, ahogyan mi is elismerjük azokét, akik minket bántottak.

Ross Cole, Adjunktus
Avondale Főiskola,  Ausztráalia

Fordította: Csala Beáta