Miután Isten győzelmeket adott a
zsidó népnek, a Szent Sátor a figyelem középpontjába került az Úr táborában. Amikor
a nép vonult, minden a Szent Sátor köré csoportosult. A Léviták őrízték a Föld
legszentebb pontját a nép többi részétől, és a katonák a Lévitákat a többi, nem
izraelita népcsoportoktól. Ez a rend mélységes igazságot képviselt. A nép nem
volt birtokosa Istennek, hanem a nép volt Isten tulajdona. A világ nem látott
ilyet korábban. Habár a pogány népek erősnek és félelmetesnek tűnhettek, isteneik
csupán valami „hasznos eszközök” voltak tisztelőik számára. Az emberek
formálták, viselték gondját ezeknek az isteneknek, és hordták magukkal, mint
akármi más csomagot. Nem így Izrael. Az iztraeliták különleges figyelmeztetést
kaptak, hogy még csak ne is érintsék a Szent Sátort. Szent dolgot illetni
megszenteletlen kezekkel a biztos halált jelentette. Még Nádáb és Abihu is
meghalt, noha papok voltak, mert „idegen tüzet vittek
az Úr elé”. Isten köztük volt, de nem közülük való. Isten egész lényében szent volt, mégis készséggel lakozott a nép
között. Mindez nem egy félelmetes
istent mutat be, hanem az Istent, Aki lehajol hozzánk. Milyen csaodálatos
szeretet: a Szent Isten közénk jön és velünk marad.
Mark Sheffield
Southern Adventist University
Fordította: Liebhardt
László
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése