Ebben a lehangoló
történetben számomra a következő szavak tűntek ki a legjobban – szavak, amelyek
oly’ nagyon jellemzik a szent történelmet: „És
az Úr, az ő atyáiknak Istene elküldé hozzájuk követeit jó idején, mert kedvez
vala az ő népének és az ő lakhelyének" (15. vers). Vagyis, az állandó
hitehagyás, eretnekség, bálványimádás és bűn közepette Isten még mindig
szerette azokat, akiknek hitük és ismereteik alapján nemesebben kellett volna
élniük; és mindent meg akart tenni megmentésükért, amit csak tudott.
Sajnos azonban nem
hagyhatjuk figyelmen kívül az utána következő verset sem, mert az szintén
nagyon jellemző a szent történelemre. „De
ők az Isten követeit kigúnyolták, az ő beszédeit megvetették, és prófétáival
gúnyt űztek; míglen az Úrnak haragja felgerjede az ő népe ellen, s többé nem
vala segítség" (18. vers).
Figyelemreméltó, hogy az a szó, amit „segítségként", „mentségként” fordítanak a magyar bibliafordítások, abból a héber gyökből ered, ami „gyógyítást" jelent. A bűn, és az azt kísérő bűnös cselekedetek sokasága egyfajta betegség, erkölcsi zavar, amit születésünktől fogva magunkban hordunk. Nem csoda, hogy Jézus kijelentette: „Újonnan kell születnetek." Miközben panaszkodunk a bűnre magunk körül, és csodálkozunk, hogy Isten népe közül is többen elutasítják szavait és „kigúnyolják" a prófétákat, önmagunkat is meg kellene vizsgálnunk, ahogy Pál mondta, hogy vajon hitben vagyunk-e még. A genetikailag öröklődő bűn mindnyájunkat sújt. De van egy segítség, aki a gyógyulást hozza: Jézus! Nekünk csak át kell adnunk magunkat Neki hitben és engedelmességben, miközben bízunk szeretetében, és igényeljük kegyelmét önmagunk számára. Ez az egyetlen segítség.
Justin McNeilus
A Fiatalok Jézusért szervezet elnöke
Fordította: Rajki
Dávid
4 Mózes 27
A 27. fejezet az örökösödési kérdéssel kezdődik, amit Mózes 4.
könyvének 36. fejezete bővebben tárgyal. Most azonban összpontosítsunk a
fejezet egyéb részleteire! Mózes nagyon emberi módon, emberi érzésekkel reagál
a tömeg zúgolódására. Ebben a folyamatban olyan pozícióba helyezte magát, ami
egyedül Istennek van fenntartva, amikor ezt mondta: „Halljátok meg most, ti lázadók! Avagy e kősziklából fakasszunk-é
néktek vizet?” (4Móz 20:10). Aztán kétszer a sziklára csapott, ahelyett,
hogy szólt volna hozzá, ahogyan Isten őt erre utasította. Ezzel a
cselekedetével Mózes hamisan mutatta be Istent (lásd 4Móz 27:14). Isten csodát
tett azzal, hogy vízről gondoskodott, de nem hagyhatta szó nélkül az emberi
harag és a nyilvánvaló engedetlenség tettét szeretett szolgája életében. Az
embereknek meg kell érteni, hogy ami jó az jó, és ami rossz az rossz, és azt,
hogy minden tettnek következménye van – különösen a szándékos
engedetlenségnek.
E miatt a bűn miatt Mózes nem mehetett be az ígéret földjére;
más vezetőt kellett választani. Mózes arra kérte Istent, hogy jelöljön ki egy
embert utódául (lásd: 4Móz 27:16). Ő már négy évtizede vezette a népet. Izrael
egy lázadó és panaszkodó nemzet volt, de annak ellenére, hogy komolyan próbára
tették türelmét, Mózes még mindig törődött velük, és aggódott jövőjük miatt. „Ki képviselné jólétük érdekeit úgy, mint
ő?” (Pátriárkák és Próféták 432. oldal).
Ekkor Mózes 120 éves volt (lásd: 5Móz 31:2), majdnem kétszer
olyan idős, mint bármely más férfiú a táborban. Rajta kívül csak két életben
lévő felnőtt volt, akik kivonultak Egyiptomból, Józsué és Káleb, a két hűséges
kém. A tíz hűtlen kém meghalt a pusztában az előző negyven évben, mindazokkal a
felnőtt férfiakkal – és nagy valószínűséggel asszonyokkal együtt –, akik részt
vettek az egyiptomi kivonulásban. Vajon értelmes dolog lenne e közül a két
ember közül választani vezetőt, akik végigjárták az egész utat, miközben
következetesen hűséget tanúsítottak? Ezt azt jelentette, hogy vagy Káleb, vagy
Józsué. Így is történt. Isten arra utasította Mózest, hogy Józsuét válassza ki
vezetésben való utódjául. Így Józsué lesz az, aki bevezeti Isten népét az
ígéret földjére.
Fred Knopper
Adventist Media Center
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése