Mai szakasz: Jeremiás 17

Londonban, a British múzeumban azon vettem észre magam, hogy egy biztonsági üveg mögött tárolt hatalmas, őskori gránittömböt bámulok. Sötétszürke, majdnem fekete volt és három különböző, ősi nyelvű felirat látszott rajta.  Az bizony nem más volt, mint a Rosette-i kő, amit Egyiptomban talált egy régészeti expedíció 1799-ben. Hogyan véshették bele az ősi betűjeleket és számokat abba a kemény kőbe? És vajon miért fáradoztak egy ilyen kényes, nehéz feladattal? Nyilván annyira fontos volt a mondanivalójuk, hogy maradandó megoldást kerestek megörökítésére.

Isten Szentlelke Jeremiás próféta által erőteljes ellentéteken keresztül mutatja be a szívszorító, fájdalmas valóságot.  Júda népének – az Ő saját népének – bűnei maradandóan az oltárok szarvára, és szívükbe íródtak. Az oltárok szarvára… ezt még megértjük, de az érzékeny hús-szívekbe? Gyémánthegyű vastollal, és ennek minden következményével? Örökre szól bűneink feljegyzése? Soha nem törölhetők el? Teljesen elveszett a remény?

Hogyan történhetett ez? Egyszerűen. Átkozott az ember, aki emberekben bízik. Mi ennek az elkerülhetetlen következménye? A szív eltávolodik az Úrtól. S ismét egy ellentét: áldott azonban az ember, vagy asszony, aki az Úrban bízik! Micsoda különbség! Ezeket a következményeket szeretném az életemben!

Az előbb jellemzett szív azonban mindenestül csalárd és reménytelenül gonosz. A fájdalmas kiáltás: „Kicsoda ismerhetné azt?”- korszakokon át visszhangzik felébredt bűntudatunkban.  Előfordult már veled, hogy annyira szerettél volna valamit, hogy rábeszélted magad, később pedig megbántad? Velem igen. Néhány éve volt egy kis hajó, amit meg kellett szereznem, legalább egyszer az életben. Olyan sokszor ismételgethetsz valamit-, még ha becsapod is magad -, hogy a végén te is elhiszed!

Függetlenül attól, kik vagyunk, tényleg nem ismerjük igazán magunkat. „Igazi önismeretre csak egy úton juthatunk: Krisztust kell szemlélnünk. Az ember azért tartja magát igaznak, mert nem ismeri Krisztust. (E.G. White: Krisztus példázatai 105. o. Advent Kiadó 1990)

Nem csoda, hogy Jeremiás imádságra fakad.  Nekem is ezt kell tennem!

Drága Atyám! Vizsgáld meg szívemet és gondolataimat, Te gyógyíts, és ments meg engem, akkor meggyógyulok! Te vagy egyetlen reménységem! Ámen.

Isten még résnyire nyitva hagyja az ajtót.  Ha úgy tetszik ez az utolsó hívás. A szombat, Isten és ember, a Teremtő és a teremtmény kapcsolatának jelképe különleges jelentőséggel bír, amire Jeremiás is felhívta a vezetők és a nép figyelmét.

„Nincsen új a nap alatt.” –mondta Bölcs Salamon. Napjainkban, a XXI. században, a bűn bélyege vésődik ismét az emberiség családjának szívébe. Ez nagyon gyorsan, és Istenünket, „akinek kezében van a lelkünk” (Dán 5:23) bántó önteltséggel megy végbe.  A szombat ismét középpontba kerül.  Micsoda kiváltság az idők végének záró pillanataiban élnünk!

A „Megújulás Isten Igéje által” blog olvasói családja minden egyes tagjának Isten különleges áldását kívánom, miközben ezeket a fontos fejezeteket tanulmányozzuk.

Dan Houghton  
Hart Kutató központ
Kalifornia, USA

Fordította: Csala Beáta