Mai szakasz: Nehémiás 1

Isten különböző úton-módon éri el, hogy az emberek készséggel végezzék a feladatot, amit rájuk szeretne bízni. Nehémiás esetében minden úgy kezdődött, hogy meghallotta a következő beszámolót: „A fogságból megszabadult maradék zsidók ott abban a tartományban nagy nyomorúságban és gyalázatban vannak; és azonfelül Jeruzsálem kőfala lerontatott, s kapui tűzben égtek meg" (3. vers).

Isten elültette Nehémiásban a gondolatot, hogy tennie kellene valamit, hogy változtatni kellene: visszatérni Jeruzsálembe, és újjáépíteni a falakat. Ez a gondolat könnyekre fakasztotta, böjtölt és imádkozott azért, hogy tisztán és világosan megérthesse, mire is hívta el Isten (4. vers). Ha Istenért akarunk tenni bármit is, először imával kell kezdenünk, keresnünk kell Isten jelenlétét, hogy közelebb kerüljünk Hozzá.

Sokszor ha Isten akaratát akarjuk cselekedni, nem fog könnyen menni, de ha imádkozunk érte, biztosak lehetünk benne, hogy Isten meglágyítja mások szívét, és megmutatja az irányt, merre induljunk el, ha Érte akarunk tenni. Nehémiás nem tudhatta, hogy a király hogyan fog reagálni a vágyára, hogyan fog válaszolni Isten hívására. De az imának van ereje, és Nehémiás Isten hatalmáért imádkozott, hogy lágyítsa meg a király szívét, és Isten meg is tette.

„Hatalmas Istenünk, ébressz mindegyikünkben vágyat, hogy a Te akaratodat cselekedjük, és irányítsd lépteinket ez irányban!”

Pardon Mwansa
a Generál Konferencia egyik alelnöke

Fordította: Rajki Dávid

5 Mózes 1

Elérkeztünk Mózes utolsó, ötödik könyvéhez. A gyűjteményt együttesen Pentateukhosnak nevezik. Mózes 5. könyve Mózes utolsó szavait tartalmazza, ahogyan visszatekint Isten Izraelhez kötődő kapcsolatának történetére. Ez a kapcsolat azt mutatja, hogy Isten nem változik (Mal 3:6), és „Jézus Krisztus tegnap és ma és örökké ugyanaz” (Zsid 13:8). Izrael sem sokat változott, mert lázadó nép voltak, olyanok, akik Isten szeretetére engedetlenséggel válaszoltak.

Mikor az egyiptomi hadsereg utolérte őket a Vörös-tengernél, félelmükben ezt mondták „jobb volt volna szolgálnunk az Égyiptombelieknek, hogynem mint a pusztában halnunk meg” (2Móz 14:12). Mózes azt mondta: „Ne féljetek... az Úr hadakozik ti érettetek; ti pedig veszteg legyetek” (2Móz 14:13-14). Nagy volt az Isten szabadítása! Aztán Izrael elénekelte Mózes énekét: „Kicsoda az istenek közt olyan, mint te Uram?... Kegyelmeddel vezérled a te megváltott népedet” (2Móz 15:11,13). Milyen hamar megfeledkeztek erről! Elérkezett az ideje annak, hogy bemenjenek Kánaánba, arra a földre, amelyet Isten Izraelnek ígért még Ábrahám idejében. Ám a tíz ember, akik visszatértek a föld megkémleléséből, az óriásokra panaszkodtak, és azt állították, lehetetlen elfoglalni az országot. Izrael nekik hitt, az Istennek panaszkodott, és azt hitték, hogy az emoreusok eljönnek és elpusztítják őket, ha nem mennek vissza Egyiptomba (4Móz 14:1-4).

Józsué és Káleb azonban jó beszámolót hoztak: „az Úr velünk van: ne féljetek tőlük!” (4Móz 14:9). A nép eldöntötte, hogy megkövezi ezt a két embert (4Móz 14:10). Mózes megpróbálta megmagyarázni nekik, hogy ne féljenek, mert Isten meg fogja szabadítani őket úgy, ahogyan korábban is tette. Annyira lefoglalták őket az óriások, hogy az egyetlen megoldás számukra az maradt, hogy visszamenjenek a sivatagba. Tudatuk beszűkült, csak erre tudtak gondolni. Végül eldöntötték, hogy elmennek, és ők maguk harcolnak az emoreusokkal. Isten figyelmeztette őket, hogy nem megy velük, de ők csak elmentek, és vereségük önhittségük ostobaságát bizonyította. Mi vagyunk az új Izrael, és a Kánaánba való belépés ideje elérkezett. Közülünk is hányan vannak, akik félnek az utolsó napok óriási eseményeitől és el felejtik azt, hogy Isten harcol értünk! Ő azt akarja, hogy maradjunk csendben és ismerjük el, hogy Ő az Isten (Zsolt 46:10).

Norman Gulley

Southern Adventist University