Mai szakasz: 2 Korintus 1

Valószínűleg eltelt egy kis idő a korinthusi hívőkkel együtt töltött idő óta, mire Pál apostol a 2. Korinthusi Levelét megírta. Ugyan a gyülekezethez fűződő viszonya eléggé közvetlen volt az apostolnak ahhoz, hogy nyíltan megfeddje őket a különböző problémák miatt, és hogy adománygyűjtésre  szólítsa őket a jeruzsálemi zsidó hívők számára (1Kor 16:1-4), mégis valami nyilvánvalóan megváltozott. Úgy tűnik, hogy konfliktus alakult ki amiatt, hogy Pál megváltoztatta tervét azzal kapcsolatosan, hogy mikor tér vissza hozzájuk (2Kor 1:23; 2:1; 7:12).

Valamivel azután, hogy Pál Korinthusba látogatott, írt egy másik levelet (egy közbülső harmadik levelet) is a gyülekezetnek „könnyhullatással” fájdalmakkal teli látogatásáról (2Kor 2:3-4). Habár ez a levél nem maradt fenn, tudjuk, hogy mire két Korinthusi levél megszületett, Pál már elhagyta Kis-Ázsiát, hogy Macedóniába menjen (2Kor 2:13), ahol meghallhatta Titusz beszámolóját arról, hogy a gyülekezet megkapta ezt a „könnyhullatással”  írt levelet. Végül a gyülekezetben megszűnt a pártoskodás, ami nagy örömet és bátorítást jelentett az apostol számára (2Kor 7: 5-16).

Így tehát érthető, hogy a második levél elején Pál apostol magyarázatot ad arra, hogy miért változtatta meg utazási terveit (2Kor 1:15-20). Vigasztaló szavakkal kezdi a levelet Pál arról, hogy Isten velük lesz a bajok közepette is (1: 3-11). Ezek a szavak ma is érvényesek, annak ellenére, hogy nagyon régen íródtak. Ma is vigasztalást keresünk Krisztus lábainál, éppúgy, ahogyan osztozunk Megváltónk szenvedéseiben is (lásd: 5. vers). A Biblia nem ígéri, hogy elkerülnek bennünket a próbák és a szenvedések, hanem arra késztet, hogy ilyen helyzetekben igyekezzünk Jézus Krisztus által bátorítást nyerni. Mint hittestvéreknek, megvan a lehetőségünk arra, hogy meglássuk a körülöttünk élők között azokat, akik „társaink a szenvedésben”, és akik „társaink a vigasztalásban” is (7. vers).

Azon az egyetemen, ahol tanítok, a közelmúltban élete hajnalán meghalt egy fiatalember. Még csak 23 éves volt. Ilyen esetekben gyakran meglepnek bennünket félelmeink. Ha őszinték vagyunk, mindannyiunknak el kell ismernünk, hogy vannak olyan szituációk – amikről Pál apostol is ír –, amiket aligha élnénk túl (8. vers). Mégis a reménység emberei vagyunk, mert Jézus Krisztus megmentett minket egy „még szörnyűbb haláltól”, az Istentől való elidegenedéstől, amit a bűn hozott az emberiségre. Ez a szabadítás Jézus Krisztus kereszten meghozott áldozata által vált lehetővé. Megpróbáltatásai közepette Pál azt mondja, hogy hálás a szolgálatáért és szenvedései miatt elmondott sok imáért, valamint a Jézus Krisztusban elnyert becses ajándékért, az üdvösségért (11. vers). Az ima nem óv meg minden szenvedéstől, de erőt ad, hogy el tudjuk viselni megpróbáltatásainkat.

Michael W. Campbell, Ph.D
tanársegéd, Történelem és Teológiai tanszék
Nemzetközi Adventista Felsőoktatási Intézet
Fülöp-szigetek

Fordította: Liebhardt László