Az izraeliek egész hitéletének középpontjában
a Vörös-tengernél átélt megmenekülés állt – amikor az Úr kiszabadította őket a
rabszolgaságból „erős kézzel és
kinyújtott karral”. Az Írás mindig visszatér ehhez a momentumhoz.
„Vagy
volt-e olyan isten, amelyik megpróbált előállni, hogy kivigyen egy népet a
többi nép közül próbatételekkel, jelekkel és csodákkal, harcok árán is, erős
kézzel és kinyújtott karral, nagy és félelmes tettekkel, ahogyan veletek
megtette mindezt Istenetek, az Úr Egyiptomban, szemetek láttára?” (5Móz 4:34 – új
prot. ford.)
„Az
Urat féljétek, őt imádjátok, és neki áldozzatok, mert Ő hozott föl benneteket
Egyiptomból nagy erővel és kinyújtott karral” (2Kir 17:36).
Egy nagyon személyes példa található a
kivonulás felidézésére a 77. Zsoltárban – ahol a szerző, Ászáf teljesen
elkedvetlenedve érzi magát. „Hangosan
kiáltok Istenhez, Istenhez kiáltok, hogy figyeljen rám.” – írja. „Nyomorúságom idején az Úrhoz folyamodom,
kezem éjjel is kitárom feléje lankadatlanul,
de lelkem nem tud megvigasztalódni…”
„Emlékezem az ÚR tetteire,
visszagondolok hajdani csodáira. Végiggondolom minden
tettedet, elmélkedem dolgaidon… Láttak téged a
vizek, ó Isten, láttak a vizek, és megremegtek, a mély vizek is
reszkettek… Utad a tengeren át vezetett, ösvényeid a nagy
vizeken, lépteid nyoma nem látszott.”
Ha az izraeliták mindig
az Egyiptomból való szabadulásuk emlékéhez tértek vissza, vajon keresztényként
nekünk milyen szabadulásra kell emlékeznünk? Hogyan változtathatja meg az
életünket ma, ha dicsőítjük Istent azért, amit a múltban tett értünk? (lásd
2Krónika 20. fejezetét, mint lenyűgöző példát a hálaadásra és dicséretre).
Andy Nash
Újságíró iskola és Kommunikáció
Southern Adventist University
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése