2015. április 30., csütörtök

Mai szakasz: Kolossé 2

Amint letérdeltem José mellé, nagy szimpátia töltött el e meggyötört fiatalember iránt. Már több mint egy órája szenvedett, miközben az őt megszálló gonosz lélek átkozódott és fenyegetett minket, akik imádkoztunk. Most José mozdulatlanul feküdt a földön, mintha halott lenne. A testtartása a lelkiállapotát tükrözte.

„José” – szóltam, a földön ott volt előttem a kinyitott Biblia. „Kolossé 2:13-ban az áll, hogy bár halott vagy a bűneidben, Jézus megbocsát neked. A 15. versben az áll, hogy Jézus lefegyverezte a fejedelemségeket és hatalmasságokat, és nyilvánosan megszégyenítette őket, legyőzve őket a kereszten. Egyedül Jézus szabadíthat meg téged. Hiszel ebben, José?” Egy pillanattal később a korábban minket átkozó sötét hang felkiáltott: „Ezt tudom már kétezer éve!’

José aznap szabadulást talált. A szabadulását kétezer éve bebiztosították, amikor Egyvalaki, aki minden fejedelemség és hatalmasság fölött áll, eljött erre a földre, a Szentháromság teljességével betöltve, testi formát öltve (9-10. vers). Azért jött, hogy lelkileg felélesszen minket, és minden bűnünket megbocsássa (13. vers). A kereszthalálával lefegyverezte a sötétség erőit és győzedelmeskedett felettük (15. vers). Többé nem kell az Ószövetségbeli árnyékképekre és –ceremóniákra tekintenünk, amik a Messiásra mutattak előre. Most már a valódi személyre tudunk tekinteni, magára Jézus Krisztusra (16-17. vers).

Kolossé 2-ben Pál apostol nyilvánvalóvá teszi, hogy senkitől sem vehetik el a Krisztus ismeretében nyert jutalmat, hanem mindenkinek erősen kell ragaszkodnia hozzá, amint növekednek az istenismeretükben a többi hívővel együtt (18-19. vers). A teljesség megtalálásának egyetlen módja a Krisztussal való kapcsolat (10. vers). José elhitte ezeket a hatalmas igazságokat, és ezek megváltoztatták az élete menetét. Téged megváltoztattak ezek az igazságok?

Kenneth Norton
Collegedale, TN SDA Church
Amerikai Egyesült Államok
Fordította: Kóczián Károly


2015. április 29., szerda

Mai szakasz: Kolossé 1

Véleményed szerint ki a legfontosabb személy abban a városban, ahol élsz? Vagy éppen a megyédben, vagy az egész országban? Ki a legfontosabb személy az egész világon? Mi alapján döntenéd el, hogy ki a legfontosabb? Milyen tulajdonságok és értékek tesznek valakit igazán jelenős személyiséggé? A rangjuk, a vagyonuk, vagy valami rendkívüli dolog, amit megtettek a városodért, a megyédért, az országodért, vagy a világért? Még egy kérdés: Ha egy ilyen fontos ember személyes érdeklődést mutatna irántad, mit éreznél, mit  jelentene ez számodra?

A Kolossébeliekhez írott levél 1. fejezetében Pál apostol azt a személyt mutatja be, aki a lehető legmagasabb pozíciót tölti be az egész világegyetemben, akinek a legnagyobb a vagyona, és valami olyan különleges dolgot tett, aminek a hatása a mai napig érezhető a Mennyben és a Földön, és aki olyan közel akar lenni hozzád, amennyire csak lehetséges.
Mielőtt felsorolná a világegyetem legfontosabb Személyének tulajdonságait, és beszélne az irántunk tanúsított megfoghatatlan figyelméről, Pál bátorító sorokat intéz a Kolossébeli hívőkhöz. Elismeri hitüket, szeretetüket és reménységüket, majd tudatja velük, hogy imádkozik értük (3-1 vers). Emlékezteti őket, hogy Krisztus vére által megszabadultak a sötétség hatalmától, és átvitettek az Isten Fiának országába (13-14. vers).

Pál ezután Jézus Krisztus személyének egyetemes jelentőségére irányítja a figyelmet. Krisztus felette áll minden teremtménynek, és az Atya Istennel teljességgel azonos személyként nyilatkoztatja ki Őt (15. vers). Ő teremtett és birtokol mindent, láthatót és láthatatlant egyaránt (16. vers). Létezett mielőtt bármi megteremtetett – „Ő előbb volt mindennél”, és Ő tart mindent egyben – „minden Ő benne áll fenn” (17. vers). Nem pusztán emberek vezetik az Egyházat. Ő maga – mint az Egyetlenegy, Aki kiérdemelte mindenekben az elsőséget – vezeti az Egyházat (18. vers). Ő egészen Isten, és kereszthalála által emberek megbékülhetnek Istennel, és mint maradéktalanul szentek és hibátlanok jelenhetnek meg Őelőtte, ha mozdíthatatlan elkötelezettséggel mindvégig hűségesek maradnak Hozzá (19-23. vers).

Ezután Pál egy dicsőséges titkot is feltár. Ez a végtelen hatalomnak, gazdagságnak és szüntelen tevékenységnek örök Istene bennünk akar élni. (7. vers). A világegyetem legfontosabb személye figyelmet tanúsít irántunk, és olyan közel szeretne lenni, amennyire csak lehetséges, mindazokhoz, akiket vérén megváltott.

Milyen sokat jelent ez ma számodra?

   
Kenneth Norton
Collegedale, TN Adventista Gyülekezet
Egyesült Államok
Fordította: Liebhardt László


2015. április 28., kedd

Mai szakasz: Filippi 4

Ez a fejezet a gyakorlati keresztény élethez nyújt segítséget. Pál megnevez egy olyan dolgot, mely az örömöt meg tudja keseríteni: ez az emberek közötti egyet nem értés. Ebben az esetben két személy nem ért egyet (2. vers). A vita elég komoly lehetett, hogy még ebben a nyilvános levélben is meg van említve. Pál bátorítja a két hittestvérnőt, hogy éljenek harmóniában Istennel és egymással. Ez egybevág a harmadik fejezet témájával, ahol Pál arra buzdít minket, hogy mások szükségleteit helyezzük a sajátunk elé.

Az a mondás, hogy „talán nem az vagy, akinek hiszed magad, viszont a gondolataid megmutatják, ki vagy valójában” tisztán  látszódik a 8. versben. Vagyis a gondolataid megjelennek a cselekedeteidben, melyek visszahatnak a személyiségedre. Ezért Pál buzdítja az olvasót, hogy koncentráljon a jóra és szépre az életben, ez segíthet pozitívnak lenni ebben a negatív világban. A nyolcadik versben hív, hogy elmélkedjünk ezekről az erényekről, a kilencedikben pedig már arról van szó, hogy gyakoroljuk is ezeket. Az ilyen alapelveknek kellene meghatároznia minden keresztény  szórakozási és szabadidős tevékenységet.

Az öröm alapja minden szituációban az elégedettség, és ez különösen igaz Pálra, aki épp börtönben volt a levél írásakor (11. vers). Szükségünk van arra, hogy megtaláljuk az elégedettséget anélkül, hogy folyamatosan még elégedettebbek szeretnénk lenni.
A kérdés az elégedettségre: „Elégedett vagyok? Vagy őrülten folyton keresem a következő lehetőséget a többhöz, nagyobbhoz és jobbhoz? A megelégedettség visz örömöt bármilyen helyzetbe, melybe kerülhetünk. Ahogy korábban megjegyeztem, „az összehasonlítás megöli az elégedettséget.”

A 13. vers hangsúlya Krisztuson van, aki erőt ad. Ez az emberi akarat és isteni hatalom egyesülése. Hatalmas dolgokat tudunk tenni, de nem a saját erőnkből, hanem mert Istentől függünk. Ezért megálljuk helyünket ma is, és megragadjuk az utunkba kerülő lehetőségeket, nem azért akik vagyunk, és mondjuk reggel reggeliztünk, hogy legyen erőnk, hanem mert kapcsolatunk van az élő Istennel.
A Filippi levél összefoglalását már felfedeztük: az ÖRÖM akkor lesz jelen az életünkben, mikor Jézust helyezzük az első helyre, másokat utána, és a sor legvégére önmagunkat.



Edward A. Appollis
Helderberg College
Dél-Afrika
Fordította: Rajki Dávid


2015. április 27., hétfő

Mai szakasz: Filippi 3

Ez a fejezet igazán megérdemli az „összehasonlítások fejezete” címet. Pál vívmányai, amelyeket rengeteg zsidó elsődlegesnek tekintett abban az időben, mint a körülmetélés, a nemzeti büszkeség, lelki vezetői kiváltságok, törvény szerinti igazság, tökéletesek voltak test szerint (4-6. vers). Azonban amikor Pál ezeket a dolgokat Krisztus kimagasló értékéhez hasonlítja, az emberi eredmények értéktelennek bizonyulnak (7. vers). Fontos, hogy lecseréljük a mások által értékesnek tekintett értékeinket a Krisztus szerinti értékekre, miközben a saját eredményeinket és veszteségeinket szemétnek ítéljük.

Legtöbben fontosnak tartjuk a kapcsolatokat – egészséges kapcsolat a családdal és szeretteinkkel, és erős kapcsolat Istennel. Igenis ezek azok a kapcsolatok, amelyekre halálos ágyunkon minden ember vágyik.

A 14. versben megtalálhatjuk az összehasonlítások értékét. Igaz, hogy az összehasonlítás megöli az elégedettséget, de az is igaz, hogy sohasem tudhatunk meg dolgokat, ha nem hasonlítgatunk. Pál saját életének arra a jelenetére összpontosít, amikor Saulból Pállá változott. Ezután felszólítja a gyülekezetet, hogy felejtsék el a múltat, mivel az rabbá tehet minket. Arra kéri az olvasóit, hogy inkább a jövőre figyeljenek, mivel ott van minden reményük. Sohasem szabad elfelednünk, hogy honnan jöttünk, és milyen események formáltak minket, de nem  szabad engednünk, hogy a múltra figyeljünk az állampolgárságunk helyett – mely a mennybe szól (20. vers). Ez azt is jelenti, hogy Jézus Krisztusban igyekezzünk elérni a célunkat.

Adja az Úr, hogy elérjük ezt a célt, bárhol is dolgozunk Istenért ma!


Edward A. Appollis
Helderberg College
Dél-Afrika
Fordította: Rajki Dávid


2015. április 26., vasárnap

Mai szakasz: Filippi 2

Ebben a fejezetben Pál megmutatja nekünk azt, hogy az ő szeretete hogyan lehet teljes, és a mienk is Jézus Krisztus példája által. Pál öröme a gyülekezet tagjaitól származik, akik céljaikban egyek (2. vers).

Az alázat azt jelenti, hogy önzetlenek vagyunk, és mások érdekeit a magunkéi fölé helyezzük. Ez az öröm képlete: tedd Jézust az első helyre, ez után jöjjön mindenki más, és utoljára te. Ez annyira ellene mond egy olyan világnak, amely azt mondja, hogy nekem kell az elsőnek lennem. Az emberiség önzéséből azonban hatalmas szenvedés fakad. Az egyik legjobb példa a vezetés közbeni dühöngés.  

Keresztényként hogyan tapasztalhatjuk meg az örömöt? Az öröm annak a változásnak az eredménye, hogy önközpontú lényből Krisztus-központúvá válok. Valaki egyszer ezt mondta: „Az, aki önmagában és önmagáért él, képes arra, hogy tönkretegye azt, akiért él.” Ezzel ellentétben, a keresztény behívja Jézust az ő életébe, hogy az ő példaképe legyen.

Arra hívattunk, hogy úgy szeressünk és olyan alázatosak legyünk, mint Jézus, egy olyan kultúrában, amely az ént teszi az első helyre. A „selfie-k” –önmagukról készített képek – majdnem világméretű jelensége jelzi azt, hogy milyen korban élünk. Közülünk egyeseknek nagyon nehéz mások érdekeit a sajátjuk elé helyezni. De Jézus pontosan ezt tette, és ez az, amire nekünk is törekednünk kell (5. vers).  

Arra kell igyekeznünk, hogy Jézus példáját kövessük, és olyan alázatosak legyünk, mint Ő (5-7. vers). Jézus a mi érdekeinket az Övé fölé helyezte, megüresítette önmagát, és a legalacsonyabb emberi formát vette fel, amikor rabszolgaként meghalt a kereszten.

Pál két példával fejezi be a fejezetet, akik mások érdekeit az övéik elé helyezték: Timóteus és Epafróditust. Önfeláldozó szolgálatuk egy olyan időben érkezett, amikor az emberek a maguk hasznát keresték (21. vers), éppen úgy, ahogyan manapság is. Milyen bátorító az a tudat, hogy örömet tudunk szerezni másoknak azzal, ha szükségleteiket a mienk elé helyezzük!


Edward A. Appollis 
Helderberg Főiskola
Dél-Afrika


2015. április 25., szombat

Mai szakasz: Filippi 1

A Filippibeliekhez írott levelében Pál missziós beszámolót tart munkája előmeneteléről, és megköszöni a gyülekezetnek azt, hogy befogadták az evangéliumot, és hogy aktívan támogatták szolgálatát (5. vers).

Pál először Kr. u. 49-ben, második missziós útja alkalmából prédikált Filippiben. Ezt a levelét viszont akkor írta, amikor Kr.u. 60-ban vagy 61-ben Rómában börtönben volt, és arra várt, hogy megjelenjen a császár előtt. Házi fogságában szabadsága volt arra, hogy megossza az evangéliumot mindenkivel, aki meglátogatta őt (14. vers).

Annak ellenére, hogy börtönben íródott, az egész Filippi levél az örömre összpontosít. Az „öröm” kifejezés különböző formában 16-szor szerepel a levélben. Figyeljük meg különösképpen a 18. verset, ahol Pál kifejezi örömét abban, hogy az evangélium hirdettetik sanyarú körülményei ellenére is.

Tudok-e örülni akkor, amikor a körülményeim nem a legkedvezőbbek, vagy ami ennél is rosszabb, életveszélyesek? Mi történik az örömömmel, amikor hamisan megvádolnak, vagy üldöznek Jézusért, vagy az evangéliumért szenvedek? Tudsz-e örülni ilyen körülmények között? Egyeseknek közülünk könnyebb beszélni erről, mint megvalósítani. Miközben a boldogságnak lehet egy külső dimenziója, amely a külső körülményektől függ, belső örömet tudunk megtapasztalni akkor is, amikor a körülményeink kellemetlenek. 

Pál azt üzeni a gyülekezetnek, hogy ne engedjék meg, hogy ezt az örömet bárki is ellopja. Abban is bizonyosak lehetünk, hogy bármivel is szembe kell nézzünk ma, Isten hűséges. Jézus Krisztus be fogja fejezni bennünk a megváltás munkáját, amelyet Isten elkezdett (6. vers). Nem vagyunk egyedül keresztény vándorutunkon. Micsoda bizonyosság!!!

Bárcsak elmondhatnánk Pállal együtt: „Nekem az élet Krisztus, a meghalás nyereség” (21. vers). Krisztus volt Pál állandó örömének a titka és forrása. Legyen Jézus a mi örömünk forrása is a mai napon!

Edward A. Appollis 
Helderberg Főiskola
Dél-Afrika


2015. április 24., péntek

Mai szakasz: Efézus 6

Az Efézusi levél korábban tárgyalt fejezeteiben Pál úgy ábrázolta az egyházat, mint Krisztus testét (1:22-23; 4:11-16), mint Isten templomát (2:19-22), és Krisztus menyasszonyát/feleségét (5:21-33). Ef 6:10-20 verseiben Pál úgy ábrázolja az egyházat, mint Isten hadseregét, és erőteljes felhívást intéz tagjaihoz, hogy öltsék magukra a fegyverzetet. Ez a szakasz nagyon hasznos és áldásos üzenetet tartalmaz, ugyanakkor nagy a félreértés, félremagyarázás kockázata is.

Tévesen értelmezhetjük úgy is Pál apostol szavait, hogy viseljünk katonai fegyvert és használjuk is azokat ellenségeink ellen, vagy vegyünk fel támadó állást másokkal való kapcsolatainkban is. De Pál mindezidáig az egységet, az építő beszédet és a jószívűséget hangsúlyozta (ld. 4:25-5:2). Isten jó hírét pedig úgy mutatja be, mint a békesség evangéliumát (15. v.). A szemléletes katonai metafora által Pál nem arra akarja buzdítani az egyházat, hogy a hagyományos értelemben vett háborút viseljen. A nagy küzdelem harcmezejéről beszél, és arra hív, hogy álljunk be az Isten oldalán álló seregbe.   

Ezt úgy tehetjük meg, hogy reálisan mérjük fel az ellenség erejét, mivel úgy sosem győzhetünk, ha alábecsüljük az ellenünk felsorakozott haderőt. Nem csupán emberi erővel állunk szemben, hanem „a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak” (12. v.). De nem kell, hogy legyőzzön az ellenség. Isten velünk van a csatában (10. v.), ellát a legnagyszerűbb fegyverzettel, saját fegyvereivel (11. v., vö. Ézs 59:15b-17). Rendelkezésünkre bocsátotta az igazságot, a békességet, a hitet, az üdvösséget, a Szentlelket (13-17. v.). Mivel Isten előttünk jár, tetőtől talpig felöltöztet saját fegyvereibe, nem eshetünk el! A győzelem biztos. 

Isten áldjon meg mindnyájunkat, amint beállunk az Ő seregébe, és békehadjáratot folytatunk az Ő nevében!

John McVay
Walla Walla Egyetem
Egyesült Államok


2015. április 23., csütörtök

Mai szakasz: Efézus 5

Ha az Efézusi levél 5. fejezetét az elején kezded el olvasni, nem fogod megtalálni a téma teljes erejét, amely aranyfonálként vonul végig. Ezért olvasd el figyelmesen Ef 4:32-5:2-t. Hívőkként arra hívattunk, hogy magatartásunkkal bemutassuk másoknak Isten megbocsátását és kegyelmét. Isten a követendő példaképünk (Mt 5:43-48).  

Pál ellentétbe állítja az isteni szeretet követésének az életformáját a pogány megközelítéssel. Ahelyett, hogy testvérként értékelnék egymást Isten családjában, gyakran szexuális élvezeteik eszközeként használják a másikat és még dicsekszenek is vele (3-4. vers). Arra figyelmeztet, hogy az ilyen hozzáállásnak nincs helye abban az új világban, amelyet Isten tervez (5-7. vers). 

Ehelyett a hívőknek el kell fordulniuk sötét múltjuktól és „éljenek úgy, mint a világosság gyermekei” (8-10. vers), követve az Atya szeretetét. Pál újra felhívja a figyelmet a „sötétség cselekedetei” ellen, amelyeket a „sötétben” követnek el (11-12. vers). Ezzel ellentétben nekünk a Krisztus világosságában kell élnünk (13-14. vers). Ahelyett, hogy ostoba részegségben tékozolnánk el az életünket, arra használjuk az alkalmas időt, hogy hálát mondunk Istennek az irántunk való szeretetéért (15-21. vers)!

Pál kitágítja az isteni szeretet példájának követését a keresztény férj és feleség tanácsolásával. Krisztus önfeláldozó szeretete egyháza irányában, a keresztény férj példája lesz (25-33. vers), miközben az egyház hűsége Krisztus iránt a keresztény feleség példájává válik (22-24. vers). Ahelyett, hogy az emberi szexualitás ajándékát romlott és önző módon használnák, a keresztény férj és feleség annyira arra összpontosítanak, hogy egymást megbecsüljék és értékeljék, hogy „egy testté” válnak (28-33. vers).   

„Isten szeretett gyermekei vagytok, ezért őt kövessétek” (1. vers, ERV). Isten kegyelméből arra hívattál ma, hogy éld meg ezt a buzdítást a másokkal való kapcsolatodban!

John McVay
Walla Walla Egyetem
Egyesült Államok


2015. április 22., szerda

Mai szakasz: Efézus 4

Az Efézusi levél 4. fejezete az egymás iránti szeretetre és különösen gondos törődésre való buzdítással kezdődik és fejeződik be (1-2, 32. vers). E két, egymás szeretetére felszólító tanács között Pál apostol kihangsúlyozza, mennyire nagy becsben kell tartanunk, és erősítenünk az egyházon belüli egységet. Az „egyek” felsorolásával kezdi: „Egy a test és egy a Lélek”, „Egy az Úr (Jézus Krisztus), egy a hit, egy a keresztség. Egy az Isten és mindeneknek Atyja” (4-6. vers). Összekötnek minket ezek a lelki igazságok. Valóságos egységben élünk.

Bár az egység teológia bizonyosság, ám meglétéért állandóan munkálkodnunk kell. Tehát folyton igyekeznünk kell „megtartani a Lélek egységét” (3. vers). Ezt úgy teljesíthetjük, ha Krisztus testének aktív tagjaiként élünk (7, 16. vers). A test minden egyes tagjának megvan a maga funkciója, amihez tehetséget kapott, és amivel hozzá kell járulnia annak egészségéhez (7, 16. vers). Az apostolok, próféták, evangelizátorok, lelkészek és tanítók munkája által pedig mindnyájuknak épülniük, fejlődniük kell (11. vers). Mindezek, akár szervezetünkben az inak és szalagok, egyesítő funkciójukkal segítenek a Krisztusban való egységbe felnőni, aki a test feje (11, 15. vers).

Miközben a befejező felszólítás felé halad, miszerint: „Legyetek pedig egymáshoz jóságosak, irgalmasok, megengedvén egymásnak…” (32. vers), Pál apostol arra kéri a hívőket, hogy kerüljék a régi életükre oly jellemző keményszívűséget (17-24. vers), és a haragot, a durva beszédet. Szavaik inkább a hallgatók áldására és épülésére szolgáljanak (25-31. vers).

Könnyű ezt a fejezetet akkor olvasni, amikor a dolgok békességben folynak. Sokkal fontosabb és ösztönzőbb azonban a tanulmányozása, amikor valamilyen konfliktusba kerülünk. Fontosnak tartod ma is Krisztus teste egységének megtapasztalását, az egységét, amiért Ő az életét adta?

John McVay
Walla Walla Egyetem
Egyesült Államok
Fordította: Csala Beáta


2015. április 21., kedd

Mai szakasz: Efézus 3

Mindig bátorítóan hat rám, ha a gyülekezeti tagok pozitív dolgokat mondanak az egyházról. Ugyanakkor közülünk a leglelkesebb is csak árnyéka lehet Pál Efézus 3-ban leírt kiemelkedő bizonyságtevésének az egyházról.

Pál kezdésként az efézusi hívekért mondott imáiról ír (1. vers, vö. 1:15-23), de mielőtt ezt befejezné (14-21. vers) kitérőt tesz, hogy Isten csodájáról tudósítson, amivel létrehozta az egyházat (2-13. vers). Útközben fontos dolgokat érthetünk meg Isten tervéből, és misztériumából.
Istennél öröktől fogva megvolt az egyház terve és titka (3-5,9,11 v.)
Jézus élete és halála által ez a sokáig rejtett terv végbe ment (11. v. vö. 2:11-22)

Kijelentés által Pál megérthette az egyház misztériumát és a lenyűgöző tényt, hogy a pogányok az egyház teljes értékű tagjai lehetnek (3-6.v.).
Pál mint prédikátor hirdeti a pogányoknak „Isten mérhetetlen gazdagságát” (8-9. vers).

A Krisztusnak megnyert lelkekkel az egyház, zsidó és pogány tagjaival együtt, „Isten sokféle bölcsességét” jelenti ki a „mennyei fejedelemségek és hatalmasságok” számára (10. vers) eléjük tárva a rájuk váró ítéletet (vö. 6:10-20). A Krisztusban való egység terve (1:10) teljesedőben van, és az idejük rövid.

Ez a megértés az egyházról Pált buzgó imára készteti a régi hívők iránt. Miért ne vonatkoztathatnád a 14-21. versekben leírt szívbéli imáját magadra? Azért is imádkozott, hogy Te „teljességre juthass, az Isten mindent átfogó teljességéig” (19. vers), és részese lehess az egységes egyház csodálatos, kibontakozó misztériumának.

John McVay
Walla Walla Egyetem
Egyesült Államok
Fordította: Kóczián Ágnes


2015. április 20., hétfő

Mai szakasz: Efézus 2

„De az Isten ...” Minden bizonnyal ez az a három szó, ami a lehető legtöbb reményt ad az emberiség számára. Az első 10 versben Pál felvázolja olvasóinak szomorú múltját. Osztozva az egész emberiség állapotában, ők is hajlamosak voltak Isten ellen lázadni, az ő életüket is a bűn és sátán uralta (1-3. vers). „De az Isten ...” És mit tett Isten értük és értünk? 1) Megelevenített együtt a Krisztussal – Krisztus feltámadása feltámadás a mi számunkra is; 2) És Krisztus Jézussal együtt bennünket is feltámasztott—Krisztus menybemenetele a mi menybemenetelünk záloga; 3) Krisztus Jézussal együtt ültetett a mennyekben – Krisztus megkoronázása a miénk is, Krisztus Jézusban (4-7. vers). Krisztus élete egész Világegyetemet átformáló eseményeinek nem csupán szemlélői vagyunk! Isten nem azért viszi véghez ezeket a figyelemre méltó cselekedeteket, mintha bármi érdemük volna, hanem kegyelme által (8-9. vers), és arra indítja a hívőket, hogy vállaljanak sorsközösséget Jézussal, és gyakorolják a „jó cselekedeteket” (10. vers).

Ha az első 10 vers arra tanít, hogy vállaljunk sorsközösséget Jézussal, akkor a 11-22. versig terjedő igeszakasz arra tanít, hogy mint egyházának tagjai vállaljunk sorsközösséget testvéreinkkel is. Jézus halálának egyik gyümölcse, hogy megalapozza a hívők kapcsolatát Istennel (1-10 vers), másrészt megszilárdítja az egymáshoz fűződő kapcsolatukat is (11-22. vers). Jézus kereszthalála által lerombol minden közbevetett válaszfalat, ami elválaszthatná egymástól a pogány és a zsidó hívőket, ideértve a Törvény téves alkalmazását, amely csak elmélyítené a szakadékot (11-18. vers). Jézus azonban épít is valamit – egy csodálatos, új templomot, amelynek maguk a hívők az élő építőkövei. A pogányok, akik egykor ki voltak zárva a templom szent helyén folytatott istentiszteletből, most csatlakoznak a zsidó hívőkhöz, és eggyé lesznek velük Krisztusban. És mi is Isten templomának, az „Úr szent templomának” részeivé leszünk.

Isten kegyelme által az a kiváltságunk ma, hogy Jézussal és hittestvéreinkkel sorsközösségben élhetünk.

John McVay
Walla Walla Egyetem
Egyesült Államok
Fordította: Liebhardt László


2015. április 19., vasárnap

Mai szakasz: Efézus 1

Valaki azt mondta, az Efézusi levél olyan az Újszövetségben, akár az Alpok. Serpánk, vagyis hegyi vezetőnk, Pál apostol igen gyors iramot diktál fölfelé. Hamar kifulladunk, és lenyűgöznek a távlatok, amelyek megnyílnak előttünk.

A 3-14. versek a hegytetőn elhelyezett térképhez hasonlítanak, mely azonosítja az onnét látható csúcsokat, hiszen itt Pál világosan rámutat, mennyire kiváltságos helyen is vagyunk a megváltás tervének hatalmas táján. A látkép tartalmazza a teljes megváltási tervet; Isten kegyelmes tetteit, amelyeket Krisztusban vitt véghez, valamint az örökkévalóság távlatait. A hívők megváltásának alapja az Atya kezdeményezése még „a világ teremtése előtt” (4. vers), ami csak most teljesedik életünkben (lásd 7-8., 13-4. vers). Ezek az előre eltervezett stratégiák a végidőben valósulnak meg, amikor az Úr terve teljességre jut (9-10. vers). Aztán „minden” „összegyűlik” vagy „egyesül’ majd Krisztusban, mind a „mennyben”, mind a „földön”; és az Isten terve „az idők teljességében” teljesül majd (10. vers). Akkor majd teljes mértékben meg fogjuk tapasztalni az Úr kifürkészhetetlen tervét (9. vers). A jelenben pedig biztosak lehetünk abban, hogy az a csodálatos, Krisztus-központú megváltás, aminek mi is részesei vagyunk, fontos részét képezi Isten mindent magába foglaló tervének, mely szerint „egybeszerkeszt magának mindeneket”.

Amikor a hegytetőn vagyunk, nem tudjuk megállni, hogy ne dicsőítsük a csodálatos Teremtőt.  A 15-19. versekben Pál hálát ad az Atyának imájában, melyben azt kéri, hogy a hívők tapasztalják meg a megváltást, amit Isten tervezett számukra. És immár egy újabb meredek emelkedő előtt állunk, amint Pál felfelé mutat a feltámadott, mennybe emelkedett és megkoronázott Krisztusra, akinek kezében összpontosul minden idők minden elképzelhető hatalma (20-23. vers).

Éljük ezt a napot a hegytetőn!

John McVay
Walla Walla Egyetem
Egyesült Államok
Fordította: Baksa Viktória


2015. április 18., szombat

Mai szakasz: Galácia 6

A hitből való életről szóló utolsó elmélkedésében, amit az 5. fejezet 13. versében kezdett el Pál, egy olyan közösségnek a képét vázolja fel, amilyennek az egyháznak kellene lennie Krisztus testeként. Erre az üzenetre a galáciabelieknek nagyon nagy szükségük volt. A galáciabeli hívők közössége, ahogy ma is sok egyház, korántsem teljesítette Isten az egyháznak szánt céljait. A megtérő pogány férfiak körülmetélkedéséhez való ragaszkodás mögött egy kritikus és ítélkező szemlélet rejlett, ami rombolóan hatott az egyáz lelki életére. A helyzet annyira elmérgesedett, hogy Pál figyelmeztette őket: „Ha pedig egymást marjátok és faljátok, vigyázzatok, el ne emésszétek egymást” (Gal 5:15).

Ahelyett, hogy egy olyan közösség legyenek, ahol csak a legrátermettebbek élik túl, Pál azt mondja, hogy az egyháznak olyan helynek kell lennie, ahol azok, akiknek küzdelmet jelent keresztényi életet élni, támogatást, reményt, szeretetet és felépülést találhatnak, ha elesnek (1. vers). Az egyetlen mód, hogy ez a hozzáállás mások irányába megjelenjen az, ha felismerjük, hogy mi sem állunk a bűn vagy a kísértés felett (1b. vers). Végülis senki nem méltóbb közülünk a másiknál. Mind bűnösök vagyunk, teljesen Krisztus megbocsátásától és kegyelmétől függünk (3. vers). Így tehát hogy ne ajánlhatnánk fel másoknak azt, amit Krisztus nekünk adott (vö. Gal 5:2, Róma 3:32-26, Mt 18:23-25)? El tudod képzelni, milyen hely lehetne az egyház ma, ha ez valósággá válna? Olyan, ahol „jót tennénk mindenkivel, leginkább pedig azokkal, akik testvéreink a hitben” (10. vers).

Pál egy, a galáciabeliekhez intézett utolsó felhívással zárja a levelét, hogy álljanak szilárdan az evangéliumért. Azt mondja, hogy nem a körülmetélkedés – vagy éppen az attól való eltekintés – a legfontosabb, hanem a feltámadt Krisztus átformáló ereje, ami átalakítja az emberek szívét és életét (15. vers). Ebben a reményben Pál utolsó szava a galáciabeliekhez ugyanaz az áldással teli szó, mint amelyikkel kezdte a levelét: kegyelem. Bárcsak átélnénk és megosztanánk ugyanezt a kegyelmet mindazokkal, akik ma keresztezik az utunkat!

Carl P. Cosaert
Walla Walla Egyetem
Egyesült Államok
Fordította: Kóczián Károly


2015. április 17., péntek

Mai szakasz: Galácia 5

Az a tény, hogy a megváltásunk egyedül Krisztusban található, azt jelenti, hogy a viselkedésünk nem is számít? Természetesen nem! Keresztény életmódunk annyira fontos, hogy Pál gyakorlatilag mindegyik levelében megemlíti. Azonban ez a téma mindig csak azután kerül elő, hogy Pál elmagyarázza a csodálatos hírét annak, hogy Isten mit tett értünk Jézus által. Ez a minta a leveleiben magyarázza, hogy a cselekedeteink mint válaszlépések kövessék a Krisztustól nyert megváltást, nem pedig eszközök legyenek, hogy elnyerjük azt. A Galáciai levélben Pál azt mutatja be, hogy a hitéletet hogyan kellene élnünk (lásd 5:13-6:10).

Az elején Pál arra emlékeztet minket, hogy bár Jézus Krisztus felszabadított bennünket a törvény kárhoztatása alól, a szabadságunk mégsem lehet kifogás arra, ha saját vágyainkat dédelgessük (19-21. vers). Ez a felszabadítás megment minket a bűn elnyomó hatalma alól, amely rabul akar ejteni bennünket. Ezért ahelyett, hogy magunknak élnénk, az evangélium felszabadít minket, hogy szeretetből egymás szolgái lehessünk (Gal 5:13; 3Móz 19:18).  

Pál azt mondja, hogy az a szeretet, ami a kereszténységet kell hogy jellemezze, tulajdonképpen betölti az egész törvényt (14. vers). Ez nem azt jelenti, hogy a szeretet helyettesítheti az engedelmességet – mintha választani lehetne a kettő között. Nem! Azzal, hogy Pál azt mondja, hogy a szeretet betölti a törvényt, egy magasabb szintű engedelmességre utal, amely túlmutat az egyszerű külső tetteknél, mint például a körülmetélkedés. Ez egy olyan engedelmesség, amely sokkal többet jelent, mint a törvény betűje által előírt minimum. Ez az engedelmesség mutatja meg az igazi szándékot, és így tapasztalható meg a törvény értelme (lásd: Mt 22:36-40; Róm 13:8-10; Jn 2:3-6).

Ahogy látjuk, ez a fajta engedelmesség túlmutat saját képességeinken, önerőből elérhetetlen. Ezért a kegyelem isteni munkája kell hozzá, amelyet csak a Szentlélek tud megvalósítani bennünk. Az imám ezért az, hogy mindnyájan engedjük meg a Szentléleknek, hogy ezt a gyümölcsöt megteremje az életünkben még ma!

Carl P. Cosaert
Walla Walla Egyetem
Egyesült Államok
Fordította: Rajki Dávid


2015. április 16., csütörtök

Mai szakasz: Galácia 4

Biztos vagyok benne, hogy mindenki ismeri a régi mondást „Segíts magadon és Isten is megsegít.” Amennyire ismert ez a mondás, annyira nem igaz, mikor a megváltás szemszögéből nézzük. Mint a galáciaiak, mi is gyakran megfeledkezünk erről a tényről a mindennapi teendőink között. Megtanultuk, hogy csak magunkra hagyatkozhatunk ezen a földön, ha valamit el szeretnénk érni, és ezt átvisszük a lelki életünkbe is. Pál utolsó kísérletként megemlíti a Szentírásból a galáciaiaknak, hogy milyen ostobaság ez a gondolkodás, és Ábrahámra emlékezteti őket, aki egykor bizony kételkedett Isten ígéretében.

Miután már tíz éve vártak a megígért gyermekre, Ábrám és Szárai végül úgy gondolták, Isten csak arra vár, hogy ők tegyenek valamit. Mivel az ősi szokások szerint a rabszolganők helyettes szülőként szolgálhattak terméketlen feleség esetén, Ábrám és Szárai úgy döntöttek, hogy az egyiptomi szolgálójukon, Hágáron keresztül szülessen gyermekük (1Móz 16:1-6). Azonban a tervük már a kezdetektől fogva kudarcra volt ítélve. Ahelyett, hogy áldás lett volna, a tervük csak zűrzavart és fájdalmat okozott – és mikor a gyermek megszületett, az egyetlen „csodálatos” elem a Izmáel világra jöttében az volt, hogy Sára hajlandó volt megosztani férjét egy másik nővel! Mindez nagyjából 15 évvel azután volt, hogy Ábrahám végre felismerte: Isten ígérete a megváltásról olyan dolog, amit csak Isten tud véghezvinni –  éppen mint Izsák születése a meddő Sárától.

Visszanézve könnyű elítélni Ábrahámot és Sárát, hogy milyen rövidlátóak voltak, mikor segíteni akartak Istennek ígéretének megvalósításában. Azonban mi magunk hányszor cselekszünk hasonlóképpen? Ahelyett, hogy várnánk az Úrra, hogy megtegye, amit megígért – a mi, családunk, barátaink, vagy akár a világ életében – mi mégis türelmetlenek leszünk és magunk akarjuk véghezvinni, miközben csak romokat hagyunk magunk után. Ábrahám tapasztalatából tanulva próbáljunk meg kevésbé bízni magunkban, és sokkal mélyebben Isten ígéreteiben!

  
Carl P. Cosaert
Walla Walla University
United States
Fordította: Rajki Dávid


2015. április 15., szerda

Mai szakasz: Galácia 3

Ha jól átgondoljuk, ostobaság ahhoz ragaszkodni, hogy a Krisztusban való hiten kívül még tennünk kell valamit üdvösségünkért. Ahogy Pál emlékezteti a galáciai gyülekezet tagjait, minden, amit tennünk kell az, hogy megfigyeljük saját tapasztalatunkat (1-5. vers). Amikor az ember elbukott és örökre elszakadt Istentől, Isten vállalta a kezdeményezést a megváltásunk tervének elkészítésében és abban, hogy elküldi Jézust, hogy megváltson bennünket – és mindezt akkor, amikor még istentelenek, gyengék és az Ő ellenségei voltunk (Róm 5.6-10). És Isten embereket hoz az életünkbe, akik bemutatják nekünk az evangéliumot – ahogy Pált is elküldte a galáciabeliekhez. Miért gondolnánk azt, hogy a mi megváltásunk valamiképpen a mi erőfeszítéseinktől függne?   

Saját tapasztalatuk bizonyságán túl Pál arra emlékezteti a galáciabelieket, hogy az Ótestamentum is arról tanúskodik, hogy a megváltás mindig is az Istenbe és az Ő ígéreteibe vetett hiten alapult, nem pedig a cselekedeteinken (Gal 2:16; Róm 3:28). Pál első érvelése Ábrahám tapasztalatán alapul. Amikor Isten szövetségi ígéretet tett Ábrahámnak 1Móz 12-ben, nem kért semmilyen cselekedetet Ábrahámtól, amivel megszerezhette volna (1Móz 12:1-3). Csak el kellett fogadnia, amit Isten megígért, hogy megteszi érette. Mindez 25 évvel azelőtt történt, hogy Ábrahám körülmetélkedett volna. Miért gondolnánk hát, hogy a körülmetélkedés vagy bármi más az üdvösség előfeltétele volna?   

De miért adott Isten törvényt Mózesnek 430 évvel később? Pál szavai szerint azért, hogy rámutasson a bűnre (Gal 3:18; Róm 5:20; 7:13) és annak ellenszerére, amit az áldozati rendszer előrevetített. A törvény szerepe olyan, mint egy gyámé, akit kijelölnek arra, hogy védje, tanácsolja és fegyelmezze a gyermeket (24-25. vers). Bármilyen fontos szerepet is játszik a törvény, soha nem volt az a szerepe, hogy végcél legyen önmagában! Ez a szerep egyedül Krisztusé, azé, aki megszabadított minket a bűn rabláncaitól és a törvény kárhoztatásától, és Isten örökkévaló családjának tagjává tett bennünket (3:26-29; 4:5). Bárcsak megtelne a szívünk hálával, amint megértjük mindazt, amit Krisztus jelent nekünk!

Carl P. Cosaert
Walla Walla Egyetem
Egyesült Államok


2015. április 14., kedd

Mai szakasz: Galácia 2

Épeszű ember soha nem próbálna meg úgy kezelni egy szívbeteget, hogy egyszerűen elmondja neki, hogy jobban figyeljen oda a személyes higiéniára. Ez azonban hasonlít arra, amit gyakran megteszünk a gyülekezetben, amikor a lelki szívbetegségről – a bűnről van szó. Ezt a problémát kezeli Pál mesterien Gal 2-ben, ahogy folytatja apostoli elhívásának és evangéliumi üzenetének a védelmezését, amelyet hirdetett.  

Ahogy tegnap láttuk, a korai egyházban egyesek ragaszkodtak ahhoz, hogy minden pogány férfit körül kell metélni, ha keresztény szeretne lenni (ApCsel 15:1). Az ő szemszögükből nem is kértek olyan nagy dolgot az új megtérőktől. Természetesen ez pillanatnyi kellemetlenséggel járt, de szerintük ez valójában csak egy kis kérés volt. De épp ez volt a probléma. Azzal, hogy az üdvösség feltételeként megkövetelték a körülmetélkedést, a bűnkérdést egy kis műtéti beavatkozásra minimalizálták – csak ennyi az egész!  

Pár arra emlékezteti a galatákat, hogy a mi problémánk sokkal nagyobb beavatkozást igényel. Nem egy kis metszésre van szükségünk, hanem egy teljesen új azonosságra – egy olyan valamire, amit mi soha nem tehetünk meg magunkért. És ez az, amit Isten Krisztusban felajánl nekünk. Pál úgy utal erre a radikális megoldásra, mint a hit általi megigazulásra – az isteni tettre, amelyben Isten Jézus tökéletes életét nekünk tulajdonítja (Gal 2:16; Róm 3:21-30). Ha lenne valami, amit meg tudnánk tenni, amivel meg tudnánk szerezni, vagy hozzá tudnánk járulni üdvösségünkhöz, akkor, ahogy Pál mondja, Krisztusnak nem kellett volna meghalni (21. vers).

Bárcsak felismernénk ma ezt a dicsőséges igazságot arról, hogy Isten mit tett érettünk Krisztusban, és hirdetnénk az apostollal együtt: „Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus” (20. vers).

Carl P. Cosaert
Walla Walla Egyetem
Egyesült Államok


2015. április 13., hétfő

Mai szakasz: Galácia 1

A Galáciai levél egy lenyűgöző rövid levél. Mivel ez vélhetően Pál apostol legkorábbi levele, amelyet közvetlen a Kr. u. 50-es Jeruzsálemi zsinat előtt írt, egy érdekes ablakot biztosít számunkra, amelyen betekinthetünk az egyház legkorábbi éveibe, amikor a pogányok nagy számban kezdtek el válaszolni az evangélium megszólítására. Miközben az egyház növekedéséről szóló beszámoló jól hangzik a számunkra, akkoriban nem mindenki örült ennek. A gyülekezetben többen megtért pogányok voltak, akik előbb zsidóvá kellett, hogy váljanak, mielőtt keresztényekké lettek volna – ez azt jelentette, hogy a pogány férfiakat körül kellett metélni (ApCsel 15:1).

Miközben Pál nem volt ellene az engedelmességnek, rájött arra, hogy ez a fajta teológia aláássa az evangélium nagyon jó alapját, a Krisztusban való megváltás mindenre elégséges voltát. Azzal, hogy ragaszkodtak a körülmetélkedéshez, ezek az emberek a gyülekezetben nem szándékosan ugyan, de az emberi viselkedést az üdvösség előfeltételévé tették, ami nem más, mint legalizmus. A Galáciai levél Pál szenvedélyes felhívása az újonnan megtért pogányokhoz, hogy maradjanak hűségesek az evangéliumhoz.   

Köszöntésének részeként Pál emlékezteti őket arra, hogy a megváltás azon alapul, amit Jézus már megtett az emberi fajért azzal, hogy életét helyettesítő áldozatként odaadta a mi bűneinkért – egy olyan áldozatot, amely nemcsak bűnbocsánatot szerez, hanem szabadságot is annak rabságban tartó hatalmából (4. vers). Ezt az evangéliumot nem Pál találta ki. Egyenesen a feltámadt Krisztustól kapta, amikor megjelent neki a damaszkuszi úton, és átváltoztatta őt üldözőből Krisztus követőjévé (11-24. vers).

És mi a helyzet velünk? Vajon előfordul, hogy szavainkkal és tetteinkkel nem szándékosan ugyan, de az emberi engedelmességnek valamilyen formájával helyettesítjük Krisztus mindenre elégséges áldozatát? Miközben időt töltünk Pál apostolnak ezen levelével, emlékezzünk arra, hogy az evangélium mindig és örökre arról szól, amit Krisztus tett, nem pedig arról, hogy nekünk mit kell tenni!

Carl P. Cosaert
Walla Walla Egyetem
Egyesült Államok


2015. április 12., vasárnap

Mai szakasz: 2 Korintus 13

Azzal az ígérettel fejezi be Pál apostol ezt a levelet (amely legalább harmadik a sorban), hogy harmadszor is ellátogat majd a korinthusi hívőkhöz (1. vers). Kilátásba helyezi, hogy nem lesz velük kíméletes következő látogatása során (2. vers). Mivel a korinthusi hívők bizonyítékot követeltek arra, hogy Krisztus szól Pál által, fel kell készülniük Krisztus erejének megtapasztalására (3. vers). Bár Krisztus megfeszíttetett (ami az erőtlenségre utal), most „Isten hatalmából” él (4. vers).

Pál apostol azért imádkozik, hogy megálljanak a próbában, miközben arra figyelmezteti a korinthusi hívőket, vizsgálják meg magukat, hogy valóban hitben járnak-e (5-6. vers).

A korinthusi gyülekezet példája is bizonyítja, hogy tökéletes gyülekezet nem létezett még a korai hívők között sem. Az újszövetségi mintát gyakran követendő példának tartjuk, ám még sokkal fontosabb a korai gyülekezetek hibáiból tanulni. Az akkori gyülekezetben ugyanúgy előfordultak összetűzések és problémák, mint manapság. A gondokon túllátva mégis jusson eszünkbe az ígéret: „Mert semmit sem tehetünk az igazság ellen, hanem csak az igazságért” (8. vers). Hívőként tehát nagy a felelősségünk, hogy amiben csak tudjuk, a gyülekezet építésére használjuk a befolyásunkat. Pál kijelenti, apostoli hatalmát „építésre, nem pedig rombolásra” kapta az Úrtól (10. vers).

Hittestvérei iránt érzett nagy szeretetét kifejező szavakkal búcsúzik Pál (1-13. vers). „Az Úr Jézus Krisztus kegyelme, az Isten szeretete és a Szentlélek közössége legyen mindnyájatokkal!” Ez a Szentháromságra utaló, az egyenlőséget is hangsúlyozó, világos kijelentés rámutat, hogyan kell a korinthusi hívőknek, és valamennyi keresztény hívőnek egymással bánniuk.

Michael W. Campbell, Ph.D
tanársegéd, történelem és teológiai tanszék
Nemzetközi Adventista Felsőoktatási Intézet
Fülöp-szigetek
Fordította: Csala Beáta


2015. április 11., szombat

Mai szakasz: 2 Korintus 12

Pál a 12. fejezetben egyes szám harmadik személyre vált. „Ismerek egy embert a Krisztusban: tizennégy évvel ezelőtt … elragadtatott a harmadik égig.” Egyértelműnek tűnik, hogy Pál saját magáról beszél, különösen ismerve ellenfelei dicsekvéseit, amely megmagyarázza vonakodását attól, hogy közvetlenül beszéljen látomás-élményéről. Hogy alázatos maradjon titokzatos módon „tövis adatott” a testébe, hogy – ahogy írja - „el ne bizakodjam” (7. vers) Könyörgései közepette ígéretet kapott: „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz” (9. vers). Valamilyen gyengeség mindannyiunkban megtalálható. Ezért amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős (10. v.)

Pál utal rá, hogy szeretne visszatérni a korinthusi gyülekezethez harmadik alkalommal is. Ahogy korábban is, biztosítja őket, hogy nem lesz terhükre, mert nem azt keresem, ami a tietek, hanem titeket magatokat kereslek (14. vers).

Sajnálatos módon Pál attól fél, hogy néhányak szerint ő nem más, mint ravasz ember, aki csellel fogta meg a híveket (16. vers). Pedig minden, amit tett az a „ti épülésetekre” szolgált (19. vers). Mennyire reméli, hogy visszatérésekor nem talál viszálykodást, irigységet, haragot, rágalmazást a hívők között (20. vers)!

Úgy gondolom, Isten is reméli, hogy nem talál viszálykodást és rágalmazást népe között ma!

Michael W. Campbell, Ph.D.
tanársegéd, Történelem és Teológiai tanszék
Nemzetközi Adventista Felsőoktatási Intézet
Fülöp-szigetek
Fordította: Kóczián Ágnes


2015. április 10., péntek

Mai szakasz: 2 Korintus 11

Korinthusban rivális misszionáriusok próbálták tévútra vinni a gyülekezeti tagokat. Pál – mint a gyülekezet alapító lelkésze – nagyon aggódott, hogy sikerül elhitetniük őket, ezért konkrétan beszél a hamis tanítókról, akiket „fő-fő apostoloknak” nevez. „Félek azonban, hogy amiként a kígyó a maga álnokságával megcsalta Évát, akként a ti gondolataitok is megrontatnak és eltávolodnak a Krisztus iránt való egyenességtől” (3. vers). Intette őket, nehogy higgyenek bárkinek is, aki „más evangéliumot” hirdet, mint amit Pál először tanított nekik.

Úgy tűnik, Pál általában nem fogadott el anyagi támogatást a gyülekezetektől, ahol misszionáriusi munkát végzett. Miután elmagyarázza ezt az elvet a 9. fejezetben, itt újra megismétli. Bár joga volt ilyen fizetséghez, ő úgy döntött, nem fogad el senkitől pénzt, mégpedig azért, hogy ingyen ajánlhassa fel az evangéliumot mindenkinek (1Kor 9:18); és ne érezze senki kötelességnek a támogatást a gyülekezeti tagok közül. Így vall erről: „rajta voltam és rajta is leszek, hogy semmiben se legyek terhetekre” (9. vers).

A pásztor szerepe az, hogy védelmezze juhait. Ennélfogva tehát természetes, hogy Pál szívében azonnal feltámad a pásztori ösztön, amint veszélyt érzékel. Eszembe jut egy eset még abból az időből, amikor kezdő lelkipásztor voltam. Egy helyi szekta vezetője bejött a gyülekezetbe, és hamis tanításokat tartalmazó szórólapokat kezdett osztogatni a folyosón. Elsétált mellettem, és még több emberrel igyekezett szóba elegyedni. Azonnal késztetést éreztem, hogy szembeszálljak vele, és megkérjem, hogy ne osztogasson több lapot. Mivel nem tett eleget a kérésemnek, fel kellett szólítanom, hogy távozzon. (Soha többé nem jött vissza.)

A 16. verstől a fejezet végéig Pál ismét arra kéri a korinthusi gyülekezet tagjait, hogy fogadják el őt, és dolgozzanak együtt vele, miközben ő igyekszik szembenézni a kihívásokkal. Az „esztelen beszéd” után, amiben elismeri saját „esztelenségét”, Pál felsorolja a megszámlálhatatlan nehézséget és próbát, amin keresztülment.

A szolgálat mindig személyes áldozatot követel. Pál feljegyzése azt bizonyítja, hogy az evangélium ügye teljes odaszánást igényel.

Michael W. Campbell, Ph.D
tanársegéd, történelem és teológiai tanszék
Nemzetközi Adventista Felsőoktatási Intézet
Fülöp-szigetek


2015. április 9., csütörtök

Mai szakasz: 2 Korintus 10

Azok a szavak, hogy „én, Pál” egy személyes és erőteljes bevezetést biztosítanak ennek a fejezetnek. E levél sok tanulmányozója egy hangnembeli váltást lát abban, ahogy Pál nyomatékosan saját szolgálata védelmére kel. Egy „személyes kéréssel” kezdi a fejezetet, mert néhány gyülekezeti tag Korinthusban azt állította, hogy különbség van Pál alázatos személyes fellépése és a leveleiben megütött erélyes hangnem között (1. és 10 vers). Mégis ragaszkodik ahhoz, hogy hatalma az Úrtól van (8. vers), és összhangban áll a tetteivel (11. vers).

Pál így figyelmezteti olvasóit: „Mert testben élünk, de nem test szerint hadakozunk” (3. vers). Hanem az erőnk Istentől ered (4. vers). Keresztényekként az egyik kihívásunk az a kísértés, hogy a saját erőnkre hagyatkozzunk ahelyett, hogy Istenhez fordulnánk.

„Nem akarva azt a látszatot kelteni, mintha levelemmel csak fenyegetnélek titeket”, írja Pál apostol (9. vers). Az ő élete erős kontrasztban áll a ellenfeli életével, akik szüntelenül csak „önmagukat ajánlják” (12. vers). Ezzel szemben „Mi (...) nem mérték nélkül, hanem annak a határnak a mértéke szerint dicsekszünk, amelyet Isten szabott ki nekünk mértékül”, mert ők elsőként „hozzátok is eljutottak Krisztus evangéliumával” (13-14. vers).

Egy friss cikkben a „Kereszténység ma” című lapban Andy Crouch élesen megjegyzi, hogy a közösségi média korában teljesen új problémákkal küzdünk. Egyre gyakoribb, hogy azzal foglalkozunk, hogy hány „like”-ot vagy hozzászólást kap valaki online. Bár a nyugati társadalom azzal büszkélkedik, hogy mennyire individualista, Crouch azt állítja, hogy egy „híres-kínos kultúra” jelenségét alakítjuk ki éppen, ami a „státusz egy erős mércéje” (A szégyen visszatérése. Christianity Today, 2015. március). A Pál által lefektetett elv sok szempontból a segítségünkre lehet a státuszfrissítések online világában. Ne koncentráljunk önmagunkra, hanem használjuk a közösségi médiabeli jelenlétünket arra, hogy másokat bátorítsunk, és Jézus Krisztushoz emeljünk föl!

Michael W. Campbell, Ph.D
tanársegéd, történelem és teológiai tanszék
Nemzetközi Adventista Felsőoktatási Intézet
Fülöp-szigetek
Fordította: Kóczián Károly


2015. április 8., szerda

Mai szakasz: 2 Korintus 9

Adománygyűjtő erőfeszítéseinek részeként Pál most arra figyelmezteti a korinthusi hívőket, hogy legyenek készségesek nagylelkűen hozzájárulni a segélyadományokhoz (1-2. vers). A figyelmeztetés arra utal, hogy amikor a kijelölt adománygyűjtők hozzájuk megérkezve azt tapasztalnák, hogy a korinthusi hívők nem kívánnak adakozni, az mind rájuk nézve, mind pedig az apostolra nézve szégyenletes lenne (3-5. vers).

Pál apostol a 6. verstől a 10. versig a vetés és aratás hasonlatával teszi világosabbá üzenetét. Ez a kép nagyon is érthető volt a zsidó emberek számára. Mindenki vetett, Isten pedig beérlelte a gabonát az aratásra. Aki viszont „szűken vet, szűken is arat; és aki bőven vet, bőven is arat” (6. vers). Az apostol arra szólítja a híveket, hogy merjenek bőségesen adakozni az evangélium terjedése érdekében.

Ezek alapján azt mondja, hogy „a jókedvű adakozót szereti az Isten” (7. vers)

Meg kell vizsgálni a szívünket nekünk is, hogy miért adakozunk. Sosem felejtem el azt az esetet, amikor az egyik gyülekezeti tag, évekig nagyon határozottan képviselte, hogy építsünk szép, Isten nevéhez méltó imaházat. Nem csak beszélt, hanem amikor elkezdődött az imaházépítés dolgozott is az építkezésen, és bőven adakozott is erre a célra. Az imaház elkészült, és szép lett. Aztán amikor az építkezés fáradalmait kiheverve a misszióra került volna komolyabban a sor, akkor egyszer azt mondta, hogy „csak legyünk óvatosak, testvéreim, ki tudja, hogy miféle emberek jönnének ide, mi építettük ezt az imaházat, azért, hogy mi tiszteljük benne Istent, nem?” Ez alapján arra a következtetésre juthatunk, hogy erőfeszítései és adományai a gyülekezetért pusztán önző érdekeket szolgáltak.

Isten az, Aki beérleli és megsokasítja a gabonánkat, azaz „igazságunk gyümölcseit” (10. vers). Valójában ez a vagyon és gazdagság új forrását hozza létre. „Hogy mindenben meggazdagodjatok a teljes jószívűségre, amely általunk hálaadást szerez az Istennek” (11. vers). Pál a fejezet mondanivalójának összefoglalásaként példát is mutat erre: „Az Istennek pedig legyen hála az Ő kimondhatatlan ajándékáért” (15. vers).

Michael W. Campbell, Ph.D.
tanársegéd, Történelem és Teológiai tanszék
Nemzetközi Adventista Felsőoktatási Intézet
Fülöp-szigetek
Fordította: Liebhardt László


2015. április 7., kedd

Mai szakasz: 2 Korintus 8

Ez a fejezet a nagylelkűségről szól. Most, hogy Pál befejezte a szolgálatának védelméről szóló részt, valamint erősítette hitükben a korinthusi hívőket, immár felszólítja őket, hogy segítsék a jeruzsálemi hittestvéreiket (lásd 1Kor 16:1-4, Róm 15: 22-23).

A helyzetet bonyolítja, hogy Pál apostol gyülekezetet alapít Macedóniában (a mai Észak-Görögországban), legnagyobb valószínűség szerint a béreai-, a tesszalonikai- és a filippi gyülekezettel. Azzal kezdi, hogy beszél nekik „Isten kegyelméről”, amely a macedóniai gyülekezeteknek adatott. Ezt a szót, hogy „kegyelem”, úgy is lehet fordítani, hogy „kiváltság”, vagy „hála” (lásd 8: 4, 16). A felhívás egészen világos a korinthusi hívek felé. Mivel a macedóniaiak nagylelkűségről tettek bizonyságot egészen mély szegénységük ellenére is, ezért a korinthusiaknak nincs mentségük arra, hogy ne támogassák az ügyet a „feleslegükkel” (14. vers). Lehetséges azonban, hogy a korinthusi hívők sem voltak sokkal jobb anyagi helyzetben, mint a macedóniaiak. Egyes történészek becslése szerint a Római Birodalom lakosságának több mint 90 százaléka élt a létminimumon, illetve kicsivel afölött, vagy az alatt (értsd: szükséges kalória a túléléshez).

A 7-12. versekben Pál dicséri a korinthusiakat a Szentlélekkel teljes hitükért, beszédükért, tudásukért és teljes odaszánásukért és szeretetükért. Ahelyett, hogy parancsolgatna nekik, arra törekszik, hogy bátorítsa őket az önkéntes segítségnyújtásra. Végeredményben minden támogatás, mellyel a másiknak segítünk, jelentéktelen Jézus Krisztus végtelen áldozatához képest. „Mert ismeritek a mi Urunk Jézus Krisztus kegyelmét; hogy gazdag létére szegénnyé lett értetek, hogy ti az ő szegénysége által meggazdagodjatok” (9. vers).

Mindent egybevetve Pál apostol emlékezteti őket az „egyenlőség kérdésére”. Azzal, hogy másokat támogatnak, az „egyenlőség” fenntartásában segítenek. A világban létező társadalmi-, gazdasági és más jellegű egyenlőtlenség ellenére nekünk, keresztényeknek azt a kiváltságot adta Isten, hogy az ő eredeti terve szerinti egyenlőségre törekedjünk.

Az utolsó részben (16-24. versek) Pál javasol három küldöttet: Tituszt (16, 23. vers) és másik két, meg nem nevezett személyt (18-19, 22-23. vers) az adománygyűjtés koordinálására. Aggodalmát fejezi ki, nehogy „valaki megrágalmazzon minket szolgálatunknak eme bőséges eredménye miatt” (20. vers). Az egyház tagjainak szent felelőssége, hogy éberek legyünk a pénzügyi kérdésekben; különösen az egyházon belül, hogy ne kifogásolhassák semmilyen cselekedetünket.


Michael W. Campbell, Ph.D
tanársegéd, történelem és teológiai tanszék
Nemzetközi Adventista Felsőoktatási Intézet
Fülöp-szigetek
Fordította: Baksa Viktória