Uralkodásának negyvenedik évében Dávid
összehívta királyságának minden vezetőjét egy fontos tanácskozásra. A király
egészsége meggyengült, és néhányan úgy gondolták, hogy nem tud ott lenni
személyesen, azonban a Szentlélek megerősítette, végigvezette a tanácskozást,
és olyan beszédet mondott, ami felejthetetlen volt.
A nép vezető személyiségei mind jelen voltak az eseményen. A törzsek vezetői, a katonai parancsnokok, a király vagyonának kezelői, a király fiai, kiváló vitézek és a palota elöljárói mind óriási várakozással tekintettek a nap eseményei elé.
Az idős király megkérte őket, hogy támogassák fiát, Salamont; felszólította az egybegyűlteket, hogy egyesítsék erejüket a szent templom építésében. Elérzékenyülve emlékeztette őket, hogy sok-sok évvel ezelőtt már kifejezte az Úr háza építésének szándékát, de Isten Nátán prófétán keresztül figyelmeztette, hogy ne építse fel. Annak ellenére, hogy Isten nem őt választotta a templom építésére, mégis örömmel vállalta a költséges előkészületeket, hogy utódja elvégezhesse a nagy munkát.
Dávid saját keserű tapasztalataiból megtanulta, hogy a megalkuvás nagyon veszélyes, és mindenkit arra buzdított, hogy teljes szívéből szolgálja Istent. „Őrizzétek s keressétek az Úrnak a ti Isteneteknek minden parancsolatit, hogy bírhassátok e jó földet, és hogy örökségül hagyhassátok fiaitokra is magatok után mindörökké” (1Krón 28:8).
Salamont emlékeztette, hogy a király nem felsőbbrendű másoknál, és csak akkor kap áldást Istentől, miután komolyan kereste Őt. Konkrét szavakkal és tárgyilagosan így fogalmazott Dávid: „Most azért, mivelhogy az Úr választott téged, hogy néki szent házat építs: légy erős és készítsd meg azt” (1Krón 28:10).
Dávid beszéde a várt eredményt hozta. A király és a vezetők összefogtak, hogy végrehajtsák a rájuk bízott feladatot. Salamon király uralkodásának korai évében teljesen az Úr templomának építésének szentelte magát, és a nép vezetői kitartóan támogatták.
Boldog az, aki megtalálja azt a nemes feladatot, amiért érdemes volt megszületni. Ahogyan Salamonnak is megvolt a különös missziója, nekünk is megvan a mienk. Kérdezzük Istent, hogy mit vár el tőlünk, és utána szenteljük oda magunkat teljes szívünkből ennek a feladatnak, hogy beteljesíthessük azokat az álmokat, amiket Ő adott nekünk! Ha így teszünk, az eredmény egy fényesebb jövő lesz!
Mennyei Atyánk, adj örömöt és bátorságot, hogy követhessük az ösvényt, amit kijelöltél nekünk az életünkben!
Jobson Santos
Adventista Média Központ
Brazília
Fordította:
Rajki Dávid
3 Mózes 17
Ebben
a fejezetben Isten különleges útmutatásokat ad az áldozati állatok megölésével
kapcsolatosan. Mózes el kellett hogy mondja Áronnak és fiainak, valamint az
egész Izraelnek, hogy ha megölnek egy borjút, bárányt vagy kecskét, mint
áldozatot el kell hozniuk azt a szentsátor bejáratához. Ha ezt nem teszik meg,
kiközösíttetnek Izrael népe közül. Más szóval, nem maradhattak kinn a mezőn, és
nem áldozhattak ott; áldozatukat el kellett hozniuk a szent sátorhoz.
Ahogyan
ezt a rendelkezést vizsgáljuk, elcsodálkozunk azon, hogy miért olyan fontos a
hely; hiszen voltak olyan idők, amikor Isten megengedte népének, hogy oltárt
építsenek és áldozzanak, bárhol is voltak. Ha tehát áldozatot hoztak, nem
igazán számított az, hogy a mezőn áldozták azt meg, vagy a szentsátor
bejáratánál. Vagy mégis?
Néhány
igeverssel odébb azonban egy másik kérdéssel találkozunk: a bálványoknak és a
szellemeknek hozott áldozattal. Annak ellenére, hogy Izrael fiai elhagyták
Egyiptomot, nem hagytak el minden pogány szokást. A bálványimádás néhány visszataszító
formáját még mindig gyakorolták a mezőkön, így adva jelentőséget a
cselekménynek, amit a Biblia paráználkodásként határoz meg. Tehát az utasítás,
hogy az áldozatot hozzák el a szentsátorhoz, egy szükségszerű óvintézkedés volt
ezen bálványimádási gyakorlatok ellen.
Az
áldozati rendszer a Bárány Krisztus kereszthalálával megszűnt létezni. A mi
áldozatunk a bűnbánó és töredelmes lélek. Nekünk nem kell elmennünk egy
meghatározott földrajzi helyre azért, hogy megoldást keressünk bűneinkre. Egy
helyszín azonban nem változott. A kereszt lábához kell mennünk bűneink miatti
engesztelésért, amit a szentély udvarán elhelyezett áldozati oltár jelképez. Ha
a kereszten kívül, máshová próbáljuk elvinni áldozatunkat, nem lesz részünk
Isten országában. Ahogyan Jézus mondja János 14:6-ban: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához,
hanemha én általam.”
Melodious Echo Mason
ARME (Adventista Megújulási Mozgalom a Vég Idején) Program
Igazgató
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése