2015. március 31., kedd

Mai szakasz: 2 Korintus 1

Valószínűleg eltelt egy kis idő a korinthusi hívőkkel együtt töltött idő óta, mire Pál apostol a 2. Korinthusi Levelét megírta. Ugyan a gyülekezethez fűződő viszonya eléggé közvetlen volt az apostolnak ahhoz, hogy nyíltan megfeddje őket a különböző problémák miatt, és hogy adománygyűjtésre  szólítsa őket a jeruzsálemi zsidó hívők számára (1Kor 16:1-4), mégis valami nyilvánvalóan megváltozott. Úgy tűnik, hogy konfliktus alakult ki amiatt, hogy Pál megváltoztatta tervét azzal kapcsolatosan, hogy mikor tér vissza hozzájuk (2Kor 1:23; 2:1; 7:12).

Valamivel azután, hogy Pál Korinthusba látogatott, írt egy másik levelet (egy közbülső harmadik levelet) is a gyülekezetnek „könnyhullatással” fájdalmakkal teli látogatásáról (2Kor 2:3-4). Habár ez a levél nem maradt fenn, tudjuk, hogy mire két Korinthusi levél megszületett, Pál már elhagyta Kis-Ázsiát, hogy Macedóniába menjen (2Kor 2:13), ahol meghallhatta Titusz beszámolóját arról, hogy a gyülekezet megkapta ezt a „könnyhullatással”  írt levelet. Végül a gyülekezetben megszűnt a pártoskodás, ami nagy örömet és bátorítást jelentett az apostol számára (2Kor 7: 5-16).

Így tehát érthető, hogy a második levél elején Pál apostol magyarázatot ad arra, hogy miért változtatta meg utazási terveit (2Kor 1:15-20). Vigasztaló szavakkal kezdi a levelet Pál arról, hogy Isten velük lesz a bajok közepette is (1: 3-11). Ezek a szavak ma is érvényesek, annak ellenére, hogy nagyon régen íródtak. Ma is vigasztalást keresünk Krisztus lábainál, éppúgy, ahogyan osztozunk Megváltónk szenvedéseiben is (lásd: 5. vers). A Biblia nem ígéri, hogy elkerülnek bennünket a próbák és a szenvedések, hanem arra késztet, hogy ilyen helyzetekben igyekezzünk Jézus Krisztus által bátorítást nyerni. Mint hittestvéreknek, megvan a lehetőségünk arra, hogy meglássuk a körülöttünk élők között azokat, akik „társaink a szenvedésben”, és akik „társaink a vigasztalásban” is (7. vers).

Azon az egyetemen, ahol tanítok, a közelmúltban élete hajnalán meghalt egy fiatalember. Még csak 23 éves volt. Ilyen esetekben gyakran meglepnek bennünket félelmeink. Ha őszinték vagyunk, mindannyiunknak el kell ismernünk, hogy vannak olyan szituációk – amikről Pál apostol is ír –, amiket aligha élnénk túl (8. vers). Mégis a reménység emberei vagyunk, mert Jézus Krisztus megmentett minket egy „még szörnyűbb haláltól”, az Istentől való elidegenedéstől, amit a bűn hozott az emberiségre. Ez a szabadítás Jézus Krisztus kereszten meghozott áldozata által vált lehetővé. Megpróbáltatásai közepette Pál azt mondja, hogy hálás a szolgálatáért és szenvedései miatt elmondott sok imáért, valamint a Jézus Krisztusban elnyert becses ajándékért, az üdvösségért (11. vers). Az ima nem óv meg minden szenvedéstől, de erőt ad, hogy el tudjuk viselni megpróbáltatásainkat.

Michael W. Campbell, Ph.D
tanársegéd, Történelem és Teológiai tanszék
Nemzetközi Adventista Felsőoktatási Intézet
Fülöp-szigetek
Fordította: Liebhardt László


2015. március 30., hétfő

Mai szakasz: 1 Korintus 16

Pál néhány gyakorlati tervvel fejezi be levelét. Arra bátorítja a gyülekezet tagjait, hogy a hét első napján készítsék elő és gyűjtsék össze a Jeruzsálemi rászorulóknak küldendő adományaikat (1-2. vers). Miközben bizonyos részletek nem világosak azzal kapcsolatosan, hogy adományokat küldenek Jeruzsálembe, Pál jelzi azt, hogy keresztényként felelősségünk az, hogy egymásról gondoskodjunk.

Úgy tűnik, hogy Pál tervezi meglátogatni őket, de később ez a terve megváltozik. A 8. vers arra utal, hogy szándékozik elutazni Efézusba, ami valószínűleg három éves ott tartózkodásának kezdetét jelzi (ApCsel 20:31). Az Apostolok cselekedetei 19. fejezet feljegyzi néhány küzdelmét és megpróbáltatását, miközben az efézusi hívekért dolgozik. Az Korinthusi első levél utolsó szakasza utal Pál személyes tervére, legalábbis eddig a pontig (5-12. vers). Mivel a kommunikáció problémás volt abban az időben, levelének utolsó része úgy néz ki, mint egy mai e-mail üzenet. Az utolsó versek (19-20. vers) köszöntéseket tartalmaznak. Emlékeznünk kell arra, hogy Pálnak voltak segítői, akik leveleit pergamenre írták, de az utolsó üdvözleteket nem bízta másra, saját maga írta le: „Köszöntésemet saját kezemmel írom: Pál” (21. vers).     

Tehát Pál ebben a fejezetben emlékezteti a korinthusi gyülekezetet arra, amit a szívén visel velük kapcsolatban: „Vigyázzatok, álljatok meg a hitben, legyetek férfiak, legyetek erősek! Minden dolgotok szeretetben menjen végbe” (13-14. vers). Bármilyen téma kerüljön szóba, a keresztény ember élete Isten szeretetéről szól.

Michael W. Campbell, Ph.D
tanársegéd, történelem és teológiai tanszék
Nemzetközi Adventista Felsőoktatási Intézet
Fülöp-szigetek


2015. március 29., vasárnap

Mai szakasz: 1 Korintus 15

Pál miután egy sor gyülekezeti nehézséggel foglalkozott, arra bátorítja a korinthusi keresztényeket, hogy tartsanak ki amellett az ige mellett, amelyet hirdetett nekik (2. vers). Üzenetének középpontjában található az a tény, hogy „Krisztus meghalt a mi bűneinkért az Írások szerint. Eltemették, és – ugyancsak az Írások szerint – feltámadt a harmadik napon” (3-4. vers – új prot. ford.). A korai apostolok közösen tettek bizonyságot Krisztus halála és feltámadása hitelességéről.

A korinthusi gyülekezetet aggasztotta a feltámadás mikéntje (12-19. vers). „hogyan mondhatják közületek némelyek, hogy nincs halottak feltámadása”?  Más szavakkal, ha Krisztus nem támadt fel, halálának nincs semmi értelme (14. vers). A halottak állapotáról szóló üzenet világos: amikor valaki Krisztusban való hitben hal meg, alszik az igazak feltámadásáig, amely Jézus visszatérésekor fog megtörténni (18. vers).

Ázsiai misszionáriusként tapasztaltam, hogy a legvitatottabb világnézeti kérdés a halállal kapcsolatos. Két egyetemista diákunk fiának nem régen bekövetkezett halálesete emlékezetett erre ezen a héten, amikor ezt az áhitatot írtam. A válság pillanatában hajlunk arra, hogy visszatérjünk ahhoz, ami megszokott volt számunkra. Sok fiatal megkérdezte tőlem, amikor a temetésre készültem, hogy valójában mi is történik, amikor az ember meghal. Sok más vallás hívei, úgymint a buddhisták, hinduk, sőt még a római katolikusok is úgy képzelik el a lelket, mint ami ott lebeg a halott test körül. A Biblia üzenete azonban egyértelmű: amikor egy ember meghal, alszik Jézus második eljöveteléig. Csak Jézusnak van hatalma életet visszaadni. Minden más tanítás téves, és azt hinni, hogy a szellemek lebegnek a holtak fölött, egyenesen démoni.    

Végül „mint utolsó ellenség töröltetik el a halál” (26. vers). Ez az áldott reménység, amelybe mindannyian belekapaszkodunk, miközben várjuk a nagy találkozást Jézus második eljövetelekor. Pál ezt mondja: „Íme, titkot mondok nektek: nem fogunk ugyan mindnyájan elhunyni, de mindnyájan el fogunk változni. Hirtelen egy szempillantás alatt, az utolsó harsonaszóra; mert meg fog szólalni a harsona, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban, mi pedig elváltozunk” (51-52. vers). A halál és a bűn soha nem képezte Isten tervének részét. „De hála az Istennek, aki a diadalt adja nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által!” (57. vers).


Michael W. Campbell, Ph.D
tanársegéd, történelem és teológiai tanszék
Nemzetközi Adventista Felsőoktatási Intézet
Fülöp-szigetek


2015. március 28., szombat

Mai szakasz: 1 Korintus 14

Pál visszatér a lelki ajándékok témához, és kiemeli a prófétálás ajándékát (1. vers). „Aki pedig prófétál, emberekhez szól, és ezzel épít, bátorít, vigasztal” (3. vers). A prófétálás ajándéka ezek szerint építi az egyházat. Ez az ajándék annyira jelentős, hogy Pál igen nagy fontosságot tulajdonít neki.

Hetednapi adventistaként hiszünk minden lelki ajándék folytonosságában, beleértve a prófétálás ajándékát is. Hiszünk abban, hogy 1844 decemberében Isten egy újabb prófétai hírnököt hívott el, pontosan úgy, ahogy a megváltás történetének sok kritikus pontján is tette. Isten mennyei kinyilatkoztatás által a bátorítás üzenetét nyilatkoztatta ki Ellen Harmonnak (később White). A hívők elcsüggedtek, miután Jézus nem jött vissza úgy, ahogy várták 1844. október 22-én. Ezért Isten felhasznált egy fiatal lányt, hogy bátorítsa és építse Isten utolsó időben élő népét. Az első látomásában benne volt a teljes prófétai szolgálatának fő témája: Isten útja, a keskeny út, amely biztosan elvezet Jézushoz. Még egyszer hangsúlyozom, hogy a prófétai ajándék szerepe az, hogy felépítse és támogassa Isten egyházát. Azoknak az embereknek, akik hisznek az összes lelki ajándék fontosságában, és annak a ténynek a fényében, hogy ez az ajándék is fontos, nem meglepő az, hogy Isten elhív egy prófétai hírnököt, hogy segítse és vezesse végidőben élő népét, a Jézus prófétai szerepére való összpontosításban. 

Ezek után Pál olyan nyelveken szólásról beszél, amelynél szükség van értelmezésre (6-25. vers). Ne feledkezzünk meg arról, hogy minden lelki ajándék célja – beleértve a nyelveken szólást is –, a gyülekezet építése. A nyelveken szólás ajándéka együtt jár az értelmezés és a magyarázás ajándékával (13, 15. vers). Tény az, hogy egy kulcsszó szorosan kapcsolódik a nyelvek ajándékához, és ez a magyarázat. Ez a magyarázat a keresztény érettségre vezet (20. vers).

A két lelki ajándék – prófétálás és nyelv – összehasonlításával Pál megjegyzi, hogy a különböző nyelveken való beszéd a hitetlenekért van, a prófétálás ajándéka pedig a hívőkért (22. vers). Az ajándéktól függetlenül, a rendet a gyülekezetben meg kell tartani azért, hogy a hitetlenek ne vádolhassák őket azzal, hogy őrjöngnek, vagy elment az eszük (23. vers). Minden lelki ajándéknak az építést kell szolgálnia (26. vers), és minden szónoknak ki kell várnia a sorát, hogy a rend fennmaradjon.

Pál emlékezteti őket arra, hogy a prófétai ajándéknak alá kell rendelnie magát a korábbi prófétai vezetésnek, ami egyszerűen annyit jelent, hogy minden új kinyilatkoztatást meg kell vizsgálnunk a korábban megalapozott Ige fényében. Számunkra ma ez azt jelenti, hogy a Szentírás a végső tekintély.

Michael W. Campbell, Ph.D
tanársegéd, történelem és teológiai tanszék
Nemzetközi Adventista Felsőoktatási Intézet
Fülöp-szigetek


2015. március 27., péntek

Mai szakasz: 1 Korintus 13

A szeretet a legnagyobb ajándék. Sokkal fontosabb, mint az előző fejezetben felsorolt lelki ajándékok sokasága (mindamellett, hogy nagyon fontosak). Pál szót emel a különböző ostoba megoszlások és ellenségeskedések ellen, hogy emlékeztessen arra, ami igazán fontos: a szeretetre.  

A görög-római világban különböző szavakat használtak a szeretetre. Pál apostol egy megkülönböztetett kifejezést, az agapét használja, hogy emlékeztessen Isten önzetlen, önmagát megüresítő szeretetére. Ez élesen különbözik attól, amit a médiában, az interneten és hamis hirdetésekben kapunk. Isten szeretete más. Nem számít, hogy milyen ékesszóló vagyok, vagy milyen lelki ajándékaim vannak (1-2. vers), ha nincs bennem szeretet, „semmi vagyok” (2. vers). Valaki táplálhatja az éhezőket, vagy vértanúságot vállalhat, de ezt lehet helytelen indítékkal is tenni, és akkor nem ér semmit (3. vers).

Ezek után Pál körülírja ezt a különleges agapé szeretetet (4-8. vers). Miközben sok lelkész – magamat is beleértve - ezt a szakaszt esküvőkön szokta használni, ez egy olyan szakasza Szentírásnak, amelyhez jó, ha hozzámérjük magunkat, ahogyan növekszünk a keresztény tapasztalatban. Fel kell tennünk a kérdést magunknak, hogy minden, amit teszünk, arra vezet, hogy még szeretőbb és szeretetre méltóbb keresztények legyünk? Lelkészként néha meg kell kérdőjeleznem egyes testvérek teológiáját vagy gyakorlati életmódját – még akkor is, ha talán igazuk van – ha ez barátságtalan személyekké teszi őket. Az egyik legkeményebb tapasztalatom az volt, amikor egy gyülekezeti konfliktust meg kellett oldanom. Ez az ügy végül a gyülekezet testvéri gyűlésén kötött ki, amelyen a házaspár gyülekezeti tagságát megszüntettük. Noha folyamatosan rámutattak arra, hogy teológiailag igazuk van, a gyülekezet testvéri közössége mégis megszavazta tagságuk törlését, mivel rossz lelkülettel, mindig mások hibáival foglalkoztak. Másként fogalmazva, nem Isten szeretetét mutatták, hanem mély sebeket okoztak testvéreiknek és a gyülekezet vendégeinek. Az igazi keresztény hit és gyakorlat legfontosabb próbája az a vágy, hogy bemutassuk Isten szeretetét.   

Minél közelebb kerülünk Jézushoz, annál inkább érezzük, hogy szükségünk van rá. Ezért emlékeztet Pál bennünket a keresztény érettségre. „Amikor gyermek voltam, úgy szóltam, mint gyermek, úgy éreztem, mint gyermek, úgy gondolkoztam, mint gyermek; amikor pedig férfivá lettem, elhagytam a gyermeki dolgokat” (11. vers). Pál egy másik példát is használ: „Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre” (12. vers). Mindkét példa arra emlékeztet bennünket, hogy nem akkora a szeretetünk, amekkorának lenni kellene, de ahogy napról napra közelebb kerülünk Jézushoz, egyre inkább hasonlítani fogunk rá.

Michael W. Campbell, Ph.D
tanársegéd, történelem és teológiai tanszék
Nemzetközi Adventista Felsőoktatási Intézet
Fülöp-szigetek


2015. március 26., csütörtök

Mai szakasz: 1 Korintus 12

Ebben a fejezetben Pál a tudatlanság"  ellen tanácsolja a korinthusi gyülekezetet (1. vers). Ez eszembe juttatja C.S. Lewis kijelentését a Keresztény vagyok című könyvében, ahol a hívőket a bölcsesség elvére emlékezteti:

A bölcsesség nem más, mint a gyakorlati józan ész, amelynek segítségével az illető veszi magának a fáradságot, hogy átgondolja, mit fog tenni, és nagy valószínűséggel mi lesz annak az eredménye. Manapság az emberek aligha gondolnak a bölcsességre, mint az egyik »erényre«. Sőt, mivel Krisztus azt mondta, hogy csak akkor mehetünk be az ő országába, ha olyanok leszünk, mint a gyermekek, sok keresztény úgy képzeli, hogy ha valaki jó, nem számít, hogy együgyű. Ám ez félreértés! Először is a legtöbb gyermek nem csekély »bölcsességet« tanúsít, amikor valami olyat csinál, ami igazán érdekli, s azt igazán okosan eszeli ki. Másodszor, ahogy Pál rámutat, Krisztus nem úgy értette, hogy értelmileg maradjunk gyermekek, intelligenciánk tekintetében, sőt éppen ellenkezőleg. Nemcsak azt mondta nekünk, hogy legyünk »ártalmatlanok, mint a galambok«, hanem azt is, hogy legyünk »bölcsek, mint a kígyók«. Krisztus gyermeki szívet, de felnőtt fejet kíván tőlünk. Azt akarja, hogy egyszerűek, céltudatosak, szeretetre méltók és taníthatók legyünk, mint a jó gyermekek, de azt is, hogy értelmünk minden szikrája készenlétben és elsőrendű harckészültségben legyen... Mindenki, aki őszintén igyekszik keresztény lenni, hamarosan úgy találja, hogy esze élesebb lett" (108-109. oldal).  

Így a fejezetben illusztrált lelki ajándékok el kell, hogy vezessék a keresztényt a bölcsesség erényéhez, és ahhoz, hogy használják józan eszüket. 

Egy másik fontos kérdés, ami zavarta a hívőket az, hogy egyesek, akik azt állították, hogy Isten Lelke által beszélnek, Jézust átkozottnak nevezték, vagy átkozták Jézust (3. vers). Sok éven keresztül gondolkoztam ezen szöveg gyakorlati értelmén és Pál tanácsán az ilyen emberek ellen. Bruce Winter teológus felfedezett legkevesebb 27 ősi átok táblácskát. Gyakorlatilag ez azt jelentette, hogy Pál intette a korai keresztény hívőket, hogy ne kérjék Jézust, hogy átkozza meg ellenfeleiket. A keresztény közösség egy szorosabb közösségre kell, hogy elvezessen, amelyben nincs helye a lelki erőszaknak az által, hogy a gyülekezet tagjai Jézust és a keresztény teológiát arra használnák, hogy egymásnak ártsanak.

Pál a lelki ajándékok sokféleségére is emlékezteti a hívőket, amit a Szentlélek idéz elő (4-11. vers). Ezek együttesen elvezetnek a nevezetes szakaszig, amely összehasonlítja a lelki ajándékokat az emberi testtel (12-31. vers). Mindennek az eredménye az, hogy ne legyen meghasonlás a testben, hanem kölcsönösen gondoskodjanak egymásról a tagok" (25. vers). Felismerve azt, hogy mindenkinek egyedi lelki ajándékai vannak és az a szükségletünk, hogy a legjobbat adjuk testvéreinknek; ez az igazi kiváltképpen való út" (31. vers). Ennek eredményeként megtanuljuk, hogy hogyan lehetünk sokkal szeretőbb és szeretetre méltóbb keresztények" (Ministry of Healing, 470. oldal).

Michael W. Campbell, Ph.D
tanársegéd, történelem és teológiai tanszék
Nemzetközi Adventista Felsőoktatási Intézet
Fülöp-szigetek


2015. március 25., szerda

Mai szakasz: 1 Korintus 11

Ebben a fejezetben Pál több gyakorlati kérdésről beszélget a gyülekezeti tagokkal Korinthusban. Emlékezteti őket arra, hogy „legyetek követőim, mint én is követője vagyok a Krisztusnak” (1. vers). A fejezet további részében két fő témát tárgyal: a fej befedésének kérdését (2-16. vers), és az úrvacsora szertartásának részleteit (17-34. versek). Ezeket használja példaként arra, milyen a helytelen imádat; s miközben beszél ezekről a kérdésekről, emlékezteti őket arra, hogy a helyes viselkedésnek Jézus Krisztust kell tükröznie.

Az első példában emlékezteti a korai hívőket, hogy vegyék figyelembe a nemek közti különbséget mind a „hagyományok”, mind a „tanok” betartásánál az istentisztelet során. A szakasz emlékeztet bennünket arra, hogy minden tekintély Istentől származik (3. vers). Korinthusban a fej befedése jelentette a nemek közti különbséget. Abban a szexuálisan túlfűtött környezetben az a nő, aki nem fedte be a fejét, egyértelműen azt jelezte, hogy prostituált. Imádatunkkal vagy tiszteletünket fejezzük ki Isten iránt, vagy szégyent hozunk rá. Ezért Pál úgy érvel, hogy – legalábbis az ókorban – egy férjes asszonynak be kell fednie a fejét (10. vers). Ezt a szöveget sokféleképpen értelmezték a kereszténység történelmének során. Korai hetednapi adventista úttörők inkább az elvek mellett foglaltak állást, mintsem amellett, hogy minden asszony befedett fejjel járjon a gyülekezetbe. A korai vezetőkhöz hasonlóan James White is tiltakozott azon gondolat ellen, hogy a nők ne beszélhessenek a nyilvánosság előtt (lásd a megjegyzést: Spiritual Gifts, 3. fejezet, 24. oldal).

Egy másik „megosztottsághoz” vezető kérdés Korinthusban az úrvacsora módja volt. Ez talán a legkorábbi beszámoló arról, hogy a korai keresztény egyházban gyakorlat volt az úrvacsora (23-26. vers), és ezen szövegeket használják a lelkészek ma is e keresztény szertartás során. Pál arra emlékeztet, hogy ezek a jelképek szentek, hiszen a keresztre feszített Jézus Krisztus megtört testét és kiontott vérét jelképezik. Lelkészként tanúja voltam gyülekezeten belüli konfliktusok megoldásának; ahol, ha mindkét fél követte a tanácsot, hogy „vizsgálja meg” magát (28. vers), ott a felek meg tudtak békélni egymással. Ellenben láttam embereket, akik elsodródtak az egyháztól, szívük telve volt keserűséggel, képtelenné váltak arra, hogy megküzdjenek a bűnnel, s ennek egyik jele az volt, hogy szándékosan kerülték az úrvacsorát. Régi lelkészek bölcs gondolata, melyre rátaláltam, és ami hasznos lehet fiatal lelkészek számára, úgy hangzott, hogy a helyi gyülekezet egészségét meg lehet állapítani abból, hogy tagjai mennyire készségesen vesznek részt az úrvacsorán. Az igazság ma is ugyanaz marad, hiszen ez a szertartás megerősíti a Krisztus áldozata által szerzett engesztelésébe vetett hitünket, valamint a Jézus Krisztus második adventjével kapcsolatos reménységünket is (26. vers). Nem hiába jegyezte meg James White, hogy az úrvacsorát „adventi szertartásnak” kellene nevezni.

Michael W. Campbell, Ph.D
tanársegéd, történelem és teológiai tanszék
Nemzetközi Adventista Felsőoktatási Intézet
Fülöp-szigetek
Fordította: Baksa Viktória


2015. március 24., kedd

Mai szakasz: 1 Korintus 10

Pál apostol a fejezet elején „a bizonyságok fellegéről” beszél, melyek „példaképpen, a mi tanulságunkra” írattak meg (1. és 11. vers). Csodálatos a Biblia feljegyzéseiben, hogy Isten népének nemcsak a győzelmeit, hanem a szent történelem során elszenvedett kudarcait is rögzítik. Ezért a történelem tanulmányozásának alázatra kell késztetnie bennünket.

A történészeknek van egy kifejezésük arra, amikor ez az őszinte vizsgálat nem történik meg. Legendáriumnak nevezik a szentek életének tanulmányozását. A kifejezés egy ember élettörténetének kritikátlan tanulmányozását jelenti. Mozgalmak résztvevői gyakran teszik ezt, amikor vezetőjüket magasztalják, vagy ilyen vezetők csoportját emelik piedesztálra, azok jellemhibáinak felismerése nélkül. A Biblia viszont éppen ezért nem legendárium. Amint Ellen G. White is megállapítja, a Biblia feljegyzései tényeken alapulnak, Isten népének sikereit és kudarcait egyaránt bemutatják, ami lenyűgöző bizonyítéka a Szentírás ihletettségének  (Bizonyságtételek, 4. kötet, 9-15. oldal az angolban).

Ezért késztet alázatosságra minket a szent történelem tanulmányozása.  „Azért, aki azt gondolja, hogy áll, meglássa, hogy el ne essék” (12. vers). S ami még ennél is több: a Biblia reményt ad jelen életünkhöz is: „Nem emberi erőn felüli kísértés esett rajtatok, mert Isten hű, és ő nem hagy titeket feljebb kísérteni, mint elszenvedhetitek, sőt a kísértéssel együtt a kimenekülést is megadja majd, hogy el tudjátok hordozni” (13. vers).

Egy régebbi kérdéssel is foglalkozik itt ismét az apostol, a bálványáldozati állatok húsának fogyasztásával. Óva inti a hívőket attól, hogy ne törődjenek mások lelkiismeretével (29. vers). „Tehát – figyelmeztet Pál – akár esztek, akár isztok, akármit cselekedtek, mindent Isten dicsőségére tegyetek!” (31. vers). Összefoglalóul azt tanácsolja, minden tőlünk telhetőt tegyünk meg, hogy ne botránkoztassuk meg hittestvéreinket (32. vers).

Michael W. Campbell, Ph.D
tanársegéd, történelem és teológiai tanszék
Nemzetközi Adventista Felsőoktatási Intézet
Fülöp-szigetek
Fordította: Csala Beáta


2015. március 23., hétfő

Mai szakasz: 1 Korintus 9

Miután rengeteg kérdést érint a szexualitástól kezdve az ételekig, Pál emlékezteti a korinthusi hívőket a mozgatórugóra, amelynek viselkedésüket meg kell határoznia. Cselekedeteik mögött az önmegtagadás lelkületének kell meghúzódnia. Ez nagyon fontos, mivel akik saját jogaikat követelik, rosszul járnak el (4. vers). Az egyéni jogok követelése helyett inkább úgy kellene tenniük, ahogy Pál is: mindent elviselünk, hogy semmi akadályt ne gördítsünk a Krisztus evangéliuma elé. (12. vers – új prot. ford.).

A középpontban az evangéliumnak kell állnia. Mert ha az evangéliumot hirdetem, azzal nincs mit dicsekednem, mivel kényszer nehezedik rám. Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot! (16. vers). Keresztény vezetőként emlékezteti őket, hogy szent felelőssége nem visszaélni hatalmával (18. vers).

A 19-23. versekben Pál apostol rámutat, hogy az igazi vezető szolgálatközpontú. Az ilyen szolga lelke alakítható és alkalmazkodó, mert a szolgálat nem a vezetőről szól, hanem Jézusról! „…mindenkinek mindenné lettem, hogy mindenképpen megmentsek némelyeket. (22. vers).

A Pál apostol által leírt szolgálat és önfeláldozás lelkülete volt az, ami megmutatkozott William A. Spicer-ben, a Generál Konferencia korábbi elnökében. Talán sok adventista számára ismeretlen, hogy egyházunk történelmének egyik legszokatlanabb Generál Konferenciai ülésére 1922-ben került sor. Az egyházban afelett kívántak dönteni, hogy újraválasszák-e A. G. Daniellst a Generál Konferencia elnökévé, vagy pedig W. A. Spicer kapja ezt a megbízást, aki – noha részt vett az ülésen – megígérte feleségének, hogy nyugdíjba vonul. Az egyik leglenyűgözőbb dokumentum az adventista történelemben a levél, amelyben feleségének magyarázza, hogyan is lett mégis ő a Generál Konferencia elnöke. E szavakkal zárja írását: „Isten országában nincsenek tiszteletbeli posztok, csak szolgáló pozíciók.” E szavak fényében kell élnünk, ha a kereszténység igazi önmegtagadó lelkületét keressük.

Zárásképp Pál apostol arra hív, hogy magatartásunk legyen mindenben önmegtartóztató (25. vers). Ha fontossági sorrendünk helyes, akkor hajlandóak leszünk a szolgálatnak alávetni magunkat (27. vers). Így érhetjük el az egyensúlyt, ami indítékainkkal kezdődik, és átformálja életünk minden területét Krisztusban.

Michael W. Campbell, Ph.D.
tanársegéd, történelem és teológiai tanszék
Nemzetközi Adventista Felsőoktatási Intézet
Fülöp-szigetek
Fordította: Kóczián Ágnes


2015. március 22., vasárnap

Mai szakasz: 1 Korintus 8

Pál apostolt teljesen lefoglalják a korinthusi gyülekezet tagjainak problémái. A hívők első generációjának legszélesebb körben ismert vezetőjeként most a „bálványáldozati hús” (1. vers) problémás témája felé fordítja figyelmét. A válasz látszólag egyértelmű volt, hiszen az apostolok megtiltották bármi olyannak a fogyasztását, amit bálványoknak ajánlottak fel (lásd ApCsel 15:20-29).

Bár ez a keresztény életvitelre vonatkozó elvárás nagyon is ismert volt, Pál mégis vitába száll azokkal, akik ennek engedelmeskedve nem esznek bálványáldozati húst, és emiatt elégedettek magukkal, sőt büszkévé kezdenek válni a viselkedésükre. „Az ismeret felfuvalkodottá tesz” (1b vers) – figyelmezteti őket, mert ezek a bálványok egyszerű ember alkotta tárgyak, amiket sátán arra használ, hogy széthúzást szítson, és a lelki növekedést gátolja (ahogy azt korábban, a 4. fejezetnél megjegyeztük). Pál ezt a vitát használja fel arra, hogy mélyebben gyökerező problémákhoz jusson el, mint hogy a keresztényeknek hogyan kellene viszonyulniuk egymáshoz.

Ez a helyzet egy vegetáriánus személyre emlékeztet, akit régen ismertem: ő mindig megvizsgált minden fogást a gyülekezeti közös étkezések alkalmával, áldását adva azokra, amiket rendben talált. Mindenki mást, aki nem elfogadható ételt hozott, megdorgált, mert ők nem követték megfelelően a Prófétaság Lelkét (azaz Ellen White profetikus tanácsait). Vegetáriánus lelkészként aggódni kezdtem, mert voltak néhányan újak köztünk, akik csak akkor ismerkedtek az egyházzal, és néha halat vagy húst hoztak ezekre az összejövetelekre. Amikor megkérdeztem ezt a személyt, hogy mit mond arra, hogy Jézus evett halat, azt mondta: „Jézus nem volt a teljes igazság birtokában, nem ismerte a Prófétaság Lelkét.” Más szavakkal, ha Jézus ismerte volna Ellen White egészségügyi tanácsait, Ő is vegetáriánus lett volna. E kijelentés merészsége még ma is megdöbbent.

Pál apostol megfigyelte, hogy nem az általunk fogyasztott ételek által jutunk közelebb Istenhez (8. vers). Először is a fontossági sorrendünket kell rendbe tennünk! Ha ezt megtesszük azáltal, hogy Krisztus-központú életet élünk, egy valóban érett hívő úgy fog élni, hogy ne váltson ki „megütközést az erőtlenek között” (9. vers), akik újonnan jutottak hitre.

Michael W. Campbell, Ph.D

tanársegéd, történelem és teológiai tanszék
Nemzetközi Adventista Felsőoktatási Intézet
Fülöp-szigetek

Fordította: Kóczián Károly


2015. március 21., szombat

Mai szakasz: 1 Korintus 7

Az apostol a házassággal kapcsolatos alapelvekről beszél. A szexualitást mindig egy szeretettel teljes házassági kötelék keretei között kell tartani. (2-5 vers). A házassági eskü szent, és minden körülmények között szentnek kell tartani. A válást el kell kerülni, még akkor is, ha az egyik fél nem hívő. „Mert mit tudod, te asszony, ha megmentheted-e a férjedet; vagy mit tudod, te férfiú, ha megmentheted-e a feleségedet?” (16. vers).
                                             
Ahogy a keresztény üzenet újabb és újabb területekre jutott el, a körülmetélés kérdése gyakorta felmerült. A zsidó keresztények számára a körülmetélés identitásuk szerves része volt, de ahogy a kereszténység újabb területeket ért el, a körülmetélés minden hívő férfira való kiterjesztésének fontosságáról alkotott nézet gyökeresen átalakult. Egyre inkább úgy gondolták, hogy ez nem szükséges a nem zsidó származásúak esetében. Ez vezetett az őskeresztény egyház életének első komoly válságához. A legtöbb konzervatív tudós véleménye szerint Pál Első Levele a Korinthusiakhoz az Apostolok Cselekedeteiről írott könyv 15. fejezetében leírt egyházi tanácskozás után íródott. Ez a tanácskozás hosszasan tárgyalta a körülmetélés kérdését, ami rendkívül fontos volt a korai egyház életében. Ezek a korai keresztények messze nem voltak tökéletesek, és ez szükségessé tette, hogy a vezetők komoly tanácskozás keretében tárgyaljanak meg különböző kérdéseket annak érdekében, hogy az egyházat egyben tartsák, és így ne szakadjon különálló csoportokra. 

Pál megerősíti, hogy „A körülmetélkedés semmi, a körülmetéletlenség is semmi; hanem Isten parancsolatainak megtartása” (19. vers). A válság közepette sürgeti olvasóit, hogy emlékezzenek elhívatásukra (20. vers), és hogy Jézus Krisztus áldozatának köszönhetik szabadságukat: „Áron vétettetek meg, ne legyetek embereknek szolgái” (23. vers). Amikor a gyülekezetben konfliktushelyzet alakul ki, fontos, hogy emlékezzünk küldetésünkre. Ha ezt nem tudjuk komolyan megtenni, akkor ez azt jelenti, hogy levettük tekintetünket Jézusról. Végül is nem Jézus az Egyetlen, Aki értelmet ad a küldetésünknek?

Michael W. Campbell, Ph.D
tanársegéd, történelem és teológiai tanszék
Nemzetközi Adventista Felsőoktatási Intézet
Fülöp-szigetek
Fordította: Liebhardt László


2015. március 20., péntek

Mai szakasz: 1 Korintus 6

Misszionáriusként Ázsiában élek és szolgálok. A világnak ezen a részén a kultúrában jelentős teret kap a tisztelet. Amikor útbaigazítást kérek, mindig óvatosan teszem fel a kérdést, nehogy a partnerem csak annyit tudjon válaszolni, hogy „nem”, mert errefelé tiszteletlenség nem jó választ adni. A kulturális különbségek megkövetelik, hogy – ha lehetséges –, ne hozzunk másokat kínos helyzetbe.

Pál apostol megjegyzi, hogy a perekig vezető viták és civakodások szégyenérzetet kellene, hogy kiváltsanak a korinthusi hívőkből (5. vers). A helyzet annyira rossz volt, hogy a hívők egymás vitték bíróság elé, kiteregetve a gyülekezet problémáit a hitetlenek előtt (6. vers). Sokkal jobb lenne, ha elfogadnátok a rosszat – intette őket Pál apostol –, mint hogy „ti okoztok bántalmazást és kárt, még pedig atyátokfiainak” (8. vers). Az ilyen viselkedés pont annyira rosszá teszi őket, mint azokat, akik nem tagjai Isten királyságának (9-10. versek). „Ilyenek voltatok pedig némelyek, de megmosattattatok, de megszenteltettetek, de megigazíttattatok az Úr Jézusnak nevében és a mi Istenünk Lelke által” (11. vers).

A fejezet középpontjában ez a gondolat áll: „Minden szabad nékem, de nem minden használ” (12. vers). A Fülöp-szigeteken az egyetemünkön az adventista teológia és életvitel tárgyat oktatom. Az egyik fő elv a misszionáriusok számára az, hogy arra törekedjünk, nehogy megsértsünk másokat. Eljutottam oda, hogy tudom értékelni a föld különböző területén élő emberek különböző gondolkodásmódját. Amikor az Egyesült Államokban szolgáltam lelkészként, öltönyben és nyakkendőben prédikáltam, de most megtanultam mezítláb hirdetni az igét, és annak ellenére, hogy meleg van itt, rájöttem, hogy a hosszú ingujjak fontosabbak, mint a nyakkendő. Ha igazodunk a helyi szokásokhoz, az a tisztelet jele.

Visszatérve a szexuális tisztaság témájához, Pál apostol megjegyzi, hogy a szexuális erkölcstelenség megrontja a testet (13. vers). Szégyenteljes egy gyülekezetre nézve, ezért Pál arra figyelmezteti a hívőket, hogy kerüljék a paráznaságot (18. vers). Összefoglalásként így inti őket: „Avagy nem tudjátok-é, hogy a ti testetek a bennetek lakozó Szent Léleknek temploma, amelyet Istentől nyertetek; és nem a magatokéi vagytok? Mert áron vétettetek meg; dicsőítsétek azért az Istent a ti testetekben és lelketekben, amelyek az Istenéi” (19, 20. vers). Sok-sok éven keresztül ezt az idézetet mindig az étkezési reformokkal kapcsolatban hallottam, de a valóságban Pál apostol a szexuális tisztaság fontosságáról beszél. Ha ezt az elvet életünk minden területén alkalmazzuk, ezzel megdicsőítjük Istenünket testünkben és lelkünkben egyaránt. Pál ellentétbe állítja ezt a szégyenteljes viselkedést Jézus tisztaságával, akinek a halála által dicsőséget nyerhetünk.

Michael W. Campbell, Ph.D.
Fülöp-szigetek
Fordította: Rajki Dávid


2015. március 19., csütörtök

Mai szakasz: 1 Korintus 5

Pál aggódik a gyülekezettel kapcsolatos hírek miatt: „általában hallatszik köztetek paráznaság” (1. vers). A paráznaság egy aggasztó formájáról volt itt szó: a közösség egyik tagjának szexuális kapcsolata volt apjának új feleségével, ami még a „pogányok között sem említtetik”. Ez vezette Pált arra, hogy tanácsot adjon a gyülekezetnek, miszerint ezt az egyént ki kell közösíteni a közösség testéből (2, 5. versek). Az ellenőrizetlen bűn következményei mély nyomot hagynak a gyülekezetben, ami Krisztus teste. Pál figyelmeztet, „Avagy nem tudjátok-é, hogy egy kicsiny kovász az egész tésztát megposhasztja?” Pál nyilvánvalóan félti a közösség és Jézus hírnevét.

Lelkészként emlékszem, amikor egy másik lelkészt a szomszédos területen meggyanúsítottak gyermekek molesztálásával. A lelkész elvesztette az állását annak ellenére, hogy a vádoló később beismerte, hogy hazudott. Szomorú történet volt, mivel a média követte az eseményeket, de a megvádolt személy ártatlanságát már nem említették meg. Sajnos világunkat a média uralja, ahol garantálni kell a gyülekezet tisztaságát és jó hírét.

Van egy történet az adventista történelemből W. C. Wales-ről, aki fiatalemberként a Battle Creek-i egyetemen beleszeretett egy diáklányba. A szünidőben mindig követte hazáig a vonaton, és a lány később beleegyezett, hogy hozzá megy feleségül. Miután megházasodtak, Wales lelkész volt egy ideig, de utána mindketten elhagyták a gyülekezetet és elváltak. A férfi megbánta az esetet, újraházasodott és úgy döntött, újra csatlakozik a gyülekezethez. Ellen White figyelmeztette a gyülekezet vezetőket, hogy legyenek megbocsájtóak és ne engedjék, hogy újra elváljon és visszatérjen az első feleségéhez, mert az még több problémát okozna. Még azt is támogatta, hogy Wales visszatérjen a lelkészi szolgálatba. Sajnos rövidesen újabb kapcsolatai lettek. Ezúttal eltanácsolták a lelkészi szolgálattól és amikor személyesen akarta megbeszélni a dolgot Ellen White-tal, ő elutasította a találkozót. Ez a férfi sorozatosan vétkezett és bár a kegyelem nyitva áll a megtért bűnösök számára, Ellen White és a gyülekezeti vezetők számára világos volt, hogy ez a férfi erkölcsileg helytelen úton jár. (The Ellen G. White Encyclopedia, 538. oldal)

Pál Apostol határozottan leszögezi, hogy a gyülekezeti tagok Korinthusban felelősek Istennek, és ez a szexuális viselkedésükre is igaz.


Michael W. Campbell, Ph.D.
Fülöp-szigetek
Fordította: Rajki Dávid


2015. március 18., szerda

Mai szakasz: 1 Korintus 4

Ez a fejezet az alázatosság fontosságára emlékeztet bennünket. Isten- ismeretünk korlátozott, ahogyan az a tény is jelzi, ahogy az apostol körülírja szerepünket, mint akik csupán „Isten titkainak sáfárai” vagyunk (1. vers). A mi felelősségünk az, hogy hűek legyünk (2. vers). Az egyik legnehezebb dolog az, hogy ne ítélgessünk másokat. Lelkészként, és jelenleg lelkészek tanítójaként megtanultam, hogy fontos rájönnünk arra, hogy egy történetben sokkal több van, mint amit ismerünk.

Soha nem fogom elfelejteni azt az esetet, amikor egy férfi közölte, hogy meg akar keresztelkedni. Leültem az irodában a férjjel és a feleséggel, mire ők az iroda két, egymástól legtávolabb eső pontján foglaltak helyet. Néhány perc múlva eldöntöttem, hogy megkérdezem őket a házasságukról. A férj megvallotta, hogy ő más nőkhöz vonzódik. Miközben örültem a döntésének, hogy meg akar keresztelkedni, arra kértem, először beszéljünk erről a problémáról. Erre ő úgy reagált, hogy híresztelni kezdte másoknak, micsoda hitvány lelkész vagyok, hogy nem akarom őt megkeresztelni. A gyülekezeti tagok eljöttek hozzám, hogy megtudakolják, miért nem keresztelem meg őt, de nyilván nem volt szabad elmondanom nekik azt, hogy a valóságban mi is történik.

Ritkán ismerjük a teljes történetet, ezért óvatosaknak kell lennünk, hogy ne ítéljünk másokat, hanem bízzuk az ítéletet Istenre. „Azért idő előtt semmit se ítéljetek, míg el nem jő az Úr, aki egyrészt világra hozza a sötétségnek titkait, másrészt megjelenti a szíveknek tanácsait; és akkor mindenkinek az Istentől lészen a dicsérete” (5. vers). Pál apostol arra emlékeztet bennünket, hogy a mi történetünkben is sokkal több van, mint amiről tudomásunk van. Keresztényként Istent képviseljük a világ és a világmindenség előtt. „… mert látványossága lettünk a világnak, úgy angyaloknak, mint embereknek” (9. vers). A mi történetünk része egy nagyobb történetnek.

„Ha szidalommal illettetünk, jót kívánunk; ha háborúságot szenvedünk, békességgel tűrjük; ha gyaláztatunk, könyörgünk: szinte a világ szemetjévé lettünk, mindeneknek söpredékévé egész mostanig” (12-13. vers). Figyelemre méltó az, ahogy a keresztény vértanú, Husz János meghalt a tűz lángjai között évszázadokkal ezelőtt, és mindez ezért történt meg, mert makacsul elutasította azt, hogy feladja hitét, és ezt mondta a vádolóinak: „Isten a tanúm, hogy az én fő célom a prédikálásommal, írásaimmal és minden tettemmel az volt, hogy bűnösöket térítsek meg bűneikből. És ebben való igyekezetemben az evangélium igazságáról írtam, prédikáltam és tanítottam... És most kész vagyok örömmel meghalni.” Amikor a cölöphöz kötve a füst és a lángok felszálltak, a hangja ének formájában volt hallható: „Jézus, az élő Istennek Fia, könyörülj rajtam.”

Michael W. Campbell, Ph.D.
Fülöp-szigetek


2015. március 17., kedd

Mai szakasz: 1 Korintus 3

A megosztott gyülekezet olyan, mint a méreg. Az ilyen megosztottságok a „testi” természet jelzői és nem Isten Szentlelkének jelenlétét tükrözik (1-4. vers). Pál apostol elismeri, hogy minden gyülekezeti tag növekedésben van. A megosztott gyülekezetet tejjel kell táplálni és nem kemény eledellel (2. vers). Minden szűklátókörűség az ember testi természetének a gyümölcse. Ellen White élete folyamán óvott az ilyen állapottól. Szerinte a kritizáló lelkület nagy károkat okoz a gyülekezeten belül. Ami még ennél is rosszabb, hogy az ilyen szélsőséges magatartás meggátolja azt, hogy az igazság eljusson másokhoz. Az adventistáknak semmiképpen sem kell mások lelkiismeretének lenniük (Historical Sketches, 211-212. oldal).

„Aki maga követ el helytelenségeket, az gyanúsít mást ugyanezekkel. Azzal próbálja elrejteni vagy mentegetni a szívében rejtőző gonoszságot, hogy vádaskodva mutogat másra. Hiszen az ember bűn által ismerte meg a rosszat. Az első emberpár, alighogy bűnbe esett, máris egymást vádolta. Az emberi természet azonnal erre adja magát, amikor nem Krisztus kegyelme vezeti” (Gondolatok a hegyibeszédről. Budapest, 1993, Advent Kiadó 111. oldal)

Az egyház mindenek felett Istené. Ez az, amit az apostol világossá tesz, amikor arra emlékeztet, hogy „Isten adja a növekedést” (6. vers). Minden dicsőség Istené, de amikor a dolgok nem működnek, személyesen kell felelősséget vállalnunk magunkért és nem kell megpróbálnunk másokat helyreigazítani. Végül „mindenik a maga jutalmát veszi a maga munkája szerint” (8. vers).

Befejezésül Pál az épület hasonlatát alkalmazza (9-10. vers). Ami a leginkább számít az az, hogy „más fundamentumot senki nem vethet azon kívül, amely vettetett, mely a Jézus Krisztus” (11. vers). Minden gyülekezeti széthúzásnak egy a magyarázata: Jézus hiánya. Ez a lényeg. Ez az alap. És ez az, ahogyan minden ember megpróbáltatik (12-15. vers). Végkövetkeztetésként Pál ezt kérdezi: „Nem tudjátok-é, hogy ti Isten temploma vagytok, és az Isten Lelke lakozik bennetek?” (16. vers). Miközben sokan ezt a szöveget az egészséges életmóddal hozzák kapcsolatba, a valódi összefüggés Jézus központi szerepe a hívő ember életében. Amikor tényleg meglátjuk Jézust, minden más bolondságnak bizonyul (19. vers). Semmink sincs, amivel kérkedhetnénk (21. vers). Semmi lelki előnyt nem igényelhetünk magunknak, mivel mindnyájan a Jézus Krisztuséi vagyunk.

Michael W. Campbell, Ph.D.
Fülöp-szigetek


2015. március 16., hétfő

Mai szakasz: 1 Korintus 2

A korinthusi gyülekezet nagy kihívásokkal találta szembe magát. Az apostol felismerte azt, hogy a megoldás egyszerű: „Elhatároztam, hogy minden mást félretéve csakis Jézus Krisztusról fogok nektek beszélni, és róla is úgy, mint aki meghalt a kereszten” (2. vers – ERV). Emlékeztette őket arra, hogy prédikálása nem „emberi bölcsességnek hitető beszédiben állott, hanem léleknek és erőnek megmutatásában, hogy a ti hitetek ne emberek bölcsességén, hanem Istennek erején nyugodjék” (4-5. vers).

Az egyház egyik legnagyobb kihívása akkor és most is az, hogy a kereszténység önmaga körül forogjon. Ez azonban nem helyes. Onnan tudjuk, hogy ez rossz, hogy Isten kijelentette a Szentlélek által (10. vers). Ez abszolút lényeges, mert „az Isten dolgait nem ismeri senki, hanemha az Istennek Lelke” (11. vers). A Szentlélek viszont megtanít bennünket (13. vers). A „nem lelki ember” nem érti meg „mert csak lelki módon lehet azokat megítélni” (14. vers). Pál „útmutatása ebben a levélben napjai gyülekezete számára útmutatás Isten egyházának az idők végéig” (EGW, 332. levél - 1907).

Részt vettem egyszer egy tudományos konferencián. A vita tárgya az volt, hogy a megtérés tapasztalata valós-e. Egyesek azzal érveltek, hogy a keresztyénség és az újjászületés egy mentális mankó, amelyre az emberek támaszkodnak. Csak egyetlen ember állította, hogy a megtérés tapasztalata lehetséges, mivel ismert valakit, aki tudós körökben elismert ember, és aki azt állította, hogy megtapasztalta a megtérést.

Egy keresztény számára azért valóságos a megtérés, mert Krisztus keresztje mindent megváltoztat. Ez a kinyilatkoztatás a Szentlélek meggyőző hatalma által történik meg. Erőt ad nekünk keresztényi életet élni és betölti szívünket reménységgel. Ahogy írva van: „Amiket szem nem látott, fül nem hallott és embernek szíve meg se gondolt, amiket Isten készített az őt szeretőknek” (9. vers).
  
Joseph Kidder, az Andrews lelkészképző professzora kijelentette: „A kereszt a szíve minden közösségnek, és ez a közösség csak a kereszt által mélyül el, és jut el az igazi érettségre. Ez azonban megköveteli az én minden formájának – az önközpontúság, az önigazultság, az önérdek – gyakori és fájdalommal járó megfeszítését, valamit azt a hajlandóságot, hogy sebezhetőek maradjunk a más keresztényekkel való nyílt közösségben” (Majesty: Experiencing Authentic Worship, 97).

Michael W. Campbell, Ph.D.
Fülöp-szigetek


2015. március 15., vasárnap

Mai szakasz: 1 Korintus 1

Korinthus ősi városa egy kb. hat kilométer széles földsávon feküdt, amely összekötötte a déli országrészt Görögország többi részével. A város kereskedelmi szempontból stratégiai jelentőséggel bírt. Keleten az Égei-tengerre, nyugaton pedig a Földközi-tengerre nyílt. A város meggazdagodott az ott folytatott kereskedelmi tevékenységek és hajózás következtében. A prostitúció igen elterjedt volt, ezért a várost a szexuális kicsapongás jellemezte. 

Évszázadokkal Pál apostol látogatása előtt a város már lakott volt. Kr.e. 146-ban a rómaiak elpusztították, de Julius Cézár Kr.e. 44-ben újjáépítette a római légiók nyugalmazott veteránjai számára. Ez azt jelentette, hogy nem lakott ott sok őshonos római család, ami egyébként jellemző volt más római városra. Ez lehetővé tette azt, hogy a kereskedelmi szektor sokkal nyitottabb legyen az új ötletekre. Később Augustus Akhája (Görögország déli része) fővárosává tette. Az ősi kozmopolita város sokféle szempontból hasonlított egy mai modern városra. A sok pénz egyes társadalmi rétegek felemelkedését hozta, akiket ki kellett szolgálni sporteseményekkel, partikkal. A szexualitással kapcsolatos elvek és határok szinte megszűntek, az elvilágiasodás folyamata fokozódott.

Pál apostol szokása szerint úgy kezdi levelét, hogy diktálja a szavakat egy meg nem nevezett írnoknak (16:22). Nem ez volt az első levele, amit a városban működő gyülekezetnek írt (5:9). Az a korábbi levél adja az alaphangját ennek a levélnek. Ez tehát azt jelenti, hogy a Korinthusiakhoz írt első levél tulajdonképpen a második levél, amit Pál a korinthusiaknak írt.

A szövegből kitűnik, hogy Pál őszintén aggódott a korinthusi gyülekezetért. Az első fejezetben rögtön az üdvözlés után (1-3. vers) kifejezi azt a reményét, hogy nem lesz hiányuk semmiféle kegyelmi ajándékban, és feddhetetlenek lesznek „a mi Urunk Jézus Krisztus napján” (7-8. vers). Így inti őket: „ne legyenek közöttetek szakadások” (10. vers). Egyes gyülekezeti tagok külön csoportosulásokba tömörültek. „Hát részekre szakítható-e Krisztus?” – teszi fel a kérdést az apostol. Arra figyelmeztette őket, hogy ez által „Krisztus keresztje el ne veszítse erejét” (17. vers).

Problémáikra a megoldást, s egyben a levél fő témáját a 18. versben fogalmazza meg: „Mert a keresztről szóló beszéd bolondság ugyan azoknak, akik elvesznek, de nekünk, akik üdvözülünk, Istennek ereje” (18. vers).


Michael W. Campbell, Ph.D.
Fülöp-szigetek

2015. március 14., szombat

Mai szakasz: Római levél 16

Pál azzal kezdi a római keresztényeknek írt leve utolsó fejezetét, hogy üdvözli barátait. Kiemelendő Priszcilla és Akvilla, akik Korinthusban találkoztak Pállal és tanítása nyomán megtértek (ApCsel 18:1-3). Utolsó útmutatásait azzal indítja, hogy felhívja a hívek figyelmét arra, hogy vigyázzanak „azokra, akik szakadásokat és botránkozásokat okoznak a tudomány körül, melyet tanultatok; és azoktól hajoljatok el” (17. vers). Rámutat arra, hogy ezek az emberek nem Jézus Krisztust szolgálják, hanem önmagukat, és megengedik, hogy testi vágyaik kormányozzák életüket. Ennek ellenére azonban „nyájas beszéddel, meg hízelkedéssel megcsalják az ártatlanoknak szívét” (18. vers). Ez a figyelmeztetés ugyanolyan aktuális ma is, mint régen volt. Vannak olyan vezetők és tanítók a mai keresztény világban, akiket testi vágyaik irányítanak, és akik ellenszegülnek a Biblia egyértelmű tanításainak. Ezek a hamis tanítások szakadásokat idéznek elő a keresztény egyházban. Pál figyelmeztet bennünket, hogy ismerjük fel ezeket a hamis tanítókat, és kerüljük el őket.

Ezek után Pál prófétai szavakkal szól azokról, akiket az evangélium átformál, és ezt mondja, hogy a „békességnek Istene megrontja a Sátánt a ti lábaitok alatt hamar” (20. vers). Ez visszamutat az evangélium ígéretére 1Móz 3:15-ben, ahol azt az ígéretet találjuk, hogy az asszony magva a kígyó fejére fog taposni. Ez az ígéret akkor teljesedett, amikor Jézus meghalt a kereszten, és a kígyó fejére taposott, előképezve végső megsemmisülését, mert mi még mindig itt vagyunk 2000 évvel később is. Pál bemutatja azt, hogy akiket az evangélium ereje átformál, ők Isten Jézus Krisztusban megnyilvánuló igazságának a bizonyítékai lesznek (20. vers). És ahogy a föld fénylik Isten dicsőségétől globális méretekben (Jel 18:1), sátán fejére (hazugságaira) újra rátaposnak, hiszen Isten bebizonyítja azt, hogy Ő át tudja formálni a bűnös emberi lényeket, hogy igazakká váljanak. Ezt látjuk megtörténni a történelem folyamán a hűségesek életében. A vég idején Istennek lesz egy maradéka, amely lelki érettségre jut Jézus Krisztus hatalma által, amely elvezet a föld történelmének záró eseményeihez, és sátán vádjai örökre el lesznek hallgattatva.   

Pál végül elköszön és elmondja, hogy az evangélium, amelyet prédikált, a titok leleplezése (Kol 1:27 és Jel 10:7), amely leplezve volt a világ megalapítása óta, de most nyilvánosságra került. Az evangélium prédikálásának az eredménye a hitben való engedelmességben nyer bizonyítást (21-27. vers). A Második Advent Mozgalom elindult (Jel 10), a titok bevégzése és Isten hatalma bizonyítása céljából ezen a világon. Legyünk azok között, akik elviszik Isten országának örökkévaló evangéliumát minden nemzetséghez, ágazathoz, nyelvhez és néphez! Ámen.

Norman McNulty, M.D.
neurológus, Lawrenceburg, TN, USA


2015. március 13., péntek

Mai szakasz: Római levél 15

A 15. fejezet az előző rész gondolatmenetét folytatja. Az erőseknek hordozniuk kell „az erőtlenek erőtlenségeit” és nem önmaguknak kedvezni. Testvéreink tanítására kell törekednünk és semmi olyant nem tenni, ami összezavarná hitüket. Krisztus sem önmagának kedvezett, és önként hordozta a mi gyalázatunkat. Pál apostol felhívja figyelmünket, hogy az Írások a mi tanulságunkra írattak meg, hogy megtanuljunk türelmesen, együtt érzően és azonos indulattal viselkedni egymással. Így válhat a gyülekezet egy testté. Így dicsőíthetjük meg az Atya Istent és Jézus Krisztust (3-7. vers).

Pál apostol ezután rátér, Jézus azért jött, hogy a zsidóknak szolgáljon, és megerősítse az ószövetségi ígéreteit. Az Ószövetségből idézve arra is rámutat, hogy a pogányok is részesei a megváltási tervnek. A következő igeverseket idézi: 2Sám 22:50, Zsolt 18:48, 5Móz 32:43, Zsolt 18:49 és a Zsolt 117:1) amik bizonyítják, hogy a „népek” fogalmába a pogányok is beletartoznak. Mindezekből kiviláglik, hogy Isten mindenkit el akart érni és mindenkihez jött, nem kizárólag a zsidókhoz. Végül Ézsaiás könyvének 11:10-11. verseit idézi arról, hogy Jesse gyökere felnövekszik, és a maradék vezetője lesz, hogy felkészítse őket az Úr eljövetelére (9-12. vers). Ez a második adventi mozgalom, mely a szombatot tűzi zászlajára. Nyilvánvaló, hogy a hetednapi adventisták többsége pogány származású. Olyanok vagyunk, mint a gyökér, mely az igazságban növekszik, és sokakat kivezet ebből a világból a mennyország felé.

Pál elmagyarázza, hogy mivel a pogányok is a megváltási terv fontos szereplői, Isten arra hívta őt, hogy a pogányoknak szolgáljon, és nekik is hirdesse az evangéliumot. Rámutat, hogy hatalmas jelek és csodák történtek általa, amik mind bizonyítják, hogy Isten támogatja a munkáját. Ézsaiás könyvének 52:15. versével igazolja, hogy munkája, amivel a pogányoknak prédikálja Jézus Krisztus evangéliumát, a próféciák beteljesülése. Mindezek, a pogányokhoz szóló prédikációk visszatartották Pált a Rómába tervezett útjától (13-22. vers). Azt írja, Spanyolország felé szándékozik útba ejteni Rómát. Előbb azonban Jeruzsálembe kell mennie az adományokat átadni, melyek összegyűjtésével a pogány-keresztények kifejezték, mennyire szeretik zsidó-keresztény testvéreiket (23-33. vers).

Pált sajnos még tervezett római útja előtt letartóztatják Jeruzsálemben, és nem szabad emberként, hanem fogolyként érkezik majd Rómába. Isten azonban mindezt jóra fordította (Róm 8:28), és Pál apostol Rómába írott levele továbbra is él, hogy a nem túl távoli időkben felkészítse a hívőket Krisztus igazságának elnyerésére.

Norman McNulty, M.D.
neurológus, Lawrenceburg, TN, USA
Fordította: Csala Beáta


2015. március 12., csütörtök

Mai szakasz: Római levél 14

Ebben a szakaszban Pál a kereszténységen belüli különböző gyakorlatokkal foglalkozik. Ezt a fejezetet az 1Korinthus 8-cal együtt olvasva, ahol ugyanezekkel a témákat taglalja a gyülekezeten belül, jobban megérthetjük, hogy mit is tanít az apostol. Akkoriban a keresztények kérdéseket tettek fel a piacon kapható, bálványoknak felajánlott áldozati ételekkel kapcsolatban, és arra vonatkozóan is, hogy ők miként viszonyuljanak ezekhez. Voltak, akik pogány szokások hátteréről jöttek, és ők nem akartak többé bálványoknak áldozott ételeket enni. Pál arra szólítja fel őket, hogy ne gyengüljenek meg a hitben, mivel néhányan közülük, ha ennének abból az ételből, vágyakozást éreznének arra, hogy visszatérjenek a bálványimádás korábban gyakorolt szokásához. Mások megehetnék ugyanazt az ételt, mégsem gondolnának egyszer se a bálványokra, akiknek azt az ételt felajánlották. Pál azt kéri azoktól, akik megeszik ezt az ételt, hogy ne nézzék le azokat, akik nem eszik meg azt, és azokat, akik nem eszik, meg arra figyelmezteti, hogy ne ítéljek el azokat, akik viszont megeszik (3-4. vers).

Azokat a nézetkülönbségeket is taglalja, amik abból erednek, hogy néhány keresztény megtartja a ceremoniális ünnepnapokat, míg mások nem (ld. Gal 4:10). Pál azt mondja, hogy mindenki „legyen bizonyos a maga meggyőződésében”. Más szavakkal a bálványoknak áldozott ételek fogyasztásának vagy a ceremoniális ünnepek megtartásának kérdése nincsenek hatással az üdvözülésünkre (5-6. vers). Mindemellett Pál emlékezteti a híveket, hogy „senki sem él önmagának, és senki sem hal önmagának” (7. vers). A cselekedeteink befolyásolják a körülöttünk lévőket. Ezután arra mutat rá, hogy mindannyiunknak meg kell állnunk Krisztus ítélőszéke előtt, és a mi saját cselekedeteink szerint fogunk megítéltetni, nem másokéi szerint (8-12. vers). Innentől a fejezet végéig Pál abbéli aggodalmainak ad hangot, hogy azok, akik esznek a bálványoknak áldozott húsból, megütközés kövei lesznek azok számára, akik nem esznek olyat.

Pál személyes meggyőződése az, hogy az ilyen étel nem tisztátalan, még ha bálványoknak is áldozták fel. És bár mindkét oldalt arra figyelmeztette, hogy ne ítéljék el a másikat, mégis aggódik azért, hogy a lelkiekben gyengék elveszthetik a hitüket, ha azt látják, hogy más keresztények bálványoknak áldozott ételeket esznek. Ezek miatt az aggodalmak miatt Pál arra bátorítja a hitben erőseket, hogy tartózkodjanak olyan dolgok evésétől vagy ivásától, ami megbánthat egy testvért, és elfordíthatja Krisztus követésétől (21-23. vers).

Ahogy az ebből a fejezetből látható, nem tisztátalan vagy tiszta ételek evése a fő téma, ahogy azt sok keresztény állítja. A mögöttes elv mégis egyértelmű. El kell kerülnünk minden olyasmit, ami azt okozhatja, hogy az újonnan megtérek visszaforduljanak ahhoz, amit a kereszténnyé válásuk előtt csináltak. Ez a figyelmeztetés a következő fejezetben is folytatódik.

Norman McNulty, M.D.
neurológus, Lawrenceburg, TN, USA
Fordította: Kóczián Károly