2013. augusztus 20., kedd

Mai szakasz: Zsoltárok 13

Az érzelmek micsoda hullámvasútját találjuk a 13. zsoltárban! Az énekes valahogy eljut a csüggedéstől a bizalomig. Nem értem, hogyan működik ez a folyamat a dalszövegírók/énekesek érzelmi világában – jobban „érzik” magukat a zsoltár végéhez érve? Abban azonban megegyezhetünk, hogy amikor úgy is látszik: Isten nincs jelen, olyankor is az Ő szeretete az az alap, amire számítani lehet.

Ahhoz, hogy fogalmunk legyen arról, hogy ez hogyan történik, nézzük meg a zsoltár végét: „Éneklek az Úrnak, mert jót tett velem.” Egyre több tanulmány mutat rá arra, hogy a hálás lelkület, az áldások számontartása és az elégedettség gyakorlása valós hatással vannak az ember érzelmi állapotára.

Amikor a testvéremnek a közelmúltban nehézségei voltak, nagyon aggódtuk érte. De túltette magát ezeken úgy, hogy megszámolta, nevén nevezte és kifejezte háláját minden jóért az életében. Amikor azt nézzük, hogy Isten milyen jó, nehezebb azt érezni minden porcikánkban, hogy Ő nincs jelen. Ahogy ez a zsoltár is bemutatja, Isten úgy tud nekünk válaszolni, ha gyakoroljuk a hálaadást.   


Lisa Clark Diller
a Southern Adventist University
történelem és politikai tudományok karának tanszékvezetője

Bírák 20

Egyik fejezet a másik után számol be az izraeliták nemtörődömségéről és tétlenségéről saját erkölcsi állapotukkal kapcsolatosan. Józsué halálával és az izraeliták ezt követő hitehagyásával kezdtük ezt a könyvet. Ettől kezdve az izraeliták nem csupán elnyomásban részesülnek hűtlenségük miatt, hanem szakadások történnek közöttük, sőt, időnként egymás ellen harcolnak, és egymást ölik. Ebben a fejezetben végre azt láthatjuk, ami egyszer sem történt meg Józsué napjai óta, hogy Izrael egész népe (kivéve a benjáminitákat), egy emberként tart gyűlést az Úr előtt. Még bátorítóbb az a tény, hogy azért gyűltek össze, hogy kezeljék a közöttük előforduló gonoszságot.

Izrael fiai felháborodva gyűltek egybe, hogy megtorolják a gonoszságot, és halálbüntetéssel sújtsák a gibeai perverz embereket. Ezzel ellentétben a benjáminiták eltökélték magukat, hogy megvédik a gonosztevőket, és nem adják ki őket. E válasz után az izraeliták elmennek Béthelbe (Isten háza), és megkérdezik Istent. Ám nem azt kérdezik, hogy harcoljanak vagy sem, hanem azt, hogy ki harcoljon velük elsőként (20:18). Az izraeliták már eldöntötték, hogy mit fognak tenni. Érdekes, hogy a sértett fél itt nem a lévita, vagy Izrael vezetői. Ez egy gyalázatos bűn volt Istennel szemben, ők mégsem Istent keresték bocsánatért és vezetésért. Istenre nem úgy tekintettek, mint királyukra és parancsnokukra; hanem úgy közelítettek hozzá, mint egy jóshoz, és a tanácsát jövendőmondó képességeiért kérték. Abból is nyilvánvaló, hogy az izraeliták félreértették Isten szerepét, hogy elhozták a frigyládát Silóból, mert szerencsetárgyként akarták használni (1Sám 4).

Isten csak arra válaszol, amit kérdeztek: Júda harcoljon először, de nincs áldás és győzelem ígérete. A benjáminiták felülkerekednek, és egy hatalmas mészárlás következik. Az izraeliták most már tanácsot kérnek az Úrtól (20:23), de az Úr most sem ígér győzelmet. Csak egy óriási veszteség után közelednek úgy az izraeliták a Mindenhatóhoz, ahogy azt már kezdetben tenniük kellett volna: böjtöltek aznap estig, közben pedig égő- és békeáldozatokat mutattak be az Úrnak. Az Úr csak akkor ígéri meg, hogy kezükbe adja a benjáminitákat (20:26-27). Ekkor „az Úr ... vereséget mért Benjáminra Izráel előtt” (20:35).

Isten szándékosan engedi meg, hogy Izrael kétszer is vereséget szenvedjen a győzelem előtt. Egy fontos leckét kellett megtanulniuk arról, hogy hogyan kapják meg Isten áldását. Noha az ő szerepük csak annyi volt, hogy kitisztítsák a gonoszságot Izraelből, Isten bűnbánatot és alázatosságot kívánt meg tőlük, különösképpen ha figyelembe vesszük azt a tényt, hogy az egész nemzet megérdemelte volna Isten haragját. Kiáltó ellentét van a Gibeával szemben kinyilvánított erkölcsi felháborodás és aközött, hogy az izraeliták éveken keresztül minden lelkiismeret-furdalás nélkül gyakorolták a nyílt bálványimádást. A gibeoniták elleni büntetés minden élet és vagyon teljes megsemmisítése volt, de az ilyen ítélet csak a bálványimádás esetére volt előírva (5Móz 13:12-18)! Képmutatásukban nem vették észre, hogy sokkal buzgóbbak törekedtek testvéreik elpusztítására, mint arra, hogy saját bűneikből megtisztuljanak, és azokra bocsánatot nyerjenek. Vajon nem tanulság ez számunkra?

Justo E. Morales
Southern Adventist University

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése