Abban az időben, amikor
repülést tanultam az egyetemen az USA Washington államában, életem egyik nagyon
nehéz időszakán mentem át. Egy nap úgy döntöttem, hogy ellopom azt a kisgépet,
amit az önálló repülésgyakorlatra vittem ki, és azt összetörve vetek véget az
életemnek. Ám a gondolat, hogy mi fog történni, amikor édesanyám értesül a
halálhíremről, túlságosan is aggasztott. Ezért végül úgy határoztam, hogy
elrepülök a géppel kicsit távolabbra, ott leteszem, és elszököm. Észak felé
fordítottam tehát a repülőt, és jó néhány órával később, kiürült tankkal egy
elhagyatott kanadai reptéren találtam magam.
Akkoriban édesanyám is az Egyesült Államokban
volt. Sohasem fogom elfelejteni az arckifejezését, amikor két nap múlva
megérkezett értem egy kanadai rendőrkapitányságra. Mikor kihozott a fogdából, a
szemei vörösek voltak a könnyektől és a két álmatlan éjszaka aggódásától, ami
fájdalmas, mély nyomokat hagyott az arcán.
Amikor a repülőm nem tért vissza a reptérre,
egy mentőalakulat kutatott utánam, édesanyám pedig órákon át rettegett attól,
hogy lezuhantam. Ezután tudta meg, hogy Kanadába kell jönnie értem.
Valóban úgy van, ahogy Salamon mondta: „A bölcs fiú örvendezteti
az ő atyját; a bolond fiú pedig szomorúsága az ő anyjának” (1. vers).
Mindig eszembe jut életem e
pillanata, valahányszor nagy döntést kell meghoznom. Soha többé nem szeretném
megszomorítani a szüleimet, ezért azt kérdezem ilyenkor magamtól, hogy a
tetteim örömet vagy bánatot fognak nekik okozni. A válasz arra, hogy
tisztelem-e a szüleimet, gyakran arra mutat rá, hogy a terveim vajon az Úr
akaratával is harmóniában vannak-e. Sosem szeretném megszomorítani a mennyei
Atyámat – és ez az, ami a legfontosabb.
Andrew McChesney
Oroszországban élő újságíró
az Adventist Review rovatvezetője
Fordította: Kóczián Károly
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése