Ahogy
az Apostolok cselekedeteit olvasom,
sok párhuzamot veszek észre a korai keresztény egyház és Isten végidei egyháza
között. A városról városra való utazásuk során Barnabás és Pál megosztották
Jézus feltámadásának örömhírét, és sokan hittek nekik, zsidók és görögök
egyaránt. Az út azonban nem volt zökkenőmentes. Hasonló volt a helyzetük
Izraeléhez, amikor a nép először jutott be Kánaán földjére. A „sok keverék nép” (2Móz 12:38) gátolta
az ügy előrehaladását minden lépésnél, hiszen elégedetlenséget és viszályt szítottak.
A harmadik angyal üzenetének terjedése is sok akadályba ütközött, azonban az
igazság mindkét esetben megállíthatatlanul terjedt, és a gyülekezetek
gyarapodtak. Kétségtelenül csodák történtek mind a korai egyház, mind a Hetednapi
Adventista Egyház első napjaiban. Az Ékes-kapunál fekvő sántára gondolok, aki
felkelt, járt és bement a Templomba Istent dicsőíteni, miután Péter és János
meggyógyította őt (ApCsel 3:1-8). Volt egy másik sánta is Lisztrában, aki
felkelt és járt, miután meghallgatta Pál beszédét és engedelmeskedett neki,
mikor azt kérte tőle: „Állj a lábadra
egyenesen!” (8-9 vers).
Hiram
Edson adventista pionír szintén az ima embere volt, aki mikor a Szentlélek az
egyik éjjel arra szólította fel, hogy menjen és gyógyítsa meg a beteg
szomszédját, engedelmeskedett és ment. A beteg lelkéért aggódva odament az
ágyához, a szomszédja fejére tette a kezét, és hangosan így szólt: „Az Úr Jézus
gyógyítson meg!”. Az ember talpra állt, járt, és Istent dicsőítette. A
következő este befogta a lovakat, felrakta a családját és az immár egészséges
szomszédját a kocsira és Istent dicsérve elment az istentiszteletre. Az Istenre
bízott élete olyan hitet adott Edsonnak, ami arra késztette, hogy másoknak is
hirdesse meggyőződését.
Jézus
tanította és gyógyította az embereket, ahogy különböző helyeken járt, majd
később visszatért ezekre a helyekre, hogy ezen új hívek hitét erősítse. Az
apostolok követték ezt a példát, mivel ők is felismerték, hogy az embereknek
bátorításra van szükségük, hogy a hűek maradjanak a hitben. Egyik helyről a
másikra menve a „jelenvaló igazságot” hirdették, hívők csoportjait alapítva
meg. Később visszatértek a városokba és a helyekre, ahol már jártak, és
erősítették az új híveket, hogy legyenek hűek, bármit is mondjanak az arcukba.
Hogy érezzék, hogy van támogatásuk, minden gyülekezetben presbitereket
szenteltek fel, Istennek ajánlva őket, közben tovább növekedtek, és még több
hívő csatlakozott hozzájuk.
A
korai adventista úttörők: James és Ellen White, Hiram Edson, J. N.
Loughborough, Joseph Bates, John Andrews és mások is ugyanazt a mintát
követték, mikor hívők csoportjait rendezték szervezett keretek közé. Nemsokára
az igény a rendre és a szervezetre nyilvánvalóvá vált, amiről többet fogunk
megtudni a következő fejezetben.
Alice Voorheis
nyugalmazott nevelési osztályvezető
jelenleg az Adventist Heritage Ministry munkatársa
Fordította: Kóczián
Károly
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése