Mai szakasz: Zsoltárok 10

Ez a zsoltár az elnyomottak éneke. Jól tükrözi dühös és csalódott érzéseinket, amikor arra gondolkodunk, hogy mi mindenben engedelmeskedtünk Isten akaratának, akik pedig ellenszegültek Neki, jobban boldogulnak, mint mi.

Egy istenfélő életnek nem a sikerességet kellene tükröznie a családban és a munkában? Miért van olyan jó dolguk azoknak az embereknek, akik csak magukkal törődnek? Úgy néz ki, hogy ez ellentmond a jólét elveinek, amelyeket - meglátásunk szerint - az ótestamentumi szövetségkötések alapelvként megállapítanak.

Ez a zsoltár nem mondja el nekünk, hogy Istennek mi a pontos terve az igazsággal, és a veszély mindig ott lebeg, hogy imáinkban olyat kérünk Istentől, ami sérti a feltétel nélküli szeretetét az összes gyermeke iránt. Túlságosan gyakran látjuk úgy, hogy Isten a "mi" oldalunkon van a "többiek" ellen, pedig egyedül Isten tudja azok teljes történetét, akiket mi ellenségnek tekintünk.

Miközben hisszük, hogy Isten szeretete és igazsága végül győzedelmeskedni fog, haragszunk anélkül, hogy pontosan tudnánk, Isten hogyan fogja kimutatni szeretetét és igazságát. De nem vagyunk egyedül, amikor Istenhez kiáltunk fájdalmunkban.

Tudjuk, hogy Ő hall minket, a megfelelő időben válaszolni fog, és helyrehozza a dolgainkat.

Lisa Clark Diller
a Southern Adventist University

történelem és politikai tudományok karának tanszékvezetője

Fordította: Rajki Dávid

Bírák 17

A megelőző történetekben újra és újra emlékeztettek minket, hogy akkoriban mindenki „azt cselekedte, amit jónak látott.” (17:6) . A következő fejezetek világosan bemutatják, hogy hogyan is történt ez, és mik voltak az erkölcsi következményei (a politikaiak mellett) Izrael népe számára.

A legtöbb bibliafordítás ennek a fejezetnek a „Míká bálványimádása” nevet adja. A korábbi történetekből már tudjuk, hogy a bálványimádás virágzott Izraelben a Bírák idejében. Ami azonban ebben a történetben figyelemre méltó az az, hogy mennyire nagyon szűklátókörűek a szereplők azt illetően, hogy bármit is rosszul tennének: a hamis imádat középpontjában álló bálványt (3-4. vers) az Úrnak szentelték! Mi több, a Míká által emelt törvénytelen oltár Efraim hegyén áll, ugyanott, ahol a silói törvényes oltár is (Józsué 18). Még a történetben szereplő lévita se tudja (vagy nem érdekli), hogy egy törvénytelen imádati helyet felállítani faragott képekkel problémának számít, és boldogan elfogadja a helyzetet úgy, ahogy van (11. vers). Egy igazi lévita alkalmazásával Míká úgy gondolja, hogy az oltára nemcsak hogy törvényes, hanem az Úrnak tetsző is: „Most már tudom, hogy jót fog velem tenni az ÚR, mert egy lévita lett a papom.” (13. vers – új prot. ford.)

Míká megfontolatlan tetteinek az egész izraeli nemzetre több generáción át kiható következményei lesznek. És a dologban az a valóban szomorú, hogy ő nincs is tudatában mindennek. Az Úr szomorúan jelenti ki: „Elpusztul népem, mert nem ismeri Istent. Mivel te megvetetted ezt az ismeretet, én is megvetlek: nem leszel papom! Nem törődtél Istened tanításával, én sem törődöm fiaiddal” (Hós. 4:6).

Ez egy lecke a mi számunkra, hiszen mi vagyunk a választott nemzedék. Isten kihívott minket a sötétségből az Ő csodálatos világosságára hogy királyi papság, szent nemzet, az Ő elkülönített népe legyünk, hogy azt tegyük, ami igaz, és megtartsuk az Ő parancsait (1Pt 2:9 és Jel 14:12).

Justo E. Morales

Southern Adventist University

Fordította: Kóczián Károly