Mai szakasz: 71. zsoltár

Sokszor kénytelen-kelletlen, de végül mégiscsak kidobjuk azokat a dolgainkat, amikre nincs szükségünk többé, vagy nagyon régiek, mint például viseltes cipőinket, kopottas ruháinkat, törött játékokat, eszközöket, bútorokat, noha sokáig és jól szolgátak bennünket. Minden tárgy, ami egyszer új és hasznos volt, egyszer régi és használhatatlan lesz.

A zsoltáríró visszaemlékszik, hogy gyermekségétől fogva hűséges volt Istenhez, ugyanakkor gyakran előjött az a félelme, hogy Istennek egyszer talán nem lesz rá szüksége többé. Az emberek, habár egész életükben a közösség, az egyház hasznos szolgálatára voltak, néhányan még harcoltak is hazájukért, végül meggyengülnek, visszavonulnak az aktív szolgálattól és munkától , tekintélyük szertefoszlik, és amikor megöregedtek, úgy tűnik, hogy senki sem törődik velük többé igazán.

A természet rendje, hogy a növények, a fák és az állatok felett is egyszer eljár az idő,  gyengék lesznek, és átadják a helyüket a fiataloknak és erőseknek. A zsoltáros félelme is az volt, hogy ellenségei végezni fognak vele, amikor már öreg és gyenge lesz.

Hála Istennek – bátorításul a már idős korba lépett keresztényeknek – a halál nem az egyetlen dolog, ami még hátra van. Habár megviselnek bennünket az élet nehézségei, és elgyengülünk, megöregszünk, egy újabb, de véget nem érő ifjúság elé nézhetünk. Ezt olvassuk a 71. zsoltárban: „Aki sok bajt és nyomorúságot éreztettél velünk, de ismét megelevenítesz, és a föld mélységéből ismét felhozol minket. Megsokasítod az én nagyságomat; hozzám fordulsz és megvigasztalsz engem” (20. és 21. vers). Így az ősz hajú zsoltáríróval együtt minden idős keresztény bátor szívvel dicsőítheti az Urat, és örömmel kiálthat hozzá, mert Isten sohasem dob félre bennünket.

Gordon Christo,
a Dél-Ázsiai Divízió titkára

Fordította: Liebhardt László