2012. június 30., szombat

Mai szakasz: 2 Mózes 25


Ez a fejezet elkezdi a szentély, annak tartozékai, a papi ruhák elkészítésének, valamint a szolgálatok megszervezésének részletes útmutatását. Érdekes megjegyezni már itt az elején, hogy a szentély elkészítéséhez szükséges anyagok nem voltak kész állapotban megtalálhatóak itt a sivatagban. Isten újra gondoskodott minden szükséges eszközről abból a zsákmányból, amelyet az egyiptomiaktól kaptak. Isten most arra kéri népét, hogy adakozzanak azokból az értékes fémekből, drágakövekből, szövetekből, bőrökből és olajból annak a háznak a felépítésére, amelyben Ő majd lakni fog, hogy közöttük legyen. Ezek az adományok szívből kellett, hogy jöjjenek, amit a nép jószántából és szabadon ad. A nép a legjavát adta mindannak, amivel rendelkezett. Te a legjobbat adod az Úrnak javaidból, idődből és erődből? Az izraeliták szabadon adakoztak azért, hogy legyen egy helyük, ahol az Úr lakhat, és ahol kapcsolatba léphetnek a Mindenhatóval.   

Miközben a népnek sivatagi szentélyt kellett építeni, az mégis a mennyei minta alapján készült, amelyet Isten mutatott nekik. A földi szentély a mennyei valóság mintájára épült (Zsid 9:23-24). A hatalmas mennyei eredeti másolataként kellett elkészíteni (Nagy Küzdelem, 414. oldal; Zsid 8:2). Itt a földi szentélyben az emberek Krisztus áldozatának igazságairól valamint Krisztus és Sátán közötti küzdelem végkimeneteléről tanulhattak. Egy olyan Istent szolgálunk, akinek mindig is az volt a vágya, hogy kinyilatkoztassa megváltási tervét népének. Örökre hálásak lehetünk, hogy egy élő Istent szolgálunk, aki folyamatos szolgálatot végez értünk az igazi, mennyei szentélyben, mint Védőnk, Szabadítónk és Bíránk.

Michael Hasel
Southern Adventist University

2012. június 29., péntek

Mai szakasz: 2 Mózes 24


Mózes feljegyezte az Úr minden szavát, és ez lett a szövetség könyve, amelyet felolvasott a nép előtt. Ez az első említett írott könyv, noha korábban 2Móz 17:14-ben Mózes azt a parancsot kapja, hogy írja meg a Refidim körüli eseményeket és az amélekitákkal vívott háború történetét. Hogyan történt mindez, és milyen írást alkalmazott? Az a tény, hogy az ABC-t először a Sínai-félszigeten Kr.e. 1600 -1550 körül kezdték használni, lehetőséget biztosított Mózesnek, hogy az írás-olvasás legfrissebb vívmányaihoz hozzáférjen. A proto-Sínai ABC áttörést jelentett az írott kommunikáció területén, ami abban a korban legalább akkora horderejű volt, mint a modernkori nyomtatott sajtó, illetve az Internet feltalálása. Tény az, hogy Mózes megírhatta a Biblia első könyvét, és e fontos nyelvi újításnak köszönhetően Isten időzítése, hogy a szövetséget írásban lejegyezzék, nem is lehetett volna tökéletesebb.  

Áldozat nélkül a szövetség nem kötelezne, ezért Mózes oltárt épít, hogy ratifikálja a szövetséget Isten és Izrael között. Felállít tizenkét oszlopot, amely a tizenkét törzset jelképezi, akik kötelezettséget vállaltak arra, hogy életükkel engedelmeskednek Isten elvárásainak. És most elérkezett annak az ideje, hogy Mózes megkapja ennek a szövetségnek a kőbe vésett alapelveit, amelyek folyamatosan emlékeztetni fogják őket a törvény, Isten jelleme és azon eszmény örök voltára, amely szerint az emberiségnek élni kell. Isten dicsősége a hegyen megállapodik. Mózes, mint a nép képviselője meghívást kap, hogy jöjjön fel az Isten hegyére. Isten dicsősége ma a Szentélyen nyugszik, miközben Jézus közbenjár értünk. Isten hív minket, hogy tárjuk elé kéréseinket, hogy Jézus, mennyei Közbenjárónk megadhassa nekünk mindazt, amit Isten megígért. Mi lesz a te válaszod? Elfogadod-e Isten életedre vonatkozó akaratát, és az Ő ígéretei szerint éled-e mindennapjaidat?

Michael Hasel
Southern Adventist University

2012. június 28., csütörtök

Mai szakasz: 2 Mózes 23


Az igazságosság Isten  jellemének fontos eleme. Mivel Ő igazságos, arra hívja népét, hogy ők is legyenek igazságosak mindenkivel szemben. A kilencedik parancsolat kiterjesztésében – ne tégy hamis tanúbizonyságot – Izraelt arra figyelmezteti, hogy ez a rendelkezés nem korlátozódik csupán a bírósági esetekre. Mindennapi megnyilvánulásaink legyenek mentesek a hamis tanúbizonyságtól, a pletykától és rágalmak terjesztésétől. Nem kell a tömegeket követnünk, és engednünk a társadalmi nyomásnak, hanem meg kell hoznunk a magunk bölcs ítéletét, és ki kell állnunk az igazságosság mellett!

A fejezet második felében különleges hangsúly kerül arra, hogy mit fog tenni Isten, ha Izrael engedelmeskedik mindannak, amit Ő mond. Az ő részük a szövetségben az, hogy maradjanak hűek. Elküldi az Ő Angyalát, Krisztust, hogy előttük menjen (lásd: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó. 190, 269, 326 oldal). Az Ótestamentum egyik fő témája Kánaán bevétele. Miként is értelmezzük azt, hogy az Úr parancsa szerint az izraelitáknak részt kellett venniük Kánaán bevételében, mégis Isten az, aki ellenségeiket kiűzi előlük? A Sínai-hegyi törvény Istennek azzal az ígéretével zárul, hogy Ő közbelép harcaikban. Biztosítja Izraelt arról, hogy félelmet küld előttük, és megfutamítja, illetve megsemmisíti ellenségeiket. A szabadulásról szóló ígéretben Izrael parancsot kap arra, hogy bízzon Istenben, és mindabban, amit Ő fog tenni. Mindennapi életünkben gyakran mi magunk akarjuk véghezvinni azt, amit Isten szándékozik tenni értünk. Vajon készek vagyunk arra, hogy bízzunk benne; higgyük, hogy előttünk megy, és így tanúi lehessünk hatalmas tetteinek?

Michael Hasel
Southern Adventist University

2012. június 27., szerda

Mai szakasz: 2 Mózes 22


Az első 15 versben folytatódnak a személyes tulajdonnal kapcsolatos törvények. Ezek a törvények bővebben kifejtik a nyolcadik parancsolatot, amely így szól: „Ne lopj!" Isten azt akarta, hogy Izrael gyermekei különleges esetekkel ismerkedjenek meg azért, hogy teljesen megértsék a törvény mélységeit. Az ellopott ökröt, vagy juhot, amelyet már megöltek, négyszeresen, illetve ötszörösen kell megtéríteni. Ha még életben vannak, kettőt kell adni az eredeti tulajdonosnak. Általánosságban az ellopott javak kétszeres visszatérítésének az elvét találjuk ezekben a versekben (4, 7, 9). Az első és második parancsolat részletezése kifejezetten elítéli a varázslást, az idegen isteneknek való áldozást, az állatokkal való fajtalankodást, amelyek mind halállal büntetendőek. Ezeknek a  bűnöknek a súlyossága bizonyítja azt, hogy Izrael egy teokratikus rendszerben élt. Ebben az összefüggésben az idegen isteneknek való áldozás felségárulást jelentett, és egyenlőnek tekintették azzal, mintha valaki más néphez tartozónak vallotta volna magát.

Ez a fejezet különleges figyelmet szentel az idegenek, az özvegyek és az árvák védelmének. Isten biztosítani akarta népét arról, hogy a közöttük levőkről gondoskodnak majd. 2008-ban az izraeli Khirbet Qeiyafaban egy feliratot találtak, a legrégebbi héber írással, amit valaha feltártak. Egy tudós azt vallja, hogy ez egy rendelkezés, amely arról szól, miként gondoskodjanak az özvegyekről és az árvákról, míg mások úgy vélik, hogy királyság felállításával van kapcsolatban. Hogyha az első értelmezés igaz, akkor jó példa arra, hogy ezt vallották Izrael történelmének folyamán. Ha a második az igaz, ez egy fizikai bizonyíték a teokráciából az emberi király általi vezetésre való áttérésre. Ez felvet néhány fontos kérdést: a szükségben lévők megsegítését, és az állampolgársági hűséget. Azok, akik számára Isten a legfőbb tekintély, gondoskodni fognak a szegényekről és a kevésbé szerencsésekről.

Michael Hasel
Southern Adventist University

2012. június 26., kedd

Mai szakasz: 2 Mózes 21


A következő négy fejezetben található polgári törvények az erkölcsi törvény lelkiségén alapultak, de olyan speciális társadalmi szokásokkal foglalkoztak, amelyek az akkori kor és kultúra szerves részei voltak. Fontos megérteni, hogy Izrael épphogy csak elhagyta Egyiptomot; Isten elhelyezte őket onnan, ahol voltak, és azt várta tőlük, hogy megváltozzanak, és egyik napról a másikra az Ő elképzelései szerint valóvá váljanak. Sok esetben ezek a törvények összehasonlíthatóak az ősi Közel-Kelet törvényeivel, és sokkal humánusabbnak bizonyulnak azoknál.


Az 1902-ben felfedezett régészeti lelet, egy kőtábla, amely több mint 300 törvényt tartalmaz, s amelyek Hammurapi uralkodása idején kormányozták Babilóniát, mutat némi hasonlóságot ezzel a bibliai fejezettel. 2Móz 21:16 szerint – csakúgy, mint a Hammurapi törvénykönyvben –, a rabszolga-kereskedelem súlyos bűnnek számított, és halálbüntetést vont maga után. 2Móz 21:23-ban a kioltott emberéletért az elkövetőnek saját életével kellett fizetnie. A babilóniai törvény azt mondja, hogy a bűnös saját maga helyett feláldozhatja lánya életét. A mózesi törvény azonban nem enged meg ilyen igazságtalanságot. 2Móz 21:26 egy olyan példa, ahol a babilóniai törvény értelmében a rabszolga sérülései a gazdája számára jelentenek kárt, nem pedig magának a szolgának. A héber törvény azonban, egyedülálló módon, nem tekinti a szolgát gazdája feltétel nélküli tulajdonának. Általánosságban Mózes második könyvének törvényei az ember egyéni jogait, és az élet szentségét helyezik a középpontba. Bár sok törvény különbözik a Hammurapi-kódexben, mégis találhatunk arra utaló jeleket, hogy a két törvénygyűjtemény közös forrásból építkezik.
Isten a méltányosság és igazságosság gyakorlását kívánta népétől. Mi hogyan bánunk a körülöttünk élőkkel?
Michael Hasel
Régészeti tanszék
Southern Adventist University

2012. június 25., hétfő

Mai szakasz: 2 Mózes 20


Az emberiségnek a Sínai-hegyen adott Tízparancsolatot Isten saját maga mondta el, és saját kézzel írta le. Döntő és meghatározó pillanathoz érkezik itt a történelem.  Isten az erkölcsi törvény átadásával fejezi ki isteni természetét. Mindezt félelmetes mennydörgés, villámlás és trombitaszó közepette teszi, hogy minden jelenlévő számára egyértelmű legyen, hogy a hatalmas és élő Isten műve ez. Az Ő törvényének gyökere a szeretet, az Isten iránti szeretet, amely alapként szolgál az egymás iránti szeretethez is. A törvényadás éppen annyira tanúskodik Isten kegyelméről és irgalmáról, mint az egyiptomi szolgaságból való szabadítás, mivel Isten itt azt mutatja meg a megváltottainak, hogyan éljenek. A „szövetség tábláinak” (5Móz 9:9-11) a frigyláda fedele alá helyezése annak jele, hogy azok valóban a szövetség alapját képezik.


A szövetség kapcsolatot és lelki közösséget is magába foglal. Valódi kapcsolat és közösség nem jöhet létre két egyén között a kapcsolatot meghatározó normarendszer nélkül. Az első négy parancsolat az Istennel való kapcsolatunkat határozza meg, míg a következő hat az egymással való kapcsolatunkat. Az Istennel és az Ő – életünkben megjelenő – kegyelmével való kapcsolatunk határozza meg azt, mennyire vagyunk képesek másokkal harmóniában élni. A szombatot Isten a hetedik napként definiálja, amennyiben megpihenünk Nála, és újból megértjük és dicsőítjük Őt, mint teremtő Istent. A szombat a szövetség örök jelképévé válik Isten és az Ő népe között (2Móz 31:16-17). Aki az Isten által meghatározott módon, helyes lelkületben tartja meg a szombatot, azt fejezi ki, hogy ő, mint megmentett áll kapcsolatban Istennel.
Michael Hasel
Régészeti tanszék
Southern Adventist University

2012. június 24., vasárnap

Mai szakasz: 2 Mózes 19


Izrael gyermekei Hóreb hegyéhez érkeztek, ahol felkészültek a Tízparancsolat fogadására. Sok elképzelés született a Hóreb helyének meghatározásával kapcsolatosan, és nem tudhatok biztosat. Teljes bizonyítás csak egy szöveg felfedezésével történhetne, amely pontosan közli, hogy ez a hely az, de ilyet sosem találtak. Bizonyára Isten elrejtette a konkrét hely ismeretét a későbbi nemzedékek elől, mert így akarta megakadályozni, hogy bálványimádó hellyé tegyék. Mózes második könyve kijelenti, hogy az izraeliták kijöttek a Sínai pusztába, amely a Sínai sivatag volt. Itt táboroztak le a Sínai hegy előtt. Friss tanulmányok ezen szövegekre és a Mózes második könyvében leírt vándorlásra hagyatkozva, azt teszik valószínűvé, hogy a Sínai hegy a Sínai félszigeten található, és nem Szaúd-Arábiában, ahogyan népszerű elméletek állítják. Isten itt jelenik meg Mózesnek, és megkéri, hogy emlékeztesse Izrael népét arra a három hónapra, amikor „sasszárnyon hordozta” és magához fogadta őket.   

Isten itt egy szövetséget kezdeményez népével. Isten az Ő szeretetében, kegyelmes tettével kijelöli, vagy kiválasztja Izraelt, éppúgy, ahogy a korábbi szövetségekben is tette a pátriárkákkal. Isten már megszabadította Izraelt Egyiptomból, és most a Sínainál kötött szövetség folytatása lesz szabadító tettének. Ennek a szövetségi viszonynak feltételei vannak: „Most azért, ha engedelmesen hallgattok szavamra, és megtartjátok szövetségemet, akkor ti lesztek az én tulajdonom valamennyi nép közül, bár enyém az egész föld” (15. vers). Izrael eddig a pontig már megtapasztalta Isten különleges szabadítását. Vajon Izrael úgy dönt, hogy egyedül megy tovább, vagy úgy, hogy engedelmesek lesznek Istennek és követik Őt mindenhová, ahová vezeti őket? És hogy van ez ma velünk? Szánkkal szolgáljuk Őt, mint népe, aztán panaszkodunk és megpróbáljuk nélküle élni az életünket? Vagy úgy válaszolunk, mint Izrael: „Megtesszük mindazt, amit az Úr mondott” (8. vers). Ez volt Isten vágya a Sínainál, és ez ma is, hogy legmélyebb, legbensőségesebb közössége legyen teremtett gyermekeivel.

Michael Hasel
Régészeti tanszék
Southern Adventist University

2012. június 23., szombat

Mai szakasz: 2 Mózes 18


Az újratalálkozás édes tapasztalat, miután hosszú ideig távol voltál szeretteidtől. Mózes visszaküldte Cipporát és gyermekeiket apósához, hogy biztonságban legyenek a fáraóval való viszálykodások idején, és most Jetró visszahozta őket Isten hegyéhez, a Hórebhez. Jetró válasza – miután meghallgatta Mózestől Isten szabadításának történetét –, mutatja, hogy valóban igaz ember volt, miként meg is erősítette: „Most már tudom, hogy nagyobb az Úr minden istennél” (11. vers). Miután végignézi Isten választott vezetőjének egy napját, mint Midián istenfélő papja, tanácsokat ad Mózesnek. Az emberek reggeltől estig Mózeshez özönlöttek panaszaikkal és problémáikkal, s tőle kérték, hogy oldja meg azokat. Miért ne osztaná meg a rá nehezedő terhet azáltal, hogy vezetőket jelöl ki ezer, száz, ötven és tíz ember fölé? Ezek az emberek nem csupán bírák voltak, hanem közösségeik vezetői úgy béke időben, mint háborúban. Pozíciójuk kiterjedt a polgári és katonai ügyekre egyaránt. Isten jóváhagyásával Mózes képes lesz arra, hogy sokkal hatékonyabban és energikusabban hordozza és szolgálja népét ebben a rendszerben.

Ez egy hatalmas tanulság az egyház és vezetői számára. Hatékony szervezetet nem lehet működtetni egy személy vezetésével. Ahogy az egyház növekszik, istenfélő embereket kell kinevezni, akik egymás terhét hordozzák, és hatékony döntéseket hoznak Isten szent vezetése alatt. A bátor szolgáló vezetők megosztják feladataikat másokkal, és összhangban dolgoznak azon, hogy megvalósítsák a végcélt: bemenni az Ígéret Földjére mindazokkal együtt, akik gondjukra és vezetésükre bízattak. 

Michael Hasel
Régészeti tanszék
Southern Adventist University

2012. június 22., péntek

Mai szakasz: 2 Mózes 17


Miután Isten a mannával gondoskodott az izraeliták napi eledeléről, egy másik hitpróbához érkezünk, ami nem más volt, mint a víz. Ebben a két fejezetben Isten az élet két legelemibb szükségletét - víz és manna - használja fel arra, hogy gyermekeit a Tőle való teljes függőségre tanítsa. A világ sok táján, ahol az alapszükségletek hiányoznak, Mózes válasza példaértékű: „Mit tegyek?” – kérdezi Istent. Egyiptomból való száműzetésének negyven éve alatt Mózes megtanulta, hogy feltétlen bizalommal legyen Istene iránt, Aki legelőről legelőre vezette őt nyájával együtt. Ebben az időszakban elfelejtette azt a sok bölcselkedést, amelyet magába szívott, miközben az egyiptomi luxus körülmények között nevelkedett. Az Úrnak feltett kérdése bizonyítja, hogy alkalmas Isten népének a vezetésére. Ahelyett, hogy saját képességeiben bízna, ezt kérdezi: „Mit cselekedjek?” Amikor Isten segítségét kérjük, Ő odaáll mellénk, és közbelép. Azzal, hogy Isten a sziklából vizet fakaszt Refidimben, bizonyítja mindenek felett valóságát Izrael vezetői előtt, hogy ők is bizonyságok lehessenek a nép előtt.

Az amélekitákkal, Ézsau leszármazottaival való háború olyan viszálykodást indított el, amely generációkon át tartott, egészen a Saul vezetése alatt megalakult monarchiáig (1Sám 15:2-3). Ez volt az első háború, amelyet Izrael egy másik nemzettel vívott, és ami az Istenben való bizalmuknak egy másik próbáját jelentette. Az amálekiták gerilla módszereket alkalmaztak, amikor hátulról támadták meg Izraelt, ahol a gyengék és az erőtlenek könnyen prédául estek. Józsué itt jelenik meg elsőkét, és a hadsereget vezeti az ellenség ellen, miközben Mózes a hegyen áll Isten botját magasra emelve. Azzal, hogy az ég felé emeli a kezeit, testhelyzetével újra az Istenre való teljes hagyatkozást jeleníti meg. Ám erre nem volt képes egyedül. Ebben rejlik még egy tanulság számunkra. Egyedül nem tudunk megállni az élet küzdelmeiben. Megbízható társakra van szükségünk, akik mellénk állnak, hogy támogassanak. Mózes buzgón imádkozott Izrael győzelméért, Áron és Húr pedig támogatták őt ebben. Adjon Isten olyan bizalmat nekünk, amelynek segítségével szembe tudunk nézni az élet minden küzdelmével!   

Michael Hasel
Régészeti tanszék
Southern Adventist University

2012. június 21., csütörtök

Mai szakasz: 2 Mózes 16


A mannáról szóló történetében Isten bemutat néhány tanulságot, amelyek döntő fontosságúak voltak Izrael számára és számunkra is, miközben az Ígéret földje felé haladunk. Elsősorban bőségesen gondoskodik szükségleteink kielégítéséről aszerint, hogy mi szolgálja valódi boldogságunkat. Emberi hajlamaink szerint vágyunk visszatérni azokhoz a dolgokhoz, amelyeket megszokásból ismerünk.  Izrael visszavágyik az egyiptomi húsos fazekakhoz, de Isten egy olyan tervet dolgozott ki, amely megtanítja őket arra, hogy Tőle függjenek és bízzanak Benne, mint Istenükben. Ő sokkal jobban fog gondoskodni testi szükségleteikről, mint amikor Egyiptomban voltak.

Másodszor: Isten módszerei tanító jellegűek, és képessé tesznek mindarra, amire szükségünk van ahhoz, hogy előrehaladjunk Isten szent törvényeinek való engedelmességünkben. A mindennapi manna ajándéka megtanította őket a szuverén Isten szombatjának megtartására. Az útmutatás, hogy a hét első napjaiban gyűjtsenek annyit, amennyire szükségük van, és a csoda, hogy a hatodik napon kétszer annyi hullott, azért adatott, hogy ezzel tegye őket Isten próbára: az Ő útjain járnak, vagy sem (4. vers). A szombat parancsát az emberek ismerték már a világ teremtésétől kezdve, a Sínai hegyen történt törvényadás előtt - ezt bizonyítja ez a fejezet. Mindamellett, hogy egyesek nem követték Isten szombattal kapcsolatos tervét, az Ő terve nem változott: mérvadó maradt egész vándorlásuk során.

Végül: Isten szükségleteinknek megfelelően ad; mindig aznapra elegendőt. Az izraeliták számára sem gondoskodott egyszerre hat hétről, vagy hat hónapról. Csak a napi szükségletekről gondoskodott. Életutunkon túl könnyen esünk abba a hibába, hogy a jövő miatt aggodalmaskodunk, de Isten eleget ad az adott napra, megtanítva minket arra, hogy folyamatosan tőle függjünk. Nem kell félnünk a jövőtől, mert Isten gondoskodik!

Michael Hasel
Régészeti tanszék
Southern Adventist University

2012. június 20., szerda

Mai szakasz: 2 Mózes 15


Amikor Isten megszabadít, és kihoz bennünket a biztos halálból az életbe, az eredmény: ujjongó öröm. Az emberek nem tehettek mást, mint énekelni és örömteli zajt csapni, miután Isten csodálatos módon közbelépett. Itt találjuk a legkorábbi feljegyzett éneket a Bibliában, amely az után íródott, hogy Isten népe megszabadult a hatalmas  egyiptomi hadseregtől ott a Vörös tengernél. Az éneknek három szakasza van. Mindegyik Isten dicsőítésével kezdődik, és azokkal a tettekkel végződik, amelyekért Istent dicsőség illeti. Az Úré a dicsőség, mert Ő a Szabadító. Nevében hatalom van, és ennek a hatalomnak köszönhetően a fáraó seregei már nem léteznek. Noha a gonosz erői összeesküdnek, hogy megsemmisítsenek, Isten jobb keze legyőzi az ellenséget, és biztonságba helyez bennünket. Az egyiptomi szövegekben gyakran fellelhető motívum, hogy a fáraó jobb keze legyőzi Egyiptom ellenségeit. Az Ige ellentétbe állítja ezt az Úr jobb kezével, amely „erő által dicsőül” és így „a tenger elborította őket”.

Isten szabadító tettének történelmi bizonyossága biztosít bennünket arról, hogy nem kell félnünk a jövőtől. Az utolsó szakasz a jövőbeni ellenségekre összpontosít, amelyekkel a honfoglaláskor szembetalálják magukat. „Hatalmas karodtól néma kővé válnak.” Amikor az élet különböző helyzetekben találjuk magunkat, amikor úgy érezzük, hogy sarokba vagyunk szorítva, és nem tudjuk milyen irányba menjünk, bizonyosságot találhatunk Mózes énekében, amely Isten népének nagy történelmi eseményéről emlékezik meg. Azon események által, amelyekben Isten közbeszólt életünkben, biztosítékot kapunk arra, hogy  „Beviszed s megtelepíted őket örökséged hegyén”,  ahol
„az Úr uralkodik mind örökkön örökké”. Ennek a nagy reménységnek a beteljesedése lesz az az ének, amit azok énekelnek, akik Jézussal állnak a mennyben a szabadítás végső napján, az üvegtenger partján (lásd: Jel 15:3).



Michael Hasel
Régészeti tanszék
Southern Adventist University

2012. június 19., kedd

Mai szakasz: 2 Mózes 14


Az izraeliek egész hitéletének középpontjában a Vörös-tengernél átélt megmenekülés állt – amikor az Úr kiszabadította őket a rabszolgaságból „erős kézzel és kinyújtott karral”. Az Írás mindig visszatér ehhez a momentumhoz.

„Vagy volt-e olyan isten, amelyik megpróbált előállni, hogy kivigyen egy népet a többi nép közül próbatételekkel, jelekkel és csodákkal, harcok árán is, erős kézzel és kinyújtott karral, nagy és félelmes tettekkel, ahogyan veletek megtette mindezt Istenetek, az Úr Egyiptomban, szemetek láttára?” (5Móz 4:34 – új prot. ford.)

„Az Urat féljétek, őt imádjátok, és neki áldozzatok, mert Ő hozott föl benneteket Egyiptomból nagy erővel és kinyújtott karral” (2Kir 17:36).

Egy nagyon személyes példa található a kivonulás felidézésére a 77. Zsoltárban – ahol a szerző, Ászáf teljesen elkedvetlenedve érzi magát. „Hangosan kiáltok Istenhez, Istenhez kiáltok, hogy figyeljen rám.” – írja. „Nyomorúságom idején az Úrhoz folyamodom, kezem éjjel is kitárom feléje lankadatlanul, de lelkem nem tud megvigasztalódni…”

Emlékezem az ÚR tetteire, visszagondolok hajdani csodáira. Végiggondolom minden tettedet, elmélkedem dolgaidon… Láttak téged a vizek, ó Isten, láttak a vizek, és megremegtek, a mély vizek is reszkettek… Utad a tengeren át vezetett, ösvényeid a nagy vizeken, lépteid nyoma nem látszott.”

Ha az izraeliták mindig az Egyiptomból való szabadulásuk emlékéhez tértek vissza, vajon keresztényként nekünk milyen szabadulásra kell emlékeznünk? Hogyan változtathatja meg az életünket ma, ha dicsőítjük Istent azért, amit a múltban tett értünk? (lásd 2Krónika 20. fejezetét, mint lenyűgöző példát a hálaadásra és dicséretre).

Andy Nash
Újságíró iskola és Kommunikáció
Southern Adventist University

2012. június 18., hétfő

Mai szakasz: 2 Mózes 13


„Az ÚR pedig előttük ment nappal felhőoszlopban, hogy vezesse őket az úton…” (21. vers – új prot. ford.).

Azt tudjuk meg erről a titokzatos „felhőről” (héberül: anan), hogy Isten jelenlétét testesíti meg. Később, Mózes harmadik könyvében azt látjuk, hogy ez a felhőoszlop nemcsak hogy az újonnan épült szent sátor fölött, hanem benne áll meg. „Ezt mondta az ÚR Mózesnek: Mondd meg a testvérednek, Áronnak, hogy ne menjen be akármikor a szentélybe a kárpiton belül, a ládán levő födél elé, hogy meg ne haljon, mert a födél fölött jelenek meg felhőben.” (3Móz 16:2 – új prot. ford.)

Ez a titokzatos felhő később is többször előfordul a Szentírásban. 4Móz 9:15-ben ez a felhő a Dániel 7-ben olvasható „estétől reggelig” tartó időegységgel is összekapcsolódik, ahol is az „emberfiához hasonlót” kíséri, amint az az öregkorúhoz közelít.

A legmegdöbbentőbb azonban mind közül, amikor a Názáreti Jézus Márk 14:62-ben a főpap, Kajafás előtt áll, és ezt mondja: „meglátjátok az Emberfiát, amint a Hatalmas jobbján ül, és eljön az ég felhőiben.”

Kajafás pontosan tudta, mit állít Jézus: egyenlővé tette magát Jahveh-val, aki az „ég felhőiben” átvezette Izraelt a sivatagon. Erre Kajafás olyasmit tett, amit egy főpapnak soha nem volt szabad tennie (ld. 3Móz 21:6): megszaggatta a ruháit. Ezzel a tettével gyakorlatilag hatályon kívül helyezte a papságot, utat engedve az új főpapnak, aki előtte állt.

Ugyanez a főpap fog egy napon visszatérni a Földre: „Íme, eljön a felhőkön, és meglátja minden szem, azok is, akik átszegezték…” (Jel. 1:7- új prot. ford.)

Andy Nash

2012. június 17., vasárnap

Mai szakasz: 2 Mózes 12


A zsidók mély érzéssel gondolnak arra az 50 napos időszakra, amely az első húsvéttal (páskával) és az Egyiptomból való szabadulással kezdődött, majd folytatódott a sivatagon és a nagy víztömegen át, amelyet Vörös- tengernek neveznek, és a Sínai-hegynél ért véget, ahol a 12 törzs megkapta Isten törvényét. A keresztények is mély érzéssel gondolnak a hitüket alakító 50 napra. Ez az 50 nap Jézus keresztre feszítésével kezdődött, és 50 nappal később ért véget egy felházban a Sion hegyén, ahol a 12 apostol megkapta a Szentlelket. 

Van egy érdekesség ebben: mind a két 50 napos időszak az évnek egyazon napján kezdődött, és végződött. Jézust húsvét napján feszítették keresztre, ugyanúgy, ahogy a bárány húsvétkor áldoztatott meg - Nisszan hónap negyedikén. Ha visszamegyünk e hét előtti napokra, a páskabárányt négy nappal a húsvét előtt választották ki. Ez alatt a négy nap alatt a bárányt megfigyelték, hogy megbizonyosodjanak arról, nincs benne hiba.

Jézus négy nappal húsvét előtt jött el utoljára a templomba jeruzsálemi bevonulása után: Ő az Isten Báránya, Aki elveszi a világ bűneit.

Andy Nash
Újságíró iskola és Kommunikáció
Southern Adventist University

2012. június 16., szombat

Mai szakasz: 2 Mózes 11


„Azután összehívta Mózes Izráel összes véneit, és azt mondta nekik: Fogjatok hozzá, vegyetek magatoknak juhokat nemzetségenként, és vágjátok le a páskát. Vegyetek egy köteg izsópot, és mártsátok az edényben levő vérbe, azután érintsétek meg az edényben levő vérrel a szemöldökfát és a két ajtófélfát.” 2Móz 12:21-22

Miért fontos a keresztények számára, hogy tanulmányozzák Mózes második könyvét, a Kivonulás könyvét? Azért, mert része a mi történetünknek is.

A páskabárány csontját nem törték meg. Jézus csontjait sem törték meg. A páskabárány vérét egy köteg izsóppal hintették az ajtóra. Az ecetet izsóppal nyújtották fel Jézus ajkaihoz.

A páskabárány vérét az ajtófélfára és a szemöldökfára hintették. Amíg a vér „befedte” őket, biztonságban voltak. A páskát „mindent befedezőnek” is nevezhetnénk. (Angol szójáték: angolul a páska „passover”, ami azt jelenti, hogy áthaladni, a „cover-over” pedig azt jelenti, hogy teljesen befedni). Befedezve a Bárány vérével felül és minden oldalról. Hasonlóképpen fedez be bennünket a Bárány, Krisztus vére.

Andy Nash
Újságíró iskola és Kommunikáció
Southern Adventist University

2012. június 15., péntek

Mai szakasz. 2 Mózes 10


A csapások folytatódnak. A sáskák mindent felemésztenek, amit a jégeső meghagyott. Talán az egyiptomi népnek már elege volt abból, hogy a fáraó ellenszegül Isten parancsának. Talán a fáraó már ott tartott, hogy elveszíti népe hűségét és támogatását. Megadja magát, és ismét megvallja, hogy vétkezett az Úr ellen. A sáskák elvonulnak, mire ő újra megtagadja a nép elengedését.

A sűrű sötétség fojtogató volt. Olyan sötét volt, hogy tapintani lehetett. A fáraónak elege lett. Túl volt a játékon is, amit parancsára a mágusok kíséreltek meg a bálványistenek és a zsidók Istene között. A szemfényvesztés már nem működött. Azt mondta Mózesnek és Áronnak: „Menjetek! Többé ne is lássalak, vagy mindketten meghaltok!” Mintha megszabadulhatott volna mindentől azzal, hogy kijelenti: „Nincs itt semmi probléma."

„Isten a kevélyeknek ellene áll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ád” (1 Pt 5:5). Amíg a fáraó halott fiának arcába nem nézett, nem döbbent rá, mit is tett valójában.

Amikor az emberek ellenállnak Isten kegyelmi figyelmeztetésének és üzenetének, problémát problémára halmoznak fel. Isten hatalmának további bizonyítékai még ellenállóbbá teszik őket. Még a hét utolsó csapás ideje alatt is káromolni fogják majd Isten nevét, és megtagadják, hogy Neki dicsőséget adjanak. Micsoda szomorú végük lett az egyiptomiaknak, és lesz azoknak, akik semmibe veszik Istent az utolsó napokban! „Az Úrral dicsekszik lelkem. Hallják ezt az alázatosak, és örülnek” (Zsolt 34:3 – új prot. ford.).

Kenneth Mathews, Jr.
A régészeti bizottság tagja
Southern Adventist University

2012. június 14., csütörtök

Mai szakasz: 2 Mózes 9


Ebben a fejezetben további bizonyítékot találunk arra, hogy Egyiptom istenei tehetetlenek. Szarvasmarhák, lovak, szamarak, tevék és ökrök egyre nagyobb számban pusztulnak el. A zsidók bizonyára nagy pánikban lehettek, mivel a víz vérré válása, a konyhákat ellepő békák, és az emberek testén megjelenő tetvek csapása őket is érintette. Az Egyiptomot sújtó utolsó hét csapásból azonban ők már kimaradtak. Izrael népe számára nincs több csapás (előkép). Az előképet beteljesítő utolsó hét csapás már senkit sem fog érinteni Isten végidei népe közül. „Nem illet téged a veszedelem, és csapás nem közelget a sátorodhoz” (Zsolt 91:10).   

A fáraó továbbra is abban reménykedett, hogy az izraeliták az egyiptomiakkal együtt szenvednek. És tudjátok, mi történt? A fáraó hivatalnokokat küldött, akik azt találták, hogy a zsidóknak egyetlen borja sem veszett el a csapásban. A fáraó addig makacskodott, míg azt kellett látnia, hogy Egyiptom földje kezd teljesen elpusztulni. De nem érdekelte.

Az állatok elvesztése miatti fájdalom és az egyiptomiak szenvedése azonban lassan hatni kezdett a fáraóra. Meg is fogalmazta, hogy vétkezett, és népe gonoszul cselekedett, amikor az izraelitákat Egyiptomban tartotta. Ám amikor a villámlás és a jégeső megszűnt, mégis megtagadta, hogy elengedje Izraelt. Voltak folyamatban levő beruházásai: városok épültek, amelyeket a zsidók, az egyiptomi nép rabszolgái építettek. Nem engedhette el őket.

Kenneth Mathews, Jr.
A régészeti bizottság tagja
Southern Adventist University

2012. június 13., szerda

Mai szakasz: 2 Mózes 8


Ebben a fejezetben arról olvashatunk, hogy Mózes újra kéri a fáraót, engedje el Izraelt, hogy áldozzon a pusztában. A fáraónak még a békák, a legyek és tetvek csapása után sincs szándékában elengedni a népet, még akkor sem, ha a saját mágusai már nem tudják utánozni azokat a csodákat, amelyeket Isten tesz az Ő népe érdekében. 

A 9-10. versekben az egész emberiségre jellemző, figyelemre méltó szempontot fedezhetünk fel. Mózes kérdésére, hogy mikorra kérje az Urat, hogy távolítsa el a békákat a palotából, az otthonokból és a konyhákból, a fáraó önmagához, mint megátalkodott bűnöshöz méltóan válaszol: "HOLNAP!" El tudjuk hinni ezt? A mai keresztények (fáraók) inkább vesztegelnek bűneikben még egy napot, minthogy megkérnék Istent, hogy AZONNAL vegye el bűneiket. Ne legyünk hát túl szigorúak az ősi fáraóhoz, miközben mi is azt tesszük, amit ő.

Akár úgy olvassuk a kifejezést, hogy Isten keményítette meg  a fáraó szívét (9:12), akár úgy, hogy a fáraó (8:15) keményítette meg saját szívét, az eredmény ugyanaz. A fáraó úgy döntött, hogy ellenáll annak a világos bizonyítéknak, hogy Istennek hatalma van Egyiptom fölött, ezért nem engedi el Izraelt. Döntése mellett ki is tartott.

A fáraó mágusainak sikerült utánozni Isten csodáit: a botot kígyóvá változtatták, a vizet vérré, békákat is hoztak fel a folyóból, de amikor a harmadik csapás következett, már nem tudták utánozni. Tetveket már nem tudtak hozni emberre és állatra. A fáraó pedig annak ellenére sem változtatott véleményén, hogy tudatában volt: „Isten ujja ez.”

Kenneth Mathews, Jr.
A régészeti bizottság tagja
Southern Adventist University

2012. június 12., kedd

Mai szakasz: 2 Mózes 7


Az első hét versben azt olvashatjuk, hogy Isten elmondja Mózesnek és Áronnak, mit fog tenni. Ez egy versenyhelyzet a menny Istene és Egyiptom istenei között. Mózes mintegy isten lesz a fáraó számára és megalázza Egyiptom fő bálványait. Áron lesz a szószólója. Mózes és Áron meglátogatják a fáraót a palotájában, de annak ellenére, hogy Áron pálcája (kígyó) felfalta a mágusok pálcáit (kígyóit), a fáraó nem hallgat rájuk. Aztán egy reggelen a folyóparton találkoznak a fáraóval, és újabb esélyt adnak neki, de ő nem akarja elengedni Izraelt; ezért a minden egyiptomi anyaistenét pálcasuhintás éri, ami vérré változtatja, és megöl benne minden halat.

Ki keményítette meg a fáraó szívét? Ez a kérdés sok kereszténynek okozott már dilemmát. A kifejezés, hogy „az Úr megkeményítette a fáraó szívét” nagy valószínűséggel egy héber nyelvi sajátosság. „Isten megkeményítette a szívét” abban az értelemben, hogy biztosította a körülményeket és a helyzetet arra, hogy a fáraó döntésre kényszerüljön. Mózes közölte az isteni útmutatásokat, amelyeket csodával társított, hogy hitelesítse az üzenet isteni eredetét. A fáraó úgy döntött, hogy szembeszegül Isten követelményeivel. Önszántából makacsul ellenállt a kérésnek. Isten volt, aki kialakította ezt a döntési helyzetet, de nem ő volt a fáraó megátalkodottságának és dacosságának a szerzője.


Kenneth Matthews, Jr  

2012. június 11., hétfő

Mai szakasz: 2 Mózes 6


Miért vár az Úr a megmentéseddel addig, amikor már úgy tűnik, hogy minden lehetetlen? Ezt kérdezi Mózes az 5. fejezet 23. versében. Az Úr válasza nagyszerű! „Most megmutatom neked, mit teszek a fáraóval." Isten világossá akarja tenni a zsidók ÉS az egyiptomiak előtt, hogy az "Ő jobbja és karja” (Zsolt 44:3-4) által szabadultak meg. Minden dicsőség az Istené és semmi az emberé. A 6. versben elmondja Mózesnek, hogy megszabadítja őket „kinyújtott karral és súlyos ítéletekkel”. Mózesnek szüksége volt lelkesítésre. Szüksége volt bátorításra. Nézz fel Istenre, amikor a lehetetlen kilátások hegyei magasra emelkednek előtted. Isten hatalma az, ami megment téged a bajoktól.

A származás fontos Istennek és a zsidó nemzetnek. Mózes és Áron NEM egyiptomiak voltak. Héberek voltak és a Lévi nemzetségéből kiválasztva, hogy kivezessék a népet Egyiptomból. Lévi törzse volt az, amelyik hűséget mutatott Isten iránt az aranyborús esemény után, és aki az Úr oldalára állt. Mindezen bátorítások ellenére Mózes még mindig alkalmatlannak tartja magát arra, hogy a fáraóval beszéljen. Miért hallgatna a fáraó rám?


Kenneth Matthews, Jr.

2012. június 10., vasárnap

Mai szakasz: 2 Mózes 5


„Ekkor Mózes az Úrhoz fordult, és ezt mondta: Uram, miért engeded, hogy rosszul bánjanak ezzel a néppel? Miért is küldtél ide engem?!  Mert amióta bementem a fáraóhoz, hogy beszéljek vele a nevedben, rosszabb a sora ennek a népnek, te pedig semmit sem tettél néped megszabadításáért.” (2Móz 5:22-23 – új prot. ford.)

Egy ebből az időből származó bőrtekercs elmondja, hogyan kellett a munkásoknak napi 2000 téglát előállítaniuk. (Némelyik egyiptomi piramis felépítéséhez 24,5 millió téglára volt szükség!) A napi előírást csak ritkán sikerült teljesíteni, ez pedig büntetést vont maga után.  Ahelyett, hogy megszabadította volna népét fáradságos szenvedésétől, Mózes most csak még egy lapáttal rátett.

Ez az egyik leginkább zavarbaejtő tapasztalat, amit átélhetünk. Biztosak vagyunk benne, hogy Isten egy bizonyos úton vezet bennünket – de aztán ez az út zsákutcának bizonyul. Ez megrázza a hitünket és kimeríti a lelkünket.

A „szalma nélküli téglakészítés” tapasztalata a hit igazi próbája. Amikor úgy tűnik, minden értelmetlen, egyetlen központi kérdés marad: Bízunk-e továbbra is Istenben? Mellette maradunk-e addig, míg hallhatjuk, amint ezt mondja: „Majd meglátod, mit cselekszem…” (2Móz 6:1)? Engedjük-e, hogy a lehangoló és aggasztó ötödik fejezetet egy erőteljes hatodikká formálja?

Andy Nash
Southern Adventist University

2012. június 9., szombat

Mai szakasz: 2 Mózes 4


Miután Isten elhívta, hogy szabadítsa meg népét Egyiptomból, Mózes épp úton volt vissza Egyiptomba Cippórával és az újszülött fiukkal. És akkor ez a meglepő eset: Útközben történt az éjjeli szálláson, hogy rátámadt az ÚR, és meg akarta ölni. De Cippóra fogott egy éles követ, levágta fiának az előbőrét, lába elé vetette, és így szólt: Véren szerzett vőlegényem vagy! Akkor békét hagyott neki az ÚR.” (24-26. vers)

Micsoda hangnemváltás! Hát nem Mózes volt Isten kiválasztott edénye az izraeliták Egyiptomból való kivezetésére? Ha Mózes meghalt volna, miként szabadította volna meg Isten az Ő népét?

Egy hívő kétféle imát szokott mondani: „Uram, ments meg engem, annak ellenére, ami vagyok!” Ez az ima áll az evangélium középpontjában. Mindegy, milyen jók vagy rosszak vagyunk, mind bűnösök vagyunk, mind híjával találtatunk, és mindannyiunknak önmagunkon kívüli megmentőre van szükségünk.

A másik ima, amit a hívők mondanak, ez: „Uram, használj fel engem, annak ellenére, ami vagyok!” Mindig is Istenre leszünk utalva, hogy a mi szerény erőfeszítéseinket az Ő áldásával támogassa. Azonban néha, amikor így imádkozunk, azzal a hozzáállással tesszük, hogy noha nem fektettem bele sok erőfeszítést, nem engedelmeskedtem, mégis az szeretném, hogy Isten megáldja a fáradozásaimat. Ez olyan, mintha így imádkoznánk: „Segíts jól teljesítenem a vizsgán úgy, hogy egyáltalán nem is tanultam rá!”

Ahhoz, hogy Isten megmentsen bennünket, mindössze annyit kell tennünk, hogy megvalljuk, Megmentőre van szükségünk. Ahhoz azonban, hogy Isten mások áldására használjon fel bnnünket ‑ a családunkat is beleértve ‑, hajlandónak kell lennünk Istennel együtt munkálkodni. Hajlandónak kell lennünk kiüríteni a szemetet és a figyelmet elterelő dolgokat az életünkből – vagyis üres edényekké válni.

Istennek nem volt szüksége Mózesre tervei véghezviteléhez. Ránk sincs szüksége. Mialatt Isten mindenkit az Ő akaratának teljesítésére hív, Ő nincs ráutalva senkire – még a nagy Mózesre sem. Csak tűnődhetünk azon, hány Mózes-vezető vallott kudarcot az elhívásában az idők során.

Andy Nash
Southern Adventist University

2012. június 8., péntek

Mai szakasz: 2 Mózes 3


Kétféle módon válaszolhatsz egy pusztai tapasztalatra: vagy azt engeded meg, hogy tönkretegyen; vagy azt, hogy megtisztítson.

Mózes második könyve második fejezetében Mózes egy negyven éves koronaherceg, akinek az élet minden jót megadott.  A harmadik fejezet elején pedig úgy jelenik meg, mint egy szelíd nyolcvan éves ember, aki a semmi kellős közepén olyan munkát végez, amit egy büszke egyiptomi soha nem tenne meg: juhokat legeltet. És még csak nem is a saját juhait; hanem felesége apjának juhait. Egy lúzer vő, aki arra sem képes, hogy saját munkát találjon.   

Miközben az egykori herceg élete ebben a pillanatban kényelmetlennek tűnhet saját mércénk szerint, mégis van két dolog, amit Mózes helyesen tesz. Elsősorban alázatos. Már nem egy büszke egyiptomi. Másodszor: elfoglalt. Amikor pusztai tapasztalatokon mész át, pontosan ezt kell tenned: maradj alázatos, és találj magadnak elfoglaltságot.

Mózes, aki most abban az állapotban van, hogy Isten használni tudja, találkozik az Úrral a Sínai hegyen, aki egy rejtélyes angyal formájában jelenik meg. Az "Úrnak angyala" szószerinti fordításban "az angyal, aki Yahweh". Ez azt jelenti, hogy Yahweh egy angyal? Nem. Isten mindenütt jelenvaló, Akit nem korlátoz semmilyen fizikai tér. Nekünk egy olyan Isten kell, Aki mindenütt jelen tud lenni.

De van olyan idő, amikor Isten, Aki mindenütt jelen van, egyszer csak úgy dönt, hogy másként fogja kinyilatkoztatni magát. Itt egy angyal képében jelenik meg, hogy kijelentse magát Mózesnek. Figyeljük meg a negyedik versben, hogy Isten Aki jelen van mindenütt, most egyszerre egy konkrét helyen is megjelenik: „Amikor az Úr látta, hogy odamegy megnézni, kiáltott neki Isten a csipkebokor közepéből.” Olyan Isten Ő, Aki mindenütt ott van – itt és most is - ugyanabban az időben.

Vannak-e olyan dolgok a szívedben, amikről tudod, hogy visszatartanak attól, hogy Isten teljes mértékben használjon téged? Annak alapján, amit mások mondtak neked (nem a saját megérzésed szerint), mit gondolsz Isten milyen feladatot készít számodra?

Andy Nash

2012. június 7., csütörtök

Mai szakasz: 2 Mózes 2


Miután az egyiptomi udvarban felnevelkedett, Mózes saját erejével kísérelte meg Izrael népének szabadítását. Jó indítékai voltak, de rossz módszerrel próbálta megvalósítani. Tetteit a fáraó trónjának fenyegetéseként értékelhette, ezért Mózesnek nem volt más választása, mint elmenekülni Egyiptomból. Élete örökre megváltozott.  

Mózes tudatában van annak, hogy Isten szabadítónak hívta el – mondja Jon Rydal teológus –, de túlságosan sürgeti az eseményeket, és saját megoldásokat keres. Isten nem mondta neki, hogy szabadítsa meg a népet és/vagy, kezdjen el megölni egyiptomiakat. Mind az időzítés, mind a módszer Mózes döntése volt, nem pedig Istené. Az ószövetségi történetekben Isten választott népe megpróbálta siettetni Isten ígéreteinek teljesedését, és saját erőből megvalósítani azokat. Ábrahám megpróbál Istennek segíteni abban, hogy egy ígéret fiút adjon neki: feleségül veszi Hágárt. Jákób csalással és ármánykodással próbálja megszerezni az elsőszülöttséggel járó jogokat. Gedeon megpróbálja legyőzni Midiánt azzal, hogy egy hatalmas hadsereget toboroz. Minden esetben bukás az eredmény, annak ellenére, hogy Isten kiválasztottairól van szó. Várniuk kell Isten menetrendjére és módszerére. A szabadulást az ÚR hozza, nem emberi eszközök. Mózesnek – a katonai vezetőnek, az egyiptomiakat ölőnek – szelíd pásztorrá kell válnia. Csak ezután tud Isten cselekedni általa, és megvalósítani a Kivonulást.

Amit Mózes Egyiptomban cselekedett, örökre megváltoztatta életét; talán arra gondolhatott, hogy itt véget ér az élete. De ez volt csak az igazi kezdet!

Gondolj olyan időre, amikor Isten előtt rohantál terveddel! Mit tennél másként – tudva azt, amit most tudsz?


Andy Nash

2012. június 6., szerda

Mai szakasz: 2 Mózes 1


A zsidók nem nevezték ezt a könyvet Mózes második könyvének, sem pedig „Exodus”-nak, hanem a könyv első szava vagy gondolata alapján nevezték el a bibliai könyveket. Mózes első könyvét például így nevezték: "Kezdetben". Mózes második könyve a szabadulásról szól.

Noha az izraeliták több mint 400 éve voltak Egyiptomban – és már a családi nevükre is alig emlékeztek –, Isten azonban név szerint ismerte őket. Kezdte őket felkészíteni arra, hogy meghallják saját nevét (YHWH) a Sínai hegynél.

Milyen csodálatos történet Mózes második könyvének - a Kivonulás könyvének – története! Ez a zsidók evangéliuma, a szabadulás és a kegyelem története. A zsidók úgy viszonyulnak Mózes második könyvéhez, mint a keresztények János evangéliumához. A közhiedelemmel ellentétben a zsidók sohasem hittek abban, hogy cselekedeteik által üdvözülnek. Mielőtt a Sínai hegynél Isten felszólította volna őket az engedelmességre, már megváltást, szabadulást kaptak a Vörös tengernél.

A korabeli izraelitákhoz hasonlóan mi is egy kisgyermek által kaptunk szabadulást, aki felnövekedve Szabadítóvá vált. Élete vége felé Jézus felment egy hegyre Kánaán földjén, és találkozott Mózessel és Illéssel. Lukács 9:31-32-ben azt olvassuk, hogy Jézus "távozásáról", szó szerint "kivonulásáról" beszélgettek.

Izraelnek égető szüksége volt a szabadulásra. Milyen szempontból hasonlít ez saját élethelyzetedre? Emlékszel olyan időszakra életedben, amikor egy "új fáraó" támadt, aki nagyon megnehezítette életedet?


Andy Nash

2012. június 5., kedd

Mai szakasz: 1 Mózes 50


És a többi már történelem, ahogy mondani szokás. Mózes első könyve azzal ér véget, ahogy egy fiú valóra váltja néhai apja utolsó kívánságát. Micsoda bizonyság lehetett a kánaáni népek előtt, amikor az izraelita és egyiptomi gyászolók hazaérkeztek, és eltemették Jákobot a Makpéla mezején lévő barlangba, ami generációk óta a család temetkezési helye volt! A mélységes gyász pillanata ez, ugyanakkor egy pozitív módszer a bánat feldolgozására, hiszen cselekvő módon búcsúznak a szeretett személytől.  És ebben a folyamatban mindenki részt vesz. Emlékszem egy testvérre Afrikából, aki nagyon találóan, így fogalmazta ezt meg: mindenki, aki eljött, hogy veled gyászoljon,  távozásakor magával visz egy kis darab követ a bánatod nagy hegyéből, s így a hegy egyre kisebbé  válik. Hordozzuk egymás terhét ugyanígy, vagy talán még inkább, a gyász idején is!
József testvérei aggódnak, hogy Jákob halála valamiképp utat nyit a megtorlásra, de József következetes, és biztosítja őket megbocsátásáról. Ő megtanulta az élet egyik legnagyobb leckéjét, hogy Isten képes lenyűgözően jóra fordítani azt is, ami gonosz indítékból történt.
Martin Klingbeil
Suthern Adventist University

2012. június 4., hétfő

Mai szakasz: 1 Mózes 49


Ez bizony költészet – héber költészet! Azonban szemben a költészet nyugati felfogásával, ami arra szépirodalmi szempontból tekint, az Ószövetség gyakran használ költői szövegeket a legfontosabb dolgok kifejezésére. Itt, a Teremtés könyvének majdnem a végén találjuk a Mózes öt könyvében levő, jelentős történelmi pontokat jelző négy fő költemény egyikét (1Móz 19, 2Móz 15, 3Móz 23-24, és 5Móz 32-33). Míg Mózes Izrael törzseit népként áldja meg 5Móz 32-33-ban, addig Izrael (Jákob) a fiait áldja meg Mózes első könyve 49. fejezetében. Így kapcsolódik össze a pátriárkák Teremtés könyvében leírt története Izrael népének Kivonulás könyvében szereplő történetével, de végül a korszakokon átívelve elér a mi történetünkig is. Jákob némelyik „áldása” meglehetősen kijózanító és arra mutat rá, hogy a megbocsátás nem mindig képes eltörölni bűneink következményeit. A költemény azonban túlmutat Izrael fiainak közvetlen történetén valakire, aki az ígéret vonalából fog származni: Silóra (10. vers), Izrael pásztorára és kősziklájára (24. vers) – melyek mind messiási képek. Jézus Krisztus az, Akire előre mutat az írás, és Aki el fog jönni, hogy megmentse népét; és Aki meg fog áldani bennünket.

Martin Klingbeil
Southern Adventist University

2012. június 3., vasárnap

Mai szakasz: 1 Mózes 48


Jákób földi vándorútjának végéhez érkezik, és összegyűjti fiait halálos ágya körül. Ez annak az ideje, hogy a szövetség áldását továbbadja a következő generációnak. Elsőnek József érkezik, hogy áldást kapjon édesapjától, de magával hozza két fiát, Manassét és Efraimot is. Jákób két jelentős dolgot tesz itt: először adoptálja két unokáját az ígéret egyenes vonalába, így Józsefnek két részt juttat – amit ő prófétai álomban sok évvel korábban már látott is; aztán megfordítja a sorrendet, és Efraimot – a másodszülöttet – az elsőszülöttnek járó áldással áldja meg, s ezzel Manassé fölé emeli. Ezzel bezárul a kör, hiszen megismétlődik, ami ifjúkorában vele történt. Isten szuverén, és ha elolvassuk a Zsidókhoz írt levél 11. fejezetét, láthatjuk az érdekes csavarokat és fordulatokat, amelyeket a szövetségi vonal megtesz. Isten olyan embereket választott ki, hogy kegyelmének edényei legyenek, akiket mi nem feltétlenül sorolnánk a hithősök közé. Ez bátorságot ad nekem, mivel Isten áldásai nem az én érdemeimtől függnek, hanem az Ő mérhetetlen kegyelmétől!

Bepillanthatunk Jákób Istennel való szoros kapcsolatába is, amikor úgy utal Istenre, mint Pásztorra, Aki vezette őt egész életén át, és Aki Megmentője volt. Ezek nagyon fontos személyes teológiai fogalmak, amelyeket a pátriárka utódaira akar hagyni, és azt kívánja, hogy ők is hasonló módon járjanak Istennel, miként ő megtapasztalta egész életén át.

Martin Klingbeil
Southern Adventist University

2012. június 2., szombat

Mai szakasz: 1 Mózes 47


Te is lehetsz áldás - a legszokatlanabb körülmények között, még királyok előtt is! A viharvert pátriárka ott áll a fáraó előtt, a hatalmas egyiptomi uralkodó feje fölé áldásra nyújtja a kezét, akit bizonyára megérintett az idős ember kegyelemteljes gesztusa. Jákób most 130 éves, szemei olyan sokat láttak már, a mennyet a földdel összekötő létrától kezdve, amelyenek látomását akkor kapta, amikor elmenekült otthonról, hogy egy hosszabb ideig Lábánnál lakjon Háránban; egészen a József állítólagos halála miatti gyász hosszú idejének végéig. Úgy tűnik, a nehézség és szomorúság évei után elégtételt kap a Józseffel való boldog találkozásban, amely további 17 évvel meghosszabbítja életét. Egy hosszú élet gazdag tapasztalatából merítve áldást mond a fáraóra. Micsoda kiváltság számunkra, hogy imádkozhatunk a hatalomban levőkért, és áldására lehetünk azoknak, akik ezt a földet uralják! Ezen az áldáson keresztül ők is megpillanthatják a mennyek Istenét, miként Nabukodonozor megpillanthatta Dániel áldott jelenlétén keresztül a babiloni udvarban, és ők is örök életet kaphatnak. Legyünk áldás ott, ahová Isten helyezett bennünket!

A fejezet egy komor kijelentéssel végződik: Jákób megkéri Józsefet, hogy földi maradványait vigyék ki Egyiptomból, és temessék el Kánaánban. Ez számunkra is figyelmeztetés, hogy Egyiptom soha nem lehet  végállomás, hanem csak egy átjáróút, még akkor is, ha ideiglenesen az ország legjobb földterületén laknak.

Martin Klingbeil
Southern Adventist University

2012. június 1., péntek

Mai szakasz: 1 Mózes 46


Ez a történet olyan, mintha a kivonulás fordítottját olvasnánk. Jákób és családja összecsomagolja mindenét, és elindul az Egyiptomba vezető hosszú útra, amelyen – előttük nem sokkal – Ábrahám és József is vándoroltak. Ám mielőtt a pátriárka átlépi Egyiptom határát, még egyszer megáll Beérsebában, Kánaán legdélebbi városában, hogy újra megbizonyosodjon Isten vezetéséről. Az Úr védelméről biztosítja őt azon az úton, amely az ígéret földjéről egy ideiglenes száműzetésbe vezeti el Egyiptomba, ugyanakkor azonban azt is teljesen világossá teszi előtte, hogy lesz visszatérés ebből a száműzetésből, és Egyiptom csak egy eszköz Izrael létének megőrzésére és egy termékeny föld, ahol nemzetté növekedhetnek.

Te része vagy az advent mozgalomnak? Innen amoda költözöl, egyik helyről a másikra, időnként más országokba és városokba, és néha óceánokon túlra. Talán csak egy bőrönddel, vagy az ingóságaidat tartalmazó teljes konténerrel utazol a Föld bolygó misszió területeire, azzal a tudattal, hogy csak vándorok vagyunk, és lesz egy másik exodus (kivonulás). De bárhol vagy is, egy dolog biztos - a kivonulás be fog következni, amikor Krisztus mindnyájunkat felhőszekéren visz majd az Ígéret Földjére. Addig is tegyünk bizonyságot minden "egyiptominak", akik közé elküldött bennünket Isten, és legyünk készen a végső kivonulásra!

Martin Klingbeil

Southern Adventist University