A fejezet nyitó szavai így jellemzik a fiatal,
16 éves Uzzijját: „Azt tette, amit helyesnek
lát az Úr” (4. vers). Mégis felfuvalkodott, bement a szentélybe, hogy
illatáldozatot mutasson be az oltáron, ahol csak a papoknak lett volna szabad.
Isten leprával sújtotta őt, és úgy maradt fenn az emléke, mint a király, aki „poklos
maradt halála napjáig” (21.vers). Mennyire másképp érhetett volna véget
Uzzijjá története, ha nem felejti el, hogy minden, ami ő volt, és amit elért,
az Isten munkájának köszönhető és nem a saját érdeme.
Ha egy fiatal istenfélő
király, akin keresztül Isten annyi mindent elért, ilyen könnyen a büszkeség
áldozatává válhatott, mennyivel inkább megtörténhet ez veled vagy velem. Az
egyetlen biztonságunk abban áll, ha emlékezünk, hogy „csodálatos segítséget”
kapunk mindenben amit teszünk.
Brandon
Schroeder
Kommunikációs
alelnök
Fordította:
Kóczián Ágnes
4 Mózes 17
Isten
az Ő kegyelméből újabb bizonyítékot adott Izraelnek akaratára vonatkozóan, hogy
változtathassanak eltorzult nézeteiken; ugyanis még mindig meg voltak győződve
arról, hogy Mózes és Áron ölte meg az Úrnak népét (lásd: 4Móz 16:41).
Isten
azt parancsolta, hogy mindegyik törzs vegyen egy vesszőt, és írják rá atyáik
házának nevét. A vesszőket ezután ott kellett hagyni a bizonyság sátorában,
ahol az Úr megjelenik. Ekkor Isten olyan csodát tett, ami már elhallgattatta az
izraeliták panaszáradatát, s ami maradandó bizonyítéka és jelképe lett annak,
hogy kire is helyezte Isten a papi szolgálatot. A vesszőn minden jelentős
változás egyetlen éjszaka leforgása alatt történt meg, és ez meggyőzte a népet
arról, hogy Isten szent szolgálatra különítette el Áront Izrael többi
törzsétől.
Az
isteni hatalom e csodás megnyilvánulását követően a papság tekintélyét nem
vonták többé kétségbe. A csodavesszőt megőrizték, és időről időre bemutatták a
népnek, hogy emlékeztesse őket a múltra, és megóvja őket a panaszkodástól,
valamint attól, hogy megkérdőjelezzék, kire is bízta Isten a papság szent
szolgálatát. Miután Izrael fiai valódi fényében látták meg lázadásukat,
megrémültek. „Ímé pusztulunk, veszünk, mi
mindnyájan elveszünk!” (12. vers). Végül rákényszerültek arra, hogy
elfogadják a kellemetlen igazságot, miszerint sorsuk az, hogy ott haljanak meg
a pusztában. Miután ráébredtek, hogy valóban az Úr mondta ki, hogy nem mehetnek
be az ígéret földjére, elismerték, hogy a Mózes és Áron tekintélye elleni
lázadással Izrael Istene ellen vétkeztek.
Mindig
nagyon nehéz jobb belátásra bírni azokat a személyeket, akik megengedték
maguknak a lázadást; ezt láthatjuk abból az esetből is, mennyire bonyolult volt
ráébreszteni az izraelitákat arra, hogy ők tévednek, Mózesnek és Áronnak pedig
igazuk van – még azután is, hogy Kórét és társait elnyelte a föld.
Ellen
G. White is említést tesz erről az esetről. Megállapítja, hogy Kóré lázadását
„figyelmeztetésként jegyzi fel az Ige Isten népe számára, különösképpen azok
számára, akik a vég idején élnek a Földön. … A kegyelmes Isten leereszkedett
hozzájuk, hogy csodát tegyen Áron vesszejével, és ezzel győzze meg őket a
papsággal kapcsolatban – mindörökre.” (Spiritual
Gifts [Lelki ajándékok], 4A kötet, 35-38. oldal.)
Nancy Costa
It Is Written Television
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése