2015. január 31., szombat

Mai szakasz: Apostolok cselekedetei 2

Könnyen elsodorhatnak bennünket azok a látványos események, amelyek pünkösd napját követték. Tüzes nyelvek, hatalmas csodák, 3000-es keresztség egy nap alatt, de ami a tíz nap alatt történt a felházban, nagyon jelentős volt, ha nem jelentősebb, mint az, ami utána történt.

A tanítványok nagy szükségét érezték a „szent kenetnek”, ezért az Úrhoz kiáltottak, hogy tegye őket alkalmassá az előttük álló nagy munkára. De nem álltak meg itt. Igazi bűnbánatban megalázták szívüket, félretették hibáikat és nézetletéréseiket, félretették a felsőbbség iránti vágyukat és még a vagyonukat is megosztották egymással (elképzeled, hogy milyen lenne az, ha ezt megtennénk ma?). Ezen felül megbánták azt, hogy szomorúságot okoztak Mesterüknek, megvallották hitetlenségüket, Krisztus életén és szavain elmélkedtek. Egyre közelebb és közelebb kerültek Istenhez és egymáshoz, és komolyan vágytak arra, hogy lelkeket mentsenek. És mi lett az eredmény? Az ég megnyílt, és a Szentlélek áldása soha nem látott mértékben töltetett ki rájuk (Lásd: Az apostolok története. Budapest, 2001, Advent Kiadó. 23-24. oldal.)

Nemrégen néhány kollegámmal összefogtunk egy szolgálati kezdeményezésben, de nem sok sikerrel, és sok vita is volt közöttünk arról, hogy a munkát miként kellene végeznünk. Végül rájöttünk a tévedésünkre, néhány órát imádsággal töltöttünk, és azzal, hogy megvallottuk egymásnak bűneinket. Ezek után olyan erőt kaptunk, és olyan egység lett közöttünk, hogy a munkánk hatalmasan haladt előre, és a Menny áldását éreztük. Ez csak egy kis példa arra, hogy Isten mit akar tenni mindannyiunkért. Ami pünkösdkor történt, az csak egy kis előíze annak, ami ezután történni fog. De azért, hogy ez megtörténjék, nekünk, mint népnek egységre kell jutnunk. Félre kell tennünk a nézeteltéréseinket, és helyre kell hoznunk tévedéseinket.

Ellen White ezt írja: „Sokan vannak, akik hisznek az Úr ígéreteiben, és vallást tesznek arról, hogy igénylik azokat. Sokat beszélnek Krisztusról és a Szentlélekről, mégsem nyernek semmi áldást. Nem adják magukat a Szentlélek vezetése és az isteni erők ellenőrzése, uralma alá. Mi nem tudjuk használni a Szentlelket. A Szentlélek kell, hogy használjon bennünket” (Jézus élete. Budapest, 2003, Advent Kiadó. 579. oldal).

Melody (Melodious Echo) Mason
író, ARME Imaszolgálatok vezetője


2015. január 30., péntek

Mai szakasz: Apostolok cselekedetei 1

Az apostolok cselekedeteiről szóló könyv – szinte minden bibliai könyvnél inkább – örömmel és várakozással tölti meg a szívemet. Élénk képet látok benne arról, hogy milyen lesz a késői eső kitöltetése. Lukács, az orvos-történész, Jézus egyik későbbi tanítványa a könyv elismert szerzője. Az egymást követő fejezetekben megosztja velünk azt, hogy pünkösdöt követően a korai keresztények hogyan hirdették az evangéliumot hatalommal, Jeruzsálemből kiindulva (ApCsel 1-7).

Mielőtt Jézus felment volna a Mennybe, egy fontos kulcsot adott a követőinek, amely alkalmassá teszi őket a Tőle kapott nagy misszióparancs teljesítésére. Ez a kulcs az első fejezetben található meg, és ez az, amire a legnagyobb szükségünk van ma is: „Ne távozzatok el Jeruzsálemből, hanem várjátok meg az Atya ígéretét, amelyről hallottátok tőlem” (4. vers). A 8. vers tovább részletezi ezt: „Hanem vesztek erőt, minekutána a Szent Lélek eljő reátok: és lesztek nékem tanúim úgy Jeruzsálemben, mint az egész Júdeában és Samariában és a földnek mind végső határáig.”

Krisztus egy hatalmas küldetést adott nekünk, hogy vigyük el az evangéliumot az egész világnak, de hányszor fordul elő, hogy a nagy misszió parancs teljesítése buzgalmában elkövetjük a legnagyobb mulasztási vétséget; rohanunk előre, elhagyjuk Jeruzsálemet (otthonunkat), mielőtt elfordulnánk bűneinktől, mielőtt egységre jutnánk az otthonunkban (gyülekezetünkben) élőkkel, és mielőtt Isten Igéjére időt szakítottunk volna, és térdeinken kértük volna Isten erejét.

Vétkesek vagyunk ebben mindannyian, magamat is beleértve. De ahogy az új évben előre haladunk, ne legyünk vétkesek többé ebben! Kérjük Istent megújult buzgalommal, hogy adja nekünk ezt a legértékesebb ajándékot! A késői eső kitöltéséről ezt olvashatjuk: „A Szentlélek kitöltetésére úgy gondolnak egyesek, mint egy jövőbeni eseményre, de az egyháznak az az előjoga, hogy már most élhet vele. Keressük, imádkozzunk érte, és higgyünk benne! Szükségünk van rá, és a Menny adni akarja" (Review and Herald, 1895. március 19.). Én nagyon várom, hogy megkapjam ezt az ajándékot. De mi a helyzet veled?


Melody (Melodious Echo) Mason

író, ARME Imaszolgálatok vezetője

2015. január 29., csütörtök

Mai szakasz: János 21

Úgy tűnik, mintha ez a fejezet egy extra befejezése lenne az evangéliumnak, mert János bizonyos értelemben már befejezi mondandóját a 20. fejezet 31. versében. Ezt a fejezetet János annak szenteli, hogy világossá tegye a feltámadt Jézus missziós küldetését a világ számára. Jézus a Tibériás-tenger partján találkozik a tanítványaival, akik a csodálatos halászat alkalmával 135 halat fogtak. Jeromos, a későbbi egyházatya rámutat arra, hogy ez egy tökéletes fogás, mert abban az időben összesen 153 halfajtát ismertek. Számára ez a világszéles küldetést jelentette, amit Jézus a tanítványaira bízott. Nekik emberhalászoknak kell lenniük a világ minden nemzete között.    

Elmegyek halászni – mondta Péter, és másik hat tanítvány csatlakozott hozzá. Mivel Jézus már nincs közöttük, visszatértek ahhoz, amihez értenek, de nem fognak egy halat sem. Ekkor Jézus megjelenik a parton, és ezt mondja: „Vessétek ki a hálót a hajó jobb oldalán” (6. vers). Ez egy csodálatos halfogás volt, úgy hogy a hálók nem szakadtak el. Három és fél alatt a tanítványok hozzászoktak a csodákhoz. Az első csodálatos halfogás alkalmával a hálók szakadoztak és Péter kijelentette: „Menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok, Uram!” (Lk 5:8). Jézus elhívta őket a halászásból, hogy emberhalászok legyenek, és most eljön, hogy megerősítse a küldetésüket, és helyreállítsa Péter elhívását, hogy kövesse Őt. Pétert teljes nevén szólítja meg azért, hogy hangsúlyozza a kérdés komolyságát: „szeretsz-e engem?” Háromszor kérdezi meg Pétert és Péter háromszor válaszol igennel, de a harmadik alkalommal elszomorodik és egyszerűen így válaszol: „Uram, te mindent tudsz; te tudod, hogy szeretlek téged” (17. vers). Jézus így válaszol neki: „Legeltesd az én bárányaimat!”, „Őrizd az én juhaimat!”, „Legeltesd az én juhaimat!”

Igen, Jézus tudja, hogy Péter szereti Őt, de vajon ez a szeretet magába foglalja-e az előtte levő küldetésnek való engedelmességet? Szükség van a halfogásra, de a tanítvánnyá tevésre, a bárányok és juhok táplálására is. A megtértekről gondoskodni kell. A hívőket tanítvánnyá kell tenni. Jézus megjövendöli Péter halálát, amely által megdicsőíti az Istent, és ez után ezt mondja: „kövess engem!” (19. vers). Péter felajánlása, hogy az életét is odaadja, be fog teljesedni (Jn 13:37). A még mindig hirtelenkedő Péter tudni akarja, hogy mi lesz János sorsa. Jézus azt mondja, hogy nem számít, te csak kövess engem, és ne foglalkozz másokkal.

Az idők változnak, az emberek alapjában véve nem. Annyira hajlamosak vagyunk arra, hogy mások életét figyelgessük, hogy intézkedjünk és kidolgozzuk számukra a részleteket. De Jézus egyszerűen azt mondja nekünk: „Te csak kövess engem!” János befejezi az evangéliumát, az ő bizonyságtétele teljes, de nem írt le minden tettet, amelyet Jézus cselekedett. Ám amire szükségünk van ahhoz, hogy a Jézusban való hitre és életre eljussunk, azt leírta.

Christopher Bullock
lelkipásztor, Atlanta, Georgia
Észak-amerikai Divízió


2015. január 28., szerda

Mai szakasz: János 20

Ez a fejezet úgy mutatja be Jézus tanítványait, mint akik látnak és hisznek. János csupán az által, hogy benézett az üres sírba „látott és hitt” (8. vers). Mária „látta Jézust” (14. vers) és szívével belé kapaszkodott, de nem érinthette meg Őt (17. vers). Aztán beszámolt a tanítványoknak: „láttam az Urat!” (18. vers).

Amikor Jézus megjelent a tanítványoknak és békességgel köszöntötte őket, „megmutatta nekik a kezét és az oldalát” (20. vers), bizonyítékául annak, hogy ő nem egy szellem vagy képzelet, hanem egy valóságos SZEMÉLY. A tanítványok „megörültek, hogy látják az Urat” (20. vers). És ismét, a békesség megerősítéseként és a küldetésükre való emlékeztetésként ezt mondta: „Ahogyan engem elküldött az Atya, én is elküldelek titeket” (20. vers). Ezek után Szentlelket lehelt rájuk. Tamás nem volt jelen az eseményen, ezért a többiek elmondták neki: „láttuk az Urat!” de ő ezt mondta: „Ha nem látom a kezén a szegek helyét, és nem érintem meg ujjammal a szegek helyét, és nem teszem a kezemet az oldalára, nem hiszem” (25. vers).

Egy héttel később egy újabb imaórán Jézus ismét megjelenik ugyanazzal a bátorító kijelentéssel: „Békesség néktek!” (26. vers). Most Jézus velük a házban és „megállt középen” (26. vers). Nem csodálatos, hogy Jézus központi helyet foglal el ott, ahol az Ő nevében összegyűlünk? Most Tamás miatt jelenik meg és ezt mondja: „Nyújtsd ide az ujjadat, és nézd meg a kezeimet, nyújtsd ide a kezedet, és tedd az oldalamra, és ne légy hitetlen, hanem hívő” (27. vers). Tamás lenyűgözően reagál az eseményre: „Én Uram, és én Istenem” (28. vers). Kétszer mondja azt, hogy az „enyém”, amivel élő és buzgó hitéről tanúskodik. Emlékezzünk az ő bátorságára, amikor egyike volt azoknak, akik csatlakoztak Jézushoz a veszedelmes júdeai útján (Jn 11:16). Akikor „Én Uram és én Istenemnek” nevezi Jézust, a legmagasztosabb megszólítás alkalmazza, amit ember valaha ajkára vehet. Ettől kezdve ez a központi hitvallása az élő egyháznak. A feltámadt Úr, Isten! A Fiút éppúgy tisztelik, mint az Atyát (Jn 5:23).  

De végül is a hit nem látáson, szagláson vagy érintésen alapul, hanem a feltámadt Úr szaván és hívásán. Ahogy János a sírhoz ment és hitt, még mielőtt látta volna a feltámadt Urat, úgy mi is hihetünk azoknak a bizonyságtételében, akik láttak és hittek, és ezért áldottak (29. vers). János bátran tesz bizonyságot azzal, hogy leírja az evangéliumot azért, hogy „higgyétek: Jézus a Krisztus, az Isten Fia, és e hitben életetek legyen az ő nevében” (31. vers).

Igazán hiszel, anélkül, hogy látnál? Mi „hitben járunk, nem látásban” (2Kor 5:7)

Christopher Bullock
lelkipásztor, Atlanta, Georgia
Észak-amerikai Divízió


2015. január 27., kedd

Mai szakasz: János 19

Nem azt a fiút feszítették keresztre, akit kellett volna! Hogyan tudott Izrael egész nemzete egy ilyen drasztikus hibát elkövetni? Minden zsidó férfi évente egyszer elzarándokolt Jeruzsálembe a Páska ünnepére. Izrael két lehetőség közül választhatott, két férfi közül, és mindkettő „az apa fia" volt. Hogyan lehetett ez? A Barabbás név a „bar” és az „abbas” szóból ered. A „bar” azt jelenti, hogy fia, az „abbas” pedig azt, hogy az apáé.

Azon a napon szabadon bocsátották azt az „apa fiát”, aki halált érdemelt volna a másik két rablóval együtt. Helyette az Atya Fiát, a Názáreti Jézust, akiben Pilátus nem talált halálra való okot, és aki tökéletes bűntelen életet élt, szegezték keresztre azon a pénteken. Megfordítva is igaz, mert biztosan tudjuk, hogy nem a megfelelő „apa fiát” engedték szabadon azon a napon. Az Atya igazi Fiát pedig keresztre feszítették.

Jézus három látszatpert szenvedett végig, mielőtt meghalt volna. De vajon ki volt a vádlottak padján Jézus keresztre feszítése idején? Jézus ezt mondja Jn 12:31-ben: „Most megy végbe az ítélet e világ felett” (új prot. ford.) A kereszt a legvilágosabb kinyilatkoztatás ISTEN szerető szívéről, de azt is egészen szemléletesen mutatja, mi a rossz a világunkban. A kereszten minden ember és minden birodalom bűnös természete felett született ítélet, Jézus pedig saját testében szenvedte el a kárhoztatást minden gonoszságért. A kereszt vádemelés minden erőszak, uzsora, lázadás, kényszerítő és erőszakos vallás ellen, minden bűnbakkeresés, és minden sátáni terület ellen, ahol a vádoló, elítélő lelkület uralkodik a maga szégyenteljes csalásaival.

A kereszten Jézus A MI bűneinkért halt meg. Konkrétan: HELYETTÜNK. Ennél azonban még sokkal többet tett! Jézus úgy halt meg, mint a bűneink hordozója. Ő bűnné lett értünk (2Kor 5:21). Gal 3:13 szerint pedig „átokká lett értünk” (új prot. ford). Sok keresztény úgy gondolja, Jézus azért jött a földre, hogy megtanítsa az embereknek, miként juthatnak a mennybe. Ez a félreértés csökkenti a kereszt értékét, hiszen azt csupán egy eszköznek tekinti, ami által a mennybe juthatunk. Pedig nem így van! Jézus kereszthalála ennél sokkal többet jelent!

Csak János evangéliuma jegyzi fel azt a jelenetet, hogy egy katona átlyukasztotta Jézus oldalát, „amelyből azonnal vér és víz jött ki” (34. vers). A kereszten Jézus vérét ontotta, ami annak jelképe, hogy Isten Fia életét adta azért, hogy nekünk életünk legyen. Vére átitatta a talajt ott a keresztfa körül. Hálás szívvel fogadjuk el ezt a vért, amely értünk ontatott! Szomjazod a szabadulást és az üdvösséget? Jézus hív, hogy jöjj Hozzá, igyál, és meríts vizet örömmel a szabadító kútfejéből!
 

Christopher Bullock
lelkipásztor, Atlanta, Georgia
Észak-amerikai Divízió


2015. január 26., hétfő

Mai szakasz: János 18

Jézus tudja előre, mi fog történni vele (3. vers). Letartóztatása, Péter tagadása, Júdás árulása, a látszatper, mind be kellett, hogy teljesedjen.

Ironikus, hogy Jézus és tanítványai abba a kertbe vonultak vissza, ahol egyébként is gyakran megfordultak, és ott találkoztak egy katonai csapattal, amit Júdás vezetett. Az áruló csók után következik Jézus letartóztatása, és két alkalommal jelenti ki: „Én VAGYOK”. Ugyanakkor Péter kétszer tagadta le, hogy ismeri Jézust, mondván: „Nem vagyok.” Péter azonban csak harmadik tagadása tanulja meg a leckét, hogy teljesen átadja Jézusnak az élete fölötti uralmat. Te már megtanultad, miként tedd Jézust szíved Királyává, hogy Ő uralja életedet, vagy még mindig tagadásban élsz? Egyesek csak ajkukkal vallják meg, de életükkel nem szolgálják Őt, ami szintén tagadás. Jézus nem egy használati tárgy, amit csak szükség esetén veszünk igénybe. Jézus sosem mondta: „Add nekem a szívedet, és tégy úgy, mintha nem ismernél engem, és mindazt, amit tanítottam.” EGÉSZ lényünket akarja, hiszen Ő is TELJES lényét áldozta fel értünk.   

Három „kihallgatás”. Az első Annás előtt történt, aki a főpap, Kajafás apósa volt. Kajafás szájából hangzott el a következő kijelentés: „jobb, hogy egy ember vesszen el a népért.” Amikor Annás hallgatta ki Jézust, Ő őszintén válaszolt neki. Erre az őrök közül az egyik arcul csapta Jézust. Az igazság néha fáj!

Jézust Kajafástól a római kormányzó, Pilátus elé vezették, aki még több kérdést tett fel Jézusnak. Pilátus nem szeretett két tűz között lenni. A legfontosabb kérdése ez volt Jézushoz: „Te vagy a zsidók királya?” Jézus így válaszolt neki: „Az én országom nem e világból való. Ha e világból való volna az én országom, az én szolgáim vitézkednének, hogy át ne adassam a zsidóknak” (36. vers). Pilátus tovább kérdez. „Király vagy-é hát te csakugyan?” Jézus válasza: „Te mondod… Én azért születtem,… hogy bizonyságot tegyek az igazságról.” Pilátus erre felteszi a kérdést: „Micsoda az igazság?” (38. vers). Pilátus számára az volt az igazság, hogy „nem találok benne semmi bűnt” (38. vers). Mégis halálra adta Jézust, mert engedte, hogy a tömeg döntsön egy bűnös és egy ártatlan ember elítélése között.

Mi az igazság? Vajon nem ez a kérdés foglalkoztat minden embert? Gyermekként azt hisszük el, amit mondanak nekünk. Mi felnőttek azonban már kételkedünk mindenben, és kritizálunk szinte mindent, mert már sokszor átéltük, hogy megbántottak, hazudtak nekünk, ránk tapostak, hátba támadtak, alánk vágtak, elárultak… nézzünk szembe a ténnyel: ez a világ nem egy kellemes hely. 

Jézus arra hív, hogy lépjünk be az Ő Igéje igazságának a világába, ami a szeretet, a tisztaság és a nyugalom világa. Isten ezt akarja nekünk!


Christopher Bullock
lelkipásztor, Atlanta, Georgia
Észak-amerikai Divízió


2015. január 25., vasárnap

Mai szakasz: János 17

Hát nem vigasztaló a tudat, hogy Jézus imádkozott érted? Ha hiszel benne, Ő valóban érted is könyörgött ott a kertben! Szíve túlcsordult az irántad való szeretettől. Jézus feljegyzett imái közül ez a leghosszabb. Azért imádkozott, hogy te is olyan bensőséges egységben legyél Istennel és testvéreiddel, mint amilyenben Ő volt az Atyával. Én nagyon boldog vagyok, hogy Jézus imádkozott értem, mert így megtapasztalhatom a hitbeli közösséget Jézus követőivel, így együtt bemutathatjuk a világnak, hogy miért küldte Isten Jézust a Földre, s hogy Ő hihetetlenül szeret minket!

Az ima jól érzékelhetően három részre tagolódik: Jézus először önmagáért imádkozik, majd tanítványaiért, és végül minden jövőbeni követőjéért. Végig átszövik azonban a következő témák: ISTEN dicsősége, az egység és összetartozás, az üdvösség gyakorlat megtapasztalása, ISTEN szuverenitása, a misszió és a kiküldés, valamint ISTEN szeretete.  Amikor imádkozunk, vajon könyörgünk ezekért a témákért úgy, ahogy Jézus tette? Az Ő számára annyira fontosak voltak, hogy hosszan imádkozott ezekért. Mi történne vajon, ha imáinkban sokat időznénk Megváltónk imájának e drága és értékes témáinál?

Én gyakran elmondtam magamban és hangosan is: „Válasz akarok lenni Jézus imájára!” Nem szeretnél te is válasz lenni erre az imára, és tudni, hogy a Megváltó nem imádkozott hiába? Ó, bár betölthetnénk Jézus szívének vágyát! Mi történne, ha egyházunkban nem csak alkalmazkodás, hanem valódi egység jönne létre? Igen, arról beszélek, hogy nem lenne megosztó lelkület!

Ellen White ezt írja: „Krisztus azért imádkozott, hogy követői egyek legyenek, amiképpen Ő egy az Atyával. Akik vágynak arra, hogy életük válasz legyen erre az imára, azok törekedjenek arra, a megosztás lelkületének legcsekélyebb megnyilvánulását is azonnal letörjék, és megpróbálják az egység és a szeretet lelkületét megtartani a testvérek között” (Evangelism. 212-213. oldal; Review and Herald. 1888. május 29.)

Ne vesszünk el tehát a jelentéktelen dolgokban, hanem tartsuk mindenek felett fontosnak az evangéliumot (1Kor 15:1-4), és induljunk el a munkába, bemutatni a világnak, hogy Jézus a bűnösök megmentéséért jött! Ne vesztegessük az időt! Az emberek alig várják, hogy megismerhessék Jézust, és valakinek beszélnie kell nekik Róla, be kell mutatnia saját életében az Ő lényét és jellemét!

Christopher Bullock, M.Div.
lelkipásztor Atlanta, Georgia 
Észak-amerikai divízió


2015. január 24., szombat

Mai szakasz: János 16

Jézus távozik! A tanítványok rettegnek. A Mester jelenléte adott nekik békességet, és Ő ennél is többet ígért (Jn 14:27). Életükben az volt a legfontosabb, hogy Vele legyenek (Mk 3:14) és megismerjék Őt, hogy tudják cselekedni az Atya dolgait (Jn 6:28-29). Most pedig kijelenti nekik: „Eljön az óra, amikor mindaz, aki megöl titeket, azt hiszi, hogy Istennek tetsző szolgálatot végez” (16:2 – új prot. ford.). Majd azt is mondja: „De most elmegyek ahhoz, aki elküldött engem” (16:5a). Képzeljük el a tanítványok kétségbeesését és zavarát! Talán ezt kérdezgették magukban: „Ő elmegy, mi pedig maradunk, hogy megöljenek bennünket?”

Jézus azonban feltárja előttük a terv következő részletét, mégpedig azt, hogy elküldi hozzájuk a Közbenjárót, a Vigasztalót. A görög parakletos szó azt jelenti: „aki mellettünk jön”. Ez pedig a tanítványok javára történik (16:7). Vajon meggyőződtek már erről? Jézus így szól hozzájuk: „Még sok mindent kellene mondanom nektek, de most nem tudjátok elviselni” (Jn 16:12). „Na, várj csak, Jézus! Éppen most mondtad, hogy az emberek meg fognak ölni bennünket Isten nevében, Te pedig nem maradsz velünk?” Mit érezhettek a tanítványok abban a pillanatban?   

Nekünk is vannak ilyen pillanataink, igaz? Ha nem látjuk tisztán ISTEN terveit, és összezavarodunk emiatt, az bizony nagyon kimerítő lehet. Hogyan kezeljük az ilyen helyzeteket? Gyengül a hitünk, vagy erősebben kapaszkodunk Jézusba, mint bármikor? Ha az élet hétköznapi kihívásai közepette gyakoroljuk a hitünket, ez által felkészülünk a nagyobb próbákra, amelyek utunk során várnak ránk.  Milyen próba vár rád most? Erősen kapaszkodsz Jézusba? A Szentlélek veled van, ha kéred. Az Atya megad mindent, ha Jézus nevében kérjük. „… kérjetek és megkapjátok, hogy örömötök teljes legyen” (16:23-24).

Jézus megjövendöli, hogy tanítványai szétszóratnak majd, de megígéri nekik: „Ezeket azért mondom nektek, hogy békességetek legyen énbennem. A világon nyomorúságotok van, de bízzatok: én legyőztem a világot.” Küzdesz most valamivel? Légy bátor, fogadd be az Ő békességét és a Szentlélek kenetét, kapaszkodj Jézusba, mert Ő legyőzte a világot!

Christopher Bullock, M.Div.
lelkipásztor, Atlanta, Georgia
Észak-amerikai divízió


2015. január 23., péntek

Mai szakasz: János 15

A gyümölcstelenség nem valami nagyszerű állapot. Ki akarna gyümölcstelen lenni? Jézus itt mégis arról beszél, hogy lesznek olyanok, akik gyümölcstelenek maradnak. Az Atya – a kertész – le fogja metszeni ezeket az ágakat, és tűzre veti.

Ez a példázat némi aggodalmat csempészhet a tudatunkba. Hiszen honnan tudhatjuk, hogy gyümölcstelenek vagyunk, vagy éppen ellenkezőleg: gyümölcstermők? ISTEN országában az a helyzet, hogy a gyümölcs nem mindig mutatkozik meg azonnal. Sokszor úgy történik – ahogy a Biblia is mondja –, hogy egy vet, egy öntöz, megint másik pedig arat! Vagy egy valaki veti meg az alapot, és valaki épületet emel rá (1Kor 3:5-10). Jelen fejezetünkben Jézus a szőlőtő és szőlővessző analógiáját használja. Töltsünk egy kicsit kertészkedéssel, akkor aggodalmunk szűnni kezd majd.

Az én udvaromban vannak fák és bokrok is. Két kedvencem az almafa és egy különleges bokor. Ebben a bokorban sokat gyönyörködöm, mert jellegénél fogva sokféle pillangót vonz magához. De igen gondos munkát igényel a metszése. Az almafa szintén komoly gondozást igényel. Az egyik tény, amit az évek során megfigyeltem, az, hogy a terméketlen ágak rossz irányba nőnek Mit értek ezen? Nem a nap felé nőnek, ezért nem teremnek gyümölcsöt.

„Egy növény sem terem gyümölcsöt, ha nem éri napfény. Az emberek sem teremhetnek gyümölcsöt, ha nem néznek ISTEN Fiára. „Maradjatok énbennem, és én tibennetek. Ahogyan a szőlővessző nem teremhet gyümölcsöt magától, ha nem marad a szőlőtőn, úgy ti sem, ha nem maradtok énbennem” (Jn 15:4). Te Jézusra összpontosítasz?

Jézus mondta: „Ahogyan engem szeretett az Atya, úgy szeretlek én is titeket: maradjatok meg az én szeretetemben. Ha parancsolataimat megtartjátok, megmaradtok a szeretetemben, ahogyan én mindig megtartottam az én Atyám parancsolatait, és megmaradok az ő szeretetében. Ezeket azért mondom nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek, és örömötök teljessé legyen."   

Christopher Bullock, M.Div.
lelkipásztor, Atlanta, Georgia 
Észak-amerikai divízió


2015. január 22., csütörtök

Mai szakasz: János 14

Számomra nagyon sokat jelent ez a fejezet. Az 1. verset arra használta fel Isten, hogy kinyilatkoztassa nekem Jézust, a 27-et pedig arra, hogy megerősítse elhívásomat a szolgálatra. Mintegy 5 éven át ateista nézeteket vallottam, aztán kezdtem hinni egy természetfeletti hatalomban. Beiratkoztam a Southern Adventist University nevű egyetemre, és az egyik tantárgy, amit felvettem, a „keresztény tantételek” elnevezést viselte. Mivel már ismertem több világvallást, érdeklődéssel kezdtem tanulmányozni a kereszténységet is. Az első lecke Isten Igéjének fontosságáról szólt, a második pedig az Atya Istenről. A harmadik a Fiú Istenről… Az első kettővel nem volt problémám, de a harmadik már nagyon zavart. Miért hangsúlyozzák túl Jézus személyét?

„KI ez a Jézus? És mit kellene tennem?” – ezt a két kérdést ismételgettem újra és újra Isten felé, miközben az erdőben sétáltam, és megálltam a legnagyobb fánál. Ekkor egy hangot hallottam: „Fogd a Bibliádat! Mutatni akarok neked valamit!” Kezembe vettem a Bibliámat, imádkoztam, és csukott szemmel rámutattam egy igeversre. Ez volt Jn 14:1: „higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem.” Tehát Ő Jézus, de mit kell nekem tennem? Abban a percben fogadtam be Jézust a szívembe és kezdtem hinni benne, mint Istenben és Megváltóban.

Jn 14:27 szintén nagyon kedves igevers számomra. Mindig a békességet akartam megtalálni, de sosem sikerült. Amikor ISTEN elhívott a lelkészi szolgálatra, egy éjjel későig fenn maradtam, és elsoroltam Neki a szolgálattal kapcsolatos minden félelmemet. Ekkor ismét szólt hozzám az Úr. „Nyisd ki a Bibliádat, mutatok valamit.” Csukott szemmel imádkoztam, majd rámutattam egy igeversre a Bibliában. Amikor ránéztem, azt motyogtam magam elé: „Igen, tudom, hogy ez a békességről szól.” Isten pedig azt mondta: „Olvasd el az egész szöveget!” Elolvastam, és Isten így bátorított: „Chris, most már az én békességem lakik benned (Jézus Lelkének békessége), és már semmitől sem kell félned.” Ekkor mondtam IGENT az elhívásra. Néhány évvel később az a professzor szentelt fel az evangélium szolgálatára, aki először tanított engem Jézusról.

Jn 14:6-ban Jézus ezt mondja: „Én vagyok az út, az igazság és az élet.” Jézus személyében maga Isten nyilatkozik meg az emberiség felé: az Ő szeretete, az Ő útja, az Ő igazsága és az Ő élete. Bár megtanulnánk a Szentlélek által, hogy naponta kövessük az Ő utasításait az által, hogy igent mondunk Krisztus követésére!  
Christopher Bullock
lelkipásztor, Atlanta, Georgia
Észak-amerikai Divízió


2015. január 21., szerda

Mai szakasz: János 13

Ebben a fejezetben arról olvashatunk, hogy Jézus nyilvános szolgálata véget ér. A keresztények a pálmaágas vasárnaptól kezdődő és a húsvéttal záródó hetet a „passió hetének” nevezik már igen régóta. A latin passio szó szenvedést jelent, tehát ez Krisztus szenvedésének hete volt.

A tanítványok kényelmetlen kockázatokat vállaltak Jézussal együtt mintegy három és fél éven keresztül. Vajon ez az utolsó kockázatos feladat lesz? Egyesek közülük úgy gondolták, hogy igen. Jézus azt tervezte, hogy egy bérelt szobában fogyasztják el a húsvéti vacsorát. Ez elég biztonságosnak tűnt. Mindnyájan jelen voltak, de egyikük sem vállalta a szolga szerepét. Egyszerűen figyelmen kívül hagyták, mennyi por gyűlt össze sarujuk pántja alatt. A kulturális szokás szerint mindnyájan lefeküdtek az asztal körül az evéshez, így lábuk egy szinten volt. Ilyenkor egy szolga mosta le a vendégek lábáról az út porát. Ám mivel nem volt szolgáljuk, ezért tudomást sem vettek a koszról, kivéve természetesen Jézust.

A keresztre feszítése előtti kritikus estén mivel töltötte idejét a Megváltó? Tantételek sorát magyarázta? A végidei eseményeket taglalta? Nem, ezúttal inkább a kosz érdekelte. Megmosta tanítványai lábát. Azok az egyházak, amelyek gyakorolják ezt a szertartást, az alázatosság szertartásának, vagy szentségének nevezik. Habár Jézus, a Király, határozottan alázatos szolgaként viszonyult tanítványaihoz, és arra hív, hogy mi is így bánjunk egymással (Fil 2:5-8), ám János evangéliumának tanulmányozása közben megfigyelhetjük, hogy a beszámolóból hiányzik az alázatosság szó, és annak minden rokon értelmű alakja. Jézus lemosta a szennyet, majd arra utasította őket, hogy ők is tegyék meg egymásért ugyanezt, ezzel új parancsot adott nekik arra, hogy az Ő szeretetével szeressék egymást.

Valóban alázatra és kockázatvállalásra van szükség ahhoz, hogy bevalljuk, hol vagyunk szennyesek, és hol van szükségünk a megtisztításra. Ahhoz is sok szeretet szükséges, hogy újra és újra elfogadjuk és adjuk a megbocsátást. Hogyan tudunk eljutni idáig? Talán úgy, mint az evangélium szerzője, János, aki az asztalnál Jézus kebelére hajtotta a fejét, és hallgatta a Megváltó szívverésének szent ütemét és tökéletes ritmusát. Így lett a mennydörgés fiából szeretett tanítvánnyá.

Vajon valóban tudatában vagyunk annak, mennyire szeret bennünket Jézus? Bár megtapasztalnánk, milyen az, amikor szívünk egy ütemre dobban Megváltónk szívével!


Christopher Bullock
lelkipásztor, Atlanta, Georgia 
Észak-amerikai Divízió

2015. január 20., kedd

Mai szakasz: János 12

Mindössze hat nappal húsvét előtt Jézus visszatért Lázár otthonába, és együtt vacsoráztak. Sok zsidó volt Bethániában amikor Lázár halott volt. A gyakorlat szerint ugyanis a gyászolók siratókat béreltek föl, és mivel Jeruzsálem igen közel volt, a barátok és a felbérelt siratók is eljöttek, hogy találkozzanak a feltámadt Lázárral.  

Vessük ezt össze azzal, ami ezután történt. Mária elővett egy üveg nárdusból való kenetet, aminek az árát egy évi béréből gyűjtött össze, megkente vele Jézus lábait, majd a saját hajával törölte meg. Senki nem fizetett neki ezért a tettéért! Mária olyan szeretetről tett tanúbizonyságot, amilyenről senki más. Egy évnyi keresetének árából vett kenetet öntött Jézus lábaira! Igazán, lélekből imádta Istent! Júdás kritizálja a tettét, mert ő magának akarta a pénz egy részét. Milyen  hamis istenimádat és önző lelkület!

A zsidók nagy tömege hallotta, hogy Jézus ott van, és Lázárt is látni akarták. Milyen ironikus, hogy a főpap éppen azért akarta megöletni Jézussal együtt Lázárt is, mert ő volt az élő bizonyíték arra, hogy Jézus a Messiás,  aki – legalábbis ők úgy gondolták – a római jog szerint fenyegette a nemzet biztonságát.

Egy ideig sok zsidó hitt Jézusnak. Még üdvözölték is pálmaágakkal és hozsannát zengtek, amint Jézus a szamárcsikó hátán belépett Jeruzsálembe. Jézust Messiásként üdvözölték, hiszen arra áldásai és gyógyításai adtak bizonyítékot, és a pálmaágak lengetése olyan volt, mintha a római ellenség előtt a nemzeti lobogót lengetnék. Volt hit és hitetlenség a zsidók és vezetőik között, de néhányan, akik hittek, féltek megvallani Jézusba vetett hitüket (Jn 12:42-43). Ha tudták volna, hogy mi fog bekövetkezni a következő vasárnap, a feltámadás napján!

Te hogy állsz ezzel? Hiteles vagy hiteltelen hívő vagy? Igaz, vagy hamis istenimádó vagy? Legyünk őszinték a hitünkben, és imádjuk az Atyát Jézus nevében! „De eljő az óra, és az most vagyon, amikor az igazi imádók lélekben, és igazságban imádják az Atyát, mert az Atya is ilyeneket keres, az ő imádóiul” (Jn 4:23).

Christopher Bullock, M.Div.
lelkipásztor, Atlanta, Georgia
Észak-amerikai Divízió
Fordította: Rajki Dávid

2015. január 19., hétfő

Mai szakasz János 11

A mai fejezetünkben szereplő történetben Jézus nem azonnal gyógyít. Hírt kap egy vészhelyzetről, konkrétan arról, hogy siessen barátjához, Lázárhoz, és gyógyítsa meg. Ő pedig azt válaszolja, ne aggódjanak, Lázár csak alszik, hiszen a halál olyan, mint az alvás. Lázár Bethániában élt, kevesebb mint három kilométernyire Jeruzsálemtől, keleti irányban. Az álmos kisváros az Olajfák hegyének keleti lejtőjén volt található. Jézus gyakran imádkozott ott, és sokszor vendégeskedett Lázár és két nővére házában. Olyan jó barátok lettek, mintha egy családot alkottak volna. Vajon miért várta meg Jézus, hogy akit annyira szeret, meghaljon? (lásd 3. vers) Azért, hogy Isten dicsősége nyilvánvalóvá váljon, mint ahogy történt ez a vakon született ember esetében is, aki visszanyerte látását (Jn 9:3); hogy a tanítványok higgyenek (15. vers). 

János evangéliuma 11. fejezetében Jézus válaszol arra a kérdésre, amit korábban tettek fel neki. Valóban istenkáromlást szólt, amikor azt állította, hogy Ő Isten Fia? Egyesek azt gondolták, hogy igen. Jézus azt mondja, csak akkor higgyenek Neki, ha az Atya dolgait cselekszi, de ha azt cselekszi (feltámasztja Lázárt), abból tudni fogják, hogy Ő az Atyában van, az Atya pedig Őbenne. 

Jézus korábban már visszahozott az életbe két személyt: 1) Jairus leányát, ekkor csak egy szót szólt; 2) és a távolból meggyógyította egy római százados szolgáját Kapernaumban. Ebben a fejezetben azonban arról olvasunk, hogy Jézus hagyja, hogy Lázár négy napig holtan feküdjön a sírban, mégpedig azért, hogy senkinek se legyen kétsége afelől, hogy valóban halott. Afelől sincs kétség, hogy Jézus valóban a feltámadás és az élet. Ez nem csak arra vonatkozik, hogy visszahozza a testi értelemben halottat az életbe, hanem arra is, hogy életet ad a lelki halottaknak is. Jézusnak önmagában van az élete, és általa mi is megtapasztalhatjuk, milyen az új(abb) élet. Még ha úgy is érzed, hogy már négy napja, vagy akár negyven éve lelkileg a sírban fekszel, a feltámadás Megváltója, aki az Életadónk, nem feledkezett el rólad! Szeret téged! Engedd, hogy megnyerje számodra a lelki csatákat, és megújult életed adjon neked! 


Christopher Bullock
lelkipásztor, Atlanta, Georgia
Észak-amerikai Divízió


2015. január 18., vasárnap

Mai szakasz: János 10

A bárányok nyájban élnek és tulajdonságuk, hogy egy vezetőt követnek. Mivel nagyon szelíd állatok, a vezető, akit követnek lehet az egyetlen, aki előttük jár. Ezt érdemes megjegyezni. Ahogy azt is, hogy Jézus kijelenti, Ő a jó pásztor, aki egyenként ismeri juhait, és azok is Őt. Ha a juhok jól ismerik pásztorukat, mert szoros kapcsolatban állnak azzal, aki vigyáz rájuk és gondoskodik róluk, akkor nem valószínű, hogy egy szélhámost követnének.

A szöveg felületes olvasása során nem tűnik fel a kapcsolat az előző történet, és e között. A vak ember meggyógyítása és Jézusnak önmagát jó pásztornak kijelentése között. A meggyógyított férfi bizonyosan olyan, mint egy bárány, aki ismeri a pásztor hangját és követi Őt. Jézus, a Jó Pásztor törődik a juhaival, még az olyan számkivetettekkel is, mint ez a világtalan férfi, akit az emberek vádjai szerint a bűnei miatt sújtott vaksággal Isten. Jézus meggyógyítja és helyreállítja nyájának tagjait és megszabadítja őket a szó szerinti és a lelki vakságtól egyaránt.

A sátoros ünnep idején, a templom területén meggyógyított vak férfi gyógyításának célja az ünnepre Jeruzsálembe összegyűlt sokaság figyelmének felhívása volt. Jézus újabb esélyt adott a népnek, hogy észrevegyék a különbséget a Jó Pásztor,- maga Jézus, aki csakis a legjobbat akarja juhainak – és korának vallási vezetői, a „béresek”, fizetett pásztorok között, akik sokakat elutasítottak, megítéltek és semmibe vettek.

Ellen White így írja le a jelenetet: „Ahogyan a pásztor nyája előtt jár, s elsőnek találkozik az út veszélyeivel, úgy tesz Jézus is népével. »Mikor kiereszti az ő juhait, előttük megy« (Jn 10:4). A mennybe vezető utat megszentelik a Megváltó lábnyomai. Lehet az ösvény meredek és rögös – Jézus végigment rajta. Lábai taposták a kegyetlen töviseket, s tették az ösvényt könnyebbé számunkra. Minden terhet, amit el kell viselnünk, Ő maga is hordozott.” (Jézus élete. Budapest, 2003, Advent Kiadó. 408.o.)

Bátorítson minket a tudat, hogy Jézus a mi pásztorunk, aki biztonságunkért és megmentésünkért küzd! Mindig ismerjük fel a hangját, legyünk Vele és Igéjével folyamatosan kapcsolatban minden egyes napon!

Willie Oliver
a Generál Konferencia
Családi Szolgálatok Osztályának vezetője
Fordította: Csala Beáta

2015. január 17., szombat

Mai szakasz: János 9

A látás képessége kétségtelenül az egyik legnagyobb ajándék Istentől, amit hajlamosak vagyunk magától értetődőnek venni, legalábbis, amíg el nem veszítjük a szemünk világát. Kétség sem fér hozzá, hogy Isten egyik legfantasztikusabb adománya, hogy reggel felébredhetek és láthatom az általam szeretett személy arcát. Öröm tölt el, ha rá nézek, minden egyes nap.

A mai olvasmányban szereplő férfi vakon született. El sem merem képzelni, milyen lehet az, ha egy gyermek így jön a világra. A történet fájdalmas valóságához még hozzáadódik a Jézus korában népszerű teológiai nézet, miszerint minden betegség valamilyen bűn következménye, amelyet elszenvedője követett el, vagy ebben az esetben a szülei, mivelhogy már megszületésekor világtalan volt.

Csodálatos bizonyosság, hogy amikor Jézus kapcsolatba kerül egy emberi lénnyel, az áldások szinte mindig többrétűek. Az itt leírt gyógyítás tapasztalata, mint oly sok másik is, szintén fizikai és lelki egyaránt. Ellen White így ír erről: „Nemcsak természetes látását nyerte vissza, hanem értelmének szemei is megnyíltak. Krisztus megnyilatkozott lelkének, ő pedig elfogadta, mint Isten Küldöttjét” (Jézus élete. Budapest, 2003, Advent Kiadó. 402. oldal).

Ahogy elfogadjuk Isten ajándékait ma, ne feledkezzünk meg mindannak örökre szóló mélységéről sem, amit Ő ad nekünk! Kívánom, hogy követni tudjuk Jézus példáját, amikor mások szükségleteivel találkozunk.

Willie Oliver
a Generál Konferencia
Családi Szolgálatok Osztályának vezetője
Fordította: Kóczián Ágnes

2015. január 16., péntek

Mai szakasz: János 8

Életünk minden napján összpontosítsunk arra, hogy Jézusra mindenek felett szükségünk van! Ha Isten kegyelme, békessége és hatalma jár át bennünket már a nap kezdetén, ez segít elkerülni a gonosz kísértéseit. Jézus nemes példát adott nekünk az által, ahogy az írástudókkal és farizeusokkal bánt. Erről szól a ma tárgyalt bibliai szakasz, János evangéliumának 8. fejezete.

Bár az evangéliumok görög kézirataiban nem szerepel ez a történet, csak János kéziratában, a házasságtörésen kapott, majd az egyházi vezetők által megvádolt asszony története azonban egybecseng az Újszövetség többi történetével. A tanulság világos ma is számunkra. Hívőként nem az a dolgunk, hogy megvádoljuk az embereket, és rámutassunk a bűnükre, legfőképpen azért nem, mert Jézus ismeri a mi életünkben található gyengeségeket. Inkább Jézusra kell irányítanunk az emberek tekintetét, akinek van hatalma arra, hogy megbocsásson nekik, és visszatartsa őket attól, hogy újra a bűn útjára térjenek. Jézus éppen ezért jött a földre, „hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett” (Lk 19:10).

Ellen White így írja le a történet egyik jelenetét: „A világ csak lenézéssel és gúnnyal tekintett erre a vétkes asszonyra, de a bűntelen Megváltó szánta gyengeségét, és segítő kezet nyújtott neki. Miközben a képmutató farizeusok elítélték őt, Jézus így szólt hozzá: »eredj el és többé ne vétkezzél!«” (The Ministry of Health and Healing, 40. oldal).  

Miközben arra törekszünk, hogy Isten akaratát teljesítsük, sokszor félreértésben lesz részünk, és hamis vádakkal illetnek bennünket, mint Jézust is, akit eretnekséggel vádoltak, s azzal, hogy démon lakik benne. Mindennek ellenére mi továbbra is irányítsuk az emberek figyelmét Jézusra, aki maga az Igazság, és szabaddá teszi őket. Maradjunk ma is szorosan Jézus mellett!

Willie Oliver
a Generál Konferencia
Családi Szolgálatok Osztályának vezetője


2015. január 15., csütörtök

Mai szakasz: János 7

Úgy válhatunk Jézus tanítványaivá, ha bensőséges kapcsolatba kerülünk Vele, és szem előtt tartjuk Megváltónk elsődleges küldetését, ami nem csupán a nagy jelek és csodatételek, hanem az elveszettek keresése és megmentése. Számunkra, mint keresztény emberek számára, a legnagyobb kiváltság és kötelesség, hogy kövessük Jézus egyszerű, alázatos példáját, és ne csodatételeit hangsúlyozzuk annak bizonyításaként, hogy hatalma rendelkezésünkre áll.

Jézus atyjafiaihoz hasonlóan, akik azt akarták, hogy Jézus Galileát elhagyva Júdeába térjen, hogy bemutassa, mi mindenre képes, néha bennünket is inkább egyházunk sikeres tevékenysége érdekel. Hatalmas evangélizációs előadássorozatokról beszélünk, számos kórházunkról és egyetemünkről és egyéb nagyszerű dolgokról, amiket teszünk. Mindezekért persze hálásaknak kell lennünk. Ugyanakkor mindig az kell, hogy legyen a fő célunk, hogy Jézust képviseljük, és Neki szerezzünk dicsőséget, és ne magunknak. Engedelmeskednünk kell Szavának, és készen állni mindig arra, hogy éljünk azokkal a lehetőségekkel, amikkel Ő áld meg bennünket.

Így ír Ellen White Jézusról: „Jézus szeme elől eltűnt a felbolydult, kavargó város, a kíváncsi tömeg és az álnok rabbik csapata. A Mester kiment az olajfás kertek csendjébe, ahol egyedül lehetett Istennel.” (Ellen White: A nagy Orvos lábnyomán. Budapest, 2001, Advent Kiadó. 51. oldal).

Mától kezdve több csöndes időt kell töltenünk Jézussal. Ezekben a csendes pillanatokban, a Vele való közösség bensőséges alkalmaiban rejlik annak az áldott ígéretnek a valóra válása életünkben, hogy a Szentlélek ereje hűségesen velünk marad mindaddig, amíg Jézus újra eljön.

Willie Oliver
a Generál Konferencia
Családi Szolgálatok Osztályának vezetője
Fordította: Liebhardt László


2015. január 14., szerda

Mai szakasz: János 6

A mai olvasmányunk erőteljes, lenyűgöző történetek gyűjteménye: 5000 férfi (valamint feleségük és gyermekeik) megvendégelése, Jézus a tengeren jár, Jézus kijelenti magáról, hogy Ő az élet kenyere, Jézust megtagadják a zsidók, később pedig sok tanítványa.

Az ötezer megvendégelésének története arról biztosít bennünket, hogy Jézus ki tudja elégíteni minden szükségletünket, tekintet nélkül arra, hogy milyen jelentőségteljes dologról van szó. Mivel ő oly’ nagy tömeget jól tudott lakatni öt árpakenyérrel és két apró hallal, ami egy fiúcska ebédje volt, feltételezhetjük, hogy ezeket az ajándékokat arra is fel tudja használni, hogy az olyan hétköznapi embereket, mint te meg én, természetfeletti dolgokra képesítse. Az étkezés után még tizenkét teli kosár maradékot szedtek össze, amiből arra következtethetünk, hogy Jézus azt akarja: a rendelkezésünkre álló forrásokat gondosan használjuk fel, mint jó sáfárok.

Jézus arra vágyik, hogy nagy és csodálatos dolgokat tegyen általunk. Ellen White Péter tapasztalatára utalva ezt írja: „Amikor elfordította tekintetét Jézusról, nem tudott többé járni, s a hullámokba merült. Ha bajba kerülünk, milyen sokszor hasonlítunk Péterre! A hullámokat nézzük ahelyett, hogy tekintetünket a Megváltóra szegeznénk” (Jézus élete. Budapest, 2003, Advent Kiadó. 317. oldal).

Ma részesüljünk először az élet lelki kenyeréből, s csak utána kezdjünk egyéb munkánkba, amivel fizikai kenyerünket keressük. Ez a valóság segít, hogy Jézusba vessük horgonyunkat, és az örök életre vezet bennünket.

Willie Oliver
a Generál Konferencia
Családi Szolgálatok Osztályának vezetője


2015. január 13., kedd

Mai szakasz: János 5

A mai olvasmányunk a jeruzsálemi Juhkapuhoz röpít bennünket, ahol egy tó található. Héberül Bethesdának nevezik, ami azt jelenti: a kegyelem háza. Rengeteg beteg ember gyűlik a partjára, mivel odavonzza őket az általános hiedelem, hogy a vízben néha varázserő rejlik. Ettől várják gyógyulásukat.

A többi evangélium nem jegyzi fel ezt a történetet, hiszen többnyire a galileai csodákra szorítkoznak, de János inkább azokról az eseményekről számol be, amelyek Jeruzsálemben történtek. Jézus pontosan azzal van elfoglalva, amit a názáreti zsinagógában bejelentett, miközben Ézsaiás próféta szavait tartalmazó tekercsből olvasott fel: „Az Úrnak lelke van én rajtam, mivelhogy felkent engem, hogy a szegényeknek az evangéliumot hirdessem, elküldött, hogy a töredelmes szívűeket meggyógyítsam, hogy a foglyoknak szabadulást hirdessek és a vakok szemeinek megnyílását, hogy szabadon bocsássam a lesújtottakat” (Lk 4:18-19).

A férfi, aki 38 éve magatehetetlen, mert egy sorvadást okozó betegségben szenved, felkelti Jézus figyelmét és együttérzését. Az Ő küldetésének lényege, hogy segítsen az embereken. Így hát biztosak lehetünk abban, hogy nincs olyan szenvedés, szívfájdalom, vagy lelkünket fogságban tartó bűn, amiről Jézus ne tudna, és amitől ne szeretne megszabadítani.

A parton fekvő bénáról, akit mindenki magára hagyott, és már egészen reményét vesztette, Ellen White így ír: „Jézus nem kérte ezt a szenvedőt, hogy higgyen benne. Egyszerűen így szólt: »Kelj fel, vedd fel a te nyoszolyádat, és járj!« Ám a férfi hite belekapaszkodik ebbe a mondatba. … Felszökken, és újra tud mozogni” (Jézus élete. Budapest, 2003, Advent Kiadó. 160. oldal).

Jézus hatalma túlmutat azon, hogy képes meggyógyítani a fizikai betegségeket. Ő arra vágyik, hogy megbocsáthassa bűneinket, megszabadítson bennünket mindentől, ami lehúz bennünket, hogy ne tudjunk készülni az Ő eljövetelére. Fogadjuk el Isten kegyelmi ajándékát ma, és örüljünk szabadításának! 

Willie Oliver
a Generál Konferencia
Családi Szolgálatok Osztályának vezetője


2015. január 12., hétfő

Mai szakasz: János 4

Jézus a megvetetteket általunk akarja megmenteni, akik tanítványainak valljuk magunkat. Néhány évvel ezelőtt látogatást tettem Izraelben, és elhaladtam Samária mellett, ahol az ebben a fejezetben szereplő történetek játszódnak. Jákób kútja a Garizim és az Ebál hegy között található. Közel van az ősi kánaánita városhoz, Sikhemhez, ahol Ábrahám oltárt épített az Úrnak, miután Ő megjelent, és neki, valamint leszármazottainak ígérte ezt a földet (1Móz 12:6-7).

Ez a fejezet megvilágítja, mi volt Jézus földi életének egyetlen és legfontosabb feladata. Ő azért jött, hogy elérje azokat, akiket a társadalom – sőt, sokszor az egyház is – semmibe vett és lenézett. Jézus példát ad múltbeli és jelenlegi tanítványai számára, hogy mennyire nagy szükség van az előítéletek leküzdésére, hiszen az akadályoz abban, hogy elérjük az elveszetteket.

A zsidók szemszögéből nézve – beleértve Jézus tanítványait is – a samáriai személy, aki a kúthoz jött, a rossz nemből, a rossz vallásból, a rossz társadalmi osztályból, a rossz fajból származott, ráadásul még bűnben is élt. Egyértelmű, hogy nem olyan ember volt, akiért Jézusnak kockáztatnia kellett volna a jó hírnevét. Az üzenet azonban világos, és ezt ApCsel 10:15 is kihangsúlyozza: „Amit az Isten megtisztított, azt te ne mondd tisztátalannak” (új prot. ford.). A szakasz olyan emberekről szól, akiket sokszor alacsonyabb rendűnek tartunk saját magunknál. Engednünk kell, hogy Isten hatalma kiűzze belőlünk ezeket a társadalom által gyártott előítéleteket, amelyek falakat emelnek közénk és mások közé, akiket Isten szeretne, ha megmentenénk az Ő országa számára.

Csodálatos látni, mi minden történik, amikor megosztjuk Jézus kegyelmét azoknak, akik bűneikben vesztegelnek. Ellen White ezt írja: „Jákób kútjánál a samáriai asszony Jézussal beszélgetett, és mihelyt megtalálta Jézust, azonnal másokat is hozzá vezetett. Sokkal eredményesebb misszionáriusnak bizonyult, mint Jézus tanítványai” (A nagy Orvos lábnyomán. Budapest, 2001, Advent Kiadó. 61. oldal).

Tartsunk ma önvizsgálatot, és kérjük Istent, hogy tisztítson meg bennünket az etnikai, törzsi, vagy faji előítéletektől! Ha ezt megtesszük, akkor bőségesen tudja ránk árasztani a lelki ajándékokat, hogy elérhessünk másokat, és bemutathassuk nekik Jézus Krisztus megmentő hatalmát.

Willie Oliver
a Generál Konferencia
Családi Szolgálatok Osztályának vezetője


2015. január 11., vasárnap

Mai szakasz: János 3

Az életben betöltött szerepünktől függetlenül mindnyájunknak Jézusra van szüksége, hogy elnyerjük az örök életet. Nikodémus az ortodox vallásosságot jelképezte, valamint a gazdagságot, a hatalmat, a tudományos vívmányokat, ugyanakkor a hiányos hitet. A Szanhedrin tagja volt, ami igazán fontos, felelősségteljes pozíciót jelentett a zsidó társadalomban, és komolyan hatott rá a názáreti, szerény tanító tanítása, valamint bátorsága. Személyes meggyőződése ellenére Nikodémus nem vállalta fel, hogy együtt lássák Jézussal, ezért úgy döntött, hogy az éj leple alatt találkozik Vele.

Jézus azonnal továbblép a felületes, hétköznapi fecsegés szintjéről, és minden emberi lény legfontosabb szükségletére irányítja Nikodémus figyelmét: „Bizony, bizony mondom néked: ha valaki újonnan nem születik, nem láthatja az Isten országát” (3. vers). Nikodémus filozófiai beszélgetést kezdeményez, Jézust azonban az érdekli, hogy az üdvösség útját megismertesse vele, hiszen Ő azért jött, hogy azt felkínálja az egész emberiségnek. A Jézus és Nikodémus közötti beszélgetés mindnyájunkat érint.

A 16. versben Jézus elmondja beszélgetőtársának az evangélium esszenciáját: „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hiszen őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Ez az ajánlat neked is szól, kedves olvasó, tekintet nélkül arra, hogy a világ melyik országában élsz. A „valaki” fogalmába te is beletartozol!

Ellen White a következő leírást adja a menny legnagyobb és legdrágább ajándékáról: „Krisztus … nem azért szánta rá magát erre a nagy áldozatra, hogy mennyei Atyánk szívét irántunk való szeretetre ébressze, vagy hogy Őt az emberiség megmentésére és megváltására késztesse. Nem, nem! »úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta« érte” (Jézushoz vezető út. Budapest, 1999, Advent Kiadó. 10. oldal).

Keresztelő Jánoshoz hasonlóan nekünk is kiváltságunk az, hogy magasra emeljük Jézus nevét, és tegyük ezt alázattal. A fejezet fő üzenete egyértelmű: az üdvösség Isten ajándéka, ami az Ő Fiának, Jézus Krisztusnak személye által mindenki számára elérhető.

Willie Oliver
a Generál Konferencia
Családi Szolgálatok Osztályának vezetője


2015. január 10., szombat

Mai szakasz: János 2

Az Ószövetségben Mózes első könyvének 1. és 2. fejezetében olvashatunk arról, hogy Isten megalapítja a házasságot, mint az első intézményt, és áldásul szánja azt az emberiség számára. Az Újszövetségben János evangéliumának 2. fejezetében Jézus azzal kezdi meg szolgálatát, hogy a galileai Kánában részt vesz egy menyegzőn, és ott teszi első csodáját. Nem tudom, a kedves olvasó hogy van ezzel, de számomra ez azt üzeni, hogy a házasság nagyon fontos Isten számára, és mindazok, akik az Ő tanítványainak vallják magukat, jól teszik, ha komolyan és tisztelettel tekintenek a házasság intézményére.

Az esküvőről szóló beszámoló egyszerre lenyűgöző és tanulságos. A szűkös anyagi helyzetben lévő ifjú pár, akik valószínűleg Mária rokonai voltak, az esküvő egy pontján sajnos kínos helyzetnek nézett elébe a rokonok és barátok előtt. Úgy tűnt, a bor elfogy, mielőtt a hagyományos, hét napos ünnepség véget érne. Mária meghívottjaként Jézus nem csak a szégyentől menti meg az ifjú párt, hiszen mintegy 680 liternyi bort biztosít számukra, miután Mária a segítségét kéri, de ráadásként a legfinomabb szőlőlét adja nekik, amit valaha ízleltek.

A menyegzőn történt dráma mélyebb értelemmel bír, mint azt felületes olvasással észrevehetnénk. „A víz az Ő halálában való keresztségét ábrázolta, a bor pedig vérének kiomlását a világ bűneiért. Emberi kezek hozták a vizet a megtöltendő vedrekbe, de egyedül Krisztus szava tudott életadó erőt adni belé” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 2003, Advent Kiadó. 116. oldal).

Ez a fejezet azzal a történettel fejeződik be, hogy Jézus megtisztítja a templomot a kereskedőktől, akik üzleti célokra használták fel a területet. Ez közvetlenül a zsidó húsvét kezdete előtt történt. A lelki tanulság nyilvánvaló. Ha komolyan elhatározzuk, hogy tiszteljük Istent, akkor nem folytathatunk olyan szokásokat, amelyek nincsenek összhangban az Ő országával.

A két történet között egyértelmű a kapcsolódási pont. Emberi gyengeségünkben sosem találhatunk megfelelő lelki erőforrást. Mindazonáltal, ha behívjuk Jézust az életünkbe, Ő olyan bőséges forrásokat biztosít számunkra, ami legvadabb képzeletünket is felülmúlja.

Nyissuk meg szívünket ma is Jézus előtt!

Willie Oliver
a Generál Konferencia

Családi Szolgálatok Osztályának vezetője


2015. január 9., péntek

Mai szakasz: János 1

János evangéliuma a Biblia legkedvesebb könyve számomra. Nagyon tetszik, hogy a szeretett tanítvány mennyire hiteles és egyszerű személyként mutatja be Jézust, ugyanakkor hangsúlyozza, hogy Ő teljesen Isten volt földi életszakasza során is. Sok szempontból elmondható, hogy János evangéliuma a Mózes első könyvének nyitó szavaival párhuzamosan úgy mutatja be Istent, mint aki szavával teremt, ám ez alkalommal magát a megváltást hívja életre. Isten Igéje emberi testet ölt, és Jézus Krisztus személyében belép a történelembe.

„Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő kezdetben az Istennél volt” (Jn 1:1-2 – új prot. ford.). Milyen csodálatos refrén! János az első század vége felé, nagyjából 30 évvel a szinoptikus evangéliumok (Máté, Márk, Lukács) születése után írja a könyvét, és komoly veszélyekre mutat rá, amelyek az egyházat fenyegették abban az időben: például annak tagadására, hogy Jézus mint Isten, egy lett az emberek közül.

Jézus azért jön, hogy fényt, gyógyulást és megváltást hozzon mindenkinek, aki kész elfogadni bőkezű ajándékait. Úgy érkezik, mint aki a legjobbat akarja az emberiség számára. Ellen White így fogalmazza meg ezt a tényt: „Isten azt akarja, hogy emberi teremtményei mindent elérjenek, amit lehetővé tett számukra, és hogy hozzák ki a legtöbbet a tőle kapott képességekből” (A nagy Orvos lábnyomán. Budapest, 2001, Advent Kiadó. 276. oldal).

Ennek a fejezetnek a történetei Jézus valóságára utalnak, éspedig arra, hogy amíg Isten formájában volt, úgy döntött, hogy megváltásunk érdekében az emberi család tagjává válik. Követhetjük keresztelő János példáját, és beszélhetünk a Megváltóról mindenkinek, aki csak meghallgat. Kereshetjük Őt, akár az első tanítványuk, és hirdethetjük Őt, mint Messiást.

Fogadjuk ma Jézust újra a szívünkbe, és érezzük az erőt, ami abból adódik, hogy az Ő fiai és leányai vagyunk immár az örökkévalóságon át!

Willie Oliver
a Generál Konferencia

Családi Szolgálatok Osztályának vezetője

2015. január 8., csütörtök

Mai szakasz: Lukács 24

Micsoda dicsőséges fejezet ez! A sötétség után világosság, a szomorúság után öröm, a halál után élet!

Hogy ne „gerjedezne a szívünk”, amikor imádságos szívvel olvassuk ezeket a szavakat? Ez volt a kérdés, és ez ma is: Hol van Jézus? Az asszonyok nem tudták megtalálni Őt. A tanítványok nem látták, az angyalok bizonyságot tettek: „Nincs itt” (6. vers).

Az élő Jézus azonban két alázatos tanítvány mellett halad az emmausi úton. Ahogy hallgatják Jézus szavait, szívük gerjedezik bennük. Nem akarják tovább engedni az úton új Barátjukat, hanem arra kérik, hogy maradjon velük, és felismerik, ahogy a vacsoránál megtöri a kenyeret. Jelenlététől felvillanyozva elsietnek a vacsoraasztal mellől, vissza Jeruzsálembe minden idők legnagyszerűbb hírével: „Krisztus feltámadt, mi láttuk Őt!”

Huszonhárom évvel ezelőtt egy erős vágy tört fel a szívemben. Így imádkoztam: „Jézus, ismerni akarlak Téged. Kérlek, segíts, hogy megtaláljalak.” Akkor két gyermekem volt és hétfőtől péntekig minden nap reggel nyolctól délután fél hatig dolgoztam. Reggel fél négykor keltem és fél hétig időt töltöttem Istennel. Először imádkoztam, megnyitottam a szívemet Istennek. Utána a Bibliámat olvastam, először a Zsoltárokat, majd az evangéliumokat, majd pedig az egész Bibliát. A lapjain megtaláltam az élő Jézust és rájöttem, hogy Ő mindig közvetlen mellettem volt. 

Az egész életem megváltozott. Jézus mindenem lett és ezt mondtam? „Nekem az élet Krisztus!” (Fil 1:21). Ismerni Jézust azt jelenti, hogy szeretem és bízok Benne. Benne sosem csalatkozunk. Sokkal többet megtapasztalhatunk Jézus jelenlétéből, mint amennyit most.

Ő él! Hisszük ezt? Isten szava csak üres mese számunkra, vagy azt okozza, hogy gerjedezzen a szívünk bennünk (11, 32. vers)? Ha igazán keressük Őt, megtaláljuk (Jer 29:13-14). A választás a mienk.

Lynn Carpenter
nyugalmazott misszionárius nővér

  

2015. január 7., szerda

Mai szakasz: Lukács 23

Szavak nem tudják leírni azt a jelenetet, amelyet ebben a fejezetben találunk. Jézust, a legtisztább és legjobb lényt láthatjuk: Megvetve! Milyen lehetett ez az Ő számára?

„Ezután az egész sokaság elindult, és elvezették Jézust Pilátushoz” (1. vers). A sátáni tömegben vallási vezetők, tudósok és a csőcselék a római kormányzóhoz hajszolják Jézust. Halálát akarják. 

De Pilátus nem találja bűnösnek Jézust (4, 14, 22. vers). Azért, hogy a nép kedvében járjon, enged kérésüknek, és halálra ítéli az Ártatlant. Úgy tűnik, minden elveszett. De várjunk csak! Valaki igazat mond és megtalálja a Megváltót. Az egyik gonosztevő megszólítja a másikat: „Mi ... tetteink méltó büntetését kapjuk, de ő semmi rosszat sem követett el” (41. vers). Micsoda prédikáció! A bűnöst tartja bűnösnek, és az igazat igaznak.  

Várjunk egy pillanatra! Újra meg kell néznem Őt. Megnéztem, és ott láttam függeni ég és föld között egy durva keresztfán. Az arcát sebek borították, és majdnem felismerhetetlen volt. Minden más elveszett számomra, csak az Ő arca, szeretetteljes tekintete és mély fájdalma maradt meg bennem. Könnyek szöktek elő a szememből és aláfutottak az arcomon, zokogtam. Abban a pillanatban megláttam a szívét, megláttam az Ő szeretetét és ez megrendített engem. Miért nem láttam ilyen mélységesnek korábban? Miért hagytam Őt figyelmen kívül? 

Korábban nem tekintettem rá ilyen áthatóan. Nem törődtem Vele. Igen, megtörtem a szívét, fájdalmat okoztam Neki, és Ő mégis annyira szeretett engem, aki csak halált érdemlek, hogy meghalt értem.

„Jézus, annyira sajnálom!” – sírtam. „Kérlek, emelj fel engem, és ments meg a Te nagy szereteteddel!” Az élet egy folyamatos visszafordulás Jézushoz, ahhoz a Valakihez, aki igazán törődik velünk. Jöjjünk most Hozzá újra!

Lynn Carpenter
nyugalmazott misszionárius nővér


2015. január 6., kedd

Mai szakasz: Lukács 22

Misszionárius nővérként sok embert láttam meghalni szörnyű családi körülmények között, és mindig arra gondoltam, hogy milyen borzasztó dolog meghalni! De nézzük Jézust!

Ahogy a történelem legmeghökkentőbb estéje közeledik, amikor a mi Urunk és Megváltónk Jézus Krisztus elviseli a legerősebb szenvedést, amit ember valaha elviselt azért, hogy a népét megváltsa bűneiből, azt a népet, amely most a teljes zűrzavar állapotában van.   

Sátán irányítása alatt tartja Júdást, aki beleegyezik abba, hogy egy jelentéktelen összegért elárulja Jézust a vallási vezetőknek, akik örömmel veszik szolgálatát (1-6. vers). Jézus tanítványai azon vitatkoznak, hogy ki a nagyobb, később pedig átalusszák a válság óráját (24, 45. vers). Péter kétségbe vonja Jézus finom figyelmeztetését, következésképpen pedig megtagadja Urát (33, 54-62. vers). Végül Jézus saját népe elítéli Jézust saját személyes bizonyságtétele alapján, amely ellenkezik a saját maguk alkotta törvénnyel (71. vers; 5Móz 17:6). Micsoda látvány a mennyei szemlélők számára! Micsoda idő a Legtisztábbnak és a Legkiválóbbnak, hogy letegye életét!

Ezzel ellentétben, nézzük Jézust! A káosz közepette ezt mondja a tizenkettőnek: „Kívánva kívántam a húsvéti bárányt megenni veletek, mielőtt én szenvednék” (15. vers). Jézus vágyik arra, hogy időt töltsön velünk. Ahogy kiönti a mustot és megtöri a kenyeret, ezt mondja: „Ezt cselekedjétek. Emlékezzetek rám.” Tudja, hogy mi elfelejtenénk (17-20. vers). Ahogy a tanítványok közötti civakodást kezeli, hogy ki a nagyobb, Jézus önmagára utal, „mint aki szolgál” (27. vers). Aztán hitüket erősítve rámutat arra az időre, amikor „királyi székeken” ülnek majd (30. vers).

Micsoda együttérző Urunk van! (25-30. vers). Jézus egyedül imádkozik a kertben, és ahogy a szenvedése fokozódik, még buzgóbban imádkozik. Micsoda példa ez számunkra! (44. vers) Elviselve az áruló csókját, Péter tagadását, a zsidók ítéletét, Jézus elmondja az igazságot, annak ellenére, hogy tudja, kereszthalállal fog fizetni érte (67-70. vers).

A próbában, földi életének végén, a káosz közepette, Jézus hű marad az elveihez. És mi a helyzet velünk? Nemsokára belépünk a történelmet záró megpróbáltatásokba. Mindenütt káosz és zűrzavar. Töltsünk ezért mindennap egy minőségi órát azzal, hogy Jézusra tekintünk és róla gondolkodunk!

Lynn Carpenter
nyugalmazott misszionárius nővér