A karmesternek,
elmélkedés
Egy zsidó számára Isten keresése annyit jelentett, mint elmenni Jeruzsálembe, a templomba, a nagy ünnepekre, és Isten közelébe kerülni bűnvallomásra és áldozat bemutatására. Istent szemlélni és Istennel találkozni annyit jelent, mint elzarándokolni Sionba, és Isten jelenlétében tartózkodni. A 42. zsoltár szónoka fogságban van, vágyik Isten jelenlétére, de úgy érzi, hogy ez csak úgy valósulhat meg, ha eljut Sionba. Visszaemlékszik a lelki utazásának kiemelkedő eseményeire, amikor felment a szent hegyre.
Csüggedés fogja el őt, amikor a jelen körülményre gondol, távol az otthonától és távol a templomtól. Hullámokban tör a lelkére a reménytelenség érzése, majd elkezd reménykedni. Rájön arra, hogy Isten igazságának világossága elvezeti őt Isten jelenlétébe, még pogány földön is. A fogoly bátorítást kap Isten ígéretében, hogy Jeruzsálem újjáépül, és Isten népe újra ott fogja imádni Őt.
A csüggedés idején gyakran érezzük azt, hogy az ellenség erőszakkal távol vitt bennünket a lelki otthonunktól és Istentől. Talán nosztalgiával tekintünk vissza a múltbeli győzelmünkre, olyan időszakra és helyszínre, ahol nagyon közel éreztük magunkat Istenhez. A Babilonban levő zsidó foglyokhoz hasonlóan, mi is a legszívesebben felakasztanánk a hárfánkat egy fára, és teljesen beszüntetnénk az éneklést. Azonban ezt a zsoltárt olvasva, azt látjuk, hogy még az ismétlődő csüggedésben is a hit és az Isten ígéretébe vetett bizalom erősödik. A lelki hullámzás (egyszer fent, máskor lent) elfogadott az emberi körülményünkben, Isten azonban felajánlja a szabadulást a hit és csüggedés állandó körforgásából. Nem kell, hogy örökké rabok maradjunk, akik csak emlékeznek a hazára.
Ima. Köszönöm, Atyám, hogy hívhatlak téged, bárhol legyek is, soha meg nem kérdőjelezve azt, hogy meghallgatsz. Mivel Te mindenütt velem vagy, mindig „otthon” lehetek. Ámen
Helen Pyke
nyugdíjas tanár,
Southern Adventist
University
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése