Láthatjuk, hogy Pál
apostol három hibát követett el a Szanhedrin előtt állva. Hibákat, melyeket
később megbánt. Az első hiba az volt, hogy „atyámfiai”- nak nevezte e fontos
testület tagjait, a szokásos üdvözlő köszöntés helyett: „A nép vezetői és
Izrael vénei”. Azzal, hogy atyafiaknak nevezte őket, egyenrangúnak mutatta magát
velük. Mentegethetjük fellépését buzgalmával, amivel hatni akart rájuk, és a
ténnyel, hogy megtérése előtt ő maga is tagja volt ennek a nagyhatalmú
testületnek. Ez a köszöntés természetesen nem jól sült el. Pál szájára ütöttek
a tiszteletlen beszédért.
Pál második hibája az
volt, hogy a főpapot meszelt sírnak nevezve mentegette magát hevesen a Szanhedrin
előtt. Célzása egyértelmű volt: a főpap külsőleg tisztának látszik, de belül
tisztátalansággal van tele. Nem ez volt a legjobb módja hallgatói figyelme
elnyerésének. Később bocsánatot kért,
amiért így beszélt a főpapról, de addigra már rájöhetett, hogy elveszítette a
csoport jóindulatát.
A fáradt apostol
tehát, aki jól ismerte a Szanhedrint alkotó farizeusok és szadduceusok keserű
ellenségeskedését és teológiai megosztottságát, olyan kijelentést tett, amellyel
remélte, szimpatizánsokat nyer. Ez lehetett a harmadik hibája. Farizeusnak
vallotta magát, aki hisz a feltámadásban. A szadduceusok nem hittek a mennyben,
vagy a feltámadásban, de a farizeusok igen, nagyon is. A tömeg fele azonnal Pál
pártjára állt, míg a másik fele el akarta hallgattatni.
Okos lépés volt, de
pont az ellenkezője annak, amit Jézus ugyanilyen helyzetben tett. Ellen White
szerint, amikor Jézus állt perbe fogva a Szanhedrin előtt, sokkal keserűbb
gyűlölet és ellentét feszült a farizeusok és a szadduceusok között: „Néhány szóval Jézus fel tudta volna
kelteni egymással szembeni előítéleteiket, és ezzel el tudta volna fordítani
haragjukat önmagáról.” (Ellen G. White: Jézus
élete. Budapest, 2003, Advent Kiadó. 705.
oldal). A világ
Megváltója azonban ehelyett teljesen csöndben maradt, nem használta ki a
helyzetet önmaga megmentésére. E történeten elgondolkodva, arra a
következtetésre jutottam, milyen jó példa az arra, hogy Jézus a vezetőnk, s még
a nagy Pál apostol sem léphet az Ő helyébe. Jézus az, akinek útmutatását kell
keresnünk keresztény életünk minden lépéséhez, és nem a testvéreinkét,
akármennyire is hűek Istenhez. Jézus elnézte Pálnak az aznap elkövetett hibáit,
és még azon az éjszakán gondoskodott róla, hogy az apostol végül eljusson Rómába.
Ó, milyen kegyelmes a mi Urunk!
Ron E. M. Clouzet
az Ézsak-Amerikai Divízió Evangélizációs Intézetének igazgatója
az Andrews egyetem teológia
és missziológia professzora
Fordította: Csala
Beáta
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése