Ez a zsoltár az elnyomottak
éneke. Jól tükrözi dühös és csalódott érzéseinket, amikor arra gondolkodunk,
hogy mi mindenben engedelmeskedtünk Isten akaratának, akik pedig ellenszegültek
Neki, jobban boldogulnak, mint mi.
Egy istenfélő életnek nem a sikerességet kellene tükröznie a családban és a munkában? Miért van olyan jó dolguk azoknak az embereknek, akik csak magukkal törődnek? Úgy néz ki, hogy ez ellentmond a jólét elveinek, amelyeket - meglátásunk szerint - az ótestamentumi szövetségkötések alapelvként megállapítanak.
Ez a zsoltár nem mondja el nekünk, hogy Istennek mi a pontos terve az igazsággal, és a veszély mindig ott lebeg, hogy imáinkban olyat kérünk Istentől, ami sérti a feltétel nélküli szeretetét az összes gyermeke iránt. Túlságosan gyakran látjuk úgy, hogy Isten a "mi" oldalunkon van a "többiek" ellen, pedig egyedül Isten tudja azok teljes történetét, akiket mi ellenségnek tekintünk.
Miközben hisszük, hogy Isten szeretete és igazsága végül győzedelmeskedni fog, haragszunk anélkül, hogy pontosan tudnánk, Isten hogyan fogja kimutatni szeretetét és igazságát. De nem vagyunk egyedül, amikor Istenhez kiáltunk fájdalmunkban.
Tudjuk, hogy Ő hall minket, a megfelelő időben válaszolni fog, és helyrehozza a dolgainkat.
Lisa Clark Diller
a Southern Adventist University
történelem
és politikai tudományok karának tanszékvezetője
Fordította:
Rajki Dávid
Bírák 17
A megelőző történetekben
újra és újra emlékeztettek minket, hogy akkoriban mindenki „azt cselekedte, amit jónak látott.” (17:6) . A következő fejezetek
világosan bemutatják, hogy hogyan is történt ez, és mik voltak az erkölcsi
következményei (a politikaiak mellett) Izrael népe számára.
A legtöbb bibliafordítás
ennek a fejezetnek a „Míká bálványimádása” nevet adja. A korábbi történetekből
már tudjuk, hogy a bálványimádás virágzott Izraelben a Bírák idejében. Ami
azonban ebben a történetben figyelemre méltó az az, hogy mennyire nagyon
szűklátókörűek a szereplők azt illetően, hogy bármit is rosszul tennének: a
hamis imádat középpontjában álló bálványt (3-4. vers) az Úrnak szentelték! Mi
több, a Míká által emelt törvénytelen
oltár Efraim hegyén áll, ugyanott, ahol a silói törvényes oltár is (Józsué 18). Még a történetben szereplő lévita
se tudja (vagy nem érdekli), hogy egy törvénytelen imádati helyet felállítani
faragott képekkel problémának számít, és boldogan elfogadja a helyzetet úgy,
ahogy van (11. vers). Egy igazi lévita alkalmazásával Míká úgy gondolja, hogy
az oltára nemcsak hogy törvényes, hanem az Úrnak tetsző is: „Most már tudom, hogy jót fog velem tenni az
ÚR, mert egy lévita lett a papom.” (13. vers – új
prot. ford.)
Míká megfontolatlan tetteinek az
egész izraeli nemzetre több generáción át kiható következményei lesznek. És a
dologban az a valóban szomorú, hogy ő nincs is tudatában mindennek. Az Úr
szomorúan jelenti ki: „Elpusztul népem,
mert nem ismeri Istent. Mivel te megvetetted ezt az ismeretet, én is megvetlek:
nem leszel papom! Nem törődtél Istened tanításával, én sem törődöm fiaiddal”
(Hós. 4:6).
Ez egy lecke a mi számunkra,
hiszen mi vagyunk a választott nemzedék. Isten kihívott minket a sötétségből az
Ő csodálatos világosságára hogy királyi papság, szent nemzet, az Ő elkülönített
népe legyünk, hogy azt tegyük, ami igaz, és megtartsuk az Ő parancsait (1Pt 2:9
és Jel 14:12).
Justo E. Morales
Southern Adventist
University
Fordította: Kóczián Károly
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése