Mai szakasz: 2 Korintus 7

A hetedik fejezet elején Pál apostol védelmébe veszi apostoli szolgálatát. Felhívást intéz az olvasókhoz: „tisztítsuk meg magunkat minden testi és lelki tisztátalanságtól, Isten félelmében vivén véghez a mi megszentelésünket” (1. vers). Továbbá emlékezteti őket, hogy mik a helyes cselekedetek (2b vers), és ezeket a gyülekezet és közte levő szoros kapcsolatukból fakadóan osztja meg (3. vers) illetve reményét és bátorítását fejezi ki a gyülekezet felé (4. vers). 

A fejezet további részében (5-16. versekig) Pál visszatér a fő gondolathoz, miszerint miért változtatta meg az utazási tervét. (Ez az útiterv változás vezetett a korinthusi gyülekezet tagjaival való konfliktushoz.) A levél ezen része igazán személyes, és az előző levelének érzelmi hatásához vezet vissza. „Hát ha megszomorítottalak is titeket azzal a levéllel, nem bánom” (8. vers). Ez az összeütközés vezethetett el ahhoz a lehetőséghez, hogy emberek szíve és élete változzanak meg (9. vers). 

A bűnbánat az a cselekedet, mely a bűntől való elfordulást mutatja. „Mert Isten szerint szomorodtatok meg” mondja Pál, és „az Isten szerinti szomorúság megbánhatatlan megtérést szerez az üdvösségre, a világ szerinti szomorúság pedig halált szerez” (7-8. vers – új prot. ford.).

Tehát hogyan kezeljünk valakit, aki bűnt követett el? A második levélben Pál nem nevesíti azt a személyt, aki bűnt követett el. Korábban emlékeztette a korinthusiakat, hogy bocsássanak meg ennek a személynek (2Kor 2:5-8). Ellen White figyelmeztet minket, hogy keresztényként felelősségünk van abban, hogy kerüljük a kritikus magatartást: „Nagyon könnyű mások hibáiról és tévedéseiről beszélni, és általánosságban kárhoztatni ezt vagy azt a viselkedésformát, de belegondoltunk már abba, hogy ez valójában az ellenség módszere? … Vajon mennyi nyugalmat, békességet és boldogságot találtunk már abban, hogy testvéreink kevésbé kívánatos tulajdonságain rágódtunk? … Nem az történt inkább, hogy hitünk gyengült, tisztánlátásunk csökkent, lelkünk pedig egyre inkább híjával volt Isten kegyelmének?” (48. Levél, 1893). 

Pál saját maga állít fel példát azzal, hogy próbál bátorítani (13. vers). A helyes és jó cselekedetek mutatják, hogy a hitük tényleg valódi. „Örülök” – mondja Pál –, „hogy mindenképen bízhatom bennetek” (16. vers). 

Michael W. Campbell, Ph.D

tanársegéd, történelem és teológiai tanszék

Nemzetközi Adventista Felsőoktatási Intézet

Fülöp-szigetek

Fordította: Rajki Dávid