Mai szakasz: 2 Királyok 25

„Így kellett fogságba mennie Júdának saját földjéről” (21. vers). Ez volt a Júdai Királyság szomorú vége. Jeruzsálemet kétszer vonták ostrom alá, és e második alkalommal a babilóniaiak magukkal vitték a templom összes rézből készült felszerelését és egyéb berendezését is.

Vajon Júdának kezdettől fogva az volt a sorsa, hogy fogságba essen? Egyáltalán nem! Attól az időtől kezdve, hogy Isten elhívta Ábrahámot, azt szerette volna, hogy az Ő népe legyen a világosság hordozója a világban. Isten azonban már a legelején megmondta, hogy ha megbíznak Benne, és engedelmeskednek Neki, akkor jól lesz soruk, ha viszont elfordulnak Istentől, Ő visszavonja védelmét, és ők az ellenségeik kezébe fognak esni.

Így viszonyult Isten Ádámhoz és Évához is. Ő sosem akarta, hogy az első emberpár bűnbe essen, de fel volt készülve arra, ha ez mégis megtörténik. A megváltás tervét már a teremtés előtt elkészítette, és Isten kész volt feláldozni értünk az Ő drága fiát, Jézust.

Júda történelme arra emlékeztet minket, hogy Isten mindig betartja az ígéreteit. Ő mindig becsületes és igazságos. A júdabeli izraelitákra vonatkozó terve sem ért itt véget, mivel Jeremiás próféta kijelentette, hogy hetven év múlva vissza fognak térni Jeruzsálembe, és így is történt.

Ugyanez érvényes ránk is. Ha megbotlasz és elesel, sose felejts el felállni, mert Isten a mi erősségünk!

Daniel Jiao

Kínai Misszió Unió

Hong Kong

Fordította: Kóczián Károly

2 Mózes 29

Az áldozati állatoknak, amiket a szentély oltárára szántak, hibátlanoknak kellett lenniük. A jövőt jelképezték, Jézus tökéletes áldozatát, aki maga volt „a Bárány, aki megöletett e világ alapítása óta”. Áron és fiai speciális utasításokat kaptak azzal kapcsolatban, hogy hogyan kell ezeket az állatokat előkészíteni, megölni, és hogyan kell a vért az oltár szarvaira hinteni. Az állat húsát, bőrét és ganéját nem volt szabad a táboron belül elásni, ki kellett vinni a táboron kívülre és ott megszabadulni tőle. A bűnök áthelyezése az állatra azáltal valósult meg, hogy Áron és fiai a bika fejére tették a kezüket (2Móz 29:14).

A későbbi izraelita gyakorlatban ezeket az utasításokat semmibe vették, és Malakiás figyelmezteti a papokat Isten előtti hanyagságukra. Abban az időben a papok elfogadták és feláldozták a sánta, vak és beteg állatokat is. Isten erre így válaszolt: „De vidd csak azt a helytartódnak: kegyes lesz-e hozzád, és szívesen fogad-e?” (Mal 1:8 - új prot. ford.) E szavakkal Isten emlékezteti a papokat felelősségükre, amellyel Istennek és az Ő népének tartoznak. Arra hívattak el, hogy „igaz tanítás” legyen ajkukon és „békében és becsületesen” járjanak Istennel, „mert a pap ajkai őrzik az Isten ismeretét” (Mal 2:6-7 - új prot. ford.) A papok feladata volt, hogy az izraeli nép előtt fenntartsák az áldozati rendszer szertartásait és előírásait, amíg a Bárány, akire ezek az áldozatok előremutattak, el nem jön.

Mély tanulság ez ma is számunkra, lelkészeknek és vezetőknek, hogy gyülekezeteinkben Istent emeljük fel,  és az ő utasításait helyezzük a középpontba azzal kapcsolatban is, hogy miként fejezzük ki imádatunkat Felé. Milyen nagy kísértés ma, hogy elhanyagoljuk kötelességeinket! Isten engedelmességet kíván rendeléseivel kapcsolatban. Félelemmel és tisztelettel közelítsünk hát Hozzá, amint ebben a fejezetben is olvashattuk!

Michael Hasel

Southern Adventist University