Mai szakasz: Efézus 2

„De az Isten ...” Minden bizonnyal ez az a három szó, ami a lehető legtöbb reményt ad az emberiség számára. Az első 10 versben Pál felvázolja olvasóinak szomorú múltját. Osztozva az egész emberiség állapotában, ők is hajlamosak voltak Isten ellen lázadni, az ő életüket is a bűn és sátán uralta (1-3. vers). „De az Isten ...” És mit tett Isten értük és értünk? 1) Megelevenített együtt a Krisztussal – Krisztus feltámadása feltámadás a mi számunkra is; 2) És Krisztus Jézussal együtt bennünket is feltámasztott—Krisztus menybemenetele a mi menybemenetelünk záloga; 3) Krisztus Jézussal együtt ültetett a mennyekben – Krisztus megkoronázása a miénk is, Krisztus Jézusban (4-7. vers). Krisztus élete egész Világegyetemet átformáló eseményeinek nem csupán szemlélői vagyunk! Isten nem azért viszi véghez ezeket a figyelemre méltó cselekedeteket, mintha bármi érdemük volna, hanem kegyelme által (8-9. vers), és arra indítja a hívőket, hogy vállaljanak sorsközösséget Jézussal, és gyakorolják a „jó cselekedeteket” (10. vers).

Ha az első 10 vers arra tanít, hogy vállaljunk sorsközösséget Jézussal, akkor a 11-22. versig terjedő igeszakasz arra tanít, hogy mint egyházának tagjai vállaljunk sorsközösséget testvéreinkkel is. Jézus halálának egyik gyümölcse, hogy megalapozza a hívők kapcsolatát Istennel (1-10 vers), másrészt megszilárdítja az egymáshoz fűződő kapcsolatukat is (11-22. vers). Jézus kereszthalála által lerombol minden közbevetett válaszfalat, ami elválaszthatná egymástól a pogány és a zsidó hívőket, ideértve a Törvény téves alkalmazását, amely csak elmélyítené a szakadékot (11-18. vers). Jézus azonban épít is valamit – egy csodálatos, új templomot, amelynek maguk a hívők az élő építőkövei. A pogányok, akik egykor ki voltak zárva a templom szent helyén folytatott istentiszteletből, most csatlakoznak a zsidó hívőkhöz, és eggyé lesznek velük Krisztusban. És mi is Isten templomának, az „Úr szent templomának” részeivé leszünk.

Isten kegyelme által az a kiváltságunk ma, hogy Jézussal és hittestvéreinkkel sorsközösségben élhetünk.

John McVay
Walla Walla Egyetem
Egyesült Államok

Fordította: Liebhardt László

Mai szakasz: Efézus 1

Valaki azt mondta, az Efézusi levél olyan az Újszövetségben, akár az Alpok. Serpánk, vagyis hegyi vezetőnk, Pál apostol igen gyors iramot diktál fölfelé. Hamar kifulladunk, és lenyűgöznek a távlatok, amelyek megnyílnak előttünk.

A 3-14. versek a hegytetőn elhelyezett térképhez hasonlítanak, mely azonosítja az onnét látható csúcsokat, hiszen itt Pál világosan rámutat, mennyire kiváltságos helyen is vagyunk a megváltás tervének hatalmas táján. A látkép tartalmazza a teljes megváltási tervet; Isten kegyelmes tetteit, amelyeket Krisztusban vitt véghez, valamint az örökkévalóság távlatait. A hívők megváltásának alapja az Atya kezdeményezése még „a világ teremtése előtt” (4. vers), ami csak most teljesedik életünkben (lásd 7-8., 13-4. vers). Ezek az előre eltervezett stratégiák a végidőben valósulnak meg, amikor az Úr terve teljességre jut (9-10. vers). Aztán „minden” „összegyűlik” vagy „egyesül’ majd Krisztusban, mind a „mennyben”, mind a „földön”; és az Isten terve „az idők teljességében” teljesül majd (10. vers). Akkor majd teljes mértékben meg fogjuk tapasztalni az Úr kifürkészhetetlen tervét (9. vers). A jelenben pedig biztosak lehetünk abban, hogy az a csodálatos, Krisztus-központú megváltás, aminek mi is részesei vagyunk, fontos részét képezi Isten mindent magába foglaló tervének, mely szerint „egybeszerkeszt magának mindeneket”.

Amikor a hegytetőn vagyunk, nem tudjuk megállni, hogy ne dicsőítsük a csodálatos Teremtőt.  A 15-19. versekben Pál hálát ad az Atyának imájában, melyben azt kéri, hogy a hívők tapasztalják meg a megváltást, amit Isten tervezett számukra. És immár egy újabb meredek emelkedő előtt állunk, amint Pál felfelé mutat a feltámadott, mennybe emelkedett és megkoronázott Krisztusra, akinek kezében összpontosul minden idők minden elképzelhető hatalma (20-23. vers).

Éljük ezt a napot a hegytetőn!

John McVay
Walla Walla Egyetem
Egyesült Államok

Fordította: Baksa Viktória

Mai szakasz: Galácia 6

A hitből való életről szóló utolsó elmélkedésében, amit az 5. fejezet 13. versében kezdett el Pál, egy olyan közösségnek a képét vázolja fel, amilyennek az egyháznak kellene lennie Krisztus testeként. Erre az üzenetre a galáciabelieknek nagyon nagy szükségük volt. A galáciabeli hívők közössége, ahogy ma is sok egyház, korántsem teljesítette Isten az egyháznak szánt céljait. A megtérő pogány férfiak körülmetélkedéséhez való ragaszkodás mögött egy kritikus és ítélkező szemlélet rejlett, ami rombolóan hatott az egyáz lelki életére. A helyzet annyira elmérgesedett, hogy Pál figyelmeztette őket: „Ha pedig egymást marjátok és faljátok, vigyázzatok, el ne emésszétek egymást” (Gal 5:15).

Ahelyett, hogy egy olyan közösség legyenek, ahol csak a legrátermettebbek élik túl, Pál azt mondja, hogy az egyháznak olyan helynek kell lennie, ahol azok, akiknek küzdelmet jelent keresztényi életet élni, támogatást, reményt, szeretetet és felépülést találhatnak, ha elesnek (1. vers). Az egyetlen mód, hogy ez a hozzáállás mások irányába megjelenjen az, ha felismerjük, hogy mi sem állunk a bűn vagy a kísértés felett (1b. vers). Végülis senki nem méltóbb közülünk a másiknál. Mind bűnösök vagyunk, teljesen Krisztus megbocsátásától és kegyelmétől függünk (3. vers). Így tehát hogy ne ajánlhatnánk fel másoknak azt, amit Krisztus nekünk adott (vö. Gal 5:2, Róma 3:32-26, Mt 18:23-25)? El tudod képzelni, milyen hely lehetne az egyház ma, ha ez valósággá válna? Olyan, ahol „jót tennénk mindenkivel, leginkább pedig azokkal, akik testvéreink a hitben” (10. vers).

Pál egy, a galáciabeliekhez intézett utolsó felhívással zárja a levelét, hogy álljanak szilárdan az evangéliumért. Azt mondja, hogy nem a körülmetélkedés – vagy éppen az attól való eltekintés – a legfontosabb, hanem a feltámadt Krisztus átformáló ereje, ami átalakítja az emberek szívét és életét (15. vers). Ebben a reményben Pál utolsó szava a galáciabeliekhez ugyanaz az áldással teli szó, mint amelyikkel kezdte a levelét: kegyelem. Bárcsak átélnénk és megosztanánk ugyanezt a kegyelmet mindazokkal, akik ma keresztezik az utunkat!

Carl P. Cosaert

Walla Walla Egyetem

Egyesült Államok

Fordította: Kóczián Károly

Mai szakasz: Galácia 5

Az a tény, hogy a megváltásunk egyedül Krisztusban található, azt jelenti, hogy a viselkedésünk nem is számít? Természetesen nem! Keresztény életmódunk annyira fontos, hogy Pál gyakorlatilag mindegyik levelében megemlíti. Azonban ez a téma mindig csak azután kerül elő, hogy Pál elmagyarázza a csodálatos hírét annak, hogy Isten mit tett értünk Jézus által. Ez a minta a leveleiben magyarázza, hogy a cselekedeteink mint válaszlépések kövessék a Krisztustól nyert megváltást, nem pedig eszközök legyenek, hogy elnyerjük azt. A Galáciai levélben Pál azt mutatja be, hogy a hitéletet hogyan kellene élnünk (lásd 5:13-6:10).

Az elején Pál arra emlékeztet minket, hogy bár Jézus Krisztus felszabadított bennünket a törvény kárhoztatása alól, a szabadságunk mégsem lehet kifogás arra, ha saját vágyainkat dédelgessük (19-21. vers). Ez a felszabadítás megment minket a bűn elnyomó hatalma alól, amely rabul akar ejteni bennünket. Ezért ahelyett, hogy magunknak élnénk, az evangélium felszabadít minket, hogy szeretetből egymás szolgái lehessünk (Gal 5:13; 3Móz 19:18).  

Pál azt mondja, hogy az a szeretet, ami a kereszténységet kell hogy jellemezze, tulajdonképpen betölti az egész törvényt (14. vers). Ez nem azt jelenti, hogy a szeretet helyettesítheti az engedelmességet – mintha választani lehetne a kettő között. Nem! Azzal, hogy Pál azt mondja, hogy a szeretet betölti a törvényt, egy magasabb szintű engedelmességre utal, amely túlmutat az egyszerű külső tetteknél, mint például a körülmetélkedés. Ez egy olyan engedelmesség, amely sokkal többet jelent, mint a törvény betűje által előírt minimum. Ez az engedelmesség mutatja meg az igazi szándékot, és így tapasztalható meg a törvény értelme (lásd: Mt 22:36-40; Róm 13:8-10; Jn 2:3-6).

Ahogy látjuk, ez a fajta engedelmesség túlmutat saját képességeinken, önerőből elérhetetlen. Ezért a kegyelem isteni munkája kell hozzá, amelyet csak a Szentlélek tud megvalósítani bennünk. Az imám ezért az, hogy mindnyájan engedjük meg a Szentléleknek, hogy ezt a gyümölcsöt megteremje az életünkben még ma!

Carl P. Cosaert
Walla Walla Egyetem
Egyesült Államok

Fordította: Rajki Dávid

Mai szakasz: Galácia 4

Biztos vagyok benne, hogy mindenki ismeri a régi mondást „Segíts magadon és Isten is megsegít.” Amennyire ismert ez a mondás, annyira nem igaz, mikor a megváltás szemszögéből nézzük. Mint a galáciaiak, mi is gyakran megfeledkezünk erről a tényről a mindennapi teendőink között. Megtanultuk, hogy csak magunkra hagyatkozhatunk ezen a földön, ha valamit el szeretnénk érni, és ezt átvisszük a lelki életünkbe is. Pál utolsó kísérletként megemlíti a Szentírásból a galáciaiaknak, hogy milyen ostobaság ez a gondolkodás, és Ábrahámra emlékezteti őket, aki egykor bizony kételkedett Isten ígéretében.

Miután már tíz éve vártak a megígért gyermekre, Ábrám és Szárai végül úgy gondolták, Isten csak arra vár, hogy ők tegyenek valamit. Mivel az ősi szokások szerint a rabszolganők helyettes szülőként szolgálhattak terméketlen feleség esetén, Ábrám és Szárai úgy döntöttek, hogy az egyiptomi szolgálójukon, Hágáron keresztül szülessen gyermekük (1Móz 16:1-6). Azonban a tervük már a kezdetektől fogva kudarcra volt ítélve. Ahelyett, hogy áldás lett volna, a tervük csak zűrzavart és fájdalmat okozott – és mikor a gyermek megszületett, az egyetlen „csodálatos” elem a Izmáel világra jöttében az volt, hogy Sára hajlandó volt megosztani férjét egy másik nővel! Mindez nagyjából 15 évvel azután volt, hogy Ábrahám végre felismerte: Isten ígérete a megváltásról olyan dolog, amit csak Isten tud véghezvinni –  éppen mint Izsák születése a meddő Sárától.

Visszanézve könnyű elítélni Ábrahámot és Sárát, hogy milyen rövidlátóak voltak, mikor segíteni akartak Istennek ígéretének megvalósításában. Azonban mi magunk hányszor cselekszünk hasonlóképpen? Ahelyett, hogy várnánk az Úrra, hogy megtegye, amit megígért – a mi, családunk, barátaink, vagy akár a világ életében – mi mégis türelmetlenek leszünk és magunk akarjuk véghezvinni, miközben csak romokat hagyunk magunk után. Ábrahám tapasztalatából tanulva próbáljunk meg kevésbé bízni magunkban, és sokkal mélyebben Isten ígéreteiben!

  
Carl P. Cosaert
Walla Walla University
United States

Fordította: Rajki Dávid

Mai szakasz: Galácia 3

Ha jól átgondoljuk, ostobaság ahhoz ragaszkodni, hogy a Krisztusban való hiten kívül még tennünk kell valamit üdvösségünkért. Ahogy Pál emlékezteti a galáciai gyülekezet tagjait, minden, amit tennünk kell az, hogy megfigyeljük saját tapasztalatunkat (1-5. vers). Amikor az ember elbukott és örökre elszakadt Istentől, Isten vállalta a kezdeményezést a megváltásunk tervének elkészítésében és abban, hogy elküldi Jézust, hogy megváltson bennünket – és mindezt akkor, amikor még istentelenek, gyengék és az Ő ellenségei voltunk (Róm 5.6-10). És Isten embereket hoz az életünkbe, akik bemutatják nekünk az evangéliumot – ahogy Pált is elküldte a galáciabeliekhez. Miért gondolnánk azt, hogy a mi megváltásunk valamiképpen a mi erőfeszítéseinktől függne?   

Saját tapasztalatuk bizonyságán túl Pál arra emlékezteti a galáciabelieket, hogy az Ótestamentum is arról tanúskodik, hogy a megváltás mindig is az Istenbe és az Ő ígéreteibe vetett hiten alapult, nem pedig a cselekedeteinken (Gal 2:16; Róm 3:28). Pál első érvelése Ábrahám tapasztalatán alapul. Amikor Isten szövetségi ígéretet tett Ábrahámnak 1Móz 12-ben, nem kért semmilyen cselekedetet Ábrahámtól, amivel megszerezhette volna (1Móz 12:1-3). Csak el kellett fogadnia, amit Isten megígért, hogy megteszi érette. Mindez 25 évvel azelőtt történt, hogy Ábrahám körülmetélkedett volna. Miért gondolnánk hát, hogy a körülmetélkedés vagy bármi más az üdvösség előfeltétele volna?   

De miért adott Isten törvényt Mózesnek 430 évvel később? Pál szavai szerint azért, hogy rámutasson a bűnre (Gal 3:18; Róm 5:20; 7:13) és annak ellenszerére, amit az áldozati rendszer előrevetített. A törvény szerepe olyan, mint egy gyámé, akit kijelölnek arra, hogy védje, tanácsolja és fegyelmezze a gyermeket (24-25. vers). Bármilyen fontos szerepet is játszik a törvény, soha nem volt az a szerepe, hogy végcél legyen önmagában! Ez a szerep egyedül Krisztusé, azé, aki megszabadított minket a bűn rabláncaitól és a törvény kárhoztatásától, és Isten örökkévaló családjának tagjává tett bennünket (3:26-29; 4:5). Bárcsak megtelne a szívünk hálával, amint megértjük mindazt, amit Krisztus jelent nekünk!

Carl P. Cosaert
Walla Walla Egyetem
Egyesült Államok

Mai szakasz: Galácia 2

Épeszű ember soha nem próbálna meg úgy kezelni egy szívbeteget, hogy egyszerűen elmondja neki, hogy jobban figyeljen oda a személyes higiéniára. Ez azonban hasonlít arra, amit gyakran megteszünk a gyülekezetben, amikor a lelki szívbetegségről – a bűnről van szó. Ezt a problémát kezeli Pál mesterien Gal 2-ben, ahogy folytatja apostoli elhívásának és evangéliumi üzenetének a védelmezését, amelyet hirdetett.  

Ahogy tegnap láttuk, a korai egyházban egyesek ragaszkodtak ahhoz, hogy minden pogány férfit körül kell metélni, ha keresztény szeretne lenni (ApCsel 15:1). Az ő szemszögükből nem is kértek olyan nagy dolgot az új megtérőktől. Természetesen ez pillanatnyi kellemetlenséggel járt, de szerintük ez valójában csak egy kis kérés volt. De épp ez volt a probléma. Azzal, hogy az üdvösség feltételeként megkövetelték a körülmetélkedést, a bűnkérdést egy kis műtéti beavatkozásra minimalizálták – csak ennyi az egész!  

Pár arra emlékezteti a galatákat, hogy a mi problémánk sokkal nagyobb beavatkozást igényel. Nem egy kis metszésre van szükségünk, hanem egy teljesen új azonosságra – egy olyan valamire, amit mi soha nem tehetünk meg magunkért. És ez az, amit Isten Krisztusban felajánl nekünk. Pál úgy utal erre a radikális megoldásra, mint a hit általi megigazulásra – az isteni tettre, amelyben Isten Jézus tökéletes életét nekünk tulajdonítja (Gal 2:16; Róm 3:21-30). Ha lenne valami, amit meg tudnánk tenni, amivel meg tudnánk szerezni, vagy hozzá tudnánk járulni üdvösségünkhöz, akkor, ahogy Pál mondja, Krisztusnak nem kellett volna meghalni (21. vers).

Bárcsak felismernénk ma ezt a dicsőséges igazságot arról, hogy Isten mit tett érettünk Krisztusban, és hirdetnénk az apostollal együtt: „Krisztussal együtt megfeszíttettem. Élek pedig többé nem én, hanem él bennem a Krisztus” (20. vers).

Carl P. Cosaert
Walla Walla Egyetem
Egyesült Államok