Mai szakasz: 2 Királyok 13

Nagy célokat kell kitűznünk Isten és az Ő népe számára. Ezt várta volna el Isten Joástól, Izrael királyától is, de ő nem vette komolyan Elizeus szavait. Ahelyett, hogy sokszor ütött volna a földre, mindössze háromszor tette meg. Mit gondolhatott ekkor Joás?

Valószínűleg nem hitt eléggé Elizeus szavaiban. Apját legyőzte Szíria királya, ő pedig nem hitt benne, hogy az ő sorsa akár más is lehet. Gyakran nincs elég hitünk ahhoz, hogy túl tudjunk tekinteni azon a helyzeten, amiben vagyunk, különösen, ha sötétek a kilátások. Isten mindig azt szeretné tőlünk, hogy túllássunk a felhőkön, és cserébe hitünk jutalmát fogjuk megtapasztalni.

Feltehetőleg Joás sem tartotta a szíriaiak legyőzését legfontosabb feladatának. Az élet ugyanúgy ment tovább apja uralkodásának ideje óta, mit tudna ő tenni? Tudna egyáltalán valamilyen változást is hozni? Nem ugyanígy gondolkodunk mi is? Vonakodva változtatunk dolgokon, még akkor is, ha felismerjük, hogy a változásra nagyon is szükség lenne. A változás fájdalommal jár és bátorságot igényel, amit sokaknak semmi kedvük sincs átélni.

Komoly bátorítást jelent számunkra Ellen White gondolata, amely a célkitűzésekről szól: „Ne felejtsd el, hogy magasabb szintet nem érsz el annál, mint amit magad elé tűzöl. Ezért tűzd magasra a célt, és lépésről lépésre, még önmegtagadás, áldozat és keserves erőfeszítés árán is juss el a fejlődés létráján a legfelső fokra!” (Krisztus példázatai. Budapest, 1999, Advent Kiadó. 227. oldal).

Daniel Jiao

Kínai Misszió Unió

Hong Kong

Fordította Kóczián Károly

2 Mózes 17

Miután Isten a mannával gondoskodott az izraeliták napi eledeléről, egy másik hitpróbához érkezünk, ami nem más volt, mint a víz. Ebben a két fejezetben Isten az élet két legelemibb szükségletét - víz és manna - használja fel arra, hogy gyermekeit a Tőle való teljes függőségre tanítsa. A világ sok táján, ahol az alapszükségletek hiányoznak, Mózes válasza példaértékű: „Mit tegyek?” – kérdezi Istent. Egyiptomból való száműzetésének negyven éve alatt Mózes megtanulta, hogy feltétlen bizalommal legyen Istene iránt, Aki legelőről legelőre vezette őt nyájával együtt. Ebben az időszakban elfelejtette azt a sok bölcselkedést, amelyet magába szívott, miközben az egyiptomi luxus körülmények között nevelkedett. Az Úrnak feltett kérdése bizonyítja, hogy alkalmas Isten népének a vezetésére. Ahelyett, hogy saját képességeiben bízna, ezt kérdezi: „Mit cselekedjek?” Amikor Isten segítségét kérjük, Ő odaáll mellénk, és közbelép. Azzal, hogy Isten a sziklából vizet fakaszt Refidimben, bizonyítja mindenek felett valóságát Izrael vezetői előtt, hogy ők is bizonyságok lehessenek a nép előtt.

Az amélekitákkal, Ézsau leszármazottaival való háború olyan viszálykodást indított el, amely generációkon át tartott, egészen a Saul vezetése alatt megalakult monarchiáig (1Sám 15:2-3). Ez volt az első háború, amelyet Izrael egy másik nemzettel vívott, és ami az Istenben való bizalmuknak egy másik próbáját jelentette. Az amálekiták gerilla módszereket alkalmaztak, amikor hátulról támadták meg Izraelt, ahol a gyengék és az erőtlenek könnyen prédául estek. Józsué itt jelenik meg elsőkét, és a hadsereget vezeti az ellenség ellen, miközben Mózes a hegyen áll Isten botját magasra emelve. Azzal, hogy az ég felé emeli a kezeit, testhelyzetével újra az Istenre való teljes hagyatkozást jeleníti meg. Ám erre nem volt képes egyedül. Ebben rejlik még egy tanulság számunkra. Egyedül nem tudunk megállni az élet küzdelmeiben. Megbízható társakra van szükségünk, akik mellénk állnak, hogy támogassanak. Mózes buzgón imádkozott Izrael győzelméért, Áron és Húr pedig támogatták őt ebben. Adjon Isten olyan bizalmat nekünk, amelynek segítségével szembe tudunk nézni az élet minden küzdelmével!  

Michael Hasel

Régészeti tanszék

Southern Adventist University