Ézsaiás még nem fejezte be az előző
fejezetben elkezdett beszámolót Isten csapásairól a moábitákon. További
információkat ehhez a két fejezethez a Királyok második könyve 17. és 18.
fejezetében találhatunk, amikor Hóseás uralkodott az északi királyságban
Izraeltől Samáriáig. Később Jeruzsálemben Ezékiás uralkodott Júda felett. A samáriai
emberek nem félték az Urat, pontosabban szólva nem úgy, ahogy kellett volna. Hiába
tisztelték, ha közben bálványoknak áldoztak. Saját isteneket készítettek
maguknak, és a magaslatokra helyezték őket, miközben rituálékat folytattak
körülöttük. Végül Isten megengedte az asszíroknak, hogy meghódítsák Samáriát,
és sokakat fogságba ejtsenek.
Isten sírt Samária felett, és búsult népének
tettei miatt, amikor gyermekei elmentek a magaslatokra, és más isteneket imádtak.
Most az asszírok ezreket ejtettek fogságba és hurcoltak el. Sajnos Jeruzsálem
és Júda népe Ézsaiás idejében ugyanezt tette: elismerték ugyan Istent, de bálványokat
imádtak – a samáriaiakhoz és az északi királyságban lakókhoz hasonlóan.
Isten, ahogyan már az előző fejezetben is olvashattuk,
ítéletet tartott Moáb felett, de sürgeti is Moáb népét, hogy hallgasson a
tanácsra, és vesse le magáról a büszkeségét és gőgjét, legyen kedves Jeruzsálem
és Júda népéhez, különösen azokhoz, akik közöttük élnek. Az Úr tanácsa szerint
a moábitáknak enyhülhet a büntetésük és fájdalmuk úgy, hogy egy bárányt
küldenek, és Jeruzsálemnek, „Sion
leányainak” (Ézs 16:1) barátságát keresik. Ha mégsem tesznek így, további
ítéletek fognak elhangzani, és a moábiták földjét jajveszékelés tölti majd be,
de az isteneik nem fogják megmenteni őket (3a, 6a és 7a vers).
Amikor Ézsaiás megemlíti ezt a szót: „pusztító”
(4. vers), el szeretne helyezni egy központi elemet az üzenetében, amely
feltárja a helyi történet hátterét. Sátánról és a segítőiről beszél, azokról a
földi birodalmakról, amelyeket felhasznál. Ézsaiás végighalad az idő folyosóin,
és látomásában „vége a nyomorgatónak”
(4c vers). Ézsaiás látta, hogy „Isten
kegyelme megerősített egy ülőszéket, és ül azon igazsággal Dávid sátorában egy
bíró, jogosság keresője, igazság ismerője” (5. vers). Ő Krisztus, Dávid
fia, a Messiás. Ő fog az igazság trónján ülni Dávid sátrában. Ő a mi szószólónk
a mennyben, aki „a jogosság keresője,
igazság ismerője” (5. vers).
A hetedik versben Ézsaiás visszatér Isten
moábiták elleni ítéletére és sátán néplázító valóságába. Miközben Ézsaiás a
moábiták büntetését magyarázza, miszerint nem lesz több aratás és örömteli
éneklés (9. vers), de megint a durva földi világon túl szeretne látni, és a
mennyei eseményekre tereli a figyelmet, ahol Isten szíve fáj és szemei könnyben
úsznak (9. vers): „Ezért siratom...
megnedvesítlek könyeimmel Hesbon és Eleálé” mivel az örömötök elvétetett
(10. vers). Az Úr így szól: „véget
vetettem a víg éneklésnek” (10. vers). Tisztán látszik, hogy mindez a
büntetés miatt történt.
Isten szíve úgy sír, amikor Moáb népére
gondol, akár a citera szomorú dallama (11. vers). Sátán örül a pusztulásnak,
Isten azonban gyászolja őket a szenvedésük miatt. És mindez azért történhetett meg
Ézsaiás idejében, mert az emberek a magaslatokra mentek, hogy ott imádják
bálványaikat (12. vers). Ézsaiás kiemeli, hogy „három esztendő alatt... megaláztatik Moáb dicsősége”. Ekkor
történt meg, hogy az asszírok bevonultak Asdódba és elfoglalták. Moáb népének pedig
csak a töredéke marad meg (14. vers).
Szerető
Istenünk! Moáb kemény büntetést hozott a saját fejére Isten engedélyével, de
Sátánon keresztül. Tudjuk, hogy az összes szenvedés mögött Lucifer mesterkedése
áll. Urunk, segíts minket, hogy magasabbra tudjunk tekinteni, és meglássuk
mélységes fájdalmadat és értünk hulló könnyeidet! Ámen.
Koot van Wyk
Kyungpook Nemzeti Egyetem
Sangju, Dél-Korea
Fordította: Rajki
Dávid
Amen!....
VálaszTörlés