2015. február 28., szombat

Mai szakasz: Római levél 2

Miután Pál az első fejezetben bemutatja az evangélium erejét, amely minden hívő számára elérhető, leírja a gonoszok teljes romlottságát. Bennünket, akik ismerjük Istent, megkísérthet a következő gondolat: „Köszönöm Istenem, hogy nem vagyok olyan, mint azok a gonosz pogányok.”

A második fejezetben azonban Pál leírja azok bűnösségét, akik ismerik Istent. Az első versben bemutatja azt, hogy nincs mentségünk arra, hogy mások gonoszságát megítéljük, mert mi is ugyanolyan bűnösök vagyunk, mint ők. A harmadik versben azt állítja, hogy éppen úgy, ahogy a gonoszok meg lesznek ítélve, azok, akik ismerik az igazságot, de elkövetik ugyanazokat a bűnöket, nem szabadulnak meg az ítélet alól.

A 4. vers arra emlékeztet, hogy Isten jósága az, amely bennünket megtérésre indít, és egyértelmű az, hogy mindnyájunknak válaszolnunk kell erre a jóságra. Mire a 10. és 11. versekhez érkezünk, láthatjuk, hogy Isten nem hagyja figyelmen kívül egyetlen társadalmi osztály bűneit sem. Lehetsz zsidó vagy görög, keresztény vagy nem keresztény, nem az ment meg az ítéletben, hogy mit állítasz magadról.

Pál továbbmegy, és a 17-24. versekben bebizonyítja, hogy Isten neve megszégyenül a pogányok között azon hívők által, akik a törvényt prédikálják és tanítják, miközben megszegik azt. Gyakran nem vesszük észre, hogy hitvalló keresztényekként figyelmen kívül hagyjuk Isten törvényét, ami oda vezet, hogy szégyent hozunk Isten nevére a hitetlenek között.

Ebben a fejezetben az apostol bemutatja, hogy úgy a hitvalló keresztényeknek, mind a gonoszoknak szükségünk van az evangélium átformáló erejére. Legyen az illető hajléktalan drogos, aki egy város utcáin él, vagy a Hetednapi Adventista Egyház egyik felszentelt lelkésze, mindnyájan vétkeztünk, és híjával vagyunk Isten dicsőségének, és szükségünk van Jézus Krisztus átformáló erejére, úgy ahogy azt az evangéliumokban találjuk.

Pál azzal fejezi be a fejezetet, hogy elmondja nekünk: Isten igazsága nem csupán egy külső jogi eljárás, hanem egy belső megtérés, a szív körülmetélése. Ezt jelenti igaz hívőnek, az Ábrahám magvából való lelki izraelitának lenni. Ez teljesen világossá válik a 4. fejezetben.

Norman McNulty, M.D.
neurológus, Lawrenceburg, TN, USA


2015. február 27., péntek

Mai szakasz: Római levél 1

A Római levél Jézus Krisztus evangéliumának erőteljes bemutatója. Ellen White betekintést nyújt abba, hogy Pál levele a rómaiakhoz mekkora világosságot ad nekünk: „Tisztán, egyértelműen és hatalommal mutatja be a Jézus Krisztusban való hit általi megigazulás tanítását... A hit általi megigazulás nagy igazsága, ahogy ez a levél bemutatja, világítótoronyként állta a századok próbáját, hogy a bűnbánó embereket az élet útjára vezesse... Bűnterhelt emberek ezreit vezette a megbocsátás és békesség forrásához. Minden kereszténynek megvan az oka arra, hogy hálát adjon a római gyülekezetnek címzett levélért” (Sketches from the Life of Paul, 187-188. oldal).   

Az első versekben Pál egy rövid bemutatást ad arról, hogy mit fog megosztani az első nyolc fejezetben. Ő egy Istentől elvívott apostol, hogy hirdesse azt az evangéliumot, amelyet már Izraelnek is hirdettek az ószövetségi iratokban. Ez a jó hír (evangélium) Jézus Krisztusról szól, aki a 3. vers szerint „Dávid magvából lett test szerint.” Így Jézus emberként érkezett, ami alkalmassá tette Őt arra, hogy bűnért való áldozatként meghaljon azért, hogy mi kegyelmet kapjunk. Ezen túl, az Ő élete lehetővé teszi számunkra azt, hogy megszabaduljunk bűneinkből, ha elfogadjuk Őt Megváltónknak. Ez tényleg jó hír!

A 16. és 17. versekben Pál elmagyarázza az evangélium hatalmát. Az erő szó görög megfelelője a dünamis, ami azonos a dinamittal. Az evangélium hatalommal teljes, mivel Isten igazsága nyilvánul meg azok életében, akik hisznek, és ez végső soron bizonyítéka a hit általi megigazulásnak. Figyeljük meg azt, ahogyan Ellen White összekapcsolja a hit általi megigazulást a világnak szóló utolsó üzenettel. Ezt mondja: „Néhányan írtak nekem, és azt kérdezték, hogy a hit általi megigazulás üzenete a harmadik angyal üzenete-e, és én erre azt válaszoltam, hogy teljességgel a harmadik angyal üzenete. A próféta kijelenti: »Ezek után láttam, hogy egy másik angyal leszállt a mennyből: nagy hatalma volt, és dicsősége beragyogta a földet« [Jel 18:1] (Review and Herald, 1890. április 1.).

Más szavakkal: azok, akik megtapasztalják a hit általi megigazulást, Isten igazságát fogják tükrözni, és felhatalmazást kapnak arra, hogy a „hangos kiáltás” üzenetét közvetítsék a világnak. Ez egy olyan hatalom, amit nem kell szégyellni. Miután Pál rámutat arra, hogy Isten ellene van minden istentelenségnek, bemutatja, hogy miért van szükség az evangéliumra, azonosítja a gonoszságát azoknak, akik nincs részük Istenben (18-32. vers). A következő fejezetben azok bűnösségét hangsúlyozza, akik azt vallják, hogy ismerik Istent.

Norman McNulty, M.D.
neurológus, Lawrenceburg, TN, USA


2015. február 26., csütörtök

Mai szakasz: Apostolok cselekedetei 28

Pál és utastársai a tél elmúlásáig, három hónapon át állomásoztak Málta szigetén. Ez idő alatt Lukács három csodát jegyez fel, amelyek Pál által történtek: lerázott magáról egy mérges kígyót, meggyógyította a sziget legbefolyásosabb emberének édesapját, és más betegeket is meggyógyított (1-9. vers). Pál Szentlélekkel teljes ember volt. Vajon mi mehetett végbe az orvos Lukács elméjében, amikor látta, hogy mennyi ember meggyógyul Pál szolgálata által? Végül felszálltak egy másik hajóra, amely ott állomásozott, és elhajóztak Puteoliba, abba a kikötőbe, amely közel volt Rómához. A százados, akit mélyen megérintett Istennek ez az embere, megengedte Pálnak és barátainak, hogy egy héten keresztül látogassák az ottani keresztényeket. A hír eljuthatott egészen Rómáig, mert amikor az apostol és társai Rómához közeledtek, a keresztények eléjük jöttek „Appiusz fórumáig és Tres Tabernaeig”, hogy fogadják őket (15. vers). Ez kb. 40-50 km-re van Rómától.  

Ellen White beszámol a találkozásról. Amint Pál, Lukács és Arisztarkhosz katonák kíséretében Rómához közelednek, „hirtelen… örömkiáltás hangzik fel. A járókelők közül egy férfi ugrik elő, a fogoly nyakába borul és örömkönnyek között öleli át, mintha hosszú távollét után atyját üdvözölné. És ez a jelenet újból és újból megismétlődik, mert igen sokan, szerető várakozástól megélesedett tekintettel, felismerik a megkötözött fogolyban azt a férfit, aki Korinthusban, Filippiben és Efézusban az Élet Igéjét hirdette nekik. Mialatt a melegszívű tanítványok vágyakozva gyülekeznek lelki atyjuk köré, az egész menetet megakasztják útjában. Igaz, hogy a katonák a késleltetés miatt türelmetlenek, de még sincs szívük, hogy ezt a boldog találkozást megszakítsák, mert hiszen ők is megtanulták, hogy foglyukat tiszteljék és nagyra becsüljék. A tanítványok azon az elgyötört, szenvedésektől elcsigázott arcon Krisztus képmásának visszfényét látják. Biztosítják Pált, hogy nem felejtették el, hogy mindvégig szeretni fogják, örök hálára kötelezettek iránta azért a boldog reménységért, mely életüket áthatja, és Istennel megbékéltette őket" (Az apostolok története. Budapest, 1995, Advent Kiadó. 294-295. oldal).

Micsoda fogadtatás! A város, amelyet oly régóta szeretett volna megnyerni Krisztusnak, olyan jeleket mutat, hogy Isten előtte járt, hogy sikeressé tegye őt még a láncokban is. Így az Apostolok cselekedetei azzal ér véget, hogy beszámol arról, hogy Pál saját bérelt szállásán marad két évig (30. vers), viszonylagos szabadságban. Ez alatt az idő alatt egy katonához láncolva „hirdette az Isten országát, és tanított az Úr Jézus Krisztusról, teljes bátorsággal, minden akadályoztatás nélkül” (31. vers). Innen küldött munkatársakat, hogy erősítsék a gyülekezeteket és újakat alapítsanak. Az Úr munkáját nem lehet megállítani, és nem is fog megállni. A világ hallani fogja az Úr Jézusról szóló jó hírt. A kérdés az, hogy te része leszel-e ennek a nagyszerű munkának? Bárcsak felhasználna Isten mindannyiunkat az Ő dicsőségére!

Ron E. M. Clouzet
az Ézsak-amerikai Divízió Evangelizációs Intézetének igazgatója
az Andrews egyetem teológia és missziológia professzora


2015. február 25., szerda

Mai szakasz: Apostolok cselekedetei 27

Talán csodálkozunk azon, hogy a szerző miért ír olyan részletességgel erről a hajóútról és a hajótörésről, ami valószínűleg nem annyira lényeges, mint Pál életének egyéb történetei. Lukácsnak 44 versre volt szüksége a történet megírásához, ami lenyűgöző ugyan, de csak 28 verset szán az Ikóniumban, Lisztrában és Derbében történt szolgálatára, és a 18 hónapos korinthusi szolgálatára csak 17 verset. Ellen White utalást tesz a részletes leírás okára, ami nem más, mint hogy tudósítson arról, hogy a hajó személyzete és a foglyok megtapasztalták Isten hatalmát Pál apostolon keresztül, és hogy a pogányok is hallhattak Jézus nevéről (Early Writings, 207. oldal). Pál nem úgy jutott el Rómába, ahogyan először elgondolta, de Isten Pállal volt egész oda vezető úton, és ezt megmutatta a hitetleneknek is. Lukács, a szeretett orvos elkísérte Istennek emberét, mivel Pál egészségi állapota elkezdett romlani. Arisztarkhosz esetében a tudósok azt mondják, hogy az egyetlen módja annak, hogy elkísérhesse Pált római útján az volt, hogy önkéntesen Pál szolgája lett. Amikor már Rómában volt, úgy utalt macedón szolgájára, mint fogolytársára (Kol 4:10).  

Pál négy alkalommal avatkozott közbe a hajóút alatt. Az első akkor volt, amikor Szépkikötőben, Kréta szigetén kikötöttek. Nem javasolta a továbbutazást Róma felé a téli időjárás miatt, amely elkezdődött. A gond az volt, hogy a kikötő nem volt alkalmas a téli tartózkodásra. Mivel foglyokat is szállítottak, a százados parancsolt a hajón, rangban fölötte állt a kapitánynak és a hajó tulajdonosának, ezért úgy döntött, hogy tovább mennek. Ez azonban rossz döntésnek bizonyult. A szél szembe fújt, és a hajótörés veszélye annyira valós volt, hogy köteleket húztak a hajó körül, amelyekkel körülkötötték, hogy szét ne essen (17. vers). A dolgok rosszra fordultak, és mindenki elvesztette a reményt. Ezután következett Pál második beavatkozása. Elmondta mindenkinek, hogy egy angyal arról biztosította, hogy eljutnak Rómába, és senki sem fogja életét veszíteni (21-24. vers). Ez valódi bátorítás volt a személyzetnek és a katonáknak egyaránt. Ez azt is bizonyította, hogy Pál imádkozott a hajón levők életéért.   

Két hét múlva azonban úgy tűnt, hogy utazásuk tragikus véget ér. A hajó legénysége megpróbálta elhagyni a hajót. Ekkor Pál újra beavatkozott. Elmondta a századosnak, hogy a legénységet a fedélzeten kell tartani. Aztán azt mondta mindenkinek, hogy egyenek, hogy visszanyerjék erejüket. Az aggodalom vagy tengeri betegség miatt két hete senki sem evett. Miután ettek, erőt nyertek ahhoz, hogy a hajó terhének egy részét a tengerbe dobják, így könnyítve a hajón.

Pál negyedik beavatkozása szavak nélküli volt. Amikor a hajó partnak csapódott Málta szigetén és töredezni kezdett, a katonák készen álltak arra, hogy a foglyokat megöljék, hogy senki el ne meneküljön, mivel az életükkel kellett volna fizetniük értük. A százados azonban eldöntötte, hogy megmenti Pált, és így az összes fogoly megmenekült. Egy igazán istenfélő ember olyan, mint az élet a halálból a környezetében élők számára.

Ron E. M. Clouzet
az Ézsak-amerikai Divízió Evangelizációs Intézetének igazgatója
az Andrews egyetem teológia és missziológia professzora


2015. február 24., kedd

Mai szakasz: Apostolok cselekedetei 26

Pál soha sem tudott volna megszervezni egy ilyen találkozót a kormányzóval és a királlyal, hogy elmondja nekik az evangéliumot, de Isten mindent meg tud szervezni. Agrippa király mindent tudott, ami a zsidósággal kapcsolatos, ezért Pál nyíltan és egyenesen tudott volna beszélni azokról a jogi dolgokról, amelyek a feltételezések szerint bíróság elé juttatták őt, de inkább a megtérési történetét mondta el, kezdve azzal, hogy a Szanhedrin tagjaként azt a megbízást kapta, hogy kutassa fel és pusztítsa el a keresztényeket, egészen addig, hogy Krisztus apostola lett azzal a megbízatással, hogy keresse meg és találja meg mindazt, ami elveszett. Szeretett volna hatást gyakorolni a királyra és a többi jelenlevőre azzal a gyökeres változással, amelyet az egykori önigazult ember megtapasztalt, aki tele volt gyűlölettel mások iránt, egészen addig, míg szeme meg nem nyílt, és meg nem látta Isten szeretetének végtelen óceánját. A jelenlevők tudtak Jézusról és követőiről, de még sohasem hallották azt a történetet, amely mindent megváltoztatott egy ember számára, aki most hozzájuk beszél, és megragadja figyelmüket. Világosság, amely fényesebb a napnál? Egy hang, amely nevén szólította? Egy megbízatás számára a pogányok között, „hogy a sötétségből a világosságra, és a Sátán hatalmából az Istenhez térjenek; hogy... megkapják bűneik bocsánatát, és örökséget nyerjenek azok között, akik megszenteltettek”(18. vers) Jézus Krisztusban? Micsoda történet!  

Ezek után Pál megjegyezte: „nem voltam engedetlen a mennyei látomás iránt” (19. vers). Azonnal elkezdte hirdetni Jézust mindenütt, amerre járt. Ezért akarták a zsidók a halálát. Mindezt azért tette, hogy beteljenek, amiket „Mózes és a próféták megjövendöltek” (22. vers), hogy „a Krisztusnak szenvednie kell, és mint aki elsőnek támad fel a halottak közül, világosságot fog hirdetni a népnek és a pogányoknak” (23. vers). Más szavakkal: ezt nem Pál találta ki. Ez Isten terve volt évszázadokkal korábban azért, hogy az emberek megtérjenek és Istenhez forduljanak (20. vers). Pál egyre erőteljesebb üzenete közepette Festus félbeszakította őt, talán azért, mert egy kicsit zavarhatta ennek a rabnak az erőteljes hatása, amely mindenki figyelmét lebilincselte. Pál udvariasan azt mondta a kormányzónak, hogy amit mond, az igaz és józan beszéd (25. vers). Aztán a királyhoz fordult és egy utolsó felhívást intézett: „Hiszel-e Agrippa király a prófétáknak? Tudom, hogy hiszel” (27. vers). Amikor a király azt mondta, hogy Pál majdnem megtérítette őt a Jézusban való hitre, az apostol őszinte szívvel kifejezte vágyát mindenki irányában, akik őt hallgatták, hogy legyenek szabadok, és leljenek örömet Krisztusban, hozzá hasonlóan, kivéve a láncokat. 

Agrippa király az utolsó volt a Heródes dinasztiában. Ezek után egy zsidó királynak sem volt ilyen nagyszerű lehetősége a megtérésre, mint neki.

Jézus ezt mondta egyszer: „helytartók és királyok elé hurcolnak énmiattam, tanúbizonyságul nekik és a pogányoknak. Amikor azonban átadnak titeket, ne aggódjatok amiatt, hogy miképpen vagy mit mondjatok, mert megadatik nektek abban az órában, hogy mit mondjatok. Mert nem ti vagytok, akik beszéltek, hanem Atyátok Lelke szól általatok” (Mt 10:18-20). Ez történt meg ezen a napon.

Ron E. M. Clouzet
az Ézsak-amerikai Divízió Evangelizációs Intézetének igazgatója
az Andrews egyetem teológia és missziológia professzora


2015. február 23., hétfő

Mai szakasz: Apostolok cselekedetei 25

Ez a fejezet felkészít bennünket a következőre, amikor Pál az új kormányzó, Festus előtt beszél. Már érkezésének első hetében foglalkozott Pál ügyével. Pált két évig őrizetben tartották. Miután Festus rájött arra, hogy valami nincs rendben a zsidók azon követelésével, hogy Pált Jeruzsálemben vezessék törvényszék elé, közölte velük, hogy Pál Cézáreában marad, és ha pereskedni akarnak vele, oda menjenek. 

A vádak hamisak voltak. Festus átlátott a zsidók szándékén és a Pál iránti vehemens gyűlöletükön. Egy kompromisszumot azért kipróbált: Megkérdezte Pált, hogy kész-e a Szanhedrin előtt bíróság elé állni. Pál tudta, hogy ez halálos ítélettel végződne – tudta, hogy összeesküdtek ellene, még mielőtt Jeruzsálembe érkezett volna.  

Ezért római állampolgárként a császárra apellált. Ha egy római állampolgár úgy vélte, hogy nem szolgáltatnak neki igazságot a tartományi bíróságok, a császárra apellálhatott, hogy személyesen hallgassa meg ügyét. Festus elfogadta Pál döntését. Ez nagyon feldühítette Pál ellenségeit. Képtelenek voltak felfogni, hogy miért nem tudták megöletni ezt az embert. Kudarcot vallottak Jeruzsálemben, és kudarcot vallottak az előző kormányzó előtt is. És most újra kudarcot vallottak. Nyilvánvaló, hogy Istennek még volt terve Pállal.

Amikor II. Agrippa Galilea és Pérea királya eljött tiszteletét tenni az új kormányzó előtt, Festus beszélt neki Pál ügyéről. Pál Rómába való elküldése nem volt egyszerű: egy megvádolt római állampolgárt egy levél kíséretében kellett elküldeni, amelyben világosan megfogalmazták az ellene felhozott vádakat, de Festus tejesen bizonytalan volt abban, hogy tulajdonképpen mivel is vádolják Pált. Agrippa szerette volna maga is meghallgatni azt a Pált, aki híressé vált a Krisztus nevében végrehajtott tetteiért, amelyekkel erős gyűlöletet váltott ki zsidó ellenségeiben.  

Nézzük a kontrasztot! Belép a király bíborba öltözve és felesége Bereniké minden királyi pompájában és kíséretében. Aztán belép Festus skarlát színű kormányzói ruhájában, mögötte a városi méltóságok kísérete csillogó réz díszítéseikkel. Végül belép Pál, Krisztus szerény követője láncokba verve. Minden figyelem erre az utolsó emberre összpontosult.

Ron E. M. Clouzet
az Ézsak-amerikai Divízió Evangelizációs Intézetének igazgatója
az Andrews Egyetem teológia és missziológia professzora

  

2015. február 22., vasárnap

Mai szakasz: Apostolok cselekedetei 24

Amikor a parancsnoknak, Klaudiusz Liziásznak tudomására jutott, hogy negyven zsidó kitervelte Pál megölését, intézkedéseket tett, hogy megvédje a foglyát, aki római polgár volt. Elküldte őt Félix kormányzóhoz Cézáreába. Félix felszabadított rabszolgából lett kormányzó a bátyja segítségével, aki Néró császár kedvence volt. Félix a gátlástalan viselkedéséről és kegyetlenségéről volt ismert. Mégis úgy döntött, meghallgatja Pál ügyét, és magához hívatta vádlóit Jeruzsálemből. A két beszéd ebben a fejezetben teljesen ellentmond egymásnak. Tertullusz, a ravasz ügyvéd egyik hazugságot mondta a másik után, – néhány merész, kissé tarkított – hízelgéssel fordult a kormányzóhoz. Pál saját védelmében a teljes igazságot mondta el az ügyben. Félix is átlátott Tertullusz hazugságain, és úgy ítélt, a zsidók nem derítettek mindenre fényt a vizsgálatban. Felfüggesztette az eljárást, és azt mondta, hogy az üggyel kapcsolatban személyes jelentést vár Klaudiusz Liziásztól, a parancsnoktól. Így a zsidók kénytelenek voltak távozni.

Félix, egy régi cselszövő és önmeghazudtoló személy volt, mégis érdekesnek találta Pált. Felesége Druszilla zsidó származású volt, Heródes Agrippa lánya. Úgy döntött, magánkihallgatáson beszél Pállal. Félix jól ismerte a zsidók tanítását és életmódját, de érdekesnek találta a „Krisztus Jézusba vetett hitet” (24. vers). Pál boldogan beszélt a fenséges párnak az Atya igazságáról, a helyes viselkedésről és az emberek Isten előtti végső ítéletéről. Félix közismert volt könyörtelen gonoszságáról, és csak kevesen mertek volna szembeszállni a római helytartóval az igazság nevében. Pál azonban nem félt az emberektől, és látta a lehetőséget arra, hogy Félixet az Úr felé vezesse. „Megmutatta [Félixnek], hogy ez az élet az ember előkészületének ideje az örök életnek”. Aztán Pál rámutatott „a nagy bűnáldozatra” és a tényre, hogy Krisztus miként tett eleget a törvénynek (Az apostolok története. Budapest, 2001, Advent Kiadó. 279. oldal).

Félixet meggyőzte Pál érvelése, de Druszillát nem. Ő félt az isteni ítélettől (25. vers). Pált folyamatos őrizetben tartotta, és a következő két évbe többször is beszélgetett vele ezekről a kérdésekről, ám sosem adta át magát Istennek. Végül Róma felelősségre vonta Félixet, amiért több ezer zsidót megölt, és megengedte a gazdagok fosztogatását; végül eltávolították a posztjáról. Pált továbbra is börtönben tartotta, így próbált néhány zsidónak kedveskedni, de többé már nem hallott intést, hogy tartson bűnbánatot. Milyen tragikus véget érnek azok, akik folyton csak halogatják a bűnbánatot!

Ron E. M. Clouzet
az Ézsak-Amerikai Divízió Evangélizációs Intézetének igazgatója
az Andrews egyetem teológia és missziológia professzora
Fordította: Baksa Viktória


2015. február 21., szombat

Mai szakasz: Apostolok cselekedetei 23

Láthatjuk, hogy Pál apostol három hibát követett el a Szanhedrin előtt állva. Hibákat, melyeket később megbánt. Az első hiba az volt, hogy „atyámfiai”- nak nevezte e fontos testület tagjait, a szokásos üdvözlő köszöntés helyett: „A nép vezetői és Izrael vénei”. Azzal, hogy atyafiaknak nevezte őket, egyenrangúnak mutatta magát velük. Mentegethetjük fellépését buzgalmával, amivel hatni akart rájuk, és a ténnyel, hogy megtérése előtt ő maga is tagja volt ennek a nagyhatalmú testületnek. Ez a köszöntés természetesen nem jól sült el. Pál szájára ütöttek a tiszteletlen beszédért.

Pál második hibája az volt, hogy a főpapot meszelt sírnak nevezve mentegette magát hevesen a Szanhedrin előtt. Célzása egyértelmű volt: a főpap külsőleg tisztának látszik, de belül tisztátalansággal van tele. Nem ez volt a legjobb módja hallgatói figyelme elnyerésének.  Később bocsánatot kért, amiért így beszélt a főpapról, de addigra már rájöhetett, hogy elveszítette a csoport jóindulatát.

A fáradt apostol tehát, aki jól ismerte a Szanhedrint alkotó farizeusok és szadduceusok keserű ellenségeskedését és teológiai megosztottságát, olyan kijelentést tett, amellyel remélte, szimpatizánsokat nyer. Ez lehetett a harmadik hibája. Farizeusnak vallotta magát, aki hisz a feltámadásban. A szadduceusok nem hittek a mennyben, vagy a feltámadásban, de a farizeusok igen, nagyon is. A tömeg fele azonnal Pál pártjára állt, míg a másik fele el akarta hallgattatni.

Okos lépés volt, de pont az ellenkezője annak, amit Jézus ugyanilyen helyzetben tett. Ellen White szerint, amikor Jézus állt perbe fogva a Szanhedrin előtt, sokkal keserűbb gyűlölet és ellentét feszült a farizeusok és a szadduceusok között: „Néhány szóval Jézus fel tudta volna kelteni egymással szembeni előítéleteiket, és ezzel el tudta volna fordítani haragjukat önmagáról.” (Ellen G. White: Jézus élete. Budapest, 2003, Advent Kiadó. 705. oldal). A világ Megváltója azonban ehelyett teljesen csöndben maradt, nem használta ki a helyzetet önmaga megmentésére. E történeten elgondolkodva, arra a következtetésre jutottam, milyen jó példa az arra, hogy Jézus a vezetőnk, s még a nagy Pál apostol sem léphet az Ő helyébe. Jézus az, akinek útmutatását kell keresnünk keresztény életünk minden lépéséhez, és nem a testvéreinkét, akármennyire is hűek Istenhez. Jézus elnézte Pálnak az aznap elkövetett hibáit, és még azon az éjszakán gondoskodott róla, hogy az apostol végül eljusson Rómába. Ó, milyen kegyelmes a mi Urunk!

Ron E. M. Clouzet
az Ézsak-Amerikai Divízió Evangélizációs Intézetének igazgatója
az Andrews egyetem teológia és missziológia professzora
Fordította: Csala Beáta


2015. február 20., péntek

Mai szakasz: Apostolok cselekedetei 22

Amikor Claudius Lysias letartóztatta Pált a jeruzsálemi Templomban, ő és az emberei gyorsan felkísérték őt a lépcsőn az Antónia-erődbe, éppen hogy kimentve őt a tömegből. Az ezredes azt gondolta, hogy Pál egy hírhedt egyiptomi rendbontó, akit már régóta próbáltak elfogni. A legnagyobb meglepetésére azonban Pál görögül szólt hozzá, és azt mondta, hogy ő valójában egy tarzuszi zsidó (ApCsel 21:37-39), nem az egyiptomi. Tarzusz városa egy kulturális és intellektuális központ volt a Birodalomban, egy jelentős zsidó közösséggel. Pál megkérdezte ezután tőle, hogy szólhatna-e a tömeghez. Amint elkezdett héberül beszélni, a tömeg lecsendesedett (1-2. vers). Testvérekként és atyákként szólította meg őket. Pált a híres rabbi, Gamáliel tanította, sőt, egykor még a Szanhedrin tagja is volt. Elmondta nekik, mennyire buzgó volt, és hogy üldözte a keresztényeket mindenütt. Egészen addig, mígnem egy nap találkozott Jézussal a Damaszkuszba vezető úton, és Jézus héberül szólt hozzá (ApCsel 26:14-15).

Ellen White kiegészíti számunkra a hiányzó részeket. Saul akkor kezdett el kételkedni a keresztények elleni ténykedéseiben, mikor tanúja volt István mártírhalálának. Az elméje teljesen felkavarodott. Ennek ellenére meggyőzte magát arról, hogy biztosan igaza volt a Szanhedrinnek, amikor csalóként elítélték Jézust. Nem tudott azonban István a Szanhedrin előtt elmondott világos érvelésétől szabadulni, aki azt állította, hogy Jézus volt a megígért Messiás. „Ilyenkor egész éjjeleken át küzdött ezen meggyőződése ellen. Ezt a küzdelmét mindig újból és újból azzal zárta le, hogy annál inkább ragaszkodott régi meggyőződéséhez, hogy Jézus nem Messiás és követői csupán elámított rajongók” (Apostolok története, Budapest, 2001, Advent Kiadó. 78-79. oldal). Egészen addig tudott így érvelni, míg nem találkozott Jézussal szemtől szemben.

Van egy másik tényező is, ami hozzájárult ahhoz, hogy Saulból, az üldözőből, Pál, az apostol legyen. Jézus ezt mondta a tanítványainak: „Imádkozzatok azokért, akik háborgatnak és kergetnek titeket” (Mt 5:44). Úgy tűnik számomra, hogy a korai egyház pontosan ezt tehette. Imádkoztak Saulért, egy gyűlölettel teli emberért, és az Úr Jézus meghallgatta imáikat. Mit tett tehát Jézus? Személyesen látogatta meg az üldözőt. Néhány napja hallottam egy misszionáriusról, aki olyan keresztényeket látogatott meg, akiket üldöztek és néhányukat meg is ölték egy terroristacsoport tagjai. Néhány nő mesélt ezen események okozta fájdalomról, amire a misszionárius csak mély hallgatással tudott válaszolni. Ezután az egyik nő elkezdett imádkozni az üldözőikért. Azon gondolkozom, vajon a kereszt hány ellenségéből válhatna a kereszt bajnoka, ha imádkoznánk értük?

Ron E. M. Clouzet
az Ézsak-Amerikai Divízió Evangélizációs Intézetének igazgatója
az Andrews egyetem teológia és missziológia professzora
Fordította: Kóczián Károly


2015. február 19., csütörtök

Mai szakasz: Apostolok cselekedetei 21

Pál átváltozása vallási fanatikus zsidóból – aki halálra üldözte és kínozta a keresztényeket (ApCsel 22:4-5) – szeretett apostollá, egyszerűen lenyűgöző. Nézzünk csak a sokaságra, akikre Pál szolgálata hatást gyakorolt. Amikor Pál és társai megérkeztek Tíruszba, a helyiek meghívták, hogy maradjon velük egy hétig. Amikor eljött a távozás ideje, „mindannyian elkísérték” őket „feleségükkel és gyermekeikkel” együtt a partra, ahol térdre estek és együtt imádkoztak (4-5. vers). Majd Pál és kísérői továbbindultak, és megérkeztek Cézáreába, ahol Agabus megjövendölte, hogy Pált Jeruzsálemben le fogják tartóztatni. Ezt hallva, mind a helyiek, mind társai megpróbálták Pált meggyőzni, hogy ne menjen oda (8-13. vers).

Talán a Szentlélek egyszerre bátorította Pált, hogy menjen Jeruzsálembe, miközben megpróbálta vissza is tartani ettől? A szövegek figyelmes olvasása során azt láthatjuk, hogy a Szentlélek figyelmeztette Pált a rá váró bilincsekre és megpróbáltatásokra, de nem irányította őt szükségszerűen Jeruzsálembe. Pál saját óhaja volt a pünkösdi ünnep idejére Jeruzsálembe érni (ApCsel 20:16). Nagyon szerette volna átadni a pogány törzsek gyülekezetei által gyűjtött felajánlásokat a szükséget szenvedő júdeai gyülekezetek javára.

Amikor Pál megérkezett Jeruzsálembe, mennyire más fogadtatás várta, mint azt a missziós területeken megszokhatta! Találkozott Jakabbal, aki ma a Generál Konferencia elnökének felelne meg, és a vénekkel (18. vers). Bár dicsőséget adtak Istennek a munkáért, amit Pál az elmúlt öt évben végzett a pogány törzsek között, sokak számára ezen vezetők közül „ismeretlenek voltak a változó körülmények és a különleges szükségletek, amivel a távoli vidékek munkásai néztek szembe.” Úgy érezték, hogy hatalmukban áll „irányítani ezeken a területeken élő testvéreiket” (Az apostolok története. Budapest, 2001, Advent Kiadó. 263. oldal), még a messzi pogányok nagylelkű felajánlásának átvétele után is. A jeruzsálemi vezetők szerint Pál arra tanította a pogányok között élő zsidókat, hogy hagyják el Mózest, és forduljanak Krisztushoz (21. v.). Így felajánlották Pálnak, hogy vegyen részt zsidó tisztulási rítusban a Templomban, hogy az emberek számára is nyilvánvaló legyen: Pál nem fordult el a júdai hagyományoktól.

Pál beleegyezett, de micsoda hibának bizonyult ez! Az ünnep utolsó napján néhány Ázsiából való zsidó, régi ellenségei, meglátták őt, és nagy lármát csaptak. Kivonszolták Pált a templomból, és meg akarták ölni (30-31. v.). Pált letartóztatták, és kísérlete, hogy megbékítse a zsidókat „csak súlyosbította a válságot, fokozta megjövendölt szenvedéseit, megingatva az egyház egyik legerősebb tartóoszlopát, és szomorúságot hozva sok keresztény szívbe mindenfelé.” (Az apostolok története. 405-406. o.). Isten nagy emberei is elkövetnek hibákat. De, ha szívüket folyamatosan Isten felé fordítják, Ő ezeket a hibákat felhasználja az Ő jó munkája javára. Pál végül is Rómába kerül majd.

Ron E. M. Clouzet
az Ézsak-Amerikai Divízió Evangélizációs Intézetének igazgatója
az Andrews egyetem teológia és missziológia professzora
Fordította: Kóczián Ágnes


2015. február 18., szerda

Mai szakasz: Apostolok cselekedetei 20

Pál azt tervezte, hogy harmadik missziós útján eléri Rómát (ApCsel 19:21). Elment Antiókiába, Athénbe, Korinthusba és Efézusba, a Földközi-tenger partjának legnagyobb városaiba, de Róma volt a legnagyobb az összes közül. Nem jutott el hamar Rómába, ugyanakkor hatalmas munkát végzett el út közben. Efézusban írta meg, könnyek között, két levelét a korinthusiaknak, kifejezve aggodalmát érettük (1Kor 2:4). Úgy döntött, hogy hosszabb időt tölt Efézusban, mert új evangelizációs lehetőségek adódtak (1Kor 16:9). Ebben az időben tört ki a Demeter által vezetett lázadás (ApCsel 19: 21-41), ezért Pál Macedóniába ment (ApCsel 20:1). Filippiben találkozott Titusszal, aki azzal a jó hírrel érkezett vissza Korinthusból, hogy Pál levele jó visszhangra talált a gyülekezetben (2Kor 7: 6-10). Végül eljutott az apostol Korinthusba, ahol három hónapig tartózkodott, mielőtt újra tovább utazott volna (ApCsel 20: 2, 3). Innen írta levelét a rómaiaknak. Nagy várakozással tekintett római látogatása elé.

Pál vissza akart hajózni Korinthusból Jeruzsálembe előbb, de megtudta, hogy merénylet készül ellene, ezért úgy döntött, hogy Macedónián keresztül tér vissza (ApCsel 20:3). Egy hetet töltött Lukáccsal Filippiben, majd Troásba ment, ahol egy késő estébe nyúló prédikáció közben feltámasztotta Eutikhust (ApCsel 20: 7-12)! Reggel a férfiak felszálltak egy Assusba induló hajóra, de Pál úgy döntött, hogy gyalog megy tovább. Kis időt nyert ezáltal az elmélkedésre és imádkozásra. (Lásd: Az Apostolok története. Budapest, 2001, Advent Kiadó. 257. oldal). Pál utolsó jeruzsálemi útja c. fejezet.). Miután visszatért a hajóra, Miletusban kötöttek ki, 50 kilóméterre Efézustól. Onnan üzent a véneknek, hogy jöjjenek el, és találkozzanak vele. Amikor eljöttek, az apostol ezt mondta nekik: „Tudjátok, hogy bizonytalankodás nélkül elmondtam nektek mindazt, ami a javatokat szolgálta. Tanítottalak titeket nyilvánosan, és házról házra járva is” (20. vers), „bizonytalankodás nélkül mindent elmondtam, amit Isten nektek üzent” (27. vers – ERV-HU). Így figyelmeztette őket: „még közöttetek is lesznek olyanok, akik téves és eltorzított dolgokat tanítanak, és ezzel Jézus tanítványai közül egyeseket eltérítenek az igazságtól, és maguk köré gyűjtik őket… Ezért vigyázzatok” és védjétek az egyházat (30-31. vers – ERV-HU). Aztán így szólt hozzájuk: „Viseljetek gondot azért magatokra és az egész nyájra, melyet Jézus tulajdon vérével szerzett” (28. vers).


A nagy apostol az Újszövetség leírása szerint, a vének két funkciójára összpontosított. Az első a tanítás, az Ige hirdetése, (1Tit 1:5, 9), így a nyáj lelkileg növekszik, és nem tévelyedik el. A második, hogy vezessék a nyájat (ApCsel 20:28), azaz, hogy pásztorolják a nyájat, bölcsességgel és hozzáértéssel, utalva ezzel a pásztorolás és a felvigyázás szolgálatára a mai lelkipásztorokra vonatkozóan is, amely a vénekre is érvényes. Ezeknek a feljegyzéseknek sok olvasója vezető szerepet tölt be helyi gyülekezetekben. Ne feledjétek hát nagy felelősségeteket: legyetek az Ige tanítói, és a nyáj pásztorai. Ez két legfontosabb felelőssége a lelkipásztoroknak és a véneknek az egyházban. Ez az, amit Pál tett, és hogy szerették őt a gyülekezetekben! (ApCsel 20:36-38)

Ron E. M. Clouzet
az Ézsak-amerikai Divízió Evangelizációs Intézetének igazgatója
az Andrews egyetem teológia és missziológia professzora
Fordította: Liebhardt László


2015. február 17., kedd

Mai szakasz: Apostolok cselekedetei 19

Efézus a római birodalom negyedik legnagyobb városa volt, közvetlenül Róma, Alexandria és Antiókhia után. Az efézusi arénában 25 000 ember fért el. Védő istene Diána (Artemisz), akinek hatalmas templomában 127 márványoszlop állt. Az a hiedelem járta, hogy Diána szobra a mennyből szállt alá (35. vers). A város Kis-Ázsia kereskedelmi fővárosa volt, tele spiritiszta praktikákkal. Amikor Efézusban jártam, teljesen lenyűgözött mindaz, amit ott láttam. Órákon át sétáltam a régészek által feltárt utcákon. Láttam a nagy könyvtárat, az arénát, a piacteret, a nyilvános illemhelyeket a főközlekedési útvonal mentén. Ahogy letekintettem, láttam azt az utat, amely a kikötőbe vezet, és balra a nép gyülekezetési helyét, elgondolkoztam azon, hogy Isten egyetlen embert használt fel arra, hogy az egész környéket Krisztushoz fordítsa, kezdve az erősen pogány Efézussal.     

Pál elhaladt a város mellett, amikor Jeruzsálembe tartott, de mivel nem tudott ott maradni (ApCsel 18:18-21), így megígérte, hogy visszajön. Amikor ez megtörtént, a városban találta Keresztelő János néhány tanítványát, akik szinte semmit sem tudtak Jézus Krisztusról. Amikor Pál a Megváltóról, szolgálatáról, haláláról, feltámadásáról és a Szentlélek ígéretéről beszélt nekik, mindnyájan teljes szívvel elfogadták. Azonnal elkezdtek más nyelveken szólni és prófétálni (1-7. vers), pontosan úgy, ahogyan 20 évvel korábban pünkösd napján történt.   

Ahogy az előző városokban is, a zsidók Pál ellen fordultak. Teljes efézusi szolgálata több mint két évet vett igénybe, és mindazok, akik Kis-Ázsiának azon a részén laktak, meghallották az Úr Jézus Igéjét.

Ez a kozmopolita központ azonban teljesen át volt itatódva a spiritizmustól. De ahol sátán ereje nyilvánvaló, Isten hatalma még nyilvánvalóbb lesz. Betegek meggyógyultak, és amikor a hitehagyó zsidó pap fiai megpróbálták Pál erejét használni, a démonok, akiket megpróbáltak kiűzni, megtámadták őket. Ez oda vezetett, hogy a hívők teljesen szakítottak a spiritizmussal és elégették varázsló könyveiket. „Így az Úr ereje által az ige hatalmasan terjedt és megerősödött” (20. vers).

Mit jelent az, hogy olyan eszközei legyünk Istennek, mint Pál volt Efézusban? Talán Pál kérdésével kellene kezdenünk, amit a városban lévő első hívőknek tett fel: „Kaptatok-e Szentlelket, amikor hívőkké lettetek?” (2. vers). Más szavakkal: Jézus tényleg valóság a ti életetekben: az erő egyetlen forrása Jézus, a Szentlélek szolgálata által. Mit jelent ez? Jézus az, aki legyőzte a sötétség hatalmait. Ha elfogadjuk mindazt, ami Jézus, és mindazt, amit tanít, ezzel együtt elfogadjuk azt az erőt is, amelyet felajánl. Pál értette ezt az igazságot, és így is élt.

Ron E. M. Clouzet
az Ézsak-amerikai Divízió Evangelizációs Intézetének igazgatója
az Andrews egyetem teológia és missziológia professzora
Fordította: Rajki Dávid


2015. február 16., hétfő

Mai szakasz: Apostolok cselekedetei 18

Korinthus volt „az ókori Görögország piaca”. A város egy keskeny földsávra épült, ahol a keletről és a nyugatról érkező hajók mind kiköthettek, és letehették áruikat. Az északról és délről futó útvonalak is mind áthaladtak Korinthuson. Mivel gazdag kozmopolita város volt, sokféle embert vonott. Római kolóniaként ezért viselt sok polgára latin neveket, mint például Akvila és Priszcilla, Klaudiusz és Jusztusz. Korinthus erkölcstelenségét az jelentette, hogy heves üzleti és kereskedelmi verseny folyt. A főisten Vénusz vagy Aphrodité volt, a szépség és szerelem istennője. Ezer papnő, vagyis templomi prostituált járta az utcákat minden éjjel.

Amikor Pál Korinthusba érkezett, hosszan és mélyen gondolkodott Athénben szerzett tapasztalatáról. Olyan városba érkezett most, amely nem kevésbé volt kozmopolita és pogány, mint Athén, mindössze annyiban különbözött, hogy nem volt olyan művelt, viszont sokkal züllöttebb. Pál hozott egy döntést: a keresztre fog összpontosítani. Amikor a zsinagógában prédikált, hallgatói észrevették, hogy teljes szívből szereti a megfeszített és feltámadt Megváltót”. A korinthusiak „látták, hogy gondolatai Krisztusra összpontosulnak, s egész élete szoros kapcsolatban áll Urával” (Ellen G. White: Az apostolok története. Budapest, 2001, Advent Kiadó. 164-165. oldal). A zsidók többsége elutasította a kereszt üzenetét, ezért Pál a pogányokhoz fordult (6. vers). A szomszédban, egy római hívő otthonában adott tanítást az ott jelenlévőknek, „és a korinthusiak közül… sokan hittek és megkeresztelkedtek” (7-8. vers).

A város azonban annyira züllött volt, és annyira hajlott a gonoszságra, hogy Pál tartott attól, milyen gyülekezetet fognak alkotni. Azon gondolkodott, „zöldebb legelőkre” tér. Ekkor lépett közbe Jézus a korinthusiak érdekében. Éjjeli látomásban biztosította szolgáját afelől, hogy minden rendben lesz, csak hirdesse tovább az evangéliumot, hiszen sokan fognak pozitívan válaszolni munkájára (9-10. vers). Pál másfél évig dolgozott ott (11. vers). „Nagy gyülekezet sereglett Krisztus zászlaja alá” (Az apostolok története, 167. oldal).

Akik Istenért dolgoznak, komoly kihívásokkal fognak szembenézni. Az ellenségnek nagy az ereje. Isten azonban sokkal nagyobb, hatalmasabb, és végtelenül szerető Atyánk. Ő képes mindenből megmenteni. Soha ne adjuk fel, hogy Isten akaratát cselekedjük! Vele valóban minden lehetséges. Az athéni viszonylagos csalódottság után, s annak ellenére, hogy Korinthus lakóiból igencsak hiányzott a lelki érettség, Isten mégis őket és az ő problémáikat használta fel arra, hogy Pált az egész Újszövetség legfontosabb tanácsainak megírására ösztönözze.

Ron E. M. Clouzet
az Ézsak-Amerikai Divízió Evangelizációs Intézetének igazgatója
az Andrews egyetem teológia és missziológia professzora


2015. február 15., vasárnap

Mai szakasz: Apostolok cselekedetei 17

Thesszalonika, Bérea és Athén: három görög város, ahol három különböző evangélizációs módszert kellett alkalmazni, ha el akarták érni az ott lakókat. Thesszalonikában Pál három hétig prédikált a zsinagógában a zsidóknak és az istenfélő görögöknek. Elmondta megtérésének történetét, középpontban Isten törvényével és megmagyarázva a templommal kapcsolatos ceremóniák és rítusok igazi értelmét. Ezeket mind egybekötötte a Messiás szolgálatával és áldozatával. Néhány zsidó hitt, de sokkal több pogány, akik között volt a város néhány befolyásos asszonya is. Néhány zsidó, akik nem akartak hinni, feldühödtek azon, hogy Pál, a Szanhedrin egykori tagja, három hét alatt felforgatta az egész világukat. Nemcsak néhány kereszténnyé lett honfitársuk irántuk való hűségét veszítik el, hanem, ami még ennél is fontosabb, pogány támogatóikat is. Ezért olyan zendülést keltettek a városban, hogy Pálnak és Barnabásnak az éj leple alatt Béreába kellett távozniuk.   

Béreában – ami majdnem 100 km-re van nyugatra – Isten újabb lehetőséget nyitott meg számukra. Itt Pál ugyanazokat a tanításokat mondta el, annyi különbséggel, hogy „naponta” tanulmányoztak (11. vers). Amikor nyilvános evangelizációkat tartok, látom annak az áldását, hogy az emberek naponta ki vannak téve Isten Igéje hatásának. Isten Lelke egyértelműen munkálkodik a szíveken. Thesszalonikával ellentétben a béreaiak közül „sokan” hittek és előkelő emberek is elfogadták az evangéliumot (12. vers).  

Az igazi próba azonban Athén volt. Athén aranykora – Platón és Szókratész kora – már a múlté, de az athéniak magukat intellektuálisan magasabb rendűnek képzelték az ország többi részéhez képest. Az epikureusok a naturalizmusban (véletlen) hitek és nem volt személyes istenük. A sztoikusok panteisták voltak, számukra minden Isten volt. Ezen felül Athénben több szentélye volt a különböző isteneknek, mint bármely más városban, még az „ISMERETLEN ISTENNEK” is volt egy oltára. 

Pál egyik ősi költőjüket idézte annak érdekében, hogy bemutassa nekik azt az Istent, akit nem ismertek. Hatszáz évvel korábban egy súlyos járvány sújtotta a várost. Egy bárányt hoztak be a városba, és amelyik bálvány oltár közelébe feküdt le, annak az istennek áldozták meg. Ha a bárány egyetlen isten közelében sem feküdt le, akkor felállítottak egy oltárt az „ISMERETLEN ISTENNEK”, és ennek az istennek áldozták fel. Így tehát Pál bemutatta nekik azt az Istent, akit nem ismertek, aki életet és leheletet ad mindennek, feltámasztja a halottakat és megítéli a népeket. Néhányan hittek neki még a befolyásosabb emberek közül is.

Pál módszere különbözött a hallgatóság függvényében. A történet ugyanaz volt, de a megközelítés más és más. Tanulhatunk Pál apostoltól: próbáljuk megérteni az embereket, miközben imádkozunk azért, hogy a szívükhöz vezető utat megtaláljuk.

Ron E. M. Clouzet
az Ézsak-Amerikai Divízió Evangélizációs Intézetének igazgatója
az Andrews egyetem teológia és missziológia professzora


2015. február 14., szombat

Mai szakasz: Apostolok cselekedetei 16

Pál egy lelkész volt vagy inkább misszionárius. Az első missziós útja során megtértek csoportjait gondozta Kis-Ázsiában, de szívében eldöntötte, hogy elmegy oda, ahova még Krisztus egyetlen követője sem jutott el. Jézus evangéliumáért bátor és félelemtől mentes volt. Tudta, hogy még a legkeményebb pogány is megváltozhat, megindíthatja őt az élő Isten kegyelme, hiszen Jézus őt magát is megváltoztatta. 

Istennek különleges terve volt Pállal. Tróásban Pál egy látomást kapott, hogy menjen Macedóniába, Görögország északi részére. Ez valóban messze volt otthonától! Filippiben, ahol a római veteránok egy kolóniája volt található, rájöttek arra, hogy a településen nincs zsidó zsinagóga, de találtak istentisztelőket, akik szombaton a folyó partján gyűltek össze. Nem kétség, hogy sokat imádkoztak Isten különleges vezetéséért. Nos, Lídia volt az, aki elsőként válaszolt az evangélium hívására, aki gazdag kereskedő volt, és ő lett az első európai megtérő. Sátán meglepődhetett. Rájött arra, hogy „betörtek a birodalmába” (Az apostolok története, 141. oldal), ezért ellentámadásba lendült egy jövendőmondó lány által, akit az ő lelke megszállt. A támadás nagyon egyértelmű volt. Ahelyett, hogy igaztalan dolgokat mondatott volna ki vele, igazat mondott az apostolokról. Egy démontól megszállt lány mutatja be az apostolokat, ami összezavarta az embereket, és pontosan ez az, amit Sátán akart. Amikor Pál elhallgattatta a démont, a lány tevékenységéből üzleti hasznot húzók letartóztatták az apostolokat és börtönbe vetették őket.     

Mi lenne, ha ez történt volna meg veled, miután hűségesen végezted volna Isten munkáját ott, ahová Isten egyértelműen küldött téged? Hajlamos lennél a csüggedésre ilyen helyzetben? Pál és Silás úgy küzdött a megkínzás és fájdalmak ellen, hogy imát énekeltek Isten dicsőítésére. Emlékszem arra, hogy évekkel ezelőtt, hogyan tanultam meg a leckét, hogy imát énekeljek az Úrnak (2Krón 20:21-22). Olvasd el a történet többi részét is: angyalok jöttek el, hogy meglátogassák őket, akik földregést idéztek elő, amikor földet értek. Jézus Lelkének édes jelenléte árasztotta el a börtönt, és minden rab hallgatta az énekeket és feszülten figyelték az apostolokat, akik egyetlen mozdulatot sem tettek meg azért, hogy megszabaduljanak. A börtönőr megdöbbent, amikor rájött arra, hogy a magasságos Isten szolgáinak a jelenlétében van, és bocsánatért és a megváltás ismeretéért könyörgött.

Filippiben Lídia és házanépe, a volt ördöngös szolgálólány, aki úgy döntött, hogy Krisztus követője lesz (Az apostolok története 142. oldal), a börtönőr és egész családja Jézus tanítványaivá lettek. Ezek az első európai keresztények, „az apostol által megtértek közül a filippiek voltak a legszeretetteljesebbek és leghűségesebbek” (Az apostolok története 257. oldal). Amikor Isten irányítja az életed, megtért emberek lesznek az eredmény.

Ron E. M. Clouzet
az Ézsak-amerikai Divízió Evangelizációs Intézetének igazgatója
az Andrews egyetem teológia és missziológia professzora


2015. február 13., péntek

Mai szakasz: Apostolok cselekedetei 15

A korai keresztény egyház történetének gondos megörökítéséből kiderül, hogy az emberi természet mit sem változott az évezredek során. Az Apostolok cselekedeteiről szóló könyv 15. fejezetének első verse olyan problémáról beszél, ami megoldást igénylő konfliktusokhoz vezetett az antiókhiai gyülekezetben. Ezért kis küldöttséget menesztettek Jeruzsálembe a Főtanácshoz. Miután a vének és az apostolok üdvözölték őket, előadták küldetésük célját, ami heves vitát váltott ki. Végül Péter felállt és így szólt: „Miért akarjátok megkérdőjelezni e hívők őszinteségét?”  „Mert kegyelemből nyertetek üdvösséget, hit által, és ez nem tőletek van, Isten ajándéka ez, nem cselekedetekből, hogy senki se dicsekedjék” (Ef 2:8). Ezeket az új hívőket ugyanúgy elfogadja Isten, mint a zsidókat.

Péter beszéde felkészítette a tanácsot Pál és Barnabás mondanivalójára. Miután befejezték, Jakab, Jézus fivére, aki a Tanács elnöke volt, Péter beszédére alapozva összefoglalta Isten kijelentését, hogy Ő befogadja ezeket a pogányokat egyházába. Felhívta a figyelmet, hogy a pogányok megtérése is szerepel a prófétai jövendölésekben (Ámos 9:12), és része Isten tervének. Jakab hatalommal szólt: „Testvéreim, férfiak, hallgassatok meg engem!” (13. vers). Azt javasolta, ne háborgassák ezeket az új hívőket, hanem levélben szólítsák fel őket, hogy tartózkodjanak a bálványok tisztátalanságaitól, és ne fogyasszanak se megfulladt állatot, se vért. A szombatnap megtartásának említésére, ami szintén a törvény része, semmi szükség nem volt.

Mindez nem Jakab egyszemélyi döntése volt, hanem az apostolok, a vének és az egész gyülekezet elfogadta. A 22. vers szerint ez „tetszett” mindnyájuknak, vagyis elrendelték, megszavazták. A „megoldást” jelentő levélben biztosították az új keresztényeket, hogy ők és a jeruzsálemi vezetők mind testvérek a Jézus Krisztusban. A kiválasztott képviselőkkel elküldték a levelet az antiókhiai gyülekezeti tagoknak, akik nagyon hálásan fogadták azt.  Közös imádság és megegyezés – amit minden érintett elfogadott – által sikerült elkerülni a válságot. Jelentős lépések történtek az egyházi szervezet felépítésében!

Milyen sok hasonlóságot mutat ez a mi egyházunk kezdeteihez! James White hangsúlyozta az egyházszervezet szükségességét. Küldöttek gyűltek össze, kérdéseket bocsátottak szavazásra, nevet választottak, hívők közössége jött létre, Isten egyháza megalapozódott és növekedésnek indult, és ma is Isten egyháza. Nem ösztönöz vajon bennünket az apostolok történetének tanulmányozása arra, hogy mi is segítsük Isten munkájának befejezését a helyi gyülekezetben, a szomszédságunkban, városunkban, vagy a széleskörű, messzire terjedő missziós munkában?  Mt 24:14.

Alice Voorheis
nyugalmazott nevelési osztálytitkár
jelenleg az Adventist Heritage Ministry munkatársa
Fordította: Csala Beáta


2015. február 12., csütörtök

Mai szakasz: Apostolok cselekedetei 14

Ahogy az Apostolok cselekedeteit olvasom, sok párhuzamot veszek észre a korai keresztény egyház és Isten végidei egyháza között. A városról városra való utazásuk során Barnabás és Pál megosztották Jézus feltámadásának örömhírét, és sokan hittek nekik, zsidók és görögök egyaránt. Az út azonban nem volt zökkenőmentes. Hasonló volt a helyzetük Izraeléhez, amikor a nép először jutott be Kánaán földjére. A „sok keverék nép” (2Móz 12:38) gátolta az ügy előrehaladását minden lépésnél, hiszen elégedetlenséget és viszályt szítottak. A harmadik angyal üzenetének terjedése is sok akadályba ütközött, azonban az igazság mindkét esetben megállíthatatlanul terjedt, és a gyülekezetek gyarapodtak. Kétségtelenül csodák történtek mind a korai egyház, mind a Hetednapi Adventista Egyház első napjaiban. Az Ékes-kapunál fekvő sántára gondolok, aki felkelt, járt és bement a Templomba Istent dicsőíteni, miután Péter és János meggyógyította őt (ApCsel 3:1-8). Volt egy másik sánta is Lisztrában, aki felkelt és járt, miután meghallgatta Pál beszédét és engedelmeskedett neki, mikor azt kérte tőle: „Állj a lábadra egyenesen!” (8-9 vers).

Hiram Edson adventista pionír szintén az ima embere volt, aki mikor a Szentlélek az egyik éjjel arra szólította fel, hogy menjen és gyógyítsa meg a beteg szomszédját, engedelmeskedett és ment. A beteg lelkéért aggódva odament az ágyához, a szomszédja fejére tette a kezét, és hangosan így szólt: „Az Úr Jézus gyógyítson meg!”. Az ember talpra állt, járt, és Istent dicsőítette. A következő este befogta a lovakat, felrakta a családját és az immár egészséges szomszédját a kocsira és Istent dicsérve elment az istentiszteletre. Az Istenre bízott élete olyan hitet adott Edsonnak, ami arra késztette, hogy másoknak is hirdesse meggyőződését.

Jézus tanította és gyógyította az embereket, ahogy különböző helyeken járt, majd később visszatért ezekre a helyekre, hogy ezen új hívek hitét erősítse. Az apostolok követték ezt a példát, mivel ők is felismerték, hogy az embereknek bátorításra van szükségük, hogy a hűek maradjanak a hitben. Egyik helyről a másikra menve a „jelenvaló igazságot” hirdették, hívők csoportjait alapítva meg. Később visszatértek a városokba és a helyekre, ahol már jártak, és erősítették az új híveket, hogy legyenek hűek, bármit is mondjanak az arcukba. Hogy érezzék, hogy van támogatásuk, minden gyülekezetben presbitereket szenteltek fel, Istennek ajánlva őket, közben tovább növekedtek, és még több hívő csatlakozott hozzájuk.

A korai adventista úttörők: James és Ellen White, Hiram Edson, J. N. Loughborough, Joseph Bates, John Andrews és mások is ugyanazt a mintát követték, mikor hívők csoportjait rendezték szervezett keretek közé. Nemsokára az igény a rendre és a szervezetre nyilvánvalóvá vált, amiről többet fogunk megtudni a következő fejezetben.

Alice Voorheis
nyugalmazott  nevelési osztályvezető
jelenleg az Adventist Heritage Ministry munkatársa
Fordította: Kóczián Károly


2015. február 11., szerda

Mai szakasz: Apostolok cselekedetei 13

Isten időzítése tökéletes. Újra és újra találunk erre utalást a Szentírásban. Csak két hivatkozást emelnék itt ki. Amikor eljött az ideje, hogy az Ádámnak és Évának a Megváltóról adott ígéret beteljesedjék, Jézus megszületett Betlehemben. A Bibliában így olvashatjuk: „kibocsátotta Isten az ő Fiát . . . hogy a törvény alatt levőket megváltsa, hogy elnyerjük a fiúságot.” (Gal 4:4-5) Miután Jézus lefizette a megváltásunk árát, és kész volt visszatérni a mennybe, azt mondta a tanítványainak, itt az idő „elmondani a világnak” (Mt 28:18-20). Mondjuk el mi is!

A tanítványok engedelmeskedtek, betöltekezve a Szentlélekkel! Ők lettek az újtestamentumi hívők, akik Jézus születésének, szolgálatának, keresztre feszítésének és feltámadásának jelenvaló igazságát hirdették karöltve az ígérettel, hogy Ő visszatér, és örökre magához veszi megváltottait. Ahogy az Apostolok cselekedeteit és az Újszövetség további részeit olvassuk, sok párhuzamot találhatunk az alázatos, elhivatott hívők által alapított apostoli egyház és Isten szintén alázatos és elhivatott hívők által alapított végidei egyháza között.

Az 1-3. versek a korai keresztények egy csoportjáról beszélnek Kr. u. 45 körül, akik az Úrnak szolgáltak Antiókiában. Ők a Szentlélektől indíttatva odaszentelik Pált és Barnabást az „új munkára”, hogy elvigyék a világra Megváltónk, Krisztus üzenetét. Hasonlóképpen 1852-ben a korai adventisták egy Úrnak szolgáló csoportja az Amerikai Egyesült Államokban, a New York állambeli Rochesterben a Szentlélektől vezettetve kijelölte Hiram Edsont és John N. Loughborough-t az „új munkára”, hogy a jelenvaló igazságot, a hetedik napi szombat és Krisztus második eljövetele üzenetét hirdessék a világnak. James White testvér ezt mondta Hiram Edsonnak: „Fogd öreg Charlie lovat és a fogatot, vidd magaddal Loughborough testvért egy hathetes körútra New York állam délnyugati részére, és gondoskodj róla, hogy elkezdje prédikálni az üzenetet” (J. N. Loughborough: Csodák az életemben, 31. oldal)-

A 42-49. versek elmondják, hogy Pál és Barnabás komolyan vették az evangelizáció munkáját, amire megbízatást kaptak, és ezrek fogadták el Jézus Krisztust, mint Urukat és Megváltójukat. Ma majdnem 20 millió hetednapi adventista tagja van Isten egyházának a világtörténelem utolsó napjaiban, ami bizonyítja, hogy Edson, Loughborough és társaik komolyan vették a rájuk bízott feladatot. De mi a helyzet veled és velem? Vajon komolyan vesszük a küldetésünket, hogy elmondjuk a világnak: Jézus hamarosan visszajön?

Alice Voorheis
nyugalmazott nevelési osztálytitkár
jelenleg az Adventist Heritage Ministry munkatársa
Fordította: Kóczián Ágnes


2015. február 10., kedd

Mai szakasz: Apostolok cselekedetei 12

Az őskeresztény egyház a Krisztus halála óta eltel időszak legnagyobb válságát élte át. Heródes király kivégeztette az első apostolt, Jakabot, és bebörtönözte Pétert azzal a szándékkal, hogy ő lesz a következő. De ez nem ugyanaz a Péter volt, aki egyszer megtagadta Jézust. Röviddel kivégzése előtt, Pétert aludva találták két katona között két lánccal megkötözve (6. vers).

Az alvás nem volt ismeretlen Péter számára. A régi Péter gyakran aludt, épp a legrosszabb időpontokban. Aludt, amikor Jézus a hegyre vitte fel imádkozni, és csak akkor ébredt fel, amikor a megdicsőült Jézus Mózessel és Illéssel beszélt (Lk 9:32). Kétszer is elaludt, amikor Jézus arra kérte, hogy imádkozzon a Gecsemáné kertjében (Mt 26:36-46). Érdekes módon Péternek nem nagyon tetszett, amikor Jézus aludt a tengeren a hajóban, amikor viharba keveredtek. Kétségbeesetten rázta fel Jézust, azt kiabálva, hogy „Mester, nem törődsz vele, hogy elpusztulunk?!” (Mk 4:38).

Most, az új Péter, a halál küszöbén állt, és nem kiabált segítségért. Ehelyett nyugodtan aludt, ahogyan Jézus a hajón. Meglehet, hogy gondolt rá, hogy ez az utolsó éjszakája, hallotta, amikor Jézus előre megmondta, hogy meg fog halni (Jn 21:18, 18-9). Azt is látta, amikor közeli barátja, Jakab meghalt. Bizonyára hatalmas volt Péter hite, ami ilyen nyugodt álmot biztosított számára. Péter ideje azonban még nem érkezett el - egy angyal kivezette a börtönből. Heródes majd' felrobbant mérgében, látva, hogy egy apostol megmenekült a kivégzéstől. Végül a börtönőröket küldte halálba. Péter őreinek a gonosz Heródes miatt kellett meghalniuk. Pétert kiszabadította egy angyal, az őröket megölték. Ebben az eseménysorban komoly tanulság rejlik. Éppúgy, ahogyan emberek áldásokban részesülnek, ha igaz emberekkel vannak kapcsolatban, sajnos az is igaz, hogy másoknak viszont szenvedniük kell, akik gonosz emberekkel vannak kapcsolatban.

Drága Istenünk, köszönjük az Apostolok cselekedeteiről írott könyv 12. fejezetének csodálatos igazságait! Még ha teljes igyekezetet fordítok is arra, hogy mindenkinek bemutassam a Te szeretetedet, arra kérlek, hogy adj nekem tisztánlátást, hogy azokkal járjak, akik bölcsek, és kerüljem a balgatagok társaságát. Taníts meg arra ma, hogy a megfelelő időben aludjak – és mindig hitben aludjak, még akkor is, ha nehézség és zűrzavar vesz körül, mert tudom, hogy Te ülsz a Menny Trónján! Ámen."

Andrew McChesney
az Adventist Review hírszerkesztője
Fordította: Liebhardt László