Mindig okolni akarunk
valakit, amikor valami rossz történik velük. Először azon tanakodunk, hogy
„miért”, majd a „hogyan”-ra és a „ki”-re koncentrálunk. Jeremiás siralmainak 2. fejezete a
„kicsoda”kérdésével küzd. „Elnyelte az Úr”
és „letörte”, „lerontotta” és „kivágta”
– így látszik Jeremiás szemszögéből (2-3. vers).
Isten haragja, „mint lángoló tűz” gerjedt fel Jákob
ellen (3. vers). Az Úr nemcsak olyan volt, mint valami ellenség, láthatóan magára
hagyta a teljes kultikus áldozati rendszer színhelyét, beleértve az oltárt, a szent
sátrat, az ünnepeket és a papokat is. Hogyan lehetett e pusztítás végrehajtója
az, aki maga alapította a templomi szolgálati rendszert a mennyei szentély
mintájára? Szinte hallom Jeremiás zavarodott
lamentálását. Isten haragja leírásának
azonban egyensúlyban kell lennie Izrael iránti évszázados türelmével, míg ők
saját vágyaikat, szomszédaikat és bűnös hajlamaikat követték, és nem Istenüket.
A bálványimádás
évszázadai, a gyengék és rászorulók megsegítésének elhanyagolása végül megérett
az isteni ítéletre. Jeruzsálem bukása nem egy irracionálisan zsarnoki Isten
haragos dühkitörése volt, akinek ki kellett tombolnia magát. „Kicsoda gyógyít meg téged?” – kérdi a
Siralmak szerzője, Jeremiás. (13. vers). Ki tudja sebeinket és sérüléseinket
meggyógyítani, amikor bűntudattal küzdünk, és Isten oly’ távolinak tűnik?
A második fejezet nem
ad egyértelmű választ, még nem. De tudjuk, hogy „megcselekedte az Úr, amiket gondolt” (17. vers). A karja nem túl
rövid, Ő nem távozott messzire és nem is gerjed gyorsan haragra. Ő a
világmindenség teremtője, fenntartója és megmentője. Mindent meg szeretne adni
gyermekeinek. Ígéretei beteljesednek, még ha vár is egy ideig (Hab 2:3).
Gerald
A. Klingbeil, D.Litt.
az Adventist Review és az Adventist World
folyóiratok társszerkesztője
kutató
egyetemi tanár
Andrews Egyetem
Fordította:
Csala Beáta
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése