2012. szeptember 30., vasárnap

mai szakasz: 5 Mózes 14


Mózes elmondta kortársainak, hogy létezik helytelen gyász is. Ha a halállal, valakinek vagy valaminek az elvesztésével szembesülünk, természetes, hogy bánkódunk. Azonban akkoriban léteztek nem elfogadható gyászszokások is. A gyász egyes kultúrákban még ma is inkább a látszatról, és a figyelem helytelen felkeltéséről szól, mintsem a bánat kifejezéséről.

Mikor Jézus azt mondta: „Boldogok, akik sírnak”, akkor Ő nem a halál feletti, hanem a bűn feletti gyászról beszélt. Amikor helyes a bűnhöz való hozzáállásunk, ami nem más, mint a „lelki szegénység”, akkor a helytelen, én-központú magatartásunk felett gyászolunk.

A fejezet egy másik témája a tized felhasználásának kérdése. A tizedfizetés bibliai alapokon nyugszik, viszont a fejezet nagy része a „második tizeddel” foglalkozik. Az első tizedet a szentélynél fizették a léviták és a papok támogatására. A fejezet leghomályosabb része ezzel a második tizeddel való  - „vidámító ital” vásárlása és „az Úr színe előtti örvendezés” általi - visszaéléssel foglalkozik. Olvasd el a teljes szakaszt. Voltak a társadalom peremére szorult személyek, akik valóban jól kaptak támogatást, de mi a helyzet a „vidámító itallal”? Talán a Biblia jóváhagyja az italozást és Isten dicsőítését amolyan vidám állapotban?

Ez a szakasz nem az alkohol fogyasztásra való vásárlását engedélyezi. Ennek egy vallási, szent étkezésnek kellett lennie a szentélynél. Ez nem jelenti azt, hogy az alkohol társaságban való fogyasztása megengedett lett volna. A Bibliában ismertetett teljes kép mind az alkohol fogyasztását (1Pt 4:3), mind a megrészegedést (Ef 5:18) tiltja.
John Ash
Chinese Union
Mission Hong Kong
Fordította Kóczián Károly

2012. szeptember 29., szombat

Mai szakasz: 5 Mózes 13


Az egész fejezet a hitehagyással foglalkozik, ami – ahogy Mózes ezt egyértelművé teszi –, nem más mint az idegen istenek szolgálata a Menny Istene helyett. A hitehagyásnak három különböző megnyilatkozási formáját találjuk itt, de mindnek egy a lényege, „menjünk és tiszteljünk idegen isteneket” (6. v)

Bizonyára nem kísért az a vágy, hogy egy bálvány istent vagy szobrot keressünk magunknak, és azt tiszteljük. Manapság sokkal kifinomultabb változatai léteznek a bálványimádásnak. Olyan más isteneket „tisztelünk” például, mint az anyagi javak, a híres emberek, a sport, a technológia, a kapcsolatok, vagy bármi más, amely az Isten iránti teljes hűség helyére kerül. Néha ezek az „istenek” más szabadidős tevékenységünkben rejlenek.

Mi a legmeggyőzőbb? Hogy gondolkodunk a jelekről, ámulatba ejtő dolgokról, a csodákról? Minden korban voltak „hamis próféták”, ahogyan azt Jézus is tanította (Mt 24, Mk 13, Lk 21). A mi korunkban azonban bőségesen találunk embereket, akik járnak helyről helyre, mondják a magukét, és lehengerlő beszédükkel rászedik az embereket. Ezek sokszor valamiféle szent emberek, próféták, álomlátók, jövendőmondók és jósok. Nagyon sok közülük ámulatba ejtő dolgokat művel, és sok csodát tesz.

Egy nap – ami nagyon közel van már –, minden idők leglehengerlőbb beszédű hitetője, Lucifer, a bukott angyal, jelekkel és csodákkal fogja megtéveszteni a világot (2 Thess 2:9-10, Jel. 13:13-14). Elég erősek leszünk, hogy ellenálljunk neki?

„Édes Istenem, odaszánom magam arra, hogy több időt fordítok a Bibliára, mert erős és szilárd akarok lenni akkor, amikor sokan körülöttem engednek majd a sátáni jelek és csodák nyomásának!”

John Ash 
Chinese Union Mission 
Hong Kong

Fordította Liebhardt László

2012. szeptember 28., péntek

Mai szakasz: 5 Mózes 12


Miközben a Bibliát olvassuk, és megpróbáljuk a mindennapi életünkben gyakorlatban is alkalmazni, gyakran ütközünk kulturális és nyelvi akadályokba. És itt van az idő kérdése. Mi közünk ahhoz az időhöz és helyhez, amelytől 3400 év választ el?

Mózes részletekbe menően elmagyarázza az izraelitáknak, hogy vannak megfelelő helyek az istentisztelet számára és vannak olyan helyek, amelyek nem felelnek meg. Mózes azoknak a rabszolgáknak a gyermekeihez és unokáihoz beszél, akik kijöttek Egyiptomból. Nem meglepő, hogy gondolkodásukban itt-ott fellelhető a rabszolga gondolkodásmód. Istentiszteleteiket az jellemezte, hogy mindenki azt tette, ami saját szemében helyes volt (lásd: 8. vers). Erős indíttatásuk volt arra is, hogy bálványokat imádjanak.

Mindent le kellett rombolni, ami kapcsolatban volt a legyőzött népek bálvány-istentiszteleteivel. Minden áldozati istentiszteletüket egyetlen helyre kellett összpontosítani, amelyet Isten kiválasztott. A hely még nem volt meghatározott, mert Kánaánt még nem foglalták el. Végül Salamon épített állandó templomot Jeruzsálemben (lásd: 2Krón 3:1). Annak ellenére, hogy Isten odahelyezte a nevét/identitását arra a kimondott helyre, az mégsem fogadhatta be Őt (lásd: 1Kir 8:27), mivel az Ő fő lakóhelye a Menny.

„Szerető Isten, bizonyára nekem is vannak modern bálványaim, amelyek kiszorítják életemből a te tiszteletedet. Segíts elkülöníteni egy csendes időt minden nap, amikor Téged lélekben és igazságban imádhatlak!”

John Ash 
Chinese Union Mission
 
Hong Kong

2012. szeptember 27., csütörtök

Mai szakasz: 5 Mózes 11


Az engedelmességért járó jutalom túlhangsúlyozása gyakran vált ki rossz indokból származó engedelmességet. Tulajdonképpen ez volt a probléma Izraellel is, amikor Jézus közöttük élt. A babiloni fogság idejétől kezdve a zsidók kifejezett céllal kezdtek el engedelmeskedni Istennek, hogy megkapják a megígért jutalmat. Az engedelmesség gépiessé lett, az embereket az motiválta, mit nyerhetnek általa. Nem egy lelkükből fakadó, szívből jövő válasz volt a kegyelmes Istennek, akit imádtak

Viszont azért, hogy kiegyensúlyozzuk a képet, sosem szabad figyelmen kívül hagynunk az engedelmesség jutalmát. Az Istennek való engedelmességben van egy védő elem. Ha végignézzük ezt a fejezetet, ilyen jutalmakkal találkozunk, mint erő, hosszú élet, jó időjárás, siker, Isten áldása stb.

A fejezet középpontjában ez áll: „Esőt adok a ti földetekre alkalmatos időben: korai és kései esőt...” (14. vers). Természetesen ez valódi záporesőre utal. Palesztinában a korai esőre azért volt szükség, hogy fellazítsa a talajt a szántásra és vetésre. A késői eső a gabona beérését biztosította.

Ma a Szentlélek arra vágyik, hogy lelki esőt adjon nekünk amely elősegíti bennünk, hogy akarjuk és megcselekedjük mindazt, amiben Isten örömét leli (Fil 2:13). Megengedjük, hogy ez megtörténjék?

John Ash 
Chinese Union Mission
 
Hong Kong

2012. szeptember 26., szerda

Mai szakasz: 5 Mózes 10


Isten a Tízparancsolatot kőbe írta; mi legjobb szándékunk szerint is csak papírra írunk. Miért kő? Mert a Tízparancsolatot örök érvényűnek szánta. Isten szeretettörvényét a bukott emberiséghez szabja, és nem fogja megváltoztatni. Nekem és neked arra van szükségünk, hogy a Szentlélek a szívünkbe írja (Ez 36:26). Ez komoly imacél, igaz?

Mózes ötödik könyve tartalmának nagy részével már találkoztunk a korábbi könyvekben, de van egy különbség: jelen esetben Mózes személyesen szól a néphez. Megfontoltan beszél, és minden szava tele van érzelmekkel. Az egész könyvben a törvénnyel és az engedelmességgel foglalkozik.

Érdekes, hogy amikor Mózes a törvény részleteiről és lényegéről beszél, Jézus jut eszünkbe, aki több alkalommal is Mózes szavaira utal. Az emberek által megélt törvény kedvessé, jóindulatúvá, értelmessé, szeretővé és szerethetővé teszi őket. 

"Istenem, kérlek vedd el kőkemény, önző szívemet, és írd be szeretet- törvényedet mélyen a szívembe és elmémbe, hogy szavaim és viselkedésem ma is összhangban legyenek a Te akaratoddal!"

John Ash 
Chinese Union Mission
 
Hong Kong

2012. szeptember 25., kedd

Mai szakasz: 5 Mózes 9


Elérkezett a nap, hogy a nép átkeljen a Jordánon és bevonuljon Kánaánba. Az első generáció kihalt és Mózes halála is közel volt már. Pillanatnyi büszkesége nagyon nem volt jellemző rá. De Istennek foglalkoznia kellett Mózes büszkeségével azért, hogy ne terjedjen tovább Izraelben. Itt volt a hazatérés ideje: Mózes számára a menny, Izraelnek pedig az ígéret földje. Az ott lakó emberek erősebbek és hatalmasabbak voltak Izraelnél. Ott voltak az Anákok, azok az óriások, akiktől Izrael megijedt negyven évvel korábban. Egy kérdés jól ismert volt abban az időben: „Ki állhat meg az Anák fiai előtt?” Mielőtt a mai Izrael bevonulna a mennyei Kánaánba, hasonló kérdés merül fel: „Kicsoda hasonló e fenevadhoz? kicsoda viaskodhatik ő vele?” (Jel 13:4). A végidei óriás az a globális szövetség lesz (Jel 13:1-4), amelyet a Föld királyai támogatnak (Jel 17:12-13). A történelem megismétlődik, de ahogy Mózes mondta: „Istened, az Úr vonul előtted mint emésztő tűz, ő pusztítja el, ő alázza meg őket előtted” (3. vers új prot. ford.), ugyanúgy az utolsó időben is a végidei óriások „a Bárány ellen fognak harcolni, a Bárány azonban legyőzi őket, mert uraknak Ura és királyoknak Királya; és akik vele vannak, azok az elhívottak, a választottak és hűségesek” (Jel 17:14 – új prot. ford.). A két Kánaánba (földi és mennyei) való bevonulás előtt legyőzi az óriásokat az Ő népe előtt. 

A két történet között van egy különbség. Az ősi Izrael az Egyiptomból való kivonulás óta makacs és lázadó nép volt. Olyannyira, hogy öntött borjú istent készítettek maguknak, hogy azt imádják. Ez az esemény Isten jelenlétében történt, amikor Mózesnek adta a két kőtáblát, amelyekre saját ujjával írta fel törvényeit. Izrael oly mértékig lázadt, hogy Isten azt mondta, el fogja pusztítani őket. „De téged (Mózest) náluk nagyobb és erősebb néppé teszlek” (14. vers). Mózes azonban esedezett Isten előtt, hogy mentse meg őket, mert ha elpusztítja őket, Isten ellenségei ezt mondanák: "Nézd, Isten megszabadította Izraelt Egyiptomból csak azért, hogy elpusztítsa őket a sivatagban! Képzeld már el! Megígérte nekik, hogy nekik adja az ígéret földjét, de nem tette meg. Miféle Isten Ő?” Mózes nem kereste a dicsőséget, hanem azt akarta, hogy Isten dicsőüljön meg. Arcra borulva töltött negyven napot és negyven éjjelt, ugyanannyit, mint amennyit korábban a Sínai hegyen töltött Istennel. Nyolcvan napot élelem nélkül, de Isten megtartotta őt! Milyen nagyszerű Istenünk van!

Isten figyelmeztette Izraelt, hogy nem azért fogják legyőzni ellenségeiket, mert ők igazak, hanem azért, mert az ellenségeik gonoszak. A végidőben, az új Izrael nem magának tulajdonítja az óriás fölötti győzelmét, aki el akarta őket törölni a föld színéről (Jel 13:15), hanem egyedül Istent dicsőíti a győzelemért. Mózes és a Bárány énekét fogják énekelni: „Nagyok és csodálatosak a te dolgaid, mindenható Úr Isten; igazságosak és igazak a te útaid, óh szentek Királya! Ki ne félne téged, Uram! és ki ne dicsőítené a te nevedet? mert csak egyedül vagy szent. Mert eljönnek mind a pogányok és lehajolnak előtted; mert a te ítéleteid nyilvánvalókká lettek” (Jel 15:3-4). Isten igazolást nyer. Micsoda kiváltság számunkra, hogy az utolsó időben élhetünk és megláthatjuk a világméretű szabadulást, amely sokkal nagyobb lesz, mint a Vörös-tengernél történt szabadulás. Az utolsó időben az új Izrael Jézusra fog hasonlítani (1Jn 3:2) és Tőle fog függeni végső harcában. Kapaszkodjunk Belé ma, hogy tőle függjünk majd akkor!

Norman Gulley
Southern Adventist University

2012. szeptember 24., hétfő

Mai szakasz: 5 Mózes 8


Az a nemzedék, amely elfogadta a beszámolót – azt a beszámolót, ami arról szólt, hogy az ígéret földje tele van óriásokkal és ők elvesznek, ha engedelmeskednek Istennek és bevonulnak –, meghalt a sivatagban. Miközben az óriások méretére összpontosítottak, szem elől tévesztették Isten nagyságát. Így Isten megengedte számukra a pusztai tapasztalatot azért, hogy időközben létrejöhessen egy olyan új nemzedék, amely sokkal jobban függ Tőle, és nem önmagára támaszkodik.

A sivatagban Isten vezette a népet, és próbára is tette őket, hogy megismerjék szívük állapotát. Rá akarta vezetni őket arra, hogy felismerjék: az a kenyér, amelyről naponta gondoskodott, nem elég. Igéje sokkal fontosabb az elfogyasztott mannánál. Az Isten Igéje iránti bizalmatlanság oda vezette Izraelt, hogy már nem hittek Urukban. Csakis úgy léphettek volna be az ígéret földjére, ha megújulnak Istenben az Ő Szavában való hit által. Az Ő Szava teremtette a világot, és ugyanolyan hatalommal képes újjáteremteni az emberi szívet is. Ha Igéjén keresztül Isten életével töltekezünk be, eloszlik az óriásoktól való félelem, legyenek azok bármilyen fenyegetőek.

Isten kinyilvánította gyermekei iránti szeretetét azért, hogy ők megnyissák szívüket szeretetének fogadására, és arra, hogy viszontszeressék Őt. Ruhájuk nem kopott el, lábuk nem dagadt meg. Isten átvezette őket „a nagy és félelmetes pusztában, ahol mérges kígyók és skorpiók vannak; a kiszikkadt földön, ahol nincs víz” (15. vers – új prot. ford.). Isten áldásokat és próbákat adott nekik. A víz szabadon ömlött Mózes által kimondott szavára. Mindez azért volt, hogy megalázzák magukat: „Megsanyargatott és próbára tett, hogy végül is jót tegyen veled” (16. vers – új prot. ford.). Ő nem csupán a próba kedvéért próbálta meg őket, hanem azért, hogy jót tegyen velük; hogy megtanuljanak benne bízni; és áldásban részesüljenek. Isten reményt adott nekik. A jövőjükre, az ígéret földjére összpontosított, hogy felülemelje őket a sivatagi vándorlás viszontagságain; hogy reményt, célt, várakozást adjon nekik, hogy higgyenek az áldásokban, hiszen máris áldottak. „Mert jó földre visz be most téged Istened, az Úr, folyóvizeknek és mélyből fakadó forrásoknak a földjére, amelyek a völgyben és a hegyen erednek; búzát és árpát, szőlőt, fügét és gránátalmát termő földre, olajfáknak és méznek a földjére. Olyan földre, ahol nem kell szűkösen enned a kenyeret, és nem szűkölködöl semmiben sem; olyan földre, amelynek a köveiben vas van, a hegyeiből pedig rezet bányászhatsz” (7-9 vers – új prot. ford.). Micsoda különbség ez a száraz sivataghoz képest, amely tele van hatalmas kövekkel és mérgező állatokkal!

A sivatag az Istentől távoli életet, az ígéret földje pedig azt az életet jelképezi, amelyben bőséges frissítő víz fakad az Ő életéből. Jézus azt mondta a kútnál az asszonynak: „Mindaz, aki ebből a vízből iszik, ismét megszomjúhozik:  Valaki pedig abból a vízből iszik, amelyet én adok néki, soha örökké meg nem szomjúhozik; hanem az a víz, amelyet én adok néki, örök életre buzgó víznek kútfeje lesz ő benne” (Jn 4:13-14). Istennek volt egy figyelmeztetése azok számára, akik belépnek Kánaánba. Amikor mindenük meglesz, szép házakban laknak, nyájaik és csordáik lesznek, aranyuk és ezüstjük, ezt fogják majd mondani: „Az én hatalmam, és az én kezemnek ereje szerzette nékem e gazdagságot!” (17. vers). Ezért Isten szeretettel figyelmeztette őket: „Vigyázz magadra, hogy el ne felejtkezzél az Úrról, a te Istenedről, meg nem tartván az ő parancsolatait, végzéseit, rendeléseit” (11. vers).

Az utolsó időben, mielőtt a mennyei Kánaánba belépnénk, Isten ezt mondja: „Boldogok, akik megtartják az ő parancsolatait, hogy joguk legyen az életnek fájához, és bemehessenek a kapukon a városba” (Jel 22:14). Isten hív: „Jövel! És aki hallja, ezt mondja: Jövel! És a ki szomjúhozik, jöjjön el; és aki akarja, vegye az élet vizét ingyen” (Jel 22:17). Azok, akik bőségesen fogyasztottak a Krisztus által felkínált vízből az Ő Igéjén keresztül, szeretetből megtartják az Ő parancsolatait (Jn 14:15), örömmel belépnek a városba és sokkal nagyobb mértékben élvezik azt, mint a földi Kánaánt (1Kor 2:9). A büszkeség eltűnt, megszabadultak énjüktől, és azért élnek, hogy örökké Istent dicsőítsék. Isten vágyik arra, hogy otthon köszönthessen téged! Ezért tölts időt minden nap az Ő Igéjével, hogy az örökkévalóságot is Vele tölthesd az újjáteremtett Földön!

Norman Gulley
Southern Adventist University

2012. szeptember 23., vasárnap

Mai szakasz: 5 Mózes 7


Istennek Izrael iránti szeretete abban is megmutatkozott, hogy teljes győzelmet arattak hét – náluknál erősebb – nemzet fölött. Egyes keresztények megkérdőjelezik a parancsot, ami ezután következik: „Pusztíts el minden férfit, asszonyt, és gyermeket!” Miért adott Isten ilyen utasítást? Vajon olyan mészárlás volt ez, mint amit a keresztények vittek véghez a sötét középkor évszázadai alatt? Nem, egyáltalán nem. Ők saját keresztény testvéreik ellen támadtak, Izrael azonban pogányok ellen háborúzott. Isten tudta, hogy ha egy pogány is élve marad, máris romlást hozhat Izrael hitére. A pogányok faragott bálványokat imádtak, és arra csábították Izraelt, hogy csússzanak vissza  a bálványimádás rút szokásaiba, ahogy tették azt Egyiptomban is. Izrael számára az egyetlen védelem a teljes elkülönülés volt. Isten arra kérte Izraelt, hogy rombolják le a pogány oltárokat, döntsék le a bálványokat, hogy egyedül a világegyetem egy igaz Istenét imádják, aki él, és naponkénti győzelmeket ad nekik fizikai és lelki téren egyaránt.

Isten hívta ki Izraelt Egyiptomból, messze a bálványimádástól, mert azt szerette volna, hogy Vele legyenek. Semmi haszna nem lett volna annak, ha kihívja őket, majd beengedi őket az új területre, ahol szintén pogányok között kellett volna élniük. Isten ismerte gyengeségüket, és minden szempontból megfelelő környezetet akart nekik biztosítani, hogy teljesen Neki szentelt nép legyenek. Milyen csodálatos kijelentést tett nekik! „Mert az Úrnak, a te Istenednek szent népe vagy te; téged választott az Úr, a te Istened, hogy saját népe légy néki, minden nép közül e föld színén. Nem azért szeretett titeket az Úr, sem nem azért választott titeket, hogy minden népnél többen volnátok; mert ti minden népnél kevesebben vagytok; Hanem mivel szeretett titeket az Úr, és hogy megtartsa az esküt, amellyel megesküdt volt a ti atyáitoknak; azért hozott ki titeket az Úr hatalmas kézzel, és szabadított meg téged a szolgaságnak házából, az egyiptombeli Faraó királynak kezéből” (6-8. vers). 

Ezekről az igeversekről egy szerelmes fiatalember juthat eszünkbe, aki éppen feleséget választ magának, és azt szeretné, ha választottja biztonságban lenne nála. Az igazi házasság két személy között köttetik, és kizár minden más betolakodót. Isten szeretete is kizárólagos: ő sem tűrt meg szerettei körül versenytársakat. Örökre meg akarta tartani szövetségét, a házassági köteléket. Isten a következőket akarta tenni menyasszonyáért: megáldani minden nemzet fölött, megóvni a meddőségtől, a betegségtől, Egyiptom szörnyű kórjaitól, az őt fenyegető nagy nemzetektől való félelemtől. A csodálatos Isten akart velük lakozni, és apránként kiűzni előlük a népeket, hogy a körülöttük élő mezei vadak túlságosan el ne szaporodjanak. Isten ma is vágyik veled lenni, hogy hűséges maradj Hozzá és házastársadhoz; vágyik elűzni félelmeidet és legmerészebb elképzeléseidet is felülmúlva megáldani téged. Ő féltőn szerető Isten, aki lelked legmélyén szeretne munkálkodni, hogy megszabadítson éned rabságából – ami a legnagyobb emberi bálvány –, hogy végül gond nélkül örülhess túláradó szeretetének! 

Norman Gulley
Southern Adventist University

2012. szeptember 22., szombat

Mai szakasz: 5 Mózes 6


Isten kijelentése után – amit az előző fejezetben olvastunk –, nem csoda, hogy Mózes ezt mondja: „Halld meg, Izráel: Az Úr a mi Istenünk, egyedül az Úr!  Szeresd azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes erődből!” (5Móz 5:4-5). Isten szeretet (1Jn 4:8-16). Őt nem érdekli a felületes ismeretség. Igazi szívbeli kapcsolatra vágyik. Mivel Ő teremtette az embereket, azt szeretné, ha tudnák, hogy Hozzá tartoznak, mert Ő adott nekik életet és meghalt azért, hogy örök életük lehessen. Krisztus ezt a szakaszt idézte, amikor a legfontosabb parancsolatról beszélt (Mt 22:37-40). Egyik földi vallásalapító sem jobb, mint egy ember alkotta isten, mert nem élők; vagy ha élnek még, akkor is csak emberek. Egyedül egy igaz Isten létezik, aki öröktől fogva van, és örökké él. Végtelen és isteni szeretettel fordul az emberek felé, ami összehasonlíthatatlan.

Ezért akart Isten nagy és gyönyörű városokat adni Izraelnek, amiket nem ők építettek, házakat, amik nem az ő keze munkájuk, javakat, amiket nem ők szereztek és szőlőket, amiket nem ők ültettek. Ezek fizikai ajándékok voltak, amik az ajándékozóval jártak együtt. Szerette volna őket megáldani lelkileg is, ám Isten aggódott, hogy ezek miatt elfelejtenék Őt, mert bálványokká válnának köztük és Közte, aki minden áldást biztosított számukra. A meggazdagodott Izrael Laodiceára emlékeztet, Isten végidei egyházára, amely gazdag és azt gondolja, nincs szüksége semmire, miközben a legnagyobb szüksége van Istenre, akit kívül hagynak (Jel 3:14-20). Micsoda hálátlanság!

A történelem során az emberek sokszor szívük ajtaján kívül felejtik Istent. Ám Ő még mindig szereti őket. Megígéri Laodíceának, hogy ha beengedik Őt az életükbe, akkor a második advent után vele ülhetnek majd a trónján (Jel 3:21). Az Ő szeretete a legcsodálatosabb az univerzumban, szeretne veled lenni ma és többet adni pusztán fizikai áldásoknál. Azt szeretné, ha meghívnád, hogy uralkodjon az életedben annak előízeként, amikor Vele együtt fogsz uralkodni örökké.
Norman Gulley
Southern Adventist University
Fordította Kóczián Ágnes

2012. szeptember 21., péntek

Mai szakasz: 5 Mózes 5


A Mózes második könyve 20:1-17-ben feljegyzett Tízparancsolat megismétlésre kerül Mózes ötödik könyve 5:6-21-ben. A felvázolt helyzet a szövetség Isten és az Ő népe között, amit megelőz Izrael emlékeztetése Isten csodálatos és lenyűgöző szabadítására Egyiptomból. Isten így szólt: Én, az ÚR, vagyok a te Istened, aki kihoztalak Egyiptom földjéről, a szolgaság házából. Ne legyen más istened rajtam kívül!” (6-7. vers). Kinek is kellene más isten, amikor az univerzum egyetlen Istene könnyedén megsemmisítette az akkor ismert világ legnagyobb katonai erejét? Amikor Izrael csapdába szorulva állt a Vörös-tengernél, Isten menekülőutat nyitott nekik, majd összezárta utánuk a tengert, ahol a fáraó hatalmas serege vízbe veszett. Ezért volt akkora sértés Isten hatalmára nézve, amikor Izrael – az óriások miatt – kudarcot vallott az Ígéret Földjének gyors elfoglalásában. Csupán néhány napja volt annak, hogy Isten bámulatosan megszabadította őket; hogyan tudták ezt ilyen hamar elfelejteni? Milyen elképesztő hiánya ez a hitnek és bizalomnak!

A sínai-hegyi negyedik parancsolatban az állt, hogy „megemlékezzél” az Istenről, mint Teremtőről (2Móz 20:8-11). Ő az egyetlen Isten, rajta kívül nincs más. Arra utasította az Ő népét, hogy ne legyen semmi közük ember által készített istenekhez. A szombat az, ami Izraelt – az ősit és a modernt egyaránt –  emlékezteti arra, hogy Isten a Teremtő. A Szombat a teremtés emlékünnepe, és neki kell megóvnia a modern Izraelt attól, hogy az evolúció „istenére” tekintsenek. De van más is, amit az ősi és a modern Izraelnek nem szabad felednie: Emlékezzél arra, hogy szolga voltál Egyiptomban, de kihozott onnan Istened, az ÚR, erős kézzel és kinyújtott karral. Ezért parancsolta neked Istened, az ÚR, hogy tartsd meg a nyugalom napját” (15. vers). Az egyiptomi szolgaságból és a bűn rabságából való szabadítás emlékeztet minket arra, hogy a Teremtő egyben Megváltó is. Izraelnek állandó emlékeztetőre volt szüksége, így Isten beépítette a megváltás jelentését minden hetednapi szombatba. A szombat arra emlékezteti az ősi és a modern Izraelt, hogy egyedül Isten a Teremtő, és egyedül Isten a Megváltó.

Isten a legmélyebb szeretet jeleként teremt és vált meg embereket. Közösségre vágyik egész Izraellel, az ősivel és a modernnel; nem formaságokra, hanem bensőséges kapcsolatra. Ez az, amiért Isten pátosszal így sóhajtott: „Bárcsak mindig ilyen lenne a szívük, és félnének engem, és megtartanák minden parancsomat; akkor jó dolguk lenne nekik és fiaiknak mindenkor” (29. vers). Isten veled is szívbéli kapcsolatra vágyik, hogy nyugalommal tölthessen el a tény, hogy Ő a Teremtőd és Megváltód, hogy semmi ne sújthasson le téged. Ő az egyetlen, Aki megtart téged, Aki segít engedelmeskedni parancsolatainak és szívbéli kapcsolatot ápolni Vele.

Norman Gulley
Southern Adventist University
Fordította Kóczián Károly

2012. szeptember 20., csütörtök

Mai szakasz: 5 Mózes 4


Ebben a fejezetben Mózes Isten Sínai-hegyi törvényadását említi meg. A Tízparancsolat Isten szövetségkötése népével. Ez egy személyes kapcsolatról beszél, ami Krisztus szavaira emlékeztet bennünket: „Ha engem szerettek, az én parancsolataimat megtartsátok" (Jn 14:15). Azaz, hogyha szerettek, meg fogjátok tartani a parancsolataimat. Ez egy ígéret Jézusban. A parancsolatok megtartása a hála kifejezése azért a kapcsolatért, ami Istenhez fűz bennünket. Ezért mondta Isten a Sínai hegynél: „Ti láttátok, amit Égyiptommal cselekedtem, hogy hordoztalak titeket sas szárnyakon és magamhoz bocsátottalak titeket. Mostan azért ha figyelmesen hallgattok szavamra és megtartjátok az én szövetségemet, úgy ti lesztek nékem valamennyi nép közt az enyéim; mert enyém az egész föld.” (2Móz 19:4-5). Milyen csodálatosan beszél ez az igeszakasz a szeretet-kapcsolatról! Isten megszabadította népét Egyiptomból, és ezért, hálájukból fakadóan, meg akarják tartani a Tízparancsolatot. (2Móz 20:1-17).

A törvény fontossága abból is látható, ahogyan az adatott. Isten trónja zafírkék (Ez 1:26). A Sínai-hegyen Mózes „látta Izrael Istenét. És annak lábai alatt valami zafir fényű tárgy volt, és olyan tiszta, mint maga az ég. ... És szólt az Úr Mózesnek: Jőjj fel én hozzám a hegyre és maradj ott. És átadom néked a kőtáblákat, és a törvényt és a parancsolatot, amelyeket írtam” (2 Móz 24:10, 12). A héber Bibliában a „kőtáblák" szó előtt határozott névelő van, ami arra utal, hogy Isten saját trónjának talapzatából metszette ki azt a kőtáblát, amire Törvényét írta, hogy ezzel is hangsúlyozza annak fontosságát. Az, hogy a kőtáblák Isten trónjának talapzatából származnak, arra emlékeztet bennünket, hogy a Tízparancsolat Isten uralmának az alapja. Krisztus a következőképpen határozta meg a törvény és a próféták fogalmát (ami a Tízparancsolatot is magában foglalja): 1.) Szeresd az Urat a te Istenedet, és 2.) Szeresd felebarátodat (Mt 22:37-46). Mindez leírja a Szentháromság belső természetét, ahogy a szeretet egybeköti az Istenség három személyét, és hogy ennek a szeretetnek kell bennünket is egybekötnie. Mózes azt mondta, hogy „Tartsd meg azért az ő rendeléseit és parancsolatait, hogy mindenkor hosszú ideig élj azon a földön, a melyet az Úr, a te Istened ád néked” (40. vers). Isten nem csak földet akart adni a népnek, hanem sikeres, hosszú és jó életet is. Ez Isten szeretete, az Ő szeretetteljes uralma.
Isten kinyilvánította Izrael egyedülálló voltát: kiemelte őket Egyiptom vaskemencéjéből, nékik adta törvényét, így megtudhatták, hogy egyetlen igaz Isten létezik. A második parancsolatban Isten figyelmeztette őket, hogy ne csináljanak faragott képet, bálványokat, amelyek ahhoz vezetik őket, hogy megfeledkeznek Isten egyedülállóságáról, valamint saját egyedülállóságukról, és végül más népek fogságába kerülnek. Isten Hetednapi Adventista Egyháza ma arra hívatott el, hogy Istent mint teremtőjét imádja (Jel 14:6-7), amely rendkívüli üzenetet hordoz az utolsó időkben élő világ számára, amikor az evolúciós elmélet oly nagy befolyással bír. Csak akkor maradhatunk Isten különleges, páratlan üzenettel bíró népe, ha nem feledkezünk meg arról, hogy az egyedül egy igaz Isten a Teremtőnk, az evolúciós tan iránt tanúsított legkisebb engedékenység nélkül. Amikor a legtöbb keresztény azt hiszi, hogy Isten felhasználta az evolúciót a teremtésben, az adventistáknak egy különleges üzenetük van, mely szerint Isten az Alkotó, és az evolúció elmélete pusztán egy az ember által kitalált istenek közül, egy szövetségi kapcsolat nélküli, értéktelen bálvány.
Norman Gulley
Southern Adventist University
Fordította Liebhardt László

2012. szeptember 19., szerda

Mai szakasz: 5 Mózes 3


Sihonnak, Hesbon királyának legyőzése után Izrael legyőzte Ógot, Básán királyát. Óg egy óriás volt, akinek a vaságya 5 méter hosszú és 2.30 méter széles volt. Hatalmas volt. Ha összehasonlítjuk őket, a korábban élő óriások sokkal magasabbak voltak Góliátnál, akivel a gyermek Dávid sok évvel később megküzdött. De Isten azt mondta Izraelnek: „Ne féljetek tőlük, mert az Úr, a ti Istenetek, maga hadakozik ti érettetek!” (22. vers), és meg is semmisítette Ógot, az óriást. Nézzük például Saul királyt, aki „vállától felfelé magasabb vala az egész népnél” (1Sám 9:2), de nem mert megküzdeni Góliáttal. Dávid, a legényke szembeszállt az óriással: „Te karddal, dárdával és pajzzsal jössz ellenem, én pedig a Seregek Urának, Izráel seregei Istenének nevében megyek ellened, akit te gyalázattal illetél. A mai napon kezembe ad téged az Úr, és megöllek téged, és fejedet levágom rólad” (1Sám 17:45-46). Dávid nem a saját erejében bízott. Tudta, hogy nem mérheti magát az óriáshoz. Istenre figyelt, nem az óriásra. Hasonlóképpen, ha a te életedben is vannak óriások, például megrögzött szokások vagy szenvedélyek, amelyek rabságban tartanak téged, és lehetetlennek látod, hogy legyőzd; vagy a lesújtó anyagi nehézséggel kell szembenézned, csak bátorság! Isten megsegít. Kapaszkodj Jézusba a Biblia tanulmányozása és ima által, és Isten harcolni fog érted!

Mózes könyörgött Istenhez, hogy bemehessen az ígéret földjére, de Isten ezt mondta: „Nem, hanem menj fel a Piszga csúcsára, nézd meg az ígéret földjét, és ennyi.” Miért? Vajon Mózes nem volt hűséges Istenhez a negyven év alatt, amikor vezette a „kemény nyakú” népet? „Mózes pedig igen alázatos volt, a földön élő minden embernél alázatosabb” (4Móz 12:3). A népnek nem volt vize. Panaszkodtak Mózesnek, és megkérdezték tőle, hogy miért hozta ki őket Egyiptomból, hogy meghaljanak a sivatagban (4Móz 20:2-5). Mózes és Áron „arcra borultak” a szentsátor bejáratánál, és „ekkor megjelent nekik az Úr dicsősége. És az Úr így beszélt Mózeshez: ...szemük láttára parancsoljátok meg a sziklának, hogy adjon vizet” (4Móz 20:6-8). Mózes összehívta a népet a szikla elé és ezt mondta: „Hallgassatok ide, ti lázadók! Fakasszunk-e vizet nektek ebből a sziklából? Azzal fölemelte Mózes a kezét, és kétszer ráütött botjával a sziklára. Erre sok víz fakadt” (4Móz 20:10-11). Mi volt a rossz ebben? Mózes Izrael népének a panaszára válaszolt, nem Isten világos útmutatására. Nem engedelmeskedett Istennek, haragból cselekedett, és kijelentette, hogy ő és Áron vizet fognak fakasztani a sziklából, aztán kétszer megsújtotta a sziklát, ahelyett, hogy csak egyszer szólt volna. Önfejűen cselekedett, a dicsőséget magának tulajdonította, és rosszul mutatta be Istent előttük. Még több is van ebben a történetben, de mostanra legyen elég ennyi. Izrael volt az óriás, amellyel Mózes szembekerült. Ahelyett, hogy Jézusra tekintett volna, mint Dávid, inkább önmagában bízott és saját erejét megfeszítve küzdött. Isten még így is vizet fakasztott a kősziklából, és nem Mózes volt az, aki ezt megtette.

Minden napunkat kezdjük Istennel, soha ne feledkezzünk meg az Ő jelenlétéről és hozzánk intézett szavairól! Az Ő ereje által nézzünk szembe a nehézségekkel, elrejtve magunkat Őbenne. Noha Mózes nem képviselte Istent ebben az elhamarkodott tettében, Isten számításba vette az egész életét (Zsid 11:23-28), feltámasztotta őt, és felvitte a Mennybe (Júd 9). Később Mózes megjelent Jézusnak a megdicsőülés hegyén (Lk 9:28-36). Micsoda megbocsátó, igazságos és kegyelmes Istenünk van! Emlékezz arra, hogy amikor elesel, Isten ott van, hogy karjaiba vegyen! Életed egész folyamatát nézi, mint ahogyan Mózessel tette.

Norman Gulley
Southern Adventist University

2012. szeptember 18., kedd

Mai szakasz: 5 Mózes 2


Isten azt mondta Mózesnek, hogy az ígéret földje felé való vándorlásuk során most már ideje északnak fordulniuk. Először azon a területen vágtak át, amelyet Isten egykor Ézsaunak adott. Habár Ézsau és leszármazottai elhagyták Istent, Ő mégis betartotta ígéretét, és földterületet adott nekik. Ugyanezt tette Moábbal és Ammonnal, Lót leszármazottaival is. Ez reményt adott az izraelitáknak is arra nézve, hogy a nekik adott ígéretet is ugyanígy teljesíti az ÚR. Isten azt mondta az izraelitáknak, hogy Ézsau utódai „félnek tőletek” (5Móz 2:4b). A történelem ismételte önmagát. Amikor az izraeliták távoztak Egyiptomból, az ott lakókat megszállta a tőlük való félelem (Zsolt 105:38). Isten így szólt hozzájuk: „Ne tartsatok tőlük, mert ők félnek tőletek!” Micsoda bátorítás! 

Pénzen kellett élelmet és vizet vásárolniuk rokonaiktól, de Isten biztosította számukra az anyagiakat. Amikor távoztak Egyiptomból, „kérének az Egyiptombeliektől ezüst edényeket és arany edényeket, meg ruhákat” (2Móz 12:35). A pusztai vándorlás negyven éve alatt is végig velük volt Isten, és semmiben sem szűkölködtek (lásd: 5Móz 2:7b). Krisztus – aki ekkor még nem öltött emberi testet – maga kísérte őket jelenlétével (1Kor 10:4). Ő adott nekik mannát (2Móz 16), vizet (2Móz 17:1-6; Zsolt 78:15), ruhájuk és sarujuk nem kopott el (5Móz 29:5). Ezek az egyiptomiaktól kapott ruhák voltak (2Móz 12:35). Szem előtt kell tartanunk, hogy Isten sohasem változik (Mal 3:6) és „Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz” (Zsid 13:8). Krisztus megígérte, hogy soha nem hagy el, sem el nem távozik tőlünk (Zsid 13:5), hanem velünk lesz a világ végezetéig (Mt 28:20). A mennyei Kánaán felé tartó zarándokutunkon tehát ugyanígy visel gondot rólunk, mert így szól az ígéret: „Az én Istenem pedig be fogja tölteni minden szükségeteket az Ő gazdagsága szerint dicsőségesen a Krisztus Jézusban” (Fil 4:19). 

Az emeusok ugyanolyan óriások voltak termetüket és létszámukat tekintve, mint az anákok, de Isten kiűzte őket Lót leszármazottai elől, ami szégyent jelent Izrael többségére, azokra, akik negyven évvel korábban annyira rettegtek az anák óriásoktól. Ám ekkorra az a hitetlen nemzedék már kihalt, és egy új generáció állt az ígéret földjének határán. Ők hittel indultak előre, és teljesen megsemmisítették az emoresuokat és azok minden városát. Jogosan jelentették ki: „egy város sem volt, amivel amellyel ne bírtunk volna. Mindazokat az Úr, a mi Istenünk adta a mi kezünkbe” (5Móz 2:36b).

A végidei Izrael előtt nincsenek meghódítandó városok, de vannak ellenségeink, akik kikényszerítik majd a vasárnap-törvényt és a halálbüntetés elrendelését (Jel 13:15). Isten bennünket is dicsőségesen megszabadít majd (Dán 12:1). „Mindezek pedig példaképpen estek rajtuk; megírattak pedig a mi tanulságunkra, akikhez az időknek vége elérkezett” (1Kor 10:11). Krisztus így biztat bennünket: „… nézzetek fel és emeljétek fel a ti fejeteket, mert elközelget a ti  váltságtok” (Lk 21:28b). Isten soha nem veszített csatát szövetséges népe vezéreként, és soha nem is fog.

Norman Gulley
Southern Adventist University

2012. szeptember 17., hétfő

Mai szakasz: 5 Mózes 1


Elérkeztünk Mózes utolsó, ötödik könyvéhez. A gyűjteményt együttesen Pentateukhosnak nevezik. Mózes 5. könyve Mózes utolsó szavait tartalmazza, ahogyan visszatekint Isten Izraelhez kötődő kapcsolatának történetére. Ez a kapcsolat azt mutatja, hogy Isten nem változik (Mal 3:6), és „Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz” (Zsid 13:8). Izrael sem sokat változott, mert lázadó nép voltak, olyanok, akik Isten szeretetére engedetlenséggel válaszoltak.

Mikor az egyiptomi hadsereg utolérte őket a Vörös-tengernél, félelmükben ezt mondták „jobb volt volna szolgálnunk az Égyiptombelieknek, hogynem mint a pusztában halnunk meg” (2Móz 14:12). Mózes azt mondta: „Ne féljetek... az Úr hadakozik ti érettetek; ti pedig veszteg legyetek” (2Móz 14:13-14). Nagy volt az Isten szabadítása! Aztán Izrael elénekelte Mózes énekét: „Kicsoda az istenek közt olyan, mint te Uram?... Kegyelmeddel vezérled a te megváltott népedet” (2Móz 15:11,13). Milyen hamar megfeledkeztek erről! Elérkezett az ideje annak, hogy bemenjenek Kánaánba, arra a földre, amelyet Isten Izraelnek ígért még Ábrahám idejében. Ám a tíz ember, akik visszatértek a föld megkémleléséből, az óriásokra panaszkodtak, és azt állították, lehetetlen elfoglalni az országot. Izrael nekik hitt, az Istennek panaszkodott, és azt hitték, hogy az emoreusok eljönnek és elpusztítják őket, ha nem mennek vissza Egyiptomba (4Móz 14:1-4).

Józsué és Káleb azonban jó beszámolót hoztak: „az Úr velünk van: ne féljetek tőlük!” (4Móz 14:9). A nép eldöntötte, hogy megkövezi ezt a két embert (4Móz 14:10). Mózes megpróbálta megmagyarázni nekik, hogy ne féljenek, mert Isten meg fogja szabadítani őket úgy, ahogyan korábban is tette. Annyira lefoglalták őket az óriások, hogy az egyetlen megoldás számukra az maradt, hogy visszamenjenek a sivatagba. Tudatuk beszűkült, csak erre tudtak gondolni. Végül eldöntötték, hogy elmennek, és ők maguk harcolnak az emoreusokkal. Isten figyelmeztette őket, hogy nem megy velük, de ők csak elmentek, és vereségük önhittségük ostobaságát bizonyította. Mi vagyunk az új Izrael, és a Kánaánba való belépés ideje elérkezett. Közülünk is hányan vannak, akik félnek az utolsó napok óriási eseményeitől és el felejtik azt, hogy Isten harcol értünk! Ő azt akarja, hogy maradjunk csendben és ismerjük el, hogy Ő az Isten (Zsolt 46:10).

Norman Gulley
Southern Adventist University

2012. szeptember 16., vasárnap

Mai szakasz: 4 Mózes 36


Életünkben fontos szerepet kap az, hogy jó kérdéseket tegyünk fel. Egyébként azok a következtetések, amelyekre eljutunk, nem biztos, hogy valódi megoldásoknak bizonyulnak az adott kérdésben. Mi az igazi téma a 4 Mózes 27-ben feltett kérdések mögött? 4 Mózes 27-ben öt lánytestvér –
József leszármazottai – Mózes és a közösség elé járulnak, hogy a földbirtok öröklésének kérdéséről tárgyaljanak. Mi történik egy férfi földjével, amikor meghal és nem hagy férfi örököst; nem örökölhetik a lányok azt, ami jogosan a családé? Mózes Isten elé tárja a kérdést, aki úgy válaszol, hogy de igen. Az elv a földterület tulajdonjogának törzsön belüli megőrzése volt.

A 36. fejezetben azonban a kérdés egy kicsit bonyolultabbá válik. Nagy valószínűséggel az öt lány közül egy vagy kettő, akik a 27. fejezet döntésének eredményeként földtulajdonosokká váltak, arról a vágyukról kezdtek el beszélni, hogy férjhez mennének. Egyikük valószínűleg szemet vetett egy másik törzshöz tartozó legényre, ezért jönnek a szóban forgó üggyel Manassé törzsének vezetői Mózeshez. Ha a lányok, akik most földtulajdonosok úgy döntenek, hogy törzsön kívül mennek férjhez, a törzs földtulajdona csökkenhet-e?

Mózes újra Istenhez megy tanácsért. A válasz az, hogy a földbirtokos lányok bárkihez férjhez mehetnek, akihez csak akarnak, feltéve, hogy az a férfi saját törzséből való legyen. A választási szabadságnak mindig feltételei vannak, mint ahogy a tulajdonlásnak  is. Az ebben a fejezetben felmerülő kérdések a személyi jogok alapvető kérdésével foglalkoznak. Egy személy jogait meghatározhatja-e faj, bőrszín vagy nem? Milyen messzire terjeszkedhetnek a személyiségi jogok? A személyiségi jog korlátlan-e? A Mennyben sátán egyik vádja Isten ellen az volt, hogy Isten igazságtalanul járt el. Sátán korlátlan szabadságot akart, és úgy érezte, hogy Isten törvénye és szeretete korlátozza őt. A bűnösök mindig úgy érzik, hogy Isten magatartása és módszerei korlátozóak, mivel az önzés soha nem elégszik meg (lásd: Jézus élete 761-764. oldal - angol kiadás).

Isten utasítása 4 Mózes 27-ben úgy hangzott, hogy az asszonyoknak megvan a joguk a saját tulajdonukhoz – ami, ha az akkori kor kulturális összefüggéseire gondolunk, nagyon radikálisnak tűnhetett abban a férfiak uralta társadalomban. De Isten válasza 4 Mózes 36-ban korlátozza a személyi jogot a törzs jogának érdekében. A szabadságnak határai vannak, a tulajdonlásnak pedig feltételei. A örökkévalóságon át mindig lesznek korlátok és feltételek. Az ok-okozat törvénye nem fog hirtelen megszűnni Jézus második eljövetelekor.

Mi történne akkor, ha ezt a történetet egy gyülekezeti helyzetre alkalmaznánk? Még teológiai értelmezéseket is befolyásolhatnak a kultúra belső folyamatai és a helyi kulturális normák. A világ különböző részein a nőket (és fajokat is) más szinten kezelik, és abban a kultúrában nem szívesen látják őket vezetői szerepben. Az egyenlőtlenség világunkban sosem helyes, de egy bűn által megfertőzött világban sajnos jelen van. 4 Mózes 36-ban a megoldás Mózes számára az volt, hogy a birtokkal rendelkező nők maradjanak a törzsükben és házasodjanak törzsön belül, hogy az egyensúlyt ne borítsák fel. A kérdés számunkra ma ez lesz: egyházunknak nem kellene-e olyan rendet tartani, hogy ne boruljon fel a kulturális egyensúly a divíziók, uniók és egyházterületek között?

Fred Knopper
Adventist Media Center

2012. szeptember 15., szombat

Mai szakasz: 4 Mózes 35


Ahogy sok más fejezetben is, amelyeket áttekintettünk, Isten utasításai itt is az adott helyzetre közvetlenül vonatkoztak és részletesek voltak. Az Ígéret Földje felosztásra került, és minden egyes törzs kapott egy részt, kivéve Lévi törzsét. A Léviták voltak a papok, akik az egész nemzet szolgálatára rendeltettek. Éppen ezért Isten terve az volt, hogy a nép között éljenek. 48 várost jelöltek ki Lévi törzse számára, ezekből hat menedékváros volt.

„A menedékvárosok úgy voltak elosztva, hogy félnapi utazással az ország minden részéből elérhették. Az odavezető utakat állandóan karban kellett tartani, hogy a menekülő egy pillanatra se legyen akadályoztatva. Végig az úton jelzőtáblákat kellett felállítani, amelyekre világos és szembetűnő betűkkel írták fel e szót: ’Menedék’.” (Ellen G. White: Pátriárkák és Próféták. Budapest, 1993. Advent Kiadó. 479. oldal). Mi volt a célja a menedékvárosoknak? Tételezzük fel, hogy fát vágsz az erdőben a barátoddal, és a fejszéd lerepül a nyeléről pont a barátod fejére, és meghal. Ez az eset gyilkosságnak vagy gondatlanságból elkövetett emberölésnek minősülne (lásd 5Móz 19:5). Egy ilyen esetben meglehet, hogy a barátod rokonai bosszúból halálra keresnének, de te elfuthatsz egy menedékvárosba, hogy mentsd az életedet. Mindaddig, amíg ott vagy, biztonságban lehetsz.

Nem kell találgatnunk, hogy vajon Isten mit is tekintett gyilkosságnak. Ez a fejezet egészen pontosan meghatározza a különbséget a gyilkosság vagy gondatlanságból elkövetett emberölés között. A gyilkosságot gyűlöletből és haragból követik el. A gondatlanságból elkövetett emberölés egy emberi élet akaratlanul történő kioltását jelenti. A gyűlöletből és haragból elkövetett gyilkosságot mindig halállal büntették, legalább két tanúbizonyság esetében. A gyűlölet a bűn legrosszabb formája, amit az ördög szít, és amivel ő fertőzi meg az embert. Jézus szerint, aki gyűlöl és haragszik, az előbbiekkel összhangban, gyilkosságban bűnös. „Hallottátok, hogy megmondatott a régieknek: Ne ölj, mert aki öl, méltó az ítéletre. Én pedig azt mondom néktek, hogy mindaz, aki haragszik az ő atyjafiára ok nélkül, méltó az ítéletre: aki pedig azt mondja az õ atyjafiának: Ráka, méltó a főtörvényszékre: aki pedig ezt mondja: Bolond, méltó a gyehenna tüzére (Mt 5:21-22).

Amit itt alá kell húznunk, az nem annyira a gyilkosság és a gondatlanságból elkövetett emberölés közötti különbségtétel, hanem a szeretet küzdelme a gyűlölet ellen. Ha valakit a gyűlölet és a harag hajt, mi mást tehetne Isten érte, hogy megmentse? Mi mást tehetett volna Isten Luciferért, hogy megpróbálja visszanyerni? A gyilkosság elkövetése Isten kegyelmének és a Szentlélek kérlelésének elutasítását bizonyítja. Isten célja a halálbüntetés bevezetésével az volt, hogy gátat vessen a gyűlöletnek és a gyilkosságnak választott népe körében.

„A nemzet biztonsága és tisztasága megkívánta, hogy a gyilkosság bűnét szigorúan megbüntessék. Az emberi életet, amelyet egyedül Isten adhat, szentül meg kell őrizni. Isten régi népe számára kijelölt menedékvárosok a Krisztusban lévő menedék jelképei. Ugyanaz az irgalmas Megváltó, aki az ideiglenes menedékvárosokat elrendelte, saját vére kiontásával biztos menedéket szerzett az Isten törvényét megszegő számára, amelyben oltalmat kereshet a második halál elől. Semmi hatalom nem ragadhatja ki kezéből azt, aki hozzá járul bocsánatért.” (Ellen G. White: Pátriárkák és Próféták, 480. oldal).

Fred Knopper
Adventist Media Center
Fordította Liebhardt László

2012. szeptember 14., péntek

Mai szakasz: 4 Mózes 34


Ez a fejezet egy érdekes földrajz lecke. Lapozz Bibliád utolsó lapjaihoz, a térképekhez, vagy kölcsönözz ki egy bibliai atlaszt a könyvtárból, és kövesd a helyszíneket, miközben Mózes 4. könyve 34. fejezetét olvasod. Isten nemcsak az Ígéret Földjét adta választott népének, hanem pontos útmutatásokat is arra nézve, hogy a határvonalak hol húzódjanak. Mintha ezt mondta volna Isten: „Mózes, vedd a ceruzádat és nézd Kánaán térképét. Most pedig rajzold meg a következő vonalakat.”

Ha megnézzük a Mennyből alászálló új Jeruzsálem méreteit, ugyanezt találjuk. Isten egy gondos várostervező, nagyszerű mérnök. A város méretei precízek. Amikor Ábrahám vágyakozva tekintett az Ígéret Földje felé, nemcsak Kánaánt látta előre, hanem „várta azt a várost, amelynek szilárd alapja van, amelynek tervezője és alkotója az Isten” (Zsid 11:10 - új prot. ford.) Isten egy Ígéret Földjét, egy új Kánaánt tervez mindannyiunk számára, egy országot arany utcákkal és valóságos házakkal. Ott van a te otthonod is. Olvasd el a leírását Jelenések 21 és 22-ben. „Az én Atyámnak házában sok lakóhely van; ha pedig nem volna, megmondtam volna néktek. Elmegyek, hogy helyet készítsek nektek” Jn 14:2

Kánaán, az Ígéret Földje egy valóságos hely volt az Izraeliták számára. Számunkra pedig az új Föld, amelynek alkotója és építője maga Isten, egy kézzelfogható valóság. Az örök ígéret földje olyan valóság, amelyet gyakrabban kell elképzelnünk, amelyről sokkal többet kell olvasnunk és beszélgetnünk. Sokkal valószerűbbnek kell lennie számunkra, mivel Jelenések 22. fejezetében Jézus háromszor is megismétli, hogy hamar eljön.

„És ímé hamar eljövök; és az én jutalmam velem van, hogy megfizessek mindenkinek, a mint az ő cselekedete lesz” (Jel 22:12). „akik várjátok és siettetitek az Isten napjának eljövetelét, amikor majd az egek lángolva felbomlanak, és az elemek égve megolvadnak” (2Pt 3:12 - új prot. ford.) „Ha mindazok, akik Krisztus nevét vallják, gyümölcsöt teremnének dicsőségére, gyorsan befejeződne az evangélium magvetése az egész világon; az utolsó termés is hamar beérne, és Krisztus eljönne, hogy begyűjtse a drága gabonát” (Ellen G. White: Krisztus példázatai. Budapest, 1999, Advent Kiadó. 69.oldal).

Mit teszel azért, hogy siettesd az Úr eljövetelét? Kész vagy átlépni az Ígéret Földjének határát? Izgalomba hoz ez a lehetőség? Olvass erről többet a Tanácsok a gyülekezetnek című könyv 35-39. oldalain, ahol Ellen White első látomásának leírását találod (Budapest, 1993, Advent Kiadó). Ellen Whitenak honvágya volt ezen látomása után, egy olyan érzés, amelyet nekünk is gyakran át kellene élnünk.

Fred Knopper
Adventist Media Center

2012. szeptember 13., csütörtök

Mai szakasz: 4 Mózes 33


Isten utasítása választott népe számára az volt, hogy irtsanak ki MINDEN népet és MINDENFÉLE bálványimádást az Ígéret földjén. Nem azt mondta, hogy űzzetek ki néhány lakost, és romboljatok le néhány bálványt. Az utasításai pontosak és egyértelműek voltak. Szabaduljatok meg mindentől!

Isten utasításának figyelmen kívül hagyása eljövendő bajt okoz. Jó előre megmondta ezt nekik. „De ha nem űzitek ki onnan az ország lakosait és megengeditek, hogy néhányan veletek éljenek, akkor folyton bajt okoznak majd nektek, és elfordítják a szíveteket tőlem. Olyan irritálóak lesznek számotokra, mint egy tüske a szemetekben és tövis az oldalatokban” (lásd: 4Móz 33:55).

Isten soha nem elégszik meg egy félig átadott szívvel és laodíceai hozzáállással. A bűn iránti toleranciája egyenlő a nullával. A bűn vagy bűn, vagy nem az, nincs köztes állapot. Vagy azt választjuk, hogy cselekedjük a bűnt, vagy azt, hogy nem. „Nem lehetünk félig az Úréi és félig a világéi. Nem vagyunk Isten gyermekei, ha nem vagyunk 100 százalékig azok.” Végül, mikor Isten eltörli a bűnt, ugyanezzel a hozzáállással teszi majd, amit itt 4Móz 33-ban kifejez. A megtisztítás folyamata teljes lesz, a legkisebb nyoma sem maradhat a bűnnek. „A bűnnel szemben, bárhol van is, ’a mi Istenünk megemésztő tűz’ (Zsid12:29). Mindazokban, akik alávetik magukat hatalmának, Isten Lelke megemészti a bűnt. De ha az ember ragaszkodik a bűnhöz, azonosul is vele. Azután pedig Isten dicsősége, amely elpusztítja a bűnt, el kell, hogy pusztítsa a bűnöst is” (Ellen White: Jézus élete. Budapest, 1989. Advent Kiadó. 79. oldal). Ezek a szavak ugyanazt fejezik ki számunkra, amit Isten kifejezett választott népe számára Mózes 4. könyve 33. fejezetében. A fejezet szavait nem lehet félreérteni vagy félremagyarázni. Ugyanakkor akárhányszor Isten utasítást ad, mindig van választási lehetőség. Vajon akik hallják az utasítást, Isten útját választják, vagy a saját fejük után mennek? „ A bűn, bármilyen kicsinek is látszik, ha tápláljuk, az örök veszteség veszélyét rejti magában. Amit nem győzünk le, az minket győz le, és a rombolásunkra szolgál.”

Ahogy Izrael fiai átkeltek a Jordánon, és elkezdték megtisztítani a földet, nem követték Isten kifejezett utasításait. Megtettek valamennyit, de nem MINDENT. „magasztos küldetésükkel mit sem törődve a kényelem útját és saját vágyuk kielégítését választották, és elszalasztották a föld elfoglalására adott alkalmat. Sok nemzedéket kínzott a bálványimádó népek maradéka, mely a prófétai jövendölés szerint ’szálka’ volt a szemükben és ’tövis’ az oldalukban”(Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó. 508. oldal).
Fred Knopper
Adventist Media Center
Fordította Kóczián Ágnes

2012. szeptember 12., szerda

Mai szakasz: 4 Mózes 32


Amikor Rúben és Gád törzse megkérdezte Mózest arról, hogy a Jordán keleti oldalán maradnának, és ott telepednének le, ő azt gondolta, hogy nem is akarnak tovább harcolni, és rögtön nekiktámadt, mondván: Ti itt akartok maradni, amikor testvéreitek harcba vonulnak?! Miért akarjátok elvenni Izráel fiainak a bátorságát attól, hogy átkeljenek arra a földre, amelyet az ÚR adott nekik?” (6-7. vers)

A két törzs becsületére legyen mondva, hogy ez a feltételezés nem bizonyult igaznak a valódi szándékukkal kapcsolatban. A válaszukból (a 16. verstől kezdődően) az derül ki, hogy hajlandóak voltak harcolni a többi törzzsel együtt, hogy elfoglalják az Ígéret Földjének egészét, de még mielőtt szólhatnának saját védelmükre, Mózes felidézi számukra az előző generáció lázadását, és hozzáteszi, hogy ő Rúben és Gád kérése mögött ugyanezt a lelkületet látja, őket pedig „vétkes emberek fajzatának” nevezi (14. vers). Mózes ezután azt a következtetést is levonja, hogy ez a hozzáállás akár újabb 40 évnyi pusztai vándorlást is eredményezhet. Reakciójából tisztán látható, hogy Mózes kimerült – talán egy kicsit kedveszegett is – a nép, Mózes negyedik könyvének egészében megfigyelhető, állandó lázongó hozzáállása miatt. Ő töltötte be számukra az apaképet, és valószínűleg úgy is tekintett erre a nemzetre, mint önfejű és dacos gyermekekre, de ebben a pillanatban Mózes túl hamar vont le következtetéseket – ez emberi természetünkhöz tartozik.

Ugye milyen gyakran feltételezzük a legjobb helyett a legrosszabbat valakiben és a szándékaiban? Pál apostol arra figyelmeztet bennünket, hogy a szeretethez hozzátartozik az is, hogy valakiről a legjobbat feltételezzük, és nem a legorsszabbat, valamint, hogy nem rójuk fel neki a hibáit. A szeretet „nem vezet feljegyzést a gonoszságokról, a szeretet a legjobbat feltételezi” (1Kor 13:5 ‑ Clear Word Biblia)

Amikor legközelebb valaki megjegyzést, kérdést vagy kérést intéz feléd, emlékezz erre a mózesi történetre és arra, hogy a válaszod elkedvetlenítheti vagy felvidíthatja a másikat. Phillip Keller a Feszültség megszelídítése című könyvében azt írja: „Komoly dolog rájönni arra, hogy mások boldogságát tartjuk a kezünkben. Mit tettem ma? Miket mondtam ma? Miket írtam? Hol voltam? Mit adott hozzá a hozzáállásom az elmúlt huszonnégy órában mások boldogságához?”

Talán fel sem fogjuk a saját befolyásunk hatalmát. „Minden embert a reá jellemző légkör vesz körül. Ezt a légkört megtöltheti a hit és a bátorság éltető ereje, és balzsamossá teheti a szeretet jó illata. De lehet terhes és fagyos is az elégedetlenség és önzés mélabújától, és mérgezett valamilyen halálos bűn szennyétől. A bennünket körülvevő légkör – tudatosan vagy öntudatlanul – kihat minden emberre, akivel érintkezünk” (Krisztus Példázatai. Budapest, 1999, Advent Kiadó. 234. oldal). Isten segítsen minket, hogy az életünk folyamatosan be tudja mutatni az Ő átformáló kegyelmét, hogy a másokra gyakorolt befolyásunk és a másoknak adott válaszunk a szeretet jó illatával lehessen tele!  

Fred Knopper
Adventist Media Center
Fordította Kóczián Károly

2012. szeptember 11., kedd

Mai szakasz: 4 Mózes 31


A midiániták Ábrahám leszármazottai voltak, akik megvásárolták Józsefet a testvéreitől és eladták az egyiptomiaknak (lásd: 1Móz 37:28). Mózes felesége Cippóra midiánita volt (lásd: 2Móz 2:21 és 3:1). Bizonyára emlékeznek arra, hogy egy néhány fejezettel korábban Bálám utasítására midiánita asszonyokat küldtek az izraeliek táborába, hogy bűnre csábítsák Isten népét. Egy midiánita nő volt az, akit kihívóan a táborba hozott Zimri, aminek az lett a következménye, hogy Fineás, Áron unokája dárdájával hirtelen mindkettejükkel végezett – amely tett után azonnal megszűnt a csapás (lásd: 4Móz 25).    

Elérkezett az isteni közbelépés ideje. „Isten ítéletet mondott Izrael felett, mert engedett a midiániták csábításának, de a csábítók sem menekülhettek meg az isteni igazság haragjától... a bűnre vezető midiánitáknak, mint veszedelmesebb ellenségnek, azonnal érezniük kellett Isten ítéletét” (Pátriárkák és Próféták 426. oldal). Isten utasítására Mózes megparancsolta az izraeli hadseregnek, hogy semmisítsék meg Midiánt. A harcban megölték Midián öt királyát és megsemmisítették a midiáni hadsereget, felgyújtva minden városukat és táboraikat. Bálám is az áldozatok között volt. Mózes döbbenten vette észre, hogy mit nem hajtottak végre. Minden midiánita katonát megöltek, de a nőket és a gyermekeket megkímélték.

Vajon miért próbálnak meg az emberek túljárni Isten eszén? Vajon mi is vétkesek vagyunk hasonló dolgokban ma? Követjük-e Isten utasításait, vagy Izrael hadvezéreihez hasonlóan olyan döntéseket hozunk, amelyekről azt gondoljuk, hogy jobbak annál, amit Isten parancsolt? Mózesnek meg kellett parancsolnia, hogy a fiatal férfiakat és az asszonyokat, akik nem voltak szüzek, megöljék (az erkölcstelenségnek megvan az a tulajdonsága, hogy megkörnyékezi azokat, akik elkötelezték magukat Isten követésére, és pontosan ezek a nők voltak azok, akik beszivárogtak a táborba, hogy Izraelt bűnbe vigyék). Ez a történet emlékeztet bennünket Saul királyra, akit Sámuel arra utasított, hogy teljesen semmisítse meg az amálekitákat, de úgy jött vissza a harcból, hogy nem teljesítette Isten pontos útmutatását (lásd: 1Sám 15). Vajon Saul nem ismerte Mózes negyedik könyvének ezt a történetét? Hogyan érzett Isten, amikor el kellett veszítenie azokat, akik ismételten elutasították szavát? Vajon boldog-e akkor, amikor ki kell irtania a bűnösöket a föld színéről? Vagy könnyet ejt azokért, akik visszautasítják az ingyen felkínált örök életet? Vajon Isten arra vár, hogy megbüntesse a megátalkodott bűnösöket? Vagy ezt mondja: „Hogyan adnálak oda, … hogyan szolgáltatnálak ki…? … Megindult a szívem, egészen elfogott a szánalom.” (lásd: Hóseás 11:8).

Fred Knopper
Adventist Media Center