Mai szakasz: Zsoltárok 14

Legkorábbi emlékeim között ott van néhány jelenet, amikor bizony képes voltam az erőszakra és az önzésre. Volt néhány testvérem, és bár mindig nagyon szerettem őket – és szeretem ma is – mégis emlékszem, hogy néha nem kedveltem őket és még ártani is akartam nekik. Ez igaz volt annak ellenére, hogy szerető család voltunk, és sohasem tapasztaltam egyebet a szüleim részéről, mint feltétel nélküli szeretetet és megbocsátást. Így a szívem mélyén mindig is tudtam, hogy mit jelet az, amit ez a zsoltár mond: „nincs, aki jót cselekedjék, nincsen csak egy sem”.   

De annak ellenére, hogy közülünk senki sem tekintheti önmagát természeténél fogva igaznak, az a csodálatos ígéretünk van Istentől, hogy Isten mindenképp velünk van, megbocsát nekünk és áldottá teszi életünket. Ez azért van, mert Isten velünk van, letekintett ránk, menedékünk lett azért, hogy részesei legyünk annak, amit ez a zsoltár leír, mint az igazság tetteit.

Isten teszi azt lehetővé, hogy keressük Őt, hogy jót tegyünk a szegényekkel, hogy jó terveink legyenek. Így a zsoltár mindkét része visszhangra talál bennünk - a természetszerinti rosszaságunk elismerése és az Isten dicsőítése azért, mert megbocsát és helyreállít bennünket.

Lisa Clark Diller
a Southern Adventist University

történelem és politikai tudományok karának tanszékvezetője

Bírák 21

A Bírák könyvének 17-21. fejezetei ugyanazzal a néhány ismerős sorral végződnek, mint amivel kezdődnek: „ebben az időben nem volt király Izráelben; azért mindenki azt cselekedte, a mi jónak látszott az ő szemei előtt.” Az izraeliták anélkül a lelki és erkölcsi vezetés nélkül próbálták megoldani a saját maguk okozta problémákat, amit Mózes és Józsué képviselt. Bár az Úr biztosította a győzelmet a hitetlenkedő izraelitáknak, de ők nem látták meg Isten útmutatását a következményekben, és továbbmentek azon az úton, amit saját értékítéletükkel helyesnek véltek. 

Az előző, 20. fejezetben a benjáminiták vereséget szenvedtek saját izraelita társaiktól, akiknek Isten megígérte a győzelmet. Izrael fiai esküt tettek, hogy minden izraelitának tilos saját lányait benjáminita férfiakhoz feleségül adni. Ez teljes egészében az ő döntésük volt, nem az Úré, és problémát is okozott később az izraelitáknak, mert alig tudtak módot találni arra, hogy megmentsék Benjámin törzsének maradékát. Most már az esküjük kötelezte őket arra, hogy bármi áron megtartsák, nehogy magukra zúdítsák saját átkukat (21:18). 

Megoldásuk azonban túlmutat a józan ész határain. Eldöntik, hogy elpusztítják Jábes-Gileád városát és lakóit - férfiakat, asszonyokat és gyerekeket - mert kapcsolatban álltak a benjáminitákkal, és ezért nem csatlakoztak az ellenük indított hadjárathoz. A harcok után összehívott lelki ünnepségre sem jöttek el Silóba, hogy áldozatot mutassanak be az Úrnak. Mennyire undorító az ezután következő kegyetlen lépés és a tömegmészárlás! Jábes-Gileád lakói között azonban találtak a harcosok 400 szüzet, akiket életben hagytak feleségnek a benjáminiták számára. Mindeközben az izraeliták sokkal jobban aggódtak amiatt, hogy elkerüljék egy esküszegés következményeit, mint hogy jólétben tudják a testvéreiket. Valójában anélkül sértették meg az eskü szellemiségét, hogy megtörték volna azt. Istenfélelmük teljesen öncélú volt.   

Napjainkban sok meggyőződéses kereszténynek van öncélú hite; csak annyit tesznek, amennyi a követelmények teljesítéséhez elegendő, és semmi többet. Ez félszívű engedelmesség, ami törvényeskedésig fajulhat. Észrevetted már az utóbbi időben, hogy megjátszod magad? Vajon azért engedelmeskedsz Istennek, mert szíved mélyéből ezt szeretnéd, vagy mert muszáj? Az Úr ezt mondja: „szeretetet kívánok én és nem áldozatot: az Istennek ismeretét inkább, mintsem égőáldozatokat.” (Hós 6:6).

Justo E. Morales

Southern Adventist University

Fordította: Rajki Dávid