Mai szakasz: 1 Korintus 11

Ebben a fejezetben Pál több gyakorlati kérdésről beszélget a gyülekezeti tagokkal Korinthusban. Emlékezteti őket arra, hogy „legyetek követőim, mint én is követője vagyok a Krisztusnak” (1. vers). A fejezet további részében két fő témát tárgyal: a fej befedésének kérdését (2-16. vers), és az úrvacsora szertartásának részleteit (17-34. versek). Ezeket használja példaként arra, milyen a helytelen imádat; s miközben beszél ezekről a kérdésekről, emlékezteti őket arra, hogy a helyes viselkedésnek Jézus Krisztust kell tükröznie.

Az első példában emlékezteti a korai hívőket, hogy vegyék figyelembe a nemek közti különbséget mind a „hagyományok”, mind a „tanok” betartásánál az istentisztelet során. A szakasz emlékeztet bennünket arra, hogy minden tekintély Istentől származik (3. vers). Korinthusban a fej befedése jelentette a nemek közti különbséget. Abban a szexuálisan túlfűtött környezetben az a nő, aki nem fedte be a fejét, egyértelműen azt jelezte, hogy prostituált. Imádatunkkal vagy tiszteletünket fejezzük ki Isten iránt, vagy szégyent hozunk rá. Ezért Pál úgy érvel, hogy – legalábbis az ókorban – egy férjes asszonynak be kell fednie a fejét (10. vers). Ezt a szöveget sokféleképpen értelmezték a kereszténység történelmének során. Korai hetednapi adventista úttörők inkább az elvek mellett foglaltak állást, mintsem amellett, hogy minden asszony befedett fejjel járjon a gyülekezetbe. A korai vezetőkhöz hasonlóan James White is tiltakozott azon gondolat ellen, hogy a nők ne beszélhessenek a nyilvánosság előtt (lásd a megjegyzést: Spiritual Gifts, 3. fejezet, 24. oldal).

Egy másik „megosztottsághoz” vezető kérdés Korinthusban az úrvacsora módja volt. Ez talán a legkorábbi beszámoló arról, hogy a korai keresztény egyházban gyakorlat volt az úrvacsora (23-26. vers), és ezen szövegeket használják a lelkészek ma is e keresztény szertartás során. Pál arra emlékeztet, hogy ezek a jelképek szentek, hiszen a keresztre feszített Jézus Krisztus megtört testét és kiontott vérét jelképezik. Lelkészként tanúja voltam gyülekezeten belüli konfliktusok megoldásának; ahol, ha mindkét fél követte a tanácsot, hogy „vizsgálja meg” magát (28. vers), ott a felek meg tudtak békélni egymással. Ellenben láttam embereket, akik elsodródtak az egyháztól, szívük telve volt keserűséggel, képtelenné váltak arra, hogy megküzdjenek a bűnnel, s ennek egyik jele az volt, hogy szándékosan kerülték az úrvacsorát. Régi lelkészek bölcs gondolata, melyre rátaláltam, és ami hasznos lehet fiatal lelkészek számára, úgy hangzott, hogy a helyi gyülekezet egészségét meg lehet állapítani abból, hogy tagjai mennyire készségesen vesznek részt az úrvacsorán. Az igazság ma is ugyanaz marad, hiszen ez a szertartás megerősíti a Krisztus áldozata által szerzett engesztelésébe vetett hitünket, valamint a Jézus Krisztus második adventjével kapcsolatos reménységünket is (26. vers). Nem hiába jegyezte meg James White, hogy az úrvacsorát „adventi szertartásnak” kellene nevezni.

Michael W. Campbell, Ph.D

tanársegéd, történelem és teológiai tanszék

Nemzetközi Adventista Felsőoktatási Intézet

Fülöp-szigetek

Fordította: Baksa Viktória