Mai szakasz: Zsoltárok 39

A zsoltáríró elhatározza, hogy ezentúl vigyáz a gondolatára és irányelvére. Megkérdi, hogy még mennyi ideig fog élni, miközben elmereng az élet rövidségén.

A legtöbb ember ösztönösen felfedezi, a gondja többnyire abból adódik, hogy túl sokat beszél akkor, amikor nem kellene. Emberi dolog értelmetlen fecsegéssel tölteni az időt. Szintén emberi vonás, hogy minden olyanba beleütjük az orrunkat, ami nem a mi dolgunk. Az emberek szeretik elmondani az „igazat” bárkiről, éppen akkor, amikor senkinek sincs szüksége arra, hogy a másik hibáját megtudja. Jakab apostol levele 3. fejezetének 2-3. verse figyelmeztet minket, hogy a nyelvünk olyan zabolátlan, mint egy ló, ami nincs még betörve. Dávid, érezve, hogy mennyire nem tudja féken tartani a nyelvét, inkább nem mond semmit, még akkor sem, amikor kellene. „Beragasztja” a száját; azonban mivel így sem oldotta meg a problémát, mert a szívét égeti a ki nem mondott panasz, elkezd imádkozni Istenhez. Kétségbeesésében bocsánatért kiált a balga beszéde és féktelen viselkedése miatt, és kéri Istent, hogy nyissa meg Dávid ajkait, és tudjon arra ügyelni, amit mond.

A 39. zsoltár segít meglátni, hogy mennyire elesettek vagyunk, és mennyire elveszünk azon dolgok között, amelyek csak egy pillanatig léteznek. A megbocsátás kéznél van. Isten a konfliktusunkat az ellenőrzése alá szeretné vonni. Dávid felteszi a kérdést a nyolcadik versben, „Most azért mit reméljek, ó, Uram? Egyedül benned bízom.”

Ima. Atyánk! Mint minden férfi és nő az Éden óta, konfliktust kezdeményezek, és az után nem tudok azzal mit kezdeni. Segíts, hogy elismerjem az ostobaságomat, és elfogadjam a segítségedet, mivel tudom, hogy nem tudok akkora zavart előidézni, amit te ne tudnál helyrehozni. Segíts a jövőben, hogy tudjam, mikor mit mondhatok. Az élet rövid ahhoz, hogy ugyanannak a véteknek az ismételgetésével töltsem el. Ámen.

Helen Pyke
nyugdíjas tanár
Southern Adventist University
Fordította: Rajki Dávid