2013. május 24., péntek

Mai szakasz: 2 Krónikák 36


Ebben a lehangoló történetben számomra a következő szavak tűntek ki a legjobban – szavak, amelyek oly’ nagyon jellemzik a szent történelmet: „És az Úr, az ő atyáiknak Istene elküldé hozzájuk követeit jó idején, mert kedvez vala az ő népének és az ő lakhelyének" (15. vers). Vagyis, az állandó hitehagyás, eretnekség, bálványimádás és bűn közepette Isten még mindig szerette azokat, akiknek hitük és ismereteik alapján nemesebben kellett volna élniük; és mindent meg akart tenni megmentésükért, amit csak tudott.

Sajnos azonban nem hagyhatjuk figyelmen kívül az utána következő verset sem, mert az szintén nagyon jellemző a szent történelemre. „De ők az Isten követeit kigúnyolták, az ő beszédeit megvetették, és prófétáival gúnyt űztek; míglen az Úrnak haragja felgerjede az ő népe ellen, s többé nem vala segítség" (18. vers).

Figyelemreméltó, hogy az a szó, amit „segítségként", „mentségként” fordítanak a magyar bibliafordítások, abból a héber gyökből ered, ami „gyógyítást" jelent. A bűn, és az azt kísérő bűnös cselekedetek sokasága egyfajta betegség, erkölcsi zavar, amit születésünktől fogva magunkban hordunk. Nem csoda, hogy Jézus kijelentette: „Újonnan kell születnetek." Miközben panaszkodunk a bűnre magunk körül, és csodálkozunk, hogy Isten népe közül is többen elutasítják szavait és „kigúnyolják" a prófétákat, önmagunkat is meg kellene vizsgálnunk, ahogy Pál mondta, hogy vajon hitben vagyunk-e még. A genetikailag öröklődő bűn mindnyájunkat sújt. De van egy segítség, aki a gyógyulást hozza: Jézus! Nekünk csak át kell adnunk magunkat Neki hitben és engedelmességben, miközben bízunk szeretetében, és igényeljük kegyelmét önmagunk számára. Ez az egyetlen segítség.

Justin McNeilus
A Fiatalok Jézusért szervezet elnöke
Fordította: Rajki Dávid

4 Mózes 27

A 27. fejezet az örökösödési kérdéssel kezdődik, amit Mózes 4. könyvének 36. fejezete bővebben tárgyal. Most azonban összpontosítsunk a fejezet egyéb részleteire! Mózes nagyon emberi módon, emberi érzésekkel reagál a tömeg zúgolódására. Ebben a folyamatban olyan pozícióba helyezte magát, ami egyedül Istennek van fenntartva, amikor ezt mondta: „Halljátok meg most, ti lázadók! Avagy e kősziklából fakasszunk-é néktek vizet?” (4Móz 20:10). Aztán kétszer a sziklára csapott, ahelyett, hogy szólt volna hozzá, ahogyan Isten őt erre utasította. Ezzel a cselekedetével Mózes hamisan mutatta be Istent (lásd 4Móz 27:14). Isten csodát tett azzal, hogy vízről gondoskodott, de nem hagyhatta szó nélkül az emberi harag és a nyilvánvaló engedetlenség tettét szeretett szolgája életében. Az embereknek meg kell érteni, hogy ami jó az jó, és ami rossz az rossz, és azt, hogy minden tettnek következménye van – különösen a szándékos engedetlenségnek.       

E miatt a bűn miatt Mózes nem mehetett be az ígéret földjére; más vezetőt kellett választani. Mózes arra kérte Istent, hogy jelöljön ki egy embert utódául (lásd: 4Móz 27:16). Ő már négy évtizede vezette a népet. Izrael egy lázadó és panaszkodó nemzet volt, de annak ellenére, hogy komolyan próbára tették türelmét, Mózes még mindig törődött velük, és aggódott jövőjük miatt. „Ki képviselné jólétük érdekeit úgy, mint ő?” (Pátriárkák és Próféták 432. oldal).

Ekkor Mózes 120 éves volt (lásd: 5Móz 31:2), majdnem kétszer olyan idős, mint bármely más férfiú a táborban. Rajta kívül csak két életben lévő felnőtt volt, akik kivonultak Egyiptomból, Józsué és Káleb, a két hűséges kém. A tíz hűtlen kém meghalt a pusztában az előző negyven évben, mindazokkal a felnőtt férfiakkal – és nagy valószínűséggel asszonyokkal együtt –, akik részt vettek az egyiptomi kivonulásban. Vajon értelmes dolog lenne e közül a két ember közül választani vezetőt, akik végigjárták az egész utat, miközben következetesen hűséget tanúsítottak? Ezt azt jelentette, hogy vagy Káleb, vagy Józsué. Így is történt. Isten arra utasította Mózest, hogy Józsuét válassza ki vezetésben való utódjául. Így Józsué lesz az, aki bevezeti Isten népét az ígéret földjére.

Fred Knopper
Adventist Media Center

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése